HOGY VOLT

2003    2004   

Az Év Zeneszerzője:  KURTÁG GYÖRGY       Földvári Napok  

Koncert:                  FESZTIVÁLZENEKAR    Dal a Földről          Fischer Iván

Karmester:               FISCHER IVÁN             Mahler-ünnep         Fesztiválzenekar

Oratórium:               JENEY ZOLTÁN           Halotti beszéd        Kocsis Zoltán NFZ

Kortárs-koncert        SOFIA GUBAJDULINA    Silenzio           Kaczander Orsolya /fuvola/  
                              Pannonhalmi Napok    A keresztfán     Keller -Vonósnégyes
                              De Profundis          III. Vonósnégyes    Elsbeth Moser /hegedű/ 
                                                                                     Vladimir Tonkha /bajan/
                                                                 
Kortárszenei szólista:  ROZMÁN LAJOS  /klarinét/                      Kagel: Schattenklange 

Zenekari szólista:       ROSSANA CALVINO /oboa/     BuFeZ          Mahler: Dal a Földről

Szóló-koncert:          CSALOG GÁBOR     Messiaen: Vingt Regards sur l'Enfant-Jésus

Szólóprodukció:        ROHMANN DITTA  Ligeti: Gordonka-verseny  MRádióKortárs-sorozat  
Kamara-koncert:       KACZANDER ORSOLYA  KELLER ANDRÁS         MRádióKortárs-sorozat
                              KURTÁG: Három darab, Bagatellek    PETER VAHI: Digitális szerelem

Vonósnégyes:           ECKHARDT Violetta, Sipos Gábor,     Sosztakovics: 8. vonósnégyes
                              Bodolai Cecília, Markó György

Zeneszerző:             ZOMBOLA PÉTER        MRádió Kortárs-sorozat         Lázár Eszter

Matiné-sorozat:        AMADINDA           Dobpergés Családi Koncert         Zeneakadémia

Esemény:                 MONDO QUARTET           Művészetek Völgye         Taliándörögd

Opera-előadás:         KISVÁROSI  LADY MACBETH         Vidnyánszky A.    Operaház

Kamara-opera:          EÖTVÖS PÉTER: BALCON             Tavaszi Fesztivál
                                     
Opera-énekes:          SZOLNOKI APOLLÓNIA     Kisvárosi Lady Macbeth,    Gólyakalifa


Énekes-szólista:         CSIZMÁR DÁVID                         MRádió Kortárs-sorozat  

Kamara-együttes:      CORPUS HARSONA-KVARTETT       MRádió Kortárs-sorozat
                              Dubrovay: Kvartett Ördögűző

Kórus:                     ÉSZT KAMARAKÓRUS    Arvo Pärt: Te Deum         Őszi Fesztivál

Színész-zenekar:        KRÉTAKÖR SZínészTánczZenekar            Szentendre Városháza

Költő-énekes:           LOVASI ANDRÁS                                   Kispál és a Borz

Jazz-koncert:            DÁNIEL ANNAH                Magyar Tudományos Akadémia

Musical:                   HORGAS ÁDÁM                Lüzisztraté         Ódry Színpad

Félsiker:                                TAVASZI FESZTIVÁL 2005

Legnagyobb gyalázat!!!:            Művészetek Procc-Palotája nagy koncert-terme

 V E N D É G J Á T É K O K

Koncert:             BERLINI FILHARMONIKUSOK     Simon Rattle     Operaház

Szólista:              LEONIDAS  KAVAKOS     Bartók: II.hegedűverseny   Berlini Filharmonikusok 

Karmester:          SIMON RATTLE        Stravinszkij: Tűzmadár      Berlini Filharmonikusok

Pódium-énekes:   CRISTINA ZAVALLONI        Berio: Népdalok       BuFeZ   Fischer Iván

Együttes:            LES ARTS FLORISSANTS     Rameau: Les Paladins 

Most kéne abbahagyni... ezt a nevetséges Korunk zenéjé-t! A régi szép idők rég elmúltak,
/Barberian! Penderecki! Stockhausen!/,  művek és előadók híján minek és minek így...?!?
A "záróhangverseny" jegyeit nem árulták,  a műsorváltozást nem jelentették be,  mindezt
a tök béna Procc-Pláza un. "fesztivál-színházá"-ban.  Ez alatt egy rideg,  ipari műemlék ho-
dály értendő,  amely /az erkély 40 székét kivéve, mert onnan a színpad NEM látható...!!!/
táncszínháznak elmegy,  de akusztikus koncertre éppen olyan alkalmatlan, mint a Nagy, a
Nem/pont/Hangversenyterem. Lézeng itt az a néhány szerencsés, aki MEGTUDTA, hogy mi
készül itt és el mert jönni az alávalóan rosszhírű intézménybe. Ugyanis a jegypénztár az ér-
deklődőket Szombathelyre /sic!/ küldte,  mondván, hogy ez a szombathelyiek koncertje...

Pedig... Nem sok , nem elég Kagel-t hallottunk eddig itthon, de ha csak ezt az egyet hal-
lottuk volna,  akkor is könnyezve borulnánk le az Angyali Mester előtt.  A szférák zenéje
a nehézkesnek aposztrofált basszusklarinéton, éteri tisztaság, poétikus invenció, valóban
ködös, árnyékos lebegés, a megkomponált cage-i csend, az űrrepülés transzcendenciája.
És...És...És Rozmán Lajos, aki gyönyörű hangon, a lélek széles legátóival, a letisztult tech-
nika természetességével, anyanyelvi szinten suttogta el a remekművet. Szárnyalt a csönd,
befelé fordult a látás, csak az fájt,  hogy egy ilyen zene után képtelen az ember tapsolni
és ünnepelni. Legyen hát ez a laudáció helye: az év legnagyobb szóló-produkcióját hallot-
tuk és nagy kár lenne, ha később nem gyönyörködtetne másoka is..

Mert a Rádió /természetesen/ nem vette fel. Ezért: elég!!!... a korunk zenéjé-ből, tessék
beépíteni az Őszi Fesztivál és a  Lázár Eszter fémjelezte rádiós produkciók sorába.  Akkor
közönség is lesz, megfelelő terem és barátságos közeg is és többekhez eljut a híre, mi ké-
szül a kortárs-zenét játszók hősi műhelyében.

A kisterem is szörnyű, ezekkel a chilei cseresznyefa-burkolatokkal, bokaficamító lépcsők-
kel és a Kong.Központra hajazó süket akusztikával, de még mindig jobb, mint a másik. Ér-
vényesül a Nagy Magor Érv: "ahhoz képest, hogy milliárdokat pocsékoltunk el, nem is any-
nyira rossz..."  Mereven szól minden, nincs a hangnak aurája, derekas Népstadion-sound,
a mély regiszternek előnytelen, az énekeseket gyilkolja.
De a Fesztiválzenekar sohasem okoz csalódást: játékban, műsortervezésben, vendégben,
mindig a legtöbbet nyújtja.  Kathy Barberian után Berio-t énekelni szinte arcátlanság, de
a nádszál  Cristina Zavalloni  csodát tett, eszméletlen szuggesztivitással szólaltatta meg a
Mester bravúr-darabját. Az énekléshez tehát nem mázsák kellenek, hanem a páratlan han-
gi adottságokon túl, félelmetes muzikalitás és előadói készség. De jó is lenne jazzt hallgat-
ni egyszer a csupaideg fenoméntól... Az együttes természetesen gyönyörűen muzsikált és
nem is titkolta az énekes iránti bódult csodálatát.
Nagyobb kihívást igazán nem vállalhatott  Fischer Iván annál, hogy egy monstre-zenekarra
komponált  Mahler-zenét kamara-letétben adjon elő.  Olyan muzsikát, amelyre a grandió-
zus hangtömbök,  a drámai hangszínváltások,  az izzó fortisszimók,  a vonóskarok sejtelmes
lebegése annyira jellemző. Pótolható-e a rezek viharos tombolása, a vijjogva síró hegedű-
kórus és a basszusok végzetes osztinátója? - természetesen nem. A hiányt fokozta az emlí-
tett visszaverődés-nélküli száraz hangtér, jobban kiemelkedett viszont a mű szerkezete, a
fantáziadús csontváz, az egymásba fonódó szólamok gazdag szövevénye: Mahler a boncasz-
talon...Az érzelmi ráhatás teljesen az énekesekre hárult, Howard Haskin eufórikus tenor-
ja igencsak szerethető élményt jelentett, nem is beszélve lenyűgöző mimikájú színészeté- 
ről: nehéz volt NEM beletapsolni !!!
Fischer Iván és szólistái bámulatosan oldották meg a lehetetlen feladatot: kísértek, aláfes-
tették az énekszólamokat,  mégis,  szinte önálló,  tökéletes zenekari hangképet létesítet-
tek, amelyet akár önmagában is teljességként élvezhettünk. Felejthetetlen volt a gyászze-
ne indítása, a mennyeien lassú kibontakozás és a transzdenciába ellebegő befejezés. Nem 
sorolhatjuk végig az összes muzsikust, egyik se volt jobb a másiknál: mindenki csúcsra járt.
Régikeletű, megalapozott és annyiszor megerősített nemes elfogultságunk okán, hadd em-
lítsük meg mégis, külön kiemelve,  Eckhardt Violetta  mágikusan delejes hegedű-szólamát
és az új vendég  Rossana Calvino  csodálatos oboa-játékát.

Méltó nyitánya volt az évadnak, most már csak azt az IGAZI hangzást várjuk epedve, ÚJRA
a Zeneakadémián !!!

A minimál-zenében hajszál választja el a keveset a semmitől, ahogy ezt Reich Pityu és Phil
Glass esetében megtapasztalhattuk. Amíg említettek esetében a semmi az uralkodó, Part-
nál, különösen az első időkben,  üdítő kivételeket találhatunk,  például a  Te Deum-ot a
nyolcvanas évekből.  Az  Észt Kamarakórus koncertjének első része  erőltetett stílusgya-
korlatokból állt,  de ezért a műért érdemes volt kidideregni a templomi fűtetlenséget.
A Városmajori templom, szörnyű belalakja ellenére, ideális akusztikával bír, az utózengés
kevesebb a barokk katedrálisokhoz képest és ez nagyszerű hangteret biztosított az éteri
tisztaságú kórusnak.
Egy akkordos,  majdnem  pentatonra szűkített hang-készlet,  de gazdag invenció, merész
változatosság jellemzi a korai  Part-et, amely a szegényes eszköztár ellenére időnként ka-
tartikus magasságokba röpít. Csak így kell, csak így lehet előadni! A bariton-basszusszólam
sejtelmes puhasággal szólal meg, a háttérbe állított tenor-szoprán együttes angyali tökély,
a kórus nem ismer mezzoforténél erősebb hangot, a hihetetlen piannissimók tengerében
mégis drámaian feszülnek a csúcspontok. Mindig ugyanaz a néhány hang, mindig ugyanaz
a dallam-töredék, az interpretálás utolérhetetlen artisztikuma mégis a nagy élményhez ve-
zet. Elég lett volna csak a Te Deum, kár volt a műsort higítani,  de ezzel együtt ez volt az
egyik legnagyobb kórus-élményünk, mivel a szférák angyali zenéjét /még/ nem hallottuk.

Húszéves jubileum ide vagy oda, az Amadinda ifjúi lendülettel szárnyal. Tavasszal a Dobper-
gés Családi Koncert-sorozat jelentett újdonságot, szó szerint 3-tól 99 éves korig tombolt a
közönség, a tradicionálistól  a legfrissebb kortárs ütős-repertoárig  ívelő hangversenypará-
dén. Kedvcsináló szöveg, a régi és az új látványos szembeállítása, kedves humor és a bravú-
ros előadásmód derűs könnyedsége jellemezte a szakmailag,  pedagógiailag egyaránt egye-
dülálló eseményt. Fantasztikus élmény, amikor Debussy-t hallgat az aprók népe, amikor Ta-
kayoshi Yoshioka Square Dance-t csodálja,  vagy a Table Musique zenéjét LÁTJA! és hallja.
De hát a kísérő papák-mamák se bánták,  hogy a rettegett kortárs-zene barátságosabb ar-
cával találkozhattak. A nyitó 80 perc a Föld körül után kellett egy kis bátorság,  hogy még
három koncerten folytatódjon  az ütős-zene gazdagságának káprázatos felvonultatása,  de
bizvást állíthatjuk,  egyetlen pillanatig se volt didaktikus,  vagy unalmas és puszta zenei él-
ményként is maradandónak bizonyult. Még soha nem Amadindáztunk ennyit egy idényben!

Nyáron aztán két idilli helyszínen is találkoztunk a Nagy Négyes-sel: Aquincum után a Káro-
lyi Palota kertjében is.  Az első alkalommal  Westlake régen hallott Omphalo-ja tűnt ki, a
PalotaKerti Esten pedig a misztikus érzetű  Lemurian Dances.  Barátságos és a szabadtéri
események színvonalát  hangzásilag is messze  meghaladó  koncert volt, de természetesen
nem versenghetett a monostorapáti templom csodálatos akusztikájával.
A Völgyprogram és a benne önálló életet élő ÜtősVölgy megnyitójaként, még a tavalyi em-
lékezetes 100 metronómos hangversenyt is felülmúló, emlékezetes élményben lehetett ré-
szünk. Michael Askill: Lemurian Dances című elementáris műve szinte búvárharang bongá-
sával szólt, dübörgő crsecendói pedig mélytengeri vulkánkitöréseket idéztek. Yoshika sok-
szor hallott Square Dance-e is itt kapta meg talán először mozgékony karakterének teljes
harmóniáját.  A legújabb Amadinda-találmány egy Afrikából származó xilofon-darab,  amely
végtelen egyhangúságával ringatott minimál-transzba és nagyon rímelt a művet gigászi mun-
kával lemezről leíró  Holló Aurél egyik repetitív alkotására. A virtuóz szerző most is minden
alkalommal elbűvölt a  beFORe JOHN5 flamenco-viharzású ritmikájával, amely szinte játszha-
tatlan nehézségei ellenére kamaszos lendülettel, elsöprő dinamikával érvényesült.
Aki fogékony az akusztikai szépségekre, jöjjön el talán jövőre a monostorapáti templomba,
hallgasson meg  EGYETLEN  marimba-basszust, hosszú másodpercekig, amíg elzúg a lenyűgö-
ző hangtérben: az maga a ZENE.

Nem sikerült az amerikai vendég bemutatkozása:  nyilvánvalóan eladhatósági kényszerből,
kommersz, lepusztult sémákból építkező, saját darabokkal állt ki, szánalmasan kínos volt a
technikai tudás kiemelkedő szintje ellenére.  Pedig tudott volna mást is !!!  A ráadásként
játszott jazzes,  kortárs-hangzású művek bizonyították,  hogy  Gordon Stout  fantasztikus
dolgokat produkálna, ha  Európában élne és nem megélnie kellene az USÁ-ban. Akkor iga-
zi komponisták írnának Neki igazi darabokat.

Maga az egész ÜtősVölgy azonban megint csak egy hatalmas újabb bravúr az Amadinda tör-
ténetében. Hogy tanulni lehetett Tőlük, bárkinek, egészen a kisiskolás kortól az egyetemi
szintig, hogy egész sora volt az ifjú tehetségeknek helyt adó koncerteknek,  hogy Tallián-
dörögd immár ütős-mennyországként él a köztudatban.

Úgy tűnik, nagy éve ez a sokoldalú gárdának és még nincs vége, előttünk az őszi-téli idény,
de a  Best Of 2005  legjobb kortárs együttese címet bízvást megelőlegezhetjük a fantaszti-
kus CsodaCsapatnak.

A Wohltemperirtes Klavier egyik opuszával kezdeni, azt tökéletes értéssel és mértékletes
dinamikával,  teljes átszellemültséggel játszani:  méltó névjegye az Amadinda-utód  Mondo
Quartet-nek. A huszonéves fiúk nemcsak a repertoárban követők,  hiszen mindent tudnak,
amit a nagyoktól meg lehetett tanulni,  de a technikai perfekció, az átgondolt muzikalitás
terén sem bizonyulnak kevesebbnek. Tovább éltetik az állandó keresés szellemét, az isme-
retlen művek és soha nem hallott tradicionális ütős-zenék felkutatását. Utóbbira eklatáns
példa volt az arab hastáncz-muzsika, amely tánczos tündérek nélkül is buja vadságot sugár-
zott. Az első rész Amadinda-repertoárja az eredeti előadókkal azonos szinten, abszolút tö-
kéllyel,  érett invencióval szólalt meg,  a szünet után aztán a négy ifjú begyujtotta a raké-  tákat és minden izében egyedi, frenetikus hatású produkciót nyújtott.
Négy ragtime-ot mutattak be,  a századelő különböző korszakaiból és igen szimpatikus mó-
don,  mindegyik előadónak jutott  szólista-szerep.  A darabok hangszerelése is meglepeté-
sekkel szolgált, korabeli ütős-effektusok színezték a virtuóz marimba-zenét.  A darabok kö-
zött Cage 12 tamtamra írott műve, egy részlet az  Amores-ből és  Lou Harrison Fugato-ja
jelentett gyönyörűséges kontrasztot,  ráadásul pianissimo érzékenységgel.  Az öntudatos
szerénység, kedves közvetlenség, természetes báj amúgy is jellemezte a legnagyobb remé-
nyekre jogosító ifjú titánokat. Tanuljuk meg máris neveiket: Tóth Lajos, Schlanger Tamás,
a konferálásban is jeleskadő  Szabó Mátyás és Tömösközi László, akinek szólókoncertjén
megtapasztalhattuk, milyen csodát lehet egy szál katonai dobon, két verővel tenni. Bizony
a taliándörögdi Mondo-koncert után olyan egeket ostromló, eufórikus transzállapotba ke-
rültünk,  mintha military-dobosok mennydörgésére indulnánk  dicsőséges harcba a  Művé-
szetek Völgyében...

Kapaszkodhat a szegény  BUFEZ,  önhibáján kívül valószínüleg  nem az övé lesz az év kon-
je,  hiszen eddig szinte értékelhetetlen produkciókat nyújtott, mivel az  Akultúr  Procc-
Plázá-ban minden a HALLHATATLAN-ra sikeredik. Bezzeg az Opera !!! Izzasztó a meleg, de
az akusztika is forrón símogató!,  hallatszik a fuvolás ötliteres lélegzetvétele,  de áramlik,
zúdul a zene, édesen hullámzik, ringat és örjít, harsog, suttog, tombol és énekel.  Mert
nem kanapérugókra szerelt "cipősdoboz", mert nem vattára, víz-ágyra és VízAgyra építet-
ték, hanem évszázados globális! tapasztalatra.
Weber Kalóz-nyitánya igazán egy semmi,  de ahogy ez a vonóskar megszólal,  eláll a léleg-
zetünk. A karmester, ez a  Sir Simon  pedig annyira természetes, annyira magától értető-
dővé teszi a csodát, - finom és erélyes, biztos és szabad: zeneileg-emberileg egy gyönyör!
A grandiózus  Leonidas Kavakos kozmikus terekbe röpíti  Bartók Második Hegedű-verseny-ét,
csellóhangon muzsikál a csodálatos zenekar fölött, a középső tételben pedig szinte kama-
ra-zenél, mintha ütős lenne az első zongoraversenyben...A záró-fergetegben még a trom-
tákat is áttörte, soha nem hallott tökéletességgel, páratlan muzikalitással szólatatva meg
a bartóki remeket. Hát ezután valóban nem lehetett ráadást adni, ez csak a félelmetesen
nagy berlinieknek sikerült,  Stravinszkij Tűzmadár balettzenéjével.
A semmiből indult, nyúgalom és csönd, észrevétlen apró moccanások,  lassan, lassan, me-
részen visszatartva, lebegünk, révülünk,  kinyílunk a végtelenre,  de mielőtt elillannánk a
nihilbe,  besűrűsödik a közeg, beszív és elnyel a kérlelhetetlen fokozás mennyei mámora.
Micsoda delejes puhasága van ennek a klarinétnak,  hogyan susog a fagott-szóló és hogy
tartja, herkulesi talapzatként a zenei építményt hármasban! És amikor már megsemmisül-
tünk az egymásra rétegződő gyönyörűségek kábulatától, beúszik egy éjszagú kürtdallam,
betetőzve a zenekari muzsikálás ezen ritka ünnepét.
Május Elsején jó volt berlininek lenni, reméljük, jó volt Sir Simon Rattle-ként megdicső-
ülni, de legesleginkább jó volt Nézőnek, Hallgatónak: Embernek lenni, végre...

Szopránhang és egy szál oboa,  önálló  szólamok összefonódása. A kontrfagott bölömbika-
vibrátója fölött bevág a basszbariton, a csábító tenordallam mézét mélyhegedű ellenpon-
tozza.  A vékony hangszerelés brutális erőket mozgósít,  nem sokaság, hanem lélek, a szí-
nész-énekes érvényesül, aki játszik és a hangszeres,  aki segít életre kelteni a drámai szi-
tuációt. Érzékletes, gyönyörű, teljes hangon szólal meg minden! Mert ez nem a Nem.Zen.
Terem.húúú, de gyalázatos, "szinte szabadtéri" akusztikája, ahol "minden hangszert külön
lehet hallani", csak az élménytadó összhangzás hibádzik.  Mintha a zöldséget, húst, fűszer-
számot, csontot és tésztát majszolnánk a vágódeszkáról, ahelyett, hogy a leves-költemény
mennyei ízeit élveznénk./  Ez az  Opera csodálatos Tere és ez  Sosztakovics  bachi szintű,
kontrapunktikus szólamszövése. Nem véletlen, hogy a  Wohltemperirtes Klavier kihívását is
sikerrel állta a " 24 Preludium és fuga" sorozatában. De az  Ő dallamvilága kemény, szögle-
tes, nagyléptékű, ritmikája barbár és monoton,  minden fordulata váratlan, ezáltal szoron-
gató feszültségeket hordoz,  hasít, taglóz,  döbbent és leterít.  Ez a zene puszta létezésé-
ben a shakespeaere-i tragédia komor mélységeit sűríti,  hát még,  ha felbőg  a mély szóla-
mokban tomboló nagyzenekar,  elszabadulnak  a sistergő rezek és a földmoraj basszusok !
Döbbenetes ez a lefojtottságból kitörő,  hisztérikus őrület:  a roppant hangtömbökben a
a lélek szakadékai tátonganak,  a sors kérlelhetetlen végzete örvénylik  bénító szuggeszti-
vitással.  Micsoda operákat írt volna ez a félelemtől nyomorított Géniusz,  ha nem az élet-
mentő  Sztálin-kantátákat kellett volna rettegve körmölnie !  Szerencse,  hogy a hatalmas
szimfóniákban  megmutathatta  a szovjet létezés és saját életének  borzalmas sötétségét,
abszurd iszonyatát,  a leningrádi ostrom és a háború szörnyűségeivé álcázva. Valójában a
mindent kibírás gigászi hősiessége egyaránt jellemezte szovjetország népét és a Gulág ár-
nyékában alkotó komponistát. Így maradt a gogoli Orr és ez a korszakos jelentőségű zene-
dráma, amely most  Vidnyánszky Attila  bravúros rendezésében támadt fel.
Alekszander Belozub egyszerűségében nagyvonalú díszletet tervezett: emeletes gerenda-
ház,  mozgatható szobabelsők és a cselekmény fókuszát jelentő hitvesi ágy,  amely diszkré-
ten elforgatható bizonyos erotikus cselekmények idején. A mobil díszletelemek menetköz-
ben változtathatók, nincs átdíszítés, a jelenetek és felvonásközök vizuális közjátékokra ad-
nak lehetőséget, amit a rendezés virtuóz találékonysággal aknáz ki. Fiatal pár szimbolizálja
a Katyerina számára elérhetetlen, igaz szerelmet, kontrasztként meg Tóth János hangban,
figurában, mozgásban egyaránt remek Rendőrfőnökének piruettjei szórakoztatnak.  Maxi-
málisan kihasználtak a világítás lehetőségei, jeleneteken belül is merész fényváltások segí-
tik a cselekményt. A végén pedig megmozdul a szibériai erdő macbethi rengetege,  vihar-
ban hajladozó fatörzsek jelenitik meg a hősnő végletes indulatait.
Lukács Gyöngyi bombasztikus drámai erővel jeleníti meg Katyerinát, üt-vág, őrjöng és hö-
rög, súlyos színpadi létezése erős sodrással hömpölyögteti a drámát. Irtózatos hanganyaga
letaglóz, kár, hogy artikulációi szélsőségesek,  a túlzó ráerősítés és különösen a szüntelen
vibrátó  ádáz  könyörtelensége  egy lepusztult neoncső  örjítő  pulzálását idézi. Nem elég
férfias  Vagyim Zaplecsnij,  mutatós tenorja azonban zeneileg hibátlanul érvényesül,  de
ez az este a mély fekvések, a sötét hangszínek pazar ünnepe:  Berczelly István elementá-
ris szilajsággal formázza meg az elfojtott kéjvágytól fűtött brutalitást, Tóth János parádés
karikatúrája pedig az előadás szatirikus csúcspontja. Szolnoki Apollónia a Négerek után
újabb bizonyítékát adta páratlan tehetségének, Szonyetkája énekben, játékban egyaránt
nagyformátumú alakítás.
A másik szereposztásból  Gulyás Dénes  kivételes jellemábrázoló képessége  emelkedik ki.
Az ukrán tenor sápadt líraiságánál  hitelesebben leszkovi az ő gusztustalan, törtető figurá-
ja, kár, hogy énekel is, néha artikulálatlan üvöltözésbe menekülve. De egy zenedrámában
fontosabb az izgalmas, vérbő jelenlét, a szuggesztív játék, abban pedig kiváló! A két pópa
közül  Kenesey Gábor volt hangban, játékban meggyőzőbb.  Bátori Éva muzikálisabb, kie-
gyenlítettebb alakítása jobban tetszett, a roppantul nehéz lírai passzusokban bizonytalan-
kodott ugyan, de Katyerinája így is szánandóbb, emberibb volt, bár alkaatától idegenebb,
mint ama pompás Jenufa. /Ő is nagyon vibrált, úgy tűnik, enélkül nincs "drámaiság"...?!?/
Vidnyánszky Attila nemcsak Sosztakovics remekművét találta meg, de a Ház ujjáéledésé-
nek lehetőségeit is megmutatta:  "kortársabb" művek,  zeneDRÁMAI  rendezés,  bátor át-
értelmezések,  korszerű szcenika.  Énekes-színész van bőven,  csak feladatot kell keresni
a parlagon punnyadó tehetségeknek. Reméljük, jövőre egy olasz slágeroperát varázsol új-
já, hadd fájjon a fafülűeknek.

Hol lehet élőben kortárs-zenét hallgatni?, ha nagyvonalúan az utóbbi 50/!!!/év zenéjét ért-
jük ez alatt? SEHOL. Legfeljebb elvétve, hagyományosabb darabok közé, különlegességként
beszorítva, hakni-szinten odakenve.  Bár utóbbi hozzáállás sokszor érződött a  Rádió immár
több,  mint harmincéves,  tavaszi ciklusán,  sajnálattal kell leszögeznünk, hogy ezek a kon-
certek nyújtják az egyedüli alkalmat, a közelmúlt és a jelen szerzőinek élő előadásban tör-
ténő megismeréséhez.
Hallhattuk  Ligeti György  fenomenális  Gordonkaverseny-ét, egy olyan előadótól, akinek
remélhető létezése évtizedekig uralni fogja zeneéletünket.  Rohmann Ditta  elbűvölő ter-
mészetességgel keltette életre a játszhatatlan nehézségű remekművet, amelynek a hallga-
tása is maximális koncentrációt és nyitottságot igényelt.  Az indítás apró bizonytalanságai
után, az improvizatív és az aleatórikus részekben maradéktalanul valósította meg a kompo-
nista elképzeléseit, merészenltárva fel egyéniségének szikrázó dinamikáját.  Sigfried Palm
után Ligetit csellózni !?! Igazi bátorság, nagy-nagy tehetség, hatalmas teljesítmény...
Sári József vitatható művében tünt fel egy másik fiatal: Csizmár Dávid, aki lendületes ma-
gabiztossággal énekelte a Koestler-szövegekre írott opera vezető szólamát. Erőteljes, fér-
fiasan szép hang, kimunkált artikuláció, fölényes muzikalitás!
De a zeneszerzők között is nagy örömmel találtunk friss nevet, a huszon-alig-éves, most de-
bütáló Zombola Péter-t: a Zsoltárok és a  Preludium harangokra eredeti hangvételű,  in-
venciózus tehetséget sejtet.
A legszebb este a  Keller András - Kaczander Orsolya kettős koncertje volt. Igazi profesz-
szionalistái ők a  kortárs zenének,  hallható, érezhető,  hogy nem csak balkézről foglalkoz-
nak vele.  Kurtág György:  Jelek, játékok, üzenetek  ciklusából hat darabot adtak elő az  
est szólistáival,  kettejüktől pedig a  Három tétel és a  Bagatellek hangzott el hosszan ér-
lelt, gondos elemző-munkát sejtető, gyönyörűséges interpretációban .  Keller András már
nem tud meglepni, robusztos hegedűjátáka ritkán okoz csalódást,  de a nap hősének a fu-
volista   Kaczander Orsolya  bizonyult.  Vakmerő regiszterváltások, a végsőkig feszített for-
tisszimótól  a piánó-leheletig terjedő dinamikai spetrum,  bravúros frazeálás  jellemzi játé-
kát,  amely a legszélsőségesebb kitöréseknél sem veszít eredendően lírai szépségéből.  Ez-
zel a produkcióval méltán rukkolt a hazai mezőny élére.  A két nagyszerű művész hangver-
senyének csúcsa  Peteer VahlÍ:  Digitális Szerelem  című darabja volt,  amelyben a művi,
elektronikát utánzó szellemes hangzatok fölött, még hatásosabban érvényesült Kaczander
káprázatosan virulens fuvolajátéka.  Csak a kurtági meghatározás illik  a csodálatos kettős
adta élményre: "Két virág voltak"...
Ki hitte volna  Dubrovay László-ról, hogy annyira ötletes,  a hangszerek minden lehetősé-
gét, sőt!,  helyenként lehetetlenségeit is kihasználó, virtuóz és humoros opuszokat képes
írni, mint a  Kvartett és az  Ördögűző ?!?  Ehez a bámulatos  Corpus  Harsonakvartett kel-
lett!  Tudva tudott,  hogy a pozaun,  a glissando-lehetöségekből adódóan igen alkalmas a
groteszk, a nevetséges szituációk hangi megjelenítésére, használták is bőven Ravel óta, a
legutóbb  Sosztakovics  operájában figyelhettük meg  elementáris hatású jelenlétét.  De
ilyen sokoldalúan,  még soha nem mutatkozott be ez az emberi hanghoz annyira hasonlító
rézfúvós.  Ez a négy fiú mindent tudott és iszonyú energiájával szinte legázolta a közönsé-
get. Virtuózan, mint a jazz-trombitások,  fátyolos lírizálással, mint a kürtök, duhaj csúszká-
lásokkal, recsegő préseléssel,  belebeszélve, beleénekelve...  követhetetlen zsenialitással
prezentálták a nyugodtan mondhatjuk,  zseniális művet. Reméljük, bővül a repertoár, más
is kedvet kap a ritka felálláshoz,  mert ezt az arcátlanul nagyszerű négyest,  amely bebizo-
nyította,  hogy  Globokar  után is lehet harsonán újat hozni,  nagyon sokszor szeretnénk
még a kortárs közel-jövőben hallani !!!

Csak az a baj..., hogy most egy évig kell várnunk a tavaszi vigasz-sorozatra... Addig be kell
érnünk az estek /a radio.hu-ról letölthető/ hanganyagával...                       2005 tavasz

Sok örömöt nem tartogatott Nékünk ez a Tavasz. Először az új  Nem.Zen.Ter.húúú! ádáz
alkalmatlanságát kellett megemésztenünk, a rideg, sivár hodályt "nagyvonalú" furnér-szé-
keivel,  szinte-szovjet fagylaltszínekkel,  a BKV-like jegyszedő-kommandóval és ami az iga-
zi csőd: a hangzás szabadtéri jellegtelenségével. Mert hiába ízelgethetjük, szagolgathat-
juk külön-külön, tisztán a csontot, a húst, zöldséget, fűszert, és megannyi titkos össze-
tevőt, az nem a Leves, az nem a csodálatos ételköltemény, hiába hallunk itt minden ló-
szőr-szisszenést, billentyű-koppanást, ha az egész nem áll élménytadóan össze, ha steril
életteelnséggel enyészik el az irdatlan, ásító magasságban. Szegény  Kavakos, aki Berg s
Bartók hegedűversenyét még az  Erkelben is emlékezetesen játszotta,  hallhatatlan volt,
Csajkovszkijjal !?!  /Jó,  hogy a nagyszerű görög elégtételt vehet majd május elsején, az
Operában, a berliniekkel, a Bartók Másodikat interpretálva./
A Tavaszi másik hidegzuhanya: a nagy nevek siralmas vergődése.  Mehta  egy  piszlicsáré
"zenekar" előtt hadonászott, a fenséges  Boulez pedig  egy trendi Yamaha-metronóm vi-
lágszínvonalán ütemezett. A derék chicagóiak még így is megmutatták néha, mit tudnak,
kérdés, miért hoztak karmestert.  Barenboim, aki évekkel ezelőtt a  Fesztiválzenekarral
kínlódott végig egy  Ravel: G-dúr zongoraversenyt, alkalmatlan Bartókra, az együttes pe-
dig, vezetés híján, lelkesen kapaszkodott, vagy biztatóan sietett előre egy-két ütéssel...
Mahler-ben Barenboim törlesztett, egy koncertteremben a zenekar is szépen szólt vol-
na, de hol van már a tavalyi hó?..., a mennyei  Abbado?
A  Trió Lignum  kedvesen szcenírozott koncertet adott a Katonában, kár, hogy a máso-
dik részben egy  Esterházy uralta a terepet, herczegi őse, a nagy  Esterházy Pál bizony
jobban muzsikált.  Hasonló malőr árnyékolta be az imádott Amadinda estéjét,  ki tudja
miért, egy cirkuszi xylofon-akrobatával álltak össze, jobb lett volna, ha kézen áll.
Szót se ejtsünk Barbara Hendricks-ről,  aki úgy énekelt jazzt,  mintha Jimmy Hendricks
Mozarttal próbálkozott volna.
Idén az operák mentették meg a Fesztivált. Handel Semelé-je  Halász Péter révén igen
figyelemre méltó,   Eötvös : Le Balcon-ja pedig felemás próbálkozás volt. Mindkét eset-
ben a rendező az ok:  Halász  eredeti és merész,  A.R. ellenkezőleg: üres, szürke, alkal-
matlan. Ráadásul haveri alapon megélhetési rock-gajdot van képe szerepeltetni, gusztus-
talan foltot pacázva a hibátlanul interpretált, nagyszerű zenei anyagra.
Vidnyánszky Attila  a tavalyi szédületes  Jenufa  után, most "kortárs"-abb,  mindösszve
70 éves operával bizonyította, mire képes a lepukkadt társulat egy nagyformátumú veze-
tővel.  Sosztakovics elementáris zenéjének legapróbb árnyalatát is gesztusban,  cselek-
ményben, figurában és mozgásban tudta megjeleníteni,  szökőárként gázolva le az avult
sémák sztereotípiáit. Őrjöngő volt és szemtimentális, kegyetlen és misztikus, Dosztojev-
szkijtől,  Gogolon át,  Csehovig ölelve eggyé az orosz lélek megjelenítésének ezerszínű
lehetőségeit. A  Kisvárosi Lady Macbeth  miatt  érdemes  a Tavaszi  Fesztiválra  jönni,
de lehet ezért máskor is Budapestre látogatni !!!

Szopránhang és egy szál oboa,  önálló  szólamok összefonódása. A kontrfagott bölömbika-
vibrátója fölött bevág a basszbariton, a csábító tenordallam mézét mélyhegedű ellenpon-
tozza.  A vékony hangszerelés brutális erőket mozgósít,  nem sokaság, hanem lélek, a szí-
nész-énekes érvényesül, aki játszik és a hangszeres,  aki segít életre kelteni a drámai szi-
tuációt. Érzékletes, gyönyörű, teljes hangon szólal meg minden! Mert ez nem a Nem.Zen.
Terem.húúú, de gyalázatos, "szinte szabadtéri" akusztikája, ahol "minden hangszert külön
lehet hallani", csak az élménytadó összhangzás hibádzik.  Mintha a zöldséget, húst, fűszer-
számot, csontot és tésztát majszolnánk a vágódeszkáról, ahelyett, hogy a leves-költemény
mennyei ízeit élveznénk./  Ez az  Opera csodálatos Tere és ez  Sosztakovics  bachi szintű,
kontrapunktikus szólamszövése. Nem véletlen, hogy a  Wohltemperirtes Klavier kihívását is
sikerrel állta a " 24 Preludium és fuga" sorozatában. De az  Ő dallamvilága kemény, szögle-
tes, nagyléptékű, ritmikája barbár és monoton,  minden fordulata váratlan, ezáltal szoron-
gató feszültségeket hordoz,  hasít, taglóz,  döbbent és leterít.  Ez a zene puszta létezésé-
ben a shakespeaere-i tragédia komor mélységeit sűríti,  hát még,  ha felbőg  a mély szóla-
mokban tomboló nagyzenekar,  elszabadulnak  a sistergő rezek és a földmoraj basszusok !
Döbbenetes ez a lefojtottságból kitörő,  hisztérikus őrület:  a roppant hangtömbökben a
a lélek szakadékai tátonganak,  a sors kérlelhetetlen végzete örvénylik  bénító szuggeszti-
vitással.  Micsoda operákat írt volna ez a félelemtől nyomorított Géniusz,  ha nem az élet-
mentő  Sztálin-kantátákat kellett volna rettegve körmölnie !  Szerencse,  hogy a hatalmas
szimfóniákban  megmutathatta  a szovjet létezés és saját életének  borzalmas sötétségét,
abszurd iszonyatát,  a leningrádi ostrom és a háború szörnyűségeivé álcázva. Valójában a
mindent kibírás gigászi hősiessége egyaránt jellemezte szovjetország népét és a Gulág ár-
nyékában alkotó komponistát. Így maradt a gogoli Orr és ez a korszakos jelentőségű zene-
dráma, amely most  Vidnyánszky Attila  bravúros rendezésében támadt fel.
Alekszander Belozub egyszerűségében nagyvonalú díszletet tervezett: emeletes gerenda-
ház,  mozgatható szobabelsők és a cselekmény fókuszát jelentő hitvesi ágy,  amely diszkré-
ten elforgatható bizonyos erotikus cselekmények idején. A mobil díszletelemek menetköz-
ben változtathatók, nincs átdíszítés, a jelenetek és felvonásközök vizuális közjátékokra ad-
nak lehetőséget, amit a rendezés virtuóz találékonysággal aknáz ki. Fiatal pár szimbolizálja
a Katyerina számára elérhetetlen, igaz szerelmet, kontrasztként meg Tóth János hangban,
figurában, mozgásban egyaránt remek Rendőrfőnökének piruettjei szórakoztatnak.  Maxi-
málisan kihasználtak a világítás lehetőségei, jeleneteken belül is merész fényváltások segí-
tik a cselekményt. A végén pedig megmozdul a szibériai erdő macbethi rengetege,  vihar-
ban hajladozó fatörzsek jelenitik meg a hősnő végletes indulatait.
Lukács Gyöngyi bombasztikus drámai erővel jeleníti meg Katyerinát, üt-vág, őrjöng és hö-
rög, súlyos színpadi létezése erős sodrással hömpölyögteti a drámát. Irtózatos hanganyaga
letaglóz, kár, hogy artikulációi szélsőségesek,  a túlzó ráerősítés és különösen a szüntelen
vibrátó  ádáz  könyörtelensége  egy lepusztult neoncső  örjítő  pulzálását idézi. Nem elég
férfias  Vagyim Zaplecsnij,  mutatós tenorja azonban zeneileg hibátlanul érvényesül,  de
ez az este a mély fekvések, a sötét hangszínek pazar ünnepe:  Berczelly István elementá-
ris szilajsággal formázza meg az elfojtott kéjvágytól fűtött brutalitást, Tóth János parádés
karikatúrája pedig az előadás szatirikus csúcspontja. Szolnoki Appolónia a Négerek után
újabb bizonyítékát adta páratlan tehetségének, Szonyetkája énekben, játékban egyaránt
nagyformátumú alakítás.
A másik szereposztásból  Gulyás Dénes  kivételes jellemábrázoló képessége  emelkedik ki.
Az ukrán tenor sápadt líraiságánál  hitelesebben leszkovi az ő gusztustalan, törtető figurá-
ja, kár, hogy énekel is, néha artikulálatlan üvöltözésbe menekülve. De egy zenedrámában
fontosabb az izgalmas, vérbő jelenlét, a szuggesztív játék, abban pedig kiváló! A két pópa
közül  Kenesey Gábor volt hangban, játékban meggyőzőbb.  Bátori Éva muzikálisabb, kie-
gyenlítettebb alakítása jobban tetszett, a roppantul nehéz lírai passzusokban bizonytalan-
kodott ugyan, de Katyerinája így is szánandóbb, emberibb volt, bár alkaatától idegenebb,
mint ama pompás Jenufa. /Ő is nagyon vibrált, úgy tűnik, enélkül nincs "drámaiság"...?!?/
Vidnyánszky Attila nemcsak Sosztakovics remekművét találta meg, de a Ház ujjáéledésé-
nek lehetőségeit is megmutatta:  "kortársabb" művek,  zeneDRÁMAI  rendezés,  bátor át-
értelmezések,  korszerű szcenika.  Énekes-színész van bőven,  csak feladatot kell keresni
a parlagon punnyadó tehetségeknek. Reméljük, jövőre egy olasz slágeroperát varázsol új-
já, hadd fájjon a fafülűeknek.

  Baljós beszámoló a  Budapesti Fesztiválzenekar  első perem-koncertjéről.
     A második még kiábrándítóbb vala, Beethoven címén tücsökmuzsika...

                                 Egy ici-pici JÓHÍR, végre:

 Márc. 19-én először mosolyogtunk ebben a szörnyű kultúr-erődben. Az an-
 gyali  Charles Dutoit keze alatt a Fesztiválzenekar tüzes kedvvel pompázott
 Stravinszkij: Petruská-jában. Nem, nem a szvit: az egész csoda! életre kelt.
 Torkunkat most sem szorította semmiféle érzés - és hol voltak a könnyek ?!?
 Csehovot idézzük: üres, üres! ÜRES!!! mintha szabadtéri koncerten ülnénk.

Mert minek is nevezzük a bornírt bambaság, a benyali tehetségtelenség és ami egyálta-
lán nem mellékes:  a lenyúlós túlszámlázás ezen gagyi monstrumát.  Hely, helyiség, mel-
lék-helyiség. De erről soha többet, ennyit se ér az egész. Próbáljunk meg, az első, gör-
csös hisztériázás, lealázott kétségbeesés után, a hangzó anyagról beszélni.
Külön kell ugyanis választanunk, nem lesz könnyű, a kezdetleges akusztikai tér hatásait
és a zenekar teljesítményét.
A Beethoven II. tanulmányozásra igen alkalmasan szólalt meg, minden hangszer-csoport
élesen elkülönülve jelent meg,  de még  az egyes előadókat is élesen meg lehetett kü-
lönböztetni. Csak hogy mi 1600-an nem partitúraolvasási segédletre gyűltünk ide, talán
mégis inkább a zene élményszerű befogadására. Biztos, hogy lemezfelvételre alkalmas a
terem, ahol az az ideális, ha egyetlen szomszéd instrumentum hangja sem szivárog át a
másik sávjába és az ideális hangzás a 24 sáv művészi elegyítéséből épül. De itt, Mi, a kö-
zönség ülünk,  nincs mikrofonunk,  komputerünk és keverőasztalunk: könyörgünk,  Ne-
künk FÜLÜNK van !!!  Legalább másfélszeres utánzengés kellene és ez még mindig csak
a mennyiségi elem...
Kevés az átütőerő, na de majd a grandiózus  Mahler II. mega-zenekara... Óriási elánnal
muzsikált a fantasztikus csapat.  Torlódtak egy  galaktikus nagyságrendű fantázia szinte
követhetetlen hangtömbjei.  A harmadik tételben közel álltunk a "most kéne abbahagy-
ni..., mert fokozhatatlan!"--bekiáltáshoz,  de a befejezés kísérteties indítása,  Bazsinka
József  pihepuhaságú, éteri tubaszólójával elfújta kétségeinket és újra a végső, kétség-
beesett fortisszimó-halmaz csúcspontjaihoz vezérelt.
Mégis !!!  Mintha ezt a hodályt nem lehetne telejátszani...  Még a lesujtó fakalapács is
fogpiszkálónak tűnt, bár az ütősök hangbeli hátrébb-szorulását egyébként nem bántuk.
Mintha a szólamok atomizálva játszanának,  a zenészek meg egyszemélyes űrhajóban...
Szeretett karmesterünkre pedig rá sem ismertünk, ugyan nem dirigensi értelemben.

Azért reméljünk. Lehet állítgatni /?!?/, buherálni, jó lenne,  ha ama bizonyos "...egy év
múlva dől el,  milyen is ez a terem..."  fischeri jóslat pozitív választ nyerne egyszer.  De
most csak annyit tudunk mondani:  jó lett volna egy negyedéves csúszás,... akkor most
egy felejthetetlen, egy csodás!  Mahler Második emlékével lennénk gazdagabbak.

Harang zúg, zsolozsma búg, lábujjhegyen osonunk be az áhítatos térbe. Gombár Judit
sejtelmes,  költői fehérségeibe öltözött,  roma színészek néznek farkasszemet a feke-
téket feketében játszó "fehér"-ekkel.  Énekelnek:  monológot,  dialógot,  fantasztikus
gesztusokkal, szuggesztív mimikával és végestelen végig...
A Teomachia óta várjuk, hogy a merész és hihetetlenül invenciózus  Balázs Zoltán vég-
re maradéktalanul meg is valósíthassa zseniális elképzeléseit,  ne akadályozza ebben az
alkalmatlan társulat. Csak a saját csapat, a   Maladype teszi ezt lehetővé !
Jean Genet drámai szövegét csak  néha  deklamálják,  a  szereplők  play back-elnek a
a szintén játszó énekesek recitativóira, áriatöredékeire, teljes átéléssel imitálva azt.  
Sáry László,  néhány ütőhangszeres effektustól eltekintve, szinte  a capella operát al-
kotott, kongeniálisan jelenítve meg a drámai összecsapásokat, a textus legapróbb moz-
zanatáig.  Emberfeletti feladatot oldanak meg nagyszerűen az énekesek:  a  több, mint
kétórás darabban folyamatos jelenléttel,  hibátlan énekléssel,  óriási koncentrációt ki-
vánó szinkronitással. Mindegyikük nevét nagy ovációval muszáj leírnunk: Fodor Beatrix,
/szoprán/, Szolnoki Apollónia /alt/, Böröcz László/tenor/, Hámori Szabolcs/basszus/
és Gavodi Zoltán /kontratenor/.
Balázs Zoltán páratlan arányérzékkel építi fel a "fekete mise" gigantikus látomását, min-
den pillanatban váratlan mozgásokkal  lep meg,  szinte  minden szótaghoz talál kifejező
vizuális gesztust,  egy önmagában teljes,  önmagát értelmező  színházi  alkotást teremt.
Kép és szó,  hang és fény,  ostinato-mozgás és robbanékony kitörések  szervülnek góti-
kus építménnyé: egyedülálló, félelmetes, lenyűgöző !!!  A társulat heroikus összmunká-
val valósítja meg a rendezői elképzelést,  mindenki külön-külön önálló karakter,  mégis
magától értetődően testesíti meg a mű egységes stílusát.  Ki kell emelnünk  Dévai Ba-
lázs  virtuózan robbanékony figuráját, elképzelni se tudtuk, hogy ilyesmire is képes ! 
A Bárka Színház túl visszhangos tere használt az előadásnak,  méretei pedig a nézőtér
nagyvonalú felépítését tette lehetővé. A  Maladype és  Balázs Zoltán csodálatos pro-
dukciója pedig polgárjogot szerez a Bárkának az igazi színházak között...   2004-2005