Goncourt-díjas,  de a bőbeszédűség kásahegye  úgy temeti maga alá  Pierre Lemaitre írót,
ahogy hősét a robbanások földcsuszamlása. Két erény mégis van.  A 20-as évek emberei ká-
romkodós, mai szóhasználattal gondolkodnak,  a cselekmény pedig kifejezetten eredeti és
érdekes, jó, hogy filmre kívánkozott.  A rendező forgatókönyve briliáns,  a hazai gagyikhoz
hasonlítgatva, irigykedtünk is nagyon.
Albert Maillard közlegényt a Nagy Háború poklában betemeti az ágyútűz, bajtársa megmen-
ti, ám közben fél arcát elviszi egy srapnel. A két katonát összeköti a végzetes bajtársiasság,
Albert gondozza  a majdnem néma,  szörnyű kinézetű Édouard-t.  Az emberi roncsnak hihe-
tetlen rajzkészsége lehetővé teszi a világháborús emlékmű-biznisz  meghekkelését.  Egymás
után nyeri a pályázatokat, a pénzzel meg lelépnek.
Albert Dupontel  ragyogó szerepet írt magának, kisember,  aki jószándékúan csetlik-botlik,
elementáris a humora, lenyűgözően hiteles a játéka.  Rendezőként biztos kézzel fogja ösz-
sze a stábot, a háború és a párizsi élet helyszínei, a casting, a tempó és a látvány hibátlan.
Az arctalan ember maszkokat készít magának, fel-legörbülő szájú Pierrot-t,  megszállott fes-
tőt, ezer különös karaktert,  a kollekció magában lenyűgöző teljesítmény , a befejező kép-
sor aranypettyes kék madárfeje a könnybelábadó szemekkel katartikus csúcsa a filmnek.
Laurent Lafitte nagyot alakít a nők bálványa szélhámos grófként,  Niels Arestrup profilját
gránitból faragták, tökéletes választás a maszkban is szuggesztív  Nahuel Pérez Biscayart.
Valahogy igazságtétel a háborús áldozatok felé, megmutatja a francia társadalom akkori fe-
lemás hozzáállását, bár csak mi tudnánk így szembenézni sötét múltunkkal.  Gyönyörű alko-
tás, megrendítően emberi és végig feszülten izgalmas. A regényt nehéz türelmesen elolvas-
ni, bár a film után talán szépen idézi fel a nagyszerű figurákat, a különös történetet.

Homályosan emlékszünk: egy műkorcsolyázónő súlyosan megsebesítette vetélytársnőjét,
még nem virágzott nálunk a bulvár-sajtó,s az USA-ban viszont óriási celeb-botrány tört ki.
Steven Rogers kiváló forgatókönyve,  túlzó hollywoodis giccs-gegekkel fűszerezve mutat-
ja be  Tonya Harding-ot, nagyon sűrű, nagyon alapos,  érthető módon szimpátiát keltve
szinte senkit sem tesz bűnbakká - csak a gengszter végrehajtók túlkapásáról van szó/?!?/.
A hótproli környezet, a drasztikus anyai nevelés,  a menekülés az első, még agresszívebb
férfi karjaiba felfokozzák  a lány eleve életveszélyes harciasságát.  A pontozók nem érté-
kelik inkább atletikus,  mint negédesen művészi attrakcióját , a brutalitás házassági kon-
fliktusok tovább zilálják lelkületét, egyedülálló teljesítménye fokozatosan romlik.
Craig Gillespie bravúrja a casting:  a félelmetes pincérnő jégmama  Allison Janney, az a
jéghideg kegyetlenség, zsigeri aljasság whiskeybe, szivarkába fojtva és a címszereplő pen-
geéles figurája, a zseniális  Margot Robbie! Nincs egy ismétlődő arcrándulása, pedig a mi-
mikája vitustáncot jár, kiszámíthatatlan, delejes sugárzású, letaglózó jelenség.  Nem adja
alább az amerikai félproli macsó alaptípusát képviselő férj, a kétes indulatú, féreggyenge
Sebastian Stan sem, fantasztikus alakítás  Paul Walter Hauser kisstílű frusztrált rosszfiúja.
Hihetetlen tempó,  minden jelenet fél perccel rövidebb a szokottnál, csattanósan félbe-
szakított, tömören ütős, (sokszor szó szerint).  Az eszelősen frappáns vágás a legnagyobb
erénye a lenyűgöző elánú filmnek.
Teljes illúziót keltő dublőr, a korcsolya-képek artisztikus lendülete, a giccses edzői szöve-
geket ellenpontozó káprázatos mutatványok.. Ezer hiteles helyszín  a családi bungalótól a
világversenyek porondjáig,  villanásnyi szerepekben is felejthetetlen arcok, / pl. a két FBI
nyomozó/.
Az elhíresült megveretés nemcsak Tonyát, férjét és anyját is celebbé emeli,  veszélyes és
igen kétes,  kérészéletű dicsőség.  A média alaposan is rátesz, gigantikus szenzációvá duz-
zasztja az átláthatatlan sztorit.  Ki a bűnös? Ki az áldozat?  Ki tudta, ki tervelte ki? - Végül
természetesen az underclass szív, mindenki csak veszít, csak a zsurnaliszták híznak.
Ritka őszinteség amerikai filmben, kicsit megnyugodtunk, a 90-es években, még a PC előtt
ott is lenyomták a nőket, tombolt a férfiuralom, ahogy nálunk a mai napig. (- és ott most:
ki tudja?!?).
Szabadon alkothatunk véleményt  a felek bűnösségét illetően,  biztos, hogy senki sem ma-
rad közömbös, magával ránt a remek film iszonyatos erejű sodrása.  Margot Robbie  démo-
nikus alakítása felejthetetlen,  Craig Gillespie alkotása az amerikai közönségfilm ritka csú-
csa.

A szétesően hiteltelen Dunkirk helyett  a rendkívül pontos Churchill-filmet ajánljuk.  Nem
ismerhetjük a korabeli parlamenti politika működését, hogy mennyire nehéz egy nyilvánva-
lóan életfontosságú döntést keresztülvinni.  Kell hozzá egy karizmatikus, ellenfeleit is meg-
győzni tudó ember,  aki végül is mindig eredeti megoldást követ, i minden ellenérv dacára.
Háborúban a demokrácia is diktátort kíván, szerencse ha ez egy Churchill.
Mesterien felépített forgatókönyv,  amennyire kell, hűséges a valósághoz.  Persze, hogy a
metró-jelenet fiktív, de érthetővé teszi a nép véleményének figyelembe vételét. Rettene-
es, hogy fel kell áldozni  sok ezer embert,  de a hadvezérnek nem népbarátnak kell lenni,
hanem pragmatikusnak.  Csodálatos a színészi átváltozás és az alakítás szuggesztivitása,  ám
mit sen érne a rendezés abszolút profizmusa nélkül.
Ha egyszer lett volna, ha egyszer lehetne egy Churchill-ünk... De nincsenek képzett és ki-
választott politikusok, nincsenek katonák: ne felejtsük,  ez a Nagy Ember Admirális volt és
az előző háborúban is kitűnt. Nem főúri rangja, tehetsége tette azzá.
Most, amikor azon vergődünk kivel kell szövetkezni, olvassuk az Emlékiratokat: a Sztálinnal
folytatott napi levelezést!  Attól nem lett kommunista,  nem lett diktatúra-barát...  De le-
győzte a fenevadat, ennek köszönhetjük, hogy vagyunk.

Akár el se olvasd, az a kor kiborítóan mélyen érint, csak ömlik belőlem az átok, a szó, - in-
kább nézd meg azonnal, nem pazarolták rá a reklámot...
Helyes állítás, de rossz cím.  Heydrich neve és maga a merénylet ismert.  Dublinben kikép-
zett lengyel-szlovák diverzánsok  ölték meg, a filmben nem kerül szóba,  hogy emiatt több
száz cseh embert végeztek ki elrettentésül, csak úgy találomra.  A nácik a csúcson voltak,
fél Európa a lábuk előtt hevert. Óriási jelentőségű volt, hogy a Cseh Protektorátus teljha-
talmú Protektorát  a nyílt utcán lelőtték:  megtört a sebezhetetlenség mítosza,  reményt
kaott az ellenállás.
Laurent Binet  könyve egy villámkarrier stációit követi, a német tengerésztisztet kizárják,
a náci titkosszolgálat megtalálja. A lengyel hadjáratban a lakosságot irtó Einsatzkommando
vezetője,  közben szorgosan gyűjti  a vezérkar tisztjeit leleplező adatokat.  Nem egy hiva-
talnok Eichmann, sajátkezűleg is gyilkol,  ahogy a Hosszú Kések Éjszakáján is emberei nyír-
ják ki a Hitler riválisának,  Röhmnek teljes gárdáját.  Végül a Nyugattól békítő szándékkal
koncul dobott Cseh Köztársaság, az immár birodalmi Cseh Protektorátus vezetője lesz.
Jason Clarke sziklából faragott, rezzenéstelen arccal, kérlelhetetlen keménységgel hozza
Heydrichet,  az elvakult felsőbbrendűség, a céltudatos agresszió,  az ideológiától elvakult
tehetség emblematikus alakja.  Mert szép csöndben megtervezi  a teljes európai zsidóság
szisztematikus kiirtását. Főnöke repesve fogadja el a terveket, így valóban ő az agy, amely
kigondolta a később végrehajtott holokausztot, melyet például nálunk nem Eichmann, de
bizony a magyar kormány, a magyar hatóságok, a magyar emberek tettek lehetővé.
De elég az indulatos történelmi leckéből, lássuk a filmet. Térdig hóban, két ejtőernyővel
ledobott fiatalember botorkál, Prágában az ellenállók rejtegetik őket, elindul a gondosan
tervezett akció.  Ezek a nácik nyitott kocsiban,  német precizitással, minden nap azonos
időben hajtottak végig a városon,  sérthetetlen fölényük  dölyfös tudatában.  Egy reggel
pisztolylövés és bombarobbanás várta a nagyurat, az elkövetők elmenekültek, totális volt
a káosz.  Jimenez  rendezése tökéletes profizmussal tartja össze  az óriási stábot, hang-
ban, képben hiteles, a legkisebb szerepben is találó, még a magyar arcok is.
Kiváló a film szerkezeti felépítése, Heydrich és az ellenállók párhuzamos képsorai, a foko-
zódó feszültség, a konspiráció titkai és az elkerülhetetlen szerelmi szál. A fináléban hami-
sítatlan western tűzpárbajban négyen lőnek halomra több tucat németet, a két fiú vízha-
lála tiszta poézis,  az utolsó képsorban  mosolyogva pöfékelnek  a határ, a szabadság felé
tartó kocsi platóján, gyönyörűséges költői kép!
Úgy fut el két óra, hogy észre sem vesszük,  sokoldalú, érdekes,  izgalmas és valahogy re-
ményt sugalló, - könnyen befogadható, mégis mélyen megrázó alkotás.

A mohamedán államok már a XVII. században  Örményország megsemmisítésére törekedtek,
a menekülők egy része  Magyarországig futott, /l. Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik /. Az el-
ső világháborúban az oroszoktól elszenvedett vereségeket, a régen gerjesztett keresztyén-
ellenességet kihasználva,  az ifjútörök kormány a bűnbaknak kikiáltott örmények tervszerű
kiirtásába kezdett. Az elit lefejezése, vagyonelkobzás, kitelepítés, - ez a sivatagba való, biz-
tos halált jelentő kiűzetést jelentette.  A teljes örmény kisebbség kiirtását  egyetértéssel
figyelte a szövetséges német és osztrák állam, Anglia, Franciaország és az USA próbált segí-
teni.
Terry George, aki már  Hotel Ruanda című  emblematikus filmjével bizonyította humanista
elkötelezettségét,  forgatókönyvében egy szerelmi háromszög háttereként  mutatja be az
örmény holokausztot. Az örmény orvostanhallgató /Oscar Isaac/ és az amerikai újságíró fe-
leségeként Párizsból Isztambulba ékező,  félig örmény Ana szerelme a szokottnál sokkal ér-
zékenyebb, poétikus finomsággal rajzolódik ki.
Az örmények sorsát feltáró Chrys bazaltkemény alakját  az átütő karizmájú  Christian Bale
teremti meg,  a teljes együttes a legmagasabb szinten él a vásznon.  Minek játszani, ha az
örmény szemek ellenállhatatlan szuggesztivitással sugároznak  szerelmet, érzést, fájdalmat,
ha nézésük, kitörölhetetlen emlékként, szinte beég képzeletünkbe. Charlotte Le Bon te-
kintete, rezdülésnyi árnyalatokból épülő játékán túl,  egymagában is mindent elmond a ví-
vódó lélek örvényeiről.
A nagyszerű rendezés nem fukarkodik az izgalmakkal sem,  autós üldözés lóháton, szökés a
biztos halált jelentő munkatáborból és a hősies végkifejlet  pengeélen táncoló vészhelyze-
te bravúros kontrasztja az érzelmi történések költői romantikájának.
Hét örmény falu lakói menekülnek Musza Dagh sziklái közé, negyven napos harcukat Franz
Werfel könyvéből ismerjük. a film hőseit is köztük találjuk, csodálhatjuk az örmények ellen-
állását a sokszoros túlerővel szemben. A francia hadihajók  4200 embert, nőket, gyermeke-
ket mentenek ki, az utolsó pillanatig bizonytalan kimenetelű partaraszállás során.
Nemcsak nagyon jó, nagyon fontos film is. A Török Köztársaság a mai napig tagadja a népir-
tást, a XX.század első holokausztját. A világ összes számottevő állama már elismerte a vitat-
hatatlan tényeket, - Magyarország még nem!!! Persze,  népirtásban mi önellátóak vagyunk.

Nem sieti el. Komótosan figyeljük régi jó filmekből ismert kedvenceinket,  Nicolas Bro  és
Ulrich Thomsen  páratlan párosát. A két vidéki mesterember kevés munkával sokat keres,
gondjaik csak a feleségekkel vannak.  Neten minden egyszerű, néhány kattintással bérgyil-
kost fogadnak. A folyamatosan totálrészeg Igor,  Marcin Dorocinski  érkezésével fokozódó
tempóban alaposan nekilódul a cselekmény. Permanens delíriuma ellenére az orosz gyilko-
lógép az egyetlen normálisan gondolkodó,  ám sajátos elveinek megfelelően  a tetemeket
futószalagon szállító munkavállaló.
Ole Bornedal  forgatókönyve abszurd fordulatokból építkező, eminensen kidolgozott mun-
ka, morbid humora letaglózó, rendezése mintaszerű. Sorra kaparják el a hullákat, mégsem
viszolygunk, a fanyar komikum egyik röhögésből fordít a másik hahotába.
A célszemély két feleség sem rest, angol vénkisasszony: Miss Nippleworthy,  Gwen Taylor
lesz segítségükre. Kalaptűtől arzénig terjed fegyverarzenálja, örvendetesen gyarapodik az
áldozatok sora.
Nevezhetjük kriminek, de talán jobban illik rá az abszurd komédia címkéje. Elképesztő for-
dulatokkal operál a film, figurái egytől egyig remekek és egyáltalán nem tekinthetők irreá-
lisnak.  Szerencsére nyoma sincs a Dogma durva szélsőségeinek,  a megvalósítás elegánsan
professzionális.
Rendkívül szórakoztató,  meredeken abszurd alkotás,  amely a legkényesebb art-rajongók
igényeit is kielégíti, miközben a krimikedvelők sem maradnak hoppon.

A riporternő ajtajában fiatal lány áll, kerti munkára ajánlkozik. Feltűnően leselkedik, neve-
lőszülei vannak,  egy félreértés révén azt hiszi, hogy a ház tulajdonosa az édesanyja. Mint
minden örökbe fogadott gyerek, emésztő kíváncsisággal keresi szüleit.
Már az első percekben lenyűgöző a két arc, az okosan szép, elvált, kétgyermekes anya és
a még majdnem kamasz, fiúsfejű lány titokzatosan vonzó tekintete.
A TV producer, a frivol humorú  Laila Goody heves vitában ellenzi az ötletet, de az újság-
ságírónőt egyre inkább foglalkoztatja,  hogy kik lehetnek a szülők, mivel kiderül, esküvője
napján ő találta meg az elhagyott csecsemőt a mosdóban. Meggyőzi főnökét, indul a nyo-
mozás, lépésről lépésre ellenállhatatlanul bekerít a történet.
Sara Johnsen  a nagyszerű operatőr,  Héléne Louvart  segítségével egyszerű eszközökkel,
hétköznapi képsorokat tud  fokozódó izgalommal telíteni.  Az első nyom  az esküvői hotel
hajdani igazgatójának elbeszélésében bukkan fel.  Emil Johnsen  elrévedő arccal emléke-
zik a anyára és az apára,  ahogy az összes szereplő, ő is néhány perc alatt képes felejthe-
tetlen figurát teremteni.
A rendező könyve szigorúan szerkesztett, dialógusai tömören sokatmondóak, castingja hi-
bátlan.  A gyűröttarcú,  kiélt pornócézár,  Kristian Fjord  karizmatikus szuggesztiója még
ebben a hypererős együttesben is kiemelkedik és végre kiderül, A kertész titka egy húsz
év előtti pornófilm címe, amely hozzásegít a megoldáshoz.
A kényes témát gyengéd emberséggel kezelő alkotás, dokumentarista hitelessége mellett
drámai feszültséggel telített majdnem fikció. A történések szívszorító feszültsége, a prob-
lémák bátor felvetése teszi múlhatatlan fontosságúvá.
És ami örökre bevésődik:  a két színésznő elképesztő intenzitású létezése,  melyet aligha
nevezhetünk "játék"-nak. Tuva Novotny a csalódásba roskadt, ám munkájában annál ener-
gikusabb asszony szerepében artisztikus szépségét transzformálta mély lelkiségű karakter-
ré, a tizenéves  Ruby Dagnall Rosemarijának arca szó nélkül is mindent kifejez, míg érzel-
mi kitörései káprázatos színészi eszköztárát bizonyítják.
Genetikai örökségünket a gyerekkor, a nevelés, a környezet alakítja egyedivé, nem a szü-
lők személye a fontos, hanem az, ami azután következik. Ám az oidipuszi titok ott rágcsál
legbelül, még ha nem mindig tanácsos kutakodni a titkok örvényeiben.

Örökletesen háborús tűzfészek, a Nagy Háború casus belli-je, a békeidők szerb-horvát pol-
gárháborújának centruma.  Bernard-Henri Lévy nagyszerű forgatókönyve évfordulós emlé-
kezés helyszínén, egy hotelben játszódik. Francia békepolitikus beszédére készül, a titkos-
szolgálat kamerái figyelik, őrzik.
A teraszon a TV  ellenlábas bosnyák és szerb szakértőket interjúvol,  Gavrilo Princip kései
névrokona is mikrofonvégre kerül.  Muhamed Hadzovic, a fekete indulatú nacionalista ke-
ményen állja a sziporkázóan szellemes, meggyőzően agresszív  Vedrana Seksan  ostromát.
szálloda személyzete sztrájkra készülődik, a recepciós Lamija békíteni próbálja a szemben
álló feleket. Az igazgató nem válogat az eszközökben, megvereti a sztrájk vezetőjét, helyé-
re a lány mosodában dolgozó anyja áll.
Erol Zubčević kamerája a végtelen folyosókon árnyként követi a szereplőket, a natúr vilá-
gítás,  a bravúros mozgások  az "ott vagyunk" érzettel hitelesítik a cselekményt. Frappáns
viták és szikár dialógusok váltakoznak, a tempót taglaló hosszú fártok virtuózan fokozzák a
feszültséget. Danis Tanović keze alatt olyan remek alakítások születnek, mint a két tűz kö-
zött őrlődő recepciós, Snezana Markovic, vagy a fantasztikus riporternő Vedrana Seksan.
De helyén van mindenki, a szorongatott szállodaigazgatótól a báván szerelmes szakácsfiúig.
A kibékíthetetlen ellentétek zűrzavarában  világosan kirajzolódik az alkotók álláspontja: a
háború népirtó tettesei  a szerbek,  hiába a nemzetközi békefuvallat,  az ősellenségek so-
ha nem fognak maguktól megbékélni. Kérdés: most kit fog Gavrilo Princip golyója eltalálni?
A végső válasz meggyőző,  a fantasztikus erejű film  kérlelhetetlen következetességgel tag-
lózza le, a szerencsére távoli, szemlélőt.
Néhány száz kilométerre vagyunk csak, ideje lenne tudomásul venni, az egymás elleni fék-
telen acsarkodás tragikus pusztulással fenyeget.  És nem biztos, hogy az EU, vagy Amerika
megment.

Rájöttek a hollywoodi pénzgyártók, nem elég érdekes már a pisztolyos gengszter, nagyobb
falat a politikai,  így a Pentagon öltönyös társasága.  Az embargó miatt lehet listázott csem-
pészektől, terrorista-gyám államoktól vásárolni, de valamely kisebb cég beiktatásával, miért
ne?!?
Ezt a házagot használja aki az agyafúrt Efraim Diveroli, aki csak vallásában ortodox, üzletileg
két kört ver rá  a mi Kedves Matolcsynkra.  Ártatlan külsejű üzlettársával milliós tranzakció
kat bonyolít, ha kell Albániából,  ha kell, egy feketelistás nemzetközi csempésznagyágyú se-
gítségével.
Alaposan belelátunk a szövevényes üzletek titkaiba, az izgalom sem hiányzik, nagyszerűek a
szereplők,  kimagasló a félelmetes svádájú, köpcös  Jonah Hill,  aki miatt egymagában is ér-
demes a filmet megnézni. Bámuljuk villámgyors reakcióit, csodáljuk kreativitását, ellenszen-
ves, mégis szorítunk neki.  Elek Ferenc  szinkronja kongeniális,  ritka manapság a régi szép
a Pannóniás szinkronidőket idéző, fantasztikus alakítás.
Kutyából azért még Hollywoodban sem lesz szalonna:  csecsemőarcú hősünket kisstílűsége
viszi zsákutcába. Míg a híres nagyvad csempészkirály betyárbecsületből jutalmaz, ő néhány
százalék elvesztésétől rohamot kap, mindenkit átver, kiérdemli a bukást.
Szórakozáson túl egy ismeretlen alvilág, fent és lent,  meglepő komolyságú, pompásan meg-
rendezett, szellemi akciókban dúskáló alkotás.

136 centis törpe és nyúlánk,  gyönyörű nő.  Igencsak magasra tette  az alacsony mércét a
forgatókönyvíró, hiszen ez, így, képtelenség. OK, tehetséges építész, jósvádájú sármőr, de
nem Toulouse-Lautrec, aki arisztokrata és zseni, ám akinek ennek ellenére nem a szépnem-
mel folytatott viszonyát taglalta a hajdani pompás film.  Laurent Tirard  mindent bedob, le-
fegyverző szövegeket ad  hőse szájába,  paródiába illő ejtőernyőzéssel érzékelteti  hódító
találékonyságát, hál' istennek diszkrét a szerelmi jelenetben,  de a nyilvános megszégyenü-
lések borítékolhatósága  hiteltelenné teszi a sztorit.  Véleményünkben nincs intolerancia,
láttunk már hasonlót, amely mindig csak a külsőleg nem hátrányos helyzetű fél valamely ki-
szolgáltatottsága esetében  jöhetett létre.  Filmünkben a nő egészen különleges,  minden
ujjára tíz hódoló jut, lelkileg is ép, pozíciójában is magabiztos.
Rendezőként Tirard tetézi a bajt. Trükkös kicsinyítéssel játszatja a Némafilmes sztárját, a
jobb sorsra érdemes  Jean Dujardin-t,  aki fantasztikus lendületű figura,  de a finomabb ár-
nyalatok megmutatása nem az erőssége.  Produceri önkény, kellett a húzónév,  de éppen
a francia mezőnyben ismerünk  csodálatos képességű kisebb embereket,  akik esetében a
hitelesség és a színészi játék nagyságrenddel nőtt volna.  Az enyhén vontatott beszélgetős
jelenetek közé az kciófilmekben is hiteltelen,  eltúlzott autós ámokfutás, megalázó diszkós
ugaabugra rontja a képet, bugyutává silányítva az érdekes probléma felvetését.
De akkor hát miért írunk egyáltalán erről?  Ajánljuk?  Nem tetszik?  Mégis?
Az ok a női főszereplő:  Virginie Efira.  Nem úgy szép:  állandó mozgásban villogó, sugárzó
tekintete,  elbűvölő mimikája teszi azzá,  na meg  a színészi azonosulás  ritka szuggesztiója.
Csodálkozik, értetlen, dühös, belevaló. Helyreteszi az exét, megszégyeníti a gúnyolódókat,
diplomatikusan lavíroz  a családi körben,  elviseli a szúrásokat,  keményen oda is tud vágni.
Minden pillanata feledhetetlen élmény,  az önfeledt vidámságtól  a püffedt arcú szenvedé-
sig. Érett, gótikus akusztikájú orgánum, fenséges meleg, királynőien arányos. Tündéri a já-
rása, bizonyára tűsarkúban jött a világra.  Graciőzen emberséges,  annyira lenyűgöző, sen-
ki sem irigyli glóriáját.  A válófélben lévő üzlettársak között oszcilláló titkárnő szerepében
az isteni komika  Myriam Teka"ia  remekel, a többel is jók, ahogy a környezet, a szituáci-
ók megjelenítése és az operatőri munka is.
Az utolsó jelenet poétikus magasságokba szárnyal.  A mennyekből alászálló  Virginie Efira,
ejtőernyőjének sorsszerű terhét húzva, térdre borulva, azonos méretűként vall szerelmet,
ez a mágikus szépségű kép egymagában menti a film összes esetlenségét.

Auguszt,  Zoli bohóc,  Eötvös  "Van másik!" bácsi és Fellini menetelő csapata: ágas-bogas a
clownok családfája, de aligha tudja bárki, hogy a Vörös - Fehér felállás honnan ered.  Azt
se, hogy a az első afrikai fekete színművész Párizsban Chocolat névre hallgatott.  Roschdy
Zem  imponáló témaválasztással,  Cyril Gely  nagyszerű forgatókönyvével  tárja fel  a múlt
század elejének cirkuszi titkait. Akkor a művészvilág java, Picassotól Stravinky-ig bizony cir-
kuszba járt a legtöbbet és lelkesen tapsolt  a ma már esetlennek tűnő farbarúgós poénok-
nál.
A híres páros alakulásának történetét egy kicsit mai nézőpontúvá alakítja a film, az állandó-
an megvert, lealázott ügyetlen fekete és a diadalmas fehér ember ellentétére.  Csokoládé,
a hihetetlen szuggesztivitású  Omar Sy didaktikus marxista szellemben öntudatra ébred ön-
állósulni akar, járatlansága, ösztönössége bukásba taszítja.
Thomas Letellier  operatőr ismét nagyot produkál  a cirkuszi és utcai képekben egyaránt,
hamisítatlan porond-illúziót kelt a xilofonos, rezesbandás, keringős  Gabriel Yared zene.
Jó kis szórakozás, tanulság is akad éppen,  Omar Sy  figurája felejthetetlen!

Van az úgy, hogy a téma extrém súlya elhomályosítja az értékítéletet. Nem tudom, jó-e ez
a film, vagy nem,  de az biztos, hogy megrázó, fontos: - beszélni kell róla. Amikor még nem
voltak hormonok, nem volt ultrahang és a maihoz képest kézmíves sebészet dívott, egy fér-
fi, végső kétségbeesésében,  identitászavarában vállalta  a nővé operálás irtózatos kockáza-
tát. Elvesztette barátait, társaságát, szerelmét, de nem volt más útja.  A művész-életforma
megkönnyítette az elhatározást, az érzelmi kötelék nehezítette.
Tom Hooper  filmje kicsit giccsesen magyarázza a "nővé válást", amely már gyerekkortól be
volt kódolva hősnőnk lelkébe,  sokat időzik a házassági boldogságban,  amely mégsem tudja
megmásítani  az irányultságot.  A 30-as évek párizsi pompája,  art deco és ráadásul a műke-
reskedelem kulisszái,  a végtelenbe futó vertikális nézőpontok,  a tág horizontok ködös pa-
norámája és a szereplők eszményi premier plánjai:  Danny Cohen operatőri munkája csilla-
gos ötös.
A címszereplő  Eddie Redmayne  elgyötörten szenvedő arc, különleges másság hordozója,
kár, hogy rengeteg torz mosollyal gyengíti pompás karakterét. Aki miatt mindenképpen lát-
ni kell a filmet:  Alicia Vikander  a Tiszta, az  Egy veszedelmes viszony és az UNCLE után
ismét fényesen bizonyítja eredeti tehetségét.  Elég Őt látni,  minden rezdülése izgalma és
totál, hiteles, szenvedélyes, szuggesztív, ellenállhatatlan. Az utolsó képben Einar - Lili sálja
felröpül a tengeri szélben, egy pillanatra a film katartikus gyönyörűségbe szárnyal.
Ellenérzünk, avagy együtt érzünk:  a példás tett ma már rutin-vállalás, világképünkben nem
a nemek, hanem, és csak!!!, - az ember áll a középpontban.

A felületes városképek még elmennek, de a képtári anyag förtelmes. Rövidülésben, oldalról
láthatjuk a festményeket,  egészen picit aztán szemből - és folyvást szól az a szörnyű narrá-
tor. Baromságokat locsog,  pl. Leonardo Seregélyes Madonnájánál megjegyzi, hogy a kis Jé-
zus kinyújtott karja  már a keresztrefeszítésre utal/!!!/.  Bolyongunk a termekben, úgy iga-
zában alig látunk valamit.  Plusz: bombasztikus zene szól,  mely inkább a profi boxolók bevo-
nulását festhetné alá.
Akit érdekel,  inkább lapozza lassúdad az albumokat, nézegesse annyi ideig, ameddig akarja,
el ne olvassa  az ismertetőket,  legfeljebb a kort érzékeltetőket.  A képekről nem beszélni
kell, hanem nézni, nézni, nézni kell őket, ha másképp nem megy, reprodukciókon.

Mit tudtunk a szüfrazsettekről?  Tüntetgettek, agitáltak, ledobták a fűzőt és laza fehérben
küzdöttek a női választójogért. De hogy 50 évig! Hogy gyújtogattak, robbantottak, hogy gu-
mibottal, börtönnel, gyalázták őket?!?  Hogy az éhségsztrájkolókat csövön táplálták, hogy a
szervezkedőket még szörnyű munkahelyükről is kirúgták...
Abi Morgan  forgatókönyve  a legjellegzetesebb motívumokat fűzi össze,  persze, hogy ruti-
nosan dramatizál, de karakterei élőek,  történelmileg igaz és a főszereplőnek parádés alakí-
tásra nyújt lehetőséget.
Carey Mulligan, a filmszínészi csoda, mosónőjének jellemfejlődését, magára ébredését bra-
vúros természetességgel jeleníti meg. Gyermekétől elszakított anya, véletlenül a parlamen-
ti bizottság elé kerülő, meggyőzően hiteles munkásnő, egyre aktívabb mozgalmár:  megany-
nyi pontosan rajzolt személyiségkép. Tüzes vasalóval vesz elégtételt a mosodai főnök hajda-
ni erőszaktételéért, /l. Gelléri Andor Endre 1938 Magyar Királyság/,  kimenti a kamaszlányt,
kire hasonló sors vár. Gyengéd, kemény, szenved és örül, bátor és kimerült, páratlan mimi-
kája, tökéletes belső átélésének szuggesztiója, a látszólagos eszköztelenség szülte megrázó
tragikum újabb bizonyítéka fantasztikus tehetségének.
Nem maradnak el a többiek sem, lenyűgöző a kalapkák változatos forgataga, a londoni utca
száz éves képe pedig összeszorítja szűkölő torkunkat:  Eduard Grau optikája szűrt fényben,
ködben, szmogban, epsomi verőfényben egyaránt remekel.  Igen!  A Derby, a párás, füstös
mosodai légkört ellenpontozó, nagyúri ragyogás és a mindenre elszánt szoknyás terroristák
kétségbeesett véráldozata...  A mártírnő temetési menetét  már korabeli híradóban láthat-
juk, alig különbözik a film képanyagánál.
És győztek! 1928-ban, sokadikként a világban, Angliában is lett női választójog, ahogy király-
ságunk bukása kellett ahhoz, hogy vesztett háború után nálunk is megszülessen. Hogy még
messze vagyunk az egyenjogúságtól,  hogy a bunkó népesség nagyobbik része sötét mácsó,
hogy a feministát leszbikusnak nézik, az asszonyverőt meg férfinak?!?
De 7 éves gyermeklányok nem robotolnak a mosodában, egyre kockázatosabb a munkahelyi
és (családi) erőszak, hogy parlamentünkben azért legalább 5 százalék a női kvóta... és előt-
tünk az északi és nyugati demokráciák példája, azt a szüfrazsetteknek is köszönhetjük, ezt
a nagyon fontos filmet pedig  Sarah Gavon  rendezőnek.

Amennyire nem bírom az amcsi akciósokat, annyira imádom a távol-keleti kardozóst. Mert?
A színészek nagyságrendekkel jobbak a sápadtarcúaknál,  /kivételek természetesen a feke-
ték. Trükkben, technikában is jobbak, nem a rémítésre mennek,  inkább a csodásra, szép-
re. A Tigris és a sárkány, a Hős és a Röpülő tőrök klánja után, Hongkongot, Kínát követve,
Dél-Korea is belépett a jeles mesemondók sorába.
TizenX-edik század,  a Kínai Birodalom tartománya  Korea,  a helytartó pecsét nélkül nehe-
zen tud uralkodni. Márpedig azt egy szelíd bálna nyelte el, amelynek elejtéséért királyi ha-
dak, egy zsákmányra éhes gengsztercsapat és elbűvölő hősnőnk, a csodaszép kalózlány ver-
seng.  Röpülni tud, mérföldeseket lép, vív és vívódik is a szerelem csataterén:  a rivális szá-
razföldi rablók vezére tetszik neki.
Eszelős fordulatok, szédületes képi csodák, olyan verekedések, melyekben nem látunk vért
és hullát, artisztikus pantomimjük viszont mennyei mámor. Kedves hőseink sem angyalok. Az
erdei zsivány lop, csal és hazudik, mégis megőrzi emberi arcát. Lenyűgöző a bájos komikum,
a csúcsjelenet tétje: hogyan pisilhet együtt az összláncolt rablóvezér és a hamvas kalózkis-
asszony. (Megoldás a mozikban).
Ami még fontosabb, végül mindig győz a jó, nem hitvány bérgyilkosokkal kell azonosulnunk.
A gonosz nem sétál el könnyedén a végén, de még a rettegett ellenfélnek is irgalmas elmú-
lás az osztályrésze, pokolgép röpíti a túlvilágra.

Negyven év múltán is elképesztően nagy. A DVD elszegényíti a totálokat, de a lenyűgöző kö-
zeliek,  Tonino Delli Colli  világítási csodái örökre bevésik ezen hatalmas férfiak vonásait. A
szuperplánokban könnycsepp-kezdemény vibrál  Charles Bronson Harmonikásának szeme sarkában, a piszkosfehér öltözék mammutfenyőbe faragott arcot hordoz.  A lehetetlenül visszatartott tempó irdatlan feszültséget gerjeszt,  az akciók villámcsapásai sem oldják a véges végig ezer fokos izgalmi állapotot.
Morricone  három témát variál  hatalmas invencióval,  talán ez az utolsó nagyzenekari filmzene, hangszerelési bravúr. A lovasok dobbanó harci indulója, a tudatalatti gátakat áttörő, dúdolt szerelmi otívum és az a sírva vonyító harmonika: filmtörténelmi etalon.
Ha csak az első jelenetet nézzük. Nyikorog az az elátkozott szélkerék, borostáin légyre vadá-
szik a gengszter, a befagyott csöndet vonatfütty töri meg.  Még mindig nem történik semmi.
Elpöfög a mozdony, ott áll a Harmonikás. "Frank nem jött?  Minket küldött!  Lovat hoztatok?
Eggyel kevesebbet!" és a "Kettővel többet" válaszra három pisztolygolyó tesz halálos pontot.
Henry Fonda  bámulatos színészi munkával haladja meg sármját,  jegeskék pillantása  maga a sátáni gonoszság. Bronson alakítását nem illik jellemezni, eklatáns idol, a vadnyugat hőseinek gránitszobra. A legemberibb  Jason Robards  Cheyenne-je,  érzékeny mimika, zsigeri hitelesség, felejthetetlen figura.
Hogy honnan szalajtották az egyetlen női szereplőt, rejtély, porcelánmerev protoBarbie, az
olasz film szégyene. Legalább azt a borzalmas ágyjelenetet vágták volna sutba!
A látvány, a vasút-építés gigantikus totáljai a vígan zakatoló seprű-lökhárítós mozdonnyal, az
elmaradhatatlan szikla-torzók, a lovaglások és szélviharok képei fantasztikus környezetbe helyezik a kimódolt cselekményt.  A majd' 3 óra mégis kitörölhetetlen emlék,  Sergio Leone a westernfilmek örökérvényű emlékművét alkotta meg mindmáig gyönyörűséges élményt nyújtó filmjében.

Nem szoktunk akciós kémfilmeket nézni, de a Sherlock után bíztunk  Guy Rithie  képessé-
geiben. Bejött!  A csavaros sztori,  az együttműködő és közben egymás ellen is dolgozó ké-
mek, a látványos őrültségek, a humor és a hibátlan rendezés.
Röhejes az amerikai bájgunár  játéknak aligha nevezhető létezése,  annál erősebb Kuriakin
ex-szovjet szerepében  Armie Hammer.  Mulatságosak elképesztő fizikai adottságai, ahogy
a KGB-s technika, (lézeres drótvágó!!!), úgy szellemi teljesítménye is lenullázza az amcsikat.
Úgy indul, ahogy egy normál akciófilm végződik: káprázatos autós üldözés a berlini falon át,
valós sebességű felvételeken. Aztán vakmerő fordulatok, egy kis lágy erotika, sok bazi nagy
közelharc.
Még arra is jut idő, hogy a háború és főleg a nácik rémtetteivel barátkozzunk, eleven a fi-
gyelmeztetés:  ma is virágzanak, sőt!, szervezkednek az ordas eszmék.  Lankadatlan a figye-
lem, a szédült kavargás fókuszában a csodálatos  Alicia Vikander sugárzik. A Tiszta drogos
csaja és az  Egy veszedelmes viszony  szerelmes királynéja után, elbűvölő szépsége, gesz-
tusainak vibrálása, játékának katartikus ereje  nagyságrenddel haladja meg az akciófilm kö-
vetelményeit.  Létezése felizzítja a szokványos sablonokat,  egész jelenetek értékét hatvá-
nyozza meg.  Hollywoodi gyártmányokban is megőrizhető a tehetség, amerikai sikerfilmben
is lehet európai szintet hozni:  Guy Ritchie  forgatókönyve és rendezése bizonyítja ezt.
És nincs, nem volt és nem lesz film, mely nem lenne kötelező  Alicia Vikander  miatt!!!

Kamaszlány falun  süketnéma családjával.  Az iskola mellett  dolgozik a tehenészetben, in-
tézi a telefonos-hivatalos ügyeket,  kicsit sok ez, depis lesz, a nagylányság meg éveket ké-
sik. A kórusban kiderül, hogy nagyon jó a hangja,  az énektanár rábeszéli, próbálja meg a
felvételit a Televízió kórusába, mely egyúttal a továbbképzést is biztosítaná. A felkészülés
eredményes, de mit fog szólni a rettenetes család, ha elhagyja őket?
Az alulról jött tehetségek szó nélkül törnek fel, persze itt a süketnémaság problémája ne-
hezít. A kiváló forgatókönyv aránylag hiteles konfliktusokon át vezeti a cselekményt, pom-
pásak a figurák,  a család,  a barátnő és a kórusvezetővé bukott  celeb-korrepetitor, Eric
Elmosnino tüneményes alakításában.  Van egy kis szerelmi szál, kudarcok és félreértések
lassan gobozódó szövevénye, élénk epizódok sok humorral.
Louane Emera duci, vastag kontúrokkal rajzolt arc, magába roskadt "húz ki magad" tartás,
rendkívül érzékeny játékkészség. A ritka mosolyok felvillantják körülmények bénította iga-
zi természetét. Éneklése természetes, majdnem civil,  ezért tud szívbemarkolóan hatásos
lenni.
A natúrdrabális apa jóságos, megvan a magához való esze, nyílt szókimondása támogatja a
polgármesterségért vívott küzdelemben. François Damiens mellett a hisztérikusan geszti-
kuláló, bohócmimikájú  Karin Viard jeleskedik az anyuka szerepében, kettejük jelelőpan-
tomimje a teljes képmezőt betölti.
Tudnak valamit ezek a franciák!  Eric Lartigau  rendezése  a zsánerfilmen túlmutatva, va-
lós helyzeteket jár körül, változatos, sokoldalú történetet alkot a könnyen giccses érzel-
mességbe csábító témából. Két jelenete különösen emlékezetes.
A szülők ámulva hallgatják  az iskolai kóruskoncertet. Paula duettet énekel  titkos szerel-
mével, a süketnéma pár meredt szemmel "hallgatja". Elnémul a film, tátogó szájakat, a rit-
musra ringatózó nézőket látjuk hosszú percekig: végtelen költőiségű gyönyörűség!!!
A párizsi felvételin a szülők az erkélyről figyelik lányukat, aki az ismert slágert nekik szóló
szöveggel megható búcsúdallá alakítja és éneklés közben "fel" is jeleli nekik a kakasülőre.
Csodálatos ötlet,  fantasztikus kidolgozás,  megint csak végtelen percekig,  hat refrénen
át zeng a dal, barátaim, itt csak bőgni lehet, kisírni magunkból minden feszültséget, - pe-
dig mi látunk, hallunk és íme,  néha érzünk is. ...És hányszor vagyunk  vakok,  süketek és
bizony: - némák is.

Úton  című filmjében szikár realizmussal mutatta be egy modern muszlim konfliktusát a fun-
damentalista férjjel, kiugró tehetsége révén még a zsánerfilm kategóriában is komoly érté-
kt tud alkotni. Az adriai nyaralás jelenetei kellemes nyári kikapcsolódást ígérnek,  Jasmila
®banić  rendező azonban, ritka igényességgel,  szinte szerzői filmmé avatja professzionális
tökéletességgel megírt forgatókönyvét, a realizálás pedig elementáris lendületű.
A kemény macsó bosnyák férj, Ermin Bravo, arisztokratikusan átszellemült francia felesége
és a múltból váratlanul felbukkanó, leszbikus szerető érzéki háromszöge zegzugos bonyodal-
makhoz vezet.  Felajzva szurkolunk a sugárzó karizmájú  Ada Condeescu-nak, Florá-ja igazán
megérdemelné a régi szerelem újjáéledését.
Köröttük tombol  a tündéri szigetecske nyári vendégeinek vidám forgataga,  találó karakte-
rek,  mulatságos epizódok,  harsány életöröm csodás környezetben.  Gazdag körkép:  idős
hölgyek-urak, merev savanyújóskák, pajkos gyerekek, de akad itt a vízben aerobikozó lány-
és a hőségben teljes fegyverzetben tréningező hoki-csapat is.  Az esti mulatságok magától
értetődően hozzák a dal-betéteket, úgy tűnik, a következő hasonló opuszban már erre se
lesz szükség: bármikor felhangozhat egy régi-új sláger...
Jasmila ®banić  nem tagadja meg magát, az áttetsző szépségű Ariane Labed végtelen ten-
ger látványába merülő, töprengő merengése  bármelyik nagy művészfilmben megállná a he-
lyét, ahogy a félig víz alól fényképezett leleplező önvallomás képsora is.
A szereplők egytől egyig nagyszerűen énekelnek,  a tömeg ujjongva táncol és ünnepel, az
öröm felszabadultsága kontrasztál az egyre élesedő konfliktussal. A feleség ráadásul utolsó
hónapos kismama,  természetesen az vigasság csúcspontján  folyik el a magzatvíz,  a papás
szüléshez a teljes sokadalom asszisztál, a lelkes stáb segíti világra az újszülöttet. Filmtörté-
neti jelenet!!!  Kezek, arcok, közeliek és totálok,  színészvezetési, tömegmozgatási, vágási
bravúr! mindenki mindenkivel csókolózik, a háromszög négyszöggé, a négyszög körré bővül,
legszívesebben beugranánk  a fantasztikus gyülekezetbe, mely végül a dalárdaként előlépő
hokicsapat énekét folytatva, szárnyaló kórussal búcsúzik.
Nyár van, de ez nem nyári film!!! Elbűvölő szórakozás az év összes hónapjában.

Peti bácsi meséli:  "Hét évesen a kertben játszottam.  Ötven éves, kunkori bajszos inasunk
feszes vigyázz-ban állt meg mellettem: - A Méltóságos úr kéreti a Fiatalurat!  Apám leszólha-
tott volna a tíz méterre levő verandáról, de magától értetődően a szolgáját instruálta: - Já-
nos! - Parancs, Méltóságos úr! - Hívatom a gyereket!"  Így volt ez az úri világban, majdhogy-
nem így van ma is Brazíliában.  Még a kispolgár tisztviselőknek is személyzetük van,  cseléd-
nek lenni életforma, esély a létfenntartásra.
Val, a középkorú, szemüveges asszony  húsz éve szolgál az író-menedzser házaspárnál, most
18 éves fiukat második anyaként, az első helyett neveli.  Családtagként kezelik,  jól bánnak
vele, a bajok akkor kezdődnek,  amikor hasonló korú lánya átmenetileg hozzá költözik. Mai
fiatalként,  az egyetemre készülő lány nem tudja elfogadni a házirendet.  Bizony ő beugrik
az urak medencéjébe,  a vendégszobát kéri az anyuka matraca helyett, leül a háziak regge-
liző asztalához is. Ráadásul őt felveszik, a fiút pedig nem. A brutáldomina anya végül szeren-
csésen eltávolítja, de a második anya is távozik, végre saját unokáját fogja felnevelni.
Anna Muylaert  gondosan kidolgozott forgatókönyvet alkotott a köznapi témából, rendezé-
sét  kifinomult pontosság,  akkurátus szituáció-formálás, nagyszerű szereplő-gárda jellemzi.
A konfliktus kialakulása és a megoldás is lassúléptű, könnyed kézzel komolyan realizált.
A jellegzetes, kiválóan játszó karakterek közül is kiemelkedik a címszerepben  Regina Casé.
Félelmetes mimika, a helyzetek ösztönös felismerése,  a primer egyszerűség imponáló bája.
Grimaszol, maga elé mered,  úgy néz az emberre, hogy csak rá lehet figyelni.  Játszik, vagy
ilyen? Teljesen mindegy! Zseniális figura, elképesztő színész. Egyedül miatta meg kell nézni
a filmet, de ha a hazai állapotokra gondolunk, tanulság is akad, hiszen szépen alakul nálunk
is az urak és szolgák, a millió cseléd országa.

Felejtsük el a riasztóan gagyi címet, nagyon mulatságos, nagyon igaz és még tanulságos is!
Mindannyian rasszisták vagyunk, /egy kicsit/, jót tesz egy szórakoztató ellenvélemény.
Verneuil úr, a káprázatos  Christian Clavier  már három idegenszívű vejjel terhelt, énekel-
hetik szívre tett kézzel a  Marseillaise-t, azért az egyik  csak arab, a másik zsidó, meg még
egy kínai. A zsidó nem ért az üzlethez, az arab csak a nemzettársakat védi,  talán a kínai a
legtoleránsabb, ám az egymás közti nézeteltéréseket ő is kung-fu torokütéssel intézi el.
A lányok szülei  karácsonyi vacsorán teremtik meg a családi békét,  addig tart, míg a legki-
sebbik be nem mutatja katolikus, francia, ám többszörösen afrikai választottját.
A negyedik esküvőre bejelentkezik  az elefántcsontparti rokonság,  a leendő após dülledt
fehérben forgó szemekkel közli feltételeit. A két örömapa közös horgászással, calvados-má-
morban békül össze, elképesztő fordulatok közben, nagy izgalmak után csak-csak összejön
a nász.
Nemcsak a forgatókönyve pompás  Philippe de Chauveron-nak, van humora, lendülete in-
venciózus elképzeléseit fantasztikusan kidolgozott rendezéssel tudja megvalósítani. Kiváló
a színész-csapat, a három vő és a mimika-csoda legkisebb lány, Julia Piaton, nem is beszél-
ve az afrikai apa grandiózus alakításáról, mely a dühöngő gyűlölettől a harsány örömig ível.
Jellemző, hogy a hölgyek a legfejlettebbek, a két anya együttműködik, a lányok egyből el-
fogadják testvéreik szerelmeit. Legfontosabb az érzelmi intellektus: a zsidó befektetőhöz,
arab ügyvédhez képest a kínai pénzember sokkal toleránsabb, első legjobb viszont a feke-
te színész,  aki egyetlen gesztussal képes elsimítani az ellentéteket,  Charles Koffi  moso-
lyos magabiztossága kiemelkedő színészi munka.
Higgyük el,  prédikációk helyett egy ilyen filmből lehet, nagyokat nevetve, emberséget ta-
nulni! Nagyon kell ez a Kárpát-medencében, melynek vizében annyi náció tehetsége keve-
redett mindig is, ellentmondva a most dívó ostoba nacionalizmusnak.

Thomas Hardy  romantikus fordulatai  semmivel sem szélsőségesebbek a mai zsánerfilmek
kimódolt sakk-dramaturgiájánál. A földbirtokot öröklő Bathsheba pedig eleve öntörvényű
vadóc, az önálló nő előképe,  érzelmileg fojtott, vulkanikusan kitörő reakciókban robban,
gyönyörűséges emberpéldány.  Carey Mulligan  lenyűgöző szuggesztivitása hatványozza a
figurát, órákig tudnánk ámulva figyelni ezerarcú mimikáját.
Az eredeti szépség kapálás, juh-fürösztés közben is decens ruházatokban ringatja karcsú
derekát,  kegyeiért vállvetve verseng  a dúsgazdag szomszéd és az állóképes béreslegény.
A győztes a büszke bajszú Troy kapitány lesz, ki bizarr kard-pantomimmel hódít. A furcsa
udvarlás villogó plánjainak vágása mestermunka,  Tom Sturridge  bravúros kardforgatásán
csak hősnőnk bátorsága tesz túl.  A hitvány hozományvadász, kinek előző kapcsolata gyer-
mekáldással kecsegtet,  megszégyenülten a tengernek szalad,  az özvegy majdnem szabad
utat enged a férfiasan szenvedve epedő, nagyszerű színész  Matthias Schoenaerts-nek.
Ám sokkal csalafintább a Victor Hugo-i cselekményszövés, betoppan a hullámokból kimen-
tett, pirosdolmányú huszárkapitány, mit lehet itt tenni? Hála az égnek, a nagybirtokos ké-
rő végre lelövi, börtönbe kerül:  a titkon szerelmes házi munkaerő  William Boldwood je-
lenti a boldog véget.   Thomas Vinterberg   érett tehetséggel  csodálatos amoszférát te-
remt, avatottan kerüli el a bulvár-giccs csapdáit.
De az izgalmakon túl, micsoda képi káprázat tart fogva két órán át! Az operatőr Charlotte
Bruus Christensen  ködben, párában lebegő tájai, a varázsos enteriőrök, a rengeteg érde-
kes karakter. Mikor a dülőúton lódobogás jelzi az érkezőt, mikor az utolsóórás kismama a
lelencház előtt esik össze halva, mikor a vihartépte boglyákat az úrnő együtt menti kétke-
zi alkalmazottjával...
Mikor a vájtszemű art-fan  hisztérikus könnyeket sír és kitámolyogva  szózatot intéz a két-
dőkhöz:  Art-kukacok! Ez is kell!!!  Az áradó érzelmesség, a zabolátlan vágy, a csodák hihe-
tetlen lehetősége és a végén az unalmas békét elindító bűbájos happy end!

Vőlegénye az étteremnyitásra összegyűjtött pénzzel elhagyja, hazaköltözik bolondos anyu-
kájához, aki mulatozó vendégeket szórakoztat, amúgy egy selymesszőrű, nagy fehér, beszé-
lő disznóval él.  Rinko felfedezi a kertvégi fészert,  fejébe veszi, abból csinál étkezdét. Na-
ponta csak egy társaság jöhet,  étlap nincs,  csalhatatlan megérzéssel mindig a vendéghez
legjobban illő ételt alkotja meg. Nagyon tud főzni, egyre sikeresebb, főleg, mikor elterjed,
hogy az ott étkezők szerelmesek lesznek egymásba.  Versengve jönnek a lányok, fiúk, még
azonos nemű felállásban is.
Tominaga Mai, a japán filmek szertelen stílusához méltóan, bátran illeszt be fürge animáci-
ót, virággal, zöldséggel köríti a premier plánokat, színészei kiválóak, ritmusa töretlen, nem
átall még egy-egy kuplét is besuvasztani a játékosan humoros cselekménybe. Pompás a lát-
vány, habzsolnánk az ínyencfalatokat,  nem ijedünk meg a váratlan konfliktustól sem. Mese
ez felnőtt gyerekeknek, bájosan kiszámíthatatlan, hitelesen valósághű.
A túlérett szépség anyuka rákos lesz, kezelőorvosában megtalálja a szerelmet, világra szóló
lagzi készül. Ami álszent állatbarátságunk számára elképzelhetetlen, a főfogás az exhálótárs
malac! - de hát nem megeszik, ez amolyan áldozati szertartás!!! A házastársak a hófehér ál-
lat hátán röpülnek a boldogság felé, lobog a menyasszonyi fátyol, csapkodnak a malacszár-
nyak...  Hamarosan eljön a halál,  ám ez sem olyan félelmetesen tabu, mint nálunk,  újabb
vacsorával búcsúztatják a megboldogultat.
Miért nem játszunk japán filmeket?  Keleten van az is, nyissunk!!!  Jól szórakozna a plázák
etette nép,  a vájtszeműek sem fanyalognának.  Ha nem, nem.  Maradnak a szerdai Örök-
mozgós szerdák és fél évente a tüneményes Japán Filmhét.

Az idei  Japán Filmhét  középpontjában a gasztronómia áll. Ki hinné, hogy ez annyira fon-
tos volt régebben is, hogy a szakácsok bizony a hős szamurájok közül kerültek ki. Egész di-
nasztiák voltak a konyhaművészet terén,  filmünkben egy jeles família ,szakácstehetséggel
kevéssé áldott sarjáról van szó, aki jobban szeretne kardozó vitéz lenni. Feleséget szerez-
nek neki, aki fondorlatos szívóssággal próbálja bevezetni a japán gasztronómia titkaiba.
Lenyűgöző,  amikor a szakácsiskolában  két tucat beöltözött harcos keveri a kását, villogó
késekkel zsonglőrködve szeleteli a szárnyast,  amikor a verseny zsűrijében komor mandari-
nok tesztelik a menüt. A briliáns fényképezésen túl, eleven humor, komikus komolyság jel-
lemzi  a megint csak igen eredeti koncepciójú japán filmet. Természetesen elmaradhatat-
lan a szerelmi szál, a főzésben egyre ügyesebb szamurájfi alul marad az ifjúkori versenypár-
bajban és így veszti el a csak harcos adható lány kezét.
Ez is egy népszerű, kedves,  nézőbarát alkotás, amely azonban a legkényesebb szakmai igé-
nyeket is kielégíti, követhetetlen példát mutatva a kivéreztetett hazai gyártásnak.

Ötven évig kellett várnunk: a titkosítás miatt akkor ismertük meg az angol kódfejtők törté-
nelmi jelentőségű bravúrját.  Naponta fejtették meg  a náci hadvezetés kódolt üzeneteit,
évekkel rövidítve meg így az iszonyatos világháborút.
Ami filmen ábrázolhatatlan,  az a szellemi munka, a kreatív képzelet küzdelme, az a sziszifu-
szi napi szőrözés, amely végül eredményhez vezet. A forgatókönyvíró  Graham Moore  kita-
lálja az akadékoskodó nagyhatalmú intrikust,  a csapaton belüli konfliktusokat és természe-
tesen az elmaradhatatlan szerelmi szálat.
Utóbbit nehezíti  Alan Turing  homoszexualitása,  néhány angolosan elegáns mondatból az-
tán kiderül,  egy igazi kapcsolat épülhet kizárólag szellemi alapokra.  "Majd jókat beszélge-
tünk"- ajánlja a megoldást a különös arcélű  Keira Knightley, aki anticuki létezésével nagy
erőssége a giccskerülő stílusnak.
Egy árva szót sem értünk a zseniális fickók dialógusaiból, meredten figyeljük a végzetes las-
súsággal, recsegve-ropogva forgó mechanikus számítógépeket,  boldogan elhisszük, hogy a
titok nyitja egy hajnali időjárásjelentés és az obligát "Heil Hitler!" -köszöntés...
A cselekmény látszatbonyodalmai, a feszes párbeszédek, a módszeresen adagolt feszültség
végső fokon  hihetetlenül izgalmassá teszi  a történéseket.  Átéljük, hogy itt embermilliók
sorsáról van szó, hogy a diadalittas győzelmet  százezrek feláldozásával kell titkolni a végső
siker érdekében. Villanásnyi képek érzékeltetik az angol lakosság hősies helytállását, a fel-
áldozott hajók, csapatok, városok tragédiáját.
Morten Tyldum rendező visszafogott arányérzékkel egyensúlyoz az életveszélyes terepen,
a részletek kidolgozottsága, a pompás együttes, a képi világ hitelessége önmagában remek-
léssé teszi alkotását.  A legnagyobb erény azonban  a főszereplő megtalálása, a figura gon-
dos felépítése,  amely méltán nevezhető filmtörténeti bravúrnak.  Benedict Cumberbatch
megfoghatatlanul különc lény, magába zárkózó megszállott, kicsit autista, nagyon zseniális
és mindezt képes teljes belső metamorfózissal megjeleníteni. Emberi tragédiája csak halvá-
nyan körvonalazódik,  így is megrázó, hogy börtön helyett, mivel munkáját folytatni akarja
a kémiai kasztrációt választja, amely végső fokon megfosztja alkotóképességétől is.
Bizony, nagyon nemrég az iszlám törvények uralkodtak civilizált világunkban is. A kompjute-
rek korában talán egy lépéssel közelebb kerültünk a humanitáshoz...

Sokat ér a spanyol nyelvterület Cadiztól a Tűzföldig:  van "hazai" közönsége a koprodukció-
nak,  tőkéje a filmiparnak és ha ennyire ütőset produkál,  bizony lábánál hever az egész vi-
lág.  Almodovar produceritása csak húzónév, ám  Damián Szifron  munkája méltó a Mester-
hez.
A négy és fél részből álló alkotás szkeccsfilm, de a javából, egyazon rendező négy teljesen
önálló. mindenben különböző tárgyú és stílusú remeklése.  A főcím előtt 5 perces szössze-
net, amely egyből megmutatja  az innovatív ötlet, a professzionális kidolgozás, a tökéletes
megvalósítás káprázatos egységét, amely az egész filmre jellemző.
Az autós epizód  operatőri - vágói csúcsteljesítmény!  Javier Julia  eszméletlen képszögei,
félelmetes beállításai,  Pablo Barbieri Carrera  vágásainak dinamizmusával sokkolóan elraga-
dóak. A szituáció eszkalációját találékony fordulatok erősítik, csak kapkodjuk a fejünket a
váratlan váltások bűvöletében.
Az agressszív akciózást finom belső történések, a pszichofokozás őrülete, a dühödt gesztu-
sokat  a szócsaták gyilkos dühe váltja fel. A híres  Ricardo Darín egymaga elviszi a hátán az
egészet, ám a csattanó is nagyot durran. Koolhaas Mihály-i tragédiája a XXI.században a ci-
vil kurázsi apoteózisává szelídül.
Amikor a hollók egymás szemét vájják: az aljasság, a számítás, a korrupció szánalmas körtán-
cát látjuk a harmadik részben,  egyik szereplő rosszabb,  egyik színész jobb a másiknál. Vé-
gül majd' mind megússzák, napjaink megszokott igaztalansága győz.
A leghosszabb, szinte teljes filmnyi az utolsó történet, gazdagék esküvője kiszámíthatatlan
eseménysorba torkollik,  Damián Szifron  írói fantáziája  egyenrangú nagyszerű rendezésé-
vel. A parádés színészi arcképcsarnokból kiemelkedik a clownarcú szakács, a mama kedven-
ce vőlegény és a hihetetlen szuggesztivitású  Erica Rivas. Nem szép, nem szimpatikus, több
annál: a filmszínészet mágikus idolja.
Végig remekel   Javier Julia  operatőr,  a naturális premier plánok nem válnak a K-európai
filmek bőrgyógyászati atlaszaivá, esztétikusan őrzik meg hatásos hitelességüket.
Dühöngünk, izgulunk,  röhögünk, kacagunk,  ám a végén csak-csak kikristályosodik a tanul-
ság: ahogy Weöres Sanyi bácsi mondá, nem kell mindig győzni, el kell engedni a fájó dolgo-
kat, a vesztes jutalma lehet a túlélés.

Az ügyész úr régi elvtárs, nagy vadász, aki csak a sajátkezűleg elejtett vadat eszi, a szintén
maga által készített uborkával. Jóbarátja besúgó volt, most főnyomozó, ketten szemet vet-
nek egy frissen indult, nagy jövőjű cégre.  Betársul a miniszter is, beindul az állami maffia-
gépezet, kommandósakcióval tartóztatják le a tulajdonos-vezetőket , nevetséges vádakkal
tartják előzetesben őket.
Földre szorított, családostól bilincsbe vert emberek, lefoglalt iratok, tajtékzó rágalomhad-
járat a médiában. A leértékelődő részvényeket felvásárolják, az elsőbbségieket kizsarolják,
nem riadnak vissza közvetlen erőszaktól sem:  a börtönben addig bántalmaztatják az egyik
tulajdonost, míg "ajándék"-ba adja pakettjét.
Miroslaw Piepka és Michal Pruski forgatókönyve pontos, lendületes, következetesen fel-
épített,  minden rejtett szálát megmutatja a mindennapos üzelmeknek.  Ryszard Bugajski
nagyszerű szereplőgárdával,  egyre feszültebb légkört teremtve  állítja elénk a valóságban
is megtörtént eseményeket.  Az utolsó percekig bizonytalan a végkifejlet,  csak a nyomo-
zó hatóság kétbalkezessége,  nem tudnak finnül, norvégül,  de még angolul is alig!, fordít-
ja meg a cselekményt.
Depresszióba zuhanó élőhalott,  katatóniába menekülő kislány,  feldúlt életek, tönkretett
vállalkozás az eredmény, a kelet-európai újkapitalizmus korrupt vámszedőinek mérlege. Ná-
lunk ugyan /még/ nem tudunk hasonló esetről,  de az állami gengszter-maffia nagyon is ha-
sonló módon működik.  
A hírhedt Narva-ügy felmentéssel,  némi pénzbeli kárpótlással zárul,  ám a miniszter-főnyo-
mozó-ügyész triumvirátus a helyén marad, talán mindmáig... De mikor várhatjuk országunk-
ban egy hasonló botrány kirobbanását? A bűnös apparátus már megvan hozzá.

Állonganak az utcán,  kelletik magukat az autókban lassan húzó klienseknek,  "Blasen 50,
Komplett 100" -közlik az árfolyamot, mosolyognak, de halott a szemük.  Magyar lányok a
zürichi kocsisoron. A forgatókönyv dokumentvallomások százából épült,  Men Lareida és
Maros Anna a romantizálást, elítélést, felmagasztalást egyaránt elkerülve, mellőzve a kuk-
koló-barát naturalizmust, szikár következetességgel alkotta meg filmjét.
Viktória városi cigánylány, a semmibe bámul a nyomortelepi udvar koszlott fekvőszékében,
dinnyét árul a piacon, normális életre vágyik, bevállalja a prostimunkát Svájcban. Gyűlik a
pénz, lop is hozzá, le is csíp magának, éli a szexmunkás egyhangú életét, az otthoniaknak
azt hazudja,  takarítónőként dolgozik.  Konfliktus a nem cigány szobatársnővel,  a megalá-
zás hétköznapi epizódjai, összetűzés a futtatóval, menekülés.
Mintha nem is lenne operatőr, mintha nem is a moziban ülnénk: Marco Barberi kamerája
észrevétlen követő,  nincs világítás,  legalább is nem vehető észre,  mesterien kiegyensú-
lyozott tónusú minden beállítás. Belsőkben és az utcán egyformán hiteles, a premier plá-
nok döbbenetesek, a zürichi tó elsuhanó látványa visszautal a kivilágított Dunapart kezdő
képsorára. Hihetetlen: olyan valóságos minden, mintha a saját szemünkkel látnák...
Men Lareida castingja csalhatatlan. A báty  Horváth Kristóf,  a pesti és a zürichi lányok,
a kártyázó félmaffiózók és az ellenoldalon  a hatóság és a segítőszolgálat emberei: egytől
egyig találó választások.  Pölöskey Erika  naturális lendülettel játssza a főnök szeretőjét,
aki maga is "dolgozik", miközben a lányok ellenőre,  Nagy Zsolt  ismert gengszterfiguráját
nagyságrendekkel magasabb szinten, emberi vonásokkal gazdagítva hozza.
A "fehér" magyar lány és hősnőnk lassú megbarátkozása apró jelekben tükröződik. Nézik
a TV-t, Blondie odacsúsztatja a sütis zacskót, egymásra utaltságuk a veszélyes szituációk-
ban fokozódik.  Stefanovics Angéla  a gyermeke visszaszerzésére gyűjtő anyát  elképesz-
tő színészi sokoldalúsággal, a játék intenzitásának nagyfeszültségében formálja meg. Vég-
re egy szerep, amely nem a bohókás kislányt,  az elbűvölő komikát,  hanem a karakteráb-
rázolás ritka egyéniségét mutatja meg.
Farkas Franciská-nak nincs szüksége színészi eszközökre. Az Ő létezése magában elegen-
dő. Csak néz és szeme mélyében ott sűrűsödik  a figyelem, a kétely, a szenvedés, a vágy.
Arca fenséges gyémánt-ikon, beleég a lelkekbe, többet mond el a létről minden kiművelt
magyarázatnál. A lehetetlen fordulatokat is hitelesíti, nem kell a szavaira figyelni, Ő maga
a "Grace and Greed". Nincs titka, nem tudjuk, miért nézzük lenyűgözve, mitől szorul ösz-
sze a torkunk. Szuggesztivitása Fekete Lyuk, egy Nem Létező Égitest komor sugárzása.
 Men Lareida  filmje után hallgassanak el a képmutatók,  szálljanak magukba az ítélkezők,
szégyelljék magukat azok, akik a kiszolgáltatottakat kihasználják. - És akik használják.

A trafikos meggyónja bűnét, óvszerárúsitásával gyilkolja a horvát magzatokat. Az ifjú pap ki-találja a megoldást: kilukasztva kell árulni a gumit! Szorgos szurkálással, majd manufakturális
varrógéptűkkel preparál, a kis sziget szexuális hálózatát módszeres mátrixon elemzi. A buja
lakosság akciói fehér inzertek pantomimjában jelennek meg rettegő tudatában. Ki kivel és
hogyan, a mobilvideós kémkedés feltárja a titkokat: pedofília helyett animális és homo-kap-
csolatokra derül fény.
Fantasztikus alapötletét Vinko Bresan merész fordulatokkal izzítja tovább. A korrekt kotonokat árusító patikust is be kell vonni, a nacionalista gyógyszernök hölgyekre is kiter-
jeszti a szaporítási trendet. Nő is a sivalkodó szaporulat! Nem tudja a lány, melyik lovagja
az apa, segít a baby-boom triumvirátus, akkurátusan castingolja a legényeket, természete-
sen a legerősebben horváttudatos ifjú lesz a kiválasztott.
Victor Hugo is megírígyelhetné: talált csecsemő, lopott baba, megkerült anyuka... Csupa
ízes fordulat, viharos kacagásba oldódó feszültség.  Bombabiztos a forgatókönyv, frappán-
sak a finoman bugyuta dialógok. A legkisebb epizódista is  nagyszerű színész,  Don Fabijan
pa,  Kresimir Mikics felejthetetlen figura, Lazar Bistovski, a trafikos virtuóz mimikával hi-
telesít, hétköznapi alakja zseniális kontrasztja a cselekmény veszett bonyodalmainak.
A tenger síkján, a parton, imponáló háttér előtt mozognak az emberek, a titkolt babát le-
vegőztető ál-szülők csónakja  szürreális véletlenben találkozik  a véresen elvetélő lánnyal
kórházba száguldókkal.  A híressé váló szigetre tarajos hullámok hátán,  ultramodern szár-
nyashajón érkezik a mennyei küldött, a püspöki látogatás az isteni komikum csúcsjelene-
te.
Fogy a magyar! Ne hagyjuk! - Állami óvszer-monopóliumot!
Nemzeti Koton-boltokat! Szigorúan ellenőrzött lukasztást! Felszentelt perforációt!

Amikor a fotósvilág már régen Leicamámorban izzott, Ő Rolleiflex-szel fényképezett 6X6-ra,
tekercsenként feleannyit,  mint a kisfilmes gépek.  Fénymérő lehetett a szeme helyén, hi-
bátlanul exponált, a rettegett kockába komponált  fölényes biztonsággal.  Nem volt pénze
előhívatni, lenagyíttatni filmjeit? Avagy nem is érdekelte más, mint a vadászat, a fölfedezés
gyönyöre? De hiszen gyerekorrának francia falujában készült negatívjait ott szerette volna
pozitív képekké csináltatni...  Csupa rejtély ez a különc, öntudatlan zseni, aki ösztönvezé-
relten alkotott váratlanul napvilágra került életművet.
Aki megtalálta, felkutatta, kiharcolta helyét a világ fotóművészetében,  semmivel se kisebb
kvalitás.  Néhányat megnézett a véletlenül hozzákerült tekercsekből,  hihetetlen érzékkel
ráharapott a kincsre.  Végigböngészte a sok ezer negatívot, kiválogatta,  kiállítási méretre
nagyította őket, óriási sikerrel mutatta be a már halott  Vivian Maier-t.
Látjuk utcán készült emberképeit,  elkapott tekintetek,  a mindennapok fantasztikus figu-
rái, a humán lény ezer arca.  Fények és árnyak villóznak a  street-art fotókon, de hasonló-
an eredetiek a rábízott gyerekekről készített, egyáltalán nem hétköznapi emlékképek.
Rendhagyóan beilleszkedni képtelen, new yorki, de franciás az akcentusa. Vékony alakját
bő ruhákba, vonzó szépségét komor ábrázatba rejti.
John Matloof,  aki konferálja filmjét, ritka nyíltsággal tárja elénk gondolatait és kételyeit,
akaratlanul állít magának dicső emlékoszlopot:  az is megér egy misét, ahogy végignyomoz-
ta a most már legendás bébiszitter életét.
Szemünkhöz emeljük a mobilt, villognak a fotóapparátok,  a képi kulturálatlanság kőkorsza-
kát éljük.  Elég a tülökorrú selfiket, bágyadt bulifotókat nézni, - bizony visszasírjuk még a
legrosszabb igazolványképet is!!!
Egyetlen reményünk:  hátha köztünk járkál egy élesszemű mai Vivian,  hátha néhány igazi
kép is fennmarad rólunk. De addig is, a filmet kell megnézni, AZONNAL!

Már akkor is megérné, ha csak  Philip Ogaard  operatőr fenséges hómezőit látnánk. A mé-
teres hófalakba  gigászi monstrum vájja az utat,  vakító sugárban 4000 köbméter/óra havat
okád a légbe.  A téli utak angyala,  Nils bosszút áll fia gyilkosain, feltartóztathatatlanul tör
előre a kábszeres gengsztervilág sarkvidékén.
Tökéletesen arányos, minuciózus pontossággal megmunkált forgatókönyv,  a helyszínválasz-
tás eredetisége, a cselekmény megosztása a rivalizáló bandák és a halálosztó apa között. A
hullahegyeket karcos fekete humor ellensúlyozza, a norvég és a szerb gengszterek pompás
jelenetekben versengenek a legjobb poén címéért.
Persze, ahol hideg van,  ott van jóléti állam,  hiszen a forró égövön felnyúlsz egy banánért
ée egész nap nem csinálsz semmit, véli az egyik, míg balkáni alteregója  a skandináv börtö-
nök luxusáról áradozik: "még a fogaimat is megcsinálták..."
Szédületes a tempó, percenként dördül halálos lövés,  zuhognak az ökölcsapások, a törté-
nések fordulatai kiszámíthatatlanok.  Moland  castingja példás, nemcsak pénze van  Bruno
Ganz  nagyságrendű sztárokra,  az utolsó gengszter is élesen bevésődő figura.  A főszerep-
ben  Stellan Skarsgard  szenvtelen keménységgel osztja megsemmisítő csapásait, hóekéjé-
nek féktelen energiájával járja véres útját. Paranoid érdekességével  Kristofer Hivju klán-
vezére méltó ellenfél, soha nem láttunk ennyire gyűlölettől vakító szemeket.
Szimpla a szerb keresztapa családi kapcsolathálója,  annál szövevényesebb az északiaké, a
tolerancia jegyében nem hiányozhat a homoerotikus szál sem.
Igazi gengszterkrimi, mégis magasrendű filmművészet, bizonyítva a skandináv film egyre ter-
mészetesebb világelsőségét.

Könnyű a lengyeleknek! Egyformán utálták a németeket és az oroszokat, szabadságszerete-
tük,  függetlenségvágyuk nem amolyan magyaros szalmaláng, mindannyian büszkék a nemze-
tükre, van katolikus egyházuk amely nem beszervezett besúgókból áll és a néppel tart, sőt,
még pápát is ad a világnak!  Volt szervezett munkásság,  Gdanskban egy 30 000-es hajógyár,
volt egy olyan  hosszú, csöndes forradalom,  amely tíz év alatt megrengette  a kommunista
diktatúrát és volt egy vezéralak, akiről lehet történelmi filmet csinálni.
Van egy világnagyság rendező,  aki a nyugati professzionalizmust meghaladó szinten 50 éve alkot a Hamu és gyémánt, a Csatorna, a látomásos Menyegző, a Márványember - Vasember,
etc. Nagy filmet, tömegfilmet művészi szinten, historikusat, agitatívat, népszerűt és hitele-
set, ideákat terjeszt, ideálokat nyújt.
Andrzej Wajda  nálunk nem született, /talán Fábri lehetett volna.../, vagy a csordanépek
legelték le, vagy a szűk piaccal takarózó filmes bürokrácia.  Persze, nekünk témánk se len-
ne. Az 56-os véletlenek számunkra szerencsés találkozása a nagypolitika boncasztalán? Egy
moszkovita PB-tag, aki esetlenül vergődött a tíznapos népünnepélyen? A mi Nagy Októberi
Sztrájkunk,  dupla fizetéssel,  családi libapecsenyével?  Bibó István  egyszemélyes csapata,
aki "harcban áll"ott?
Villanyszerelő,  aki belesodródik az  1970-es sztrájkba,  megverik, beszervezik,  ám legköze-
lebb már tudatosan száll be a ringbe,  taktikai érzéke kiváló, érzi a tömeghangulatot, hatá-
sosan beszél.  Pillanatok alatt válik a munkások vezetőjévé,  még a tojásfejű értelmiségi el-
lenállók is elismerik:  fehér, katolikus,  sokgyermekes, érettségi nélküli munkásember,  na
ez kell a népnek!
Oriana Fallaci interjúja adja a keretet,  megismerjük Walesa jellegzetes gesztusait, heves
artikulációját, kertelés nélkül, őszintén válaszol, nem tetszeleg hősként, de ismeri értéke-
it. A belügyisekkel vívott macska-egér harcban bizony ő volt a győztes ragadozó, a nomen-
klatúra-patkányok, ávós-férgek tehetetlenül cincognak-tekeregnek acélos helytállását lát-
va. Amin okosok hetekig töprengenek, azt ő 5 másodperc alatt megoldja, de igencsak óva-
tos, megfontolt, józan realista a veszett forgatagban.  Türelmesen mérlegel, nagyon kivár,
a döntő pillanatban aztán robban, mint a bomba.
Janusz Glowacki forgatókönyve racionális remeklés,  Pawel Edelman kamerája artisztikus-
ságában is lényegretörő,  változatos és szuggesztív képvilágot teremt.  A főszereplő létezé-
semagában is rendezői telitalálat, Robert Wieckiewicz frenetikusan átlényegült játéka re-
veláció. A mindent tűrő, az egyedülléttől a motozásig mindent kibíró feleség ezerarcú sze-
mélyiségét a talán még fantasztikusabb  Agnieszka Grochowska  varázsolja a vászonra.
Wajda a hajógyári képeket váltogatja a családiakkal, híradókat vág be és álhíradó-snitteket
applikál, sistergőek a Walesa szájába adott szavak, elsöprőek a tömegjelenetek, olyan tem-
pó, olyan ritmus, amely védhetetlenül ragad magával. Mert képsoronként nagyszerű, törté-
nésként hiteles,  szorongatott létezésünk  gyújtó hatású kontrasztja. De szeretnénk ilyen
forradalmi munkásindulókat, beat-dalokat énekelni, menetelni a tankok ellen, szeretni egy
ember-vezérben önmagunkat és eljutni a rendszerváltás féléves mámorába újra...
Gyertek. Nézzétek. Vigyázó szemetek  Varsóra vessétek: ahol a dölyfös hatalom kénytelen
volt engedni. Figyeljétek a lengyeleket, akiknek forradalmuk, ellenállásuk volt, - Walesájuk,
Andrzej Wajdájuk van.

A rózsaszín Grand Hotelhez piros sikló röpíti fel a vendégeket,  a narancsszín lift a Mendl-
cukrász tortadíszének is elmenne,  Eiffel acélvázas üvegteteje, pompás lépcsősor, manap-
ság már üresen tátongó, hatalmas étterem.  Van-e gyönyörűségesebb környezete a nagy-
világi létnek, mint egy posztmonarchiabeli enteriőr? A Napfény íze, a Marienbad simogató
atmoszférája lebeg  a kalandos krimikomédia fölött, Wes Anderson  elképesztő fantáziája
a részletgazdag kidolgozottság,  a szürreálba hajló ízlés, a jelmezek, díszletek mániákusan
tökéletes gazdagságának égi adományaival párosul.  Néhány másodperces snittek hordoz-
zák több tízezer munkaóra  aprólékos gondosságát, a cselekmény abszurd fordulatait tör-
ténelmi hűtlenségük komikuma szentesíti.
A varázsos miliőben a fantasztikus sztárcsapat hiteles figurákká lényegül.  Boldogan ismer-
jük fel kedves Zongoristánkat, de  Adrien Brody  itt a gonosz ellenfél,  motoron, sílécen
száguldó gorillája, Willem Dafoe  maga a Sátán.  Edward Norton kiköpött K und K tisztje
az arisztokratikus parancsuralom emblémája, a Szkafander és pillangó hőse, a Turné ren-
dezője,  Mathieu Amalric komornyikként árulónak tetsző jóbarát. Tilda Swinton csupán
a maszkmester próbabábja, annál érzékletesebb Saoirse Ronan játéka a halálosan komoly
cukrászkisasszony szerepében.
Robert D. Yeoman  ötcsillagos operatőri munkáját  eszményi fények, szédületes svenkek,
a dialógusokra tapadó cikázó gépmozgás jellemzi. A külsők fáradt téli fehérben ragyognak,
a burjánzó belső pompát arányosan adagolt kromatika hatványozza.  Wes Anderson  hihe-
tetlen eréllyel őrködik  a fantazmagóriák százszázalékos megvalósításán, álomgyári profesz-
szionalizmust nemesít ipari méretű zsenialitással.
Végtelen muzikalitású orgánumával  F. Murray Abraham  meséli el  M.Gustave történetét,
míg fiatalkori énjét,  a kis "lobby boy" Zero-t  Tony Revolori  játssza a nagyokéval azonos
színvonalon. A fájón letűnt kor titokzatos hőse, a Grand Budapest Hotel emblematikus fő-
ura  Ralph Fiennes  személyében rendkívül szimpatikus, sokrétű egyéniség.  Vivaldi lantpi-
linckájára elegánsan vezényli pincér-csapatát,  mindent tud és mindent lát,  vérbeli gent-
leman-fölénnyel uralja fenséges közegét.  Okos, cinikus, bölcs és belátó. Megállja helyét
szépkorú hölgyek és urak ágyában és a várbörtön celláiban egyaránt.  Áradó dikcióval sza-
valja verseit,  sziszegő szavakkal parancsol,  kedves a keretlegényekhez, elbűvölő az udvar-
lásban. Páratlan, felejthetetlen alakítás!
Megnézheti nosztalgiázó filmrajongó, izgalomra vágyó akció-fan,  hahotázhat felnőtt és ka-
masz, csodálhatjuk a sosemvolt szépséget, ámulhatunk a váratlan fordulatokon. Megnézhe-
ted két héten belül még egyszer, még jobban fog tetszeni...

A felsőbbrendű fajt nemesíti, ikerborjakat növeszt, egyenbabákat klónoz. Embereken kísérletezik a haláltáborban, menekülés közben folytatja egy argentin családban. Patagónia
csücske, a dél-amerikai kis Svájc, több ezer bujkáló náci, a bűnösöket védő Déli Hálózat.
A Moszad Mengele nyomában, míg ez a szörnyeteg  ideális kísérleti alanyokat talál egy ven-
dégfogadó gazdáiban.  Növekedésben retardált kislány,  ikrekkel terhes anya,  mechanikus
szívű babákat fuseráló apa.   Az egész famíliát  hatalmába keríti,  meghódítja a kamaszlányt,
A teheneknél használt hormonnal kezeli, az szörnyű kínok között is csak millimétereket nő.
A születő ikreken is kipróbálja a módszert, egyiküket placebós kontrollnak használva.
Lucia Puenzo  saját regényét filmesíti meg, kénytelen egyszerűsíteni az anyagot, éppen a
sátáni doktor gondolatait, torz eszmevilágát nem ismerhetjük meg.  Ám a szituációk ponto-
sak, a családtagok hitelesen karakterizáltak, Lilith, az ébredő érzékű bakfis megfelelően el-
lentmondásos.  Alex Brendemühl  telitalálat,  jeges tekintet,  kegyetlen vonások, elegáns
viselkedés. A rendezés takarékos eszközökkel, puritán stílusban jeleníti meg  a romantikus
helyszínt,  színészvezetése korrekt, kézben tartja a tempót, az legutolsó snittig sűríti a fe-
szültséget. Csak a vázlatfüzet érzékelteti közvetlenül a rettenetet,  az üldözés izgalmát az
előhívás vörös fényében kirajzolódó kalapos sziluett fokozza.
A gyönyörű táj fölött suhanó hidroplán  az ezerszeres gyilkost menekíti,  sajnos, nem tud-
hatjuk meg, vajon mi lett a gonosztevő további sorsa.  Idilli farmer-élet Paraguayban, féle-
lemben végigvacogott élet, avagy ciánkapszula?
Csak azt tudjuk meg, hogy került egyáltalán Argentínába:  kolostor, pápai segítség, vatiká-
ni útlevél, a tábornokok diktatúrájának hallgatólagos beleegyezése:  az üldözöttet mente-
ni keresztény kötelesség. - Hat milliót lehetett volna.

Anyut-aput a lágerbe viszik, a kislányt nevelőszülőkhöz. 1933, a hitleri birodalom deportá-
lással, könyvégetéssel kezd. Liesel nevelőapja segítségével,  a pince falára írott szavakkal
tanul olvasni, első könyve egy temetkezési útmutató, a másodikat a nácik füstölgő könyv-
máglyájából menti ki.
Fellobogózott kisváros, SA-egyenruhák, koplaló lakosság,  Wanderer autók, katonai terep-
járók. A mostohaanya,  Emily Watson keményem fegyelmez, de a jóságos  Geoffrey Rush
kedélyesen ellensúlyozza szigorát.  Gyermeki szerelem bontakozik,  az új rendet kénysze-
rűen tűrő életmódot egy menekülő zsidó fiú felbukkanása veszélyezteti.
Sophie Nélisse felnőtt komolysággal azonosul szerepével,  nagyon szép, nagyon szimpati-
kus, igazi gyerek, miközben kemény dilemmákkal szembesül. Minden szituációban hiteles,
létezése bravúros rendezői teljesítmény. A gondosan felépített forgatókönyvet regényé-
ből  Markus Zusak alkotta,  Brian Percival  rendezése  szinte európai szintre emeli a fil-
met, nyoma sincs érzelgősségnek, végre egy amerikai film, amelyben a "szeretlek" is csak
félig hangzik el a haldokló kisfiú szájából.
Mert nem is a Harmadik Birodalom hétköznapjairól, nem is egy gyermek hányattatásairól
szól. A bujkáló Max, az ajándék-napló első oldalán, héberül az "Írni" szó látható, a betűk
a falon, a könyvtolvajlás, az olvasás a szavak erejéről beszél.  A kislány  Wells Láthatatlan
Emberéből olvas fel a betegnek,  a légópincében,  bombák robbanásával aláfestve, kívül-
ről deklamálja a regény sorait.
Csodálatos jelenetek!  Ahogy feltárul  a polgármesteri könyvtár ajtaja,  ahogy később in-
nen lopja az olvasmányokat,  ahogy kabátja rejti a tűzhalálra ítélt, még füstölgő könyvet.
Az utcán versenyt futó gyerekek,  a frontra induló apák távolodó léptei, a Kristályéjsza-
ka brutalitása és a könyvégetés mámorosan ujjongó tömege.
Florian Ballhaus  képei hitelesen jelenítik meg a korszakot, a közelieknél alig fedezhető-
ek fel a világítás jelei.  Az utcákról fokozatosan tűnnek el  a férfiak és a horogkeresztes
zászlók,  a házakból romok maradnak, lepedőbe csavart tetemekkel.  A harmonika ádven-
ti dallamokat játszik, a száztagú gyermekkórus, a leendő Hitlerjugend tagokkal náci indu-
lót énekel.
Nem szeretjük a meghatódást, félünk a giccses könnyektől, ám a film alatt csak-csak na-
gyon összeszorul a torok,  fojtogat a sírás,  végül folyamatosan sül ki a feszültség, képte-
lenség józanul nézni.  Felkavaró, együttérzést keltő,  megrendítő, - és nem a szörnyűsé-
gek, a diktatúra mindennapos rettenete taglóz le.  Felejthetetlen  az angol színészek já-
téka,  Sophie Nélisse  tekintete, örökre bevésődik  a Szavak, a Könyv, az Olvasás ember-
formáló ereje. Vegyük elő Markus Zusak könyvét, ennyire hiteles nem lehet, de minden
sora  Brian Percival  lenyűgöző filmjét idézi majd.

Már a  Levegőt venni  megmutatta az író-rendező vitathatatlan eredetiségét, ebben a film-
ben újra csodáljuk  Rába Roland szuggesztív egyéniségét. Tűélesen poéntírozott mondatai,
csöndjei mélyén egy kiégett, cinikus amoralitás, mégis megérthető: a szörny emberi formá-
ban áll előttünk. Élet-halál ura a mentőautóban, isteni inkarnáció a színészetben.  Csúcsje-
lenet, amikor  "fehér testvér"-ként, végtelen empátiával fékezi meg  Nagy Zsolt, félelmete-
sen primitív, gyilkos náciját.
Bodzsár Márk  forgatókönyve, témájában, szerkezetében, kidolgozottságában egyaránt pél-
dás. Frappáns felütés, a történések fokozatos megvilágítása, színészálom karakterek, a mor-
bid humor,  a gátlástalan szóhasználat félelmetes dialógusai.  Minden szál elvarrva, a megér-
demelt bűnhődés(?) kiosztva, látlelet és diagnózis egyszerre.
A rendező még ennél a szuperszintnél is  magasabbra hág.  Keményen csattanó jelenetek,
a rövidre vágott szituációk feszültsége, észrevétlenül bevillantott, hitelesítő apróságok. Az
első drámai helyzet: gégemetszés, gyümölcsláda borul, szemtanú ájul, kiskutya elfut, - alig több néhány másodpercnél, abszolútum. És minden megmozdulás ilyen!
Pontosan adagolt Keresztes Gábor zenéje, tizenhatod pontosságú a vágás /Kovács Zoltán/,
az operatőri teljesítmény pedig koloritjában egyedülálló. Az éjszakai aszfalt, a hidak, alul-
járók, rakpart-falak sárga fényben égnek, nemcsak a sárga mentőkocsi száguld, a sárga Tra-
bant is.  Premier plánok filmje, élnek az arcok, lenyűgöz a mimika.  Reich Dániel munkáját
nem elég  szuperlatívuszokkal jellemezni,  snittenként kellene analizálni.  Az együttes elké-
pesztő, csak nem kellett volna, bűnös módon, letiporni a hazai filmművészetet,  mennyi ra-
gyogó tehetségnek adott volna lehetőséget!
Most a majd' harmincas generáció jut szóhoz. Ideje. Keresztes Tamás elvadult figurájában
egy végletesen negatív karakter ábrázolásában bizonyítja eddigi szerepein messze túlmuta-
tó színészi tálentumát. Csak szerb nyelven, csak telefonálva,  Stork Natasa megnyerő lány-
alakot formál, hangja, mosolya, belső ritmusa varázsos.  Ám a legkisebb epizód is a helyén
van, egészen a kampóra ítélt halottak, fekete szemfedős arcképcsarnokáig. Kulcsszerep a
ragyogóan felépített temetkezési vállalkozó, sajnos, itt a színészválasztás nem szerencsés.
Pálos Hanna  drogos véglénye,  Orosz Ákos  katartikus halála,  összehasonlíthatatlanul is:
egyik jobb a másiknál.
Fél évtizede végzett, remekelt Egerben (Velencei kalmár, Elkéstél,Terry), erős monodrá-
mában (A csemegepultos naplója), komédiázik énekelve (Virágos Magyarország), meghatá-
rozó egyéniség a végre új utak felé tapogatózó Katonában.  Ötvös András  szétver egy te-
lefonfülkét, heves szerbnyelvű szóváltásai felirat nélkül is tökéletesen átjönnek az átlelke-
sített arcjáték mágikus terében. Koporsóba zárva is töretlen jelenlét, szótlan nézéseiben
is a belső történések szuggesztív kivetítése. Egy picit talán lehetne vékonyabb, de csecse-
mőarca, sportos termete, ragyogó deklamációja így is  az ideális fiatal férfiszínészt testesí-
ti meg. Óriási öröm, hogy végre a nagyközönség is megismerheti!
2013 a magyar film hajnala?!? Ez már, uramisten!, már a második hazai sikerfilm...
Szakmának, filmkultoknak, vájtszeműeknek,  - krimiseknek,  a jónépnek és az egész széles,
még moziba járó közönségnek: lélegzetelállító élmény!

Csak  Audrey Tautou  miatt:  először asszonyos, komoly, drámai szerepben!

Varázsos portrék, kavargó kávéházi tömeg: igéző képeket festett fénykorában. A film a be-
teg, törődött aggastyánt mutatja,  akinek már csak  amőbaszerűen örvénylő asszonytestek
gusztustalanságára futotta. Pedig a modellek  még mindig csodaszépek, a kiöregedettek a
konyhában, az ápolásban,  a sok kis Renoir-fatty nevelésében jeleskednek,  míg az új hús,
dúsan fehérlő vonalain túl, heves karriervágyban is kitűnik.
Gilles Bourdos lazán hömpölygő filmje epikus epizódok láncolatában mesél.  Derűsek a fé-
nyek, majdnem impresszionista  Ping Bin Lee kamerája, kitűnő a szereplő-válogatás. Az ag-
got a szúrósan vaksi, rezignáltan bölcs  Michel Bouquet  játssza, meglepő módon csak sza-
kállának felragasztása hiteltelen. Vincent Rottiers a későbbi filmrendező halovány szerepé-
ben is képes erőt mutatni,  egészen kiváló  a kétkedő szemvillanású  Coco-kölyök, Thomas
Doret.
A lilán szentimenti életrajzopuszokhoz képest egészen elfogadhatóak a művészetről, képek-
ről szóló okosságok,  a két fiatal lassú közeledése pedig egyszerű és tiszta.  A mindent látó
kamera és a nézők pillantásainak kereszttüzében  a karcos szépségű,  kiismerhetetlenül iz-
galmas  Christa Theret  aktja sugárzik.  Ám játéka,  heves akciói,  célratörő mondatai még
ennél is érdekesebbek. Ahogy hisztérikusan földhöz csapkodja a kincseket érő, Renoir fes-
tette tányérokat, ahogy ravaszul bekeríti  a romantikus katonaerényekben vergődő hadna-
gyocskát, ahogy hódító teste tudatában  természetes bájjal vetkőzik...!!! Létezése egyma-
gába indokolttá teszi a besorolhatatlan kategóriájú alkotást.

Miközben a Roosevelt-teret átnevezzük,  Széchenyi tervet fantáziálunk és díjat alapítunk,
pítunk, fröcsögve szidjuk a gyűlöletes bankokat, melyektől szó szerint  az életünk függ.
A legendás  Costa-Gavras, a Rue de Rivoli egyik bérpalotájának hatodik emeletén pöffesz-
kedő lakosztályának hűvöséből,  jégkockás Baccardiját szopogatva  csatlakozik az ostoba
demagógiához.
A Francia Nemzeti Összefogás Bankja küzd  a gonosz amerikai karvaly tökével, kétszer mo-
hóbb és gátlástalanabb, de a mienk, így majdnem örvendezünk győzelmének.  A banki mű-
műveletek szövevényeit nem értjük, de az imponáló, ahogy a menedzsment a dolgozók ak-
tív besúgásainak segítségével  szabadul meg több ezer alkalmazottól.
A rendezés parádés eleganciával,  eszméletlen képi tálalással hitelesíti az ostobaságot, fé-
lelmetes a szereplőgárda, élén  Gad Elmaleh  márványarcú okosságával.
Fantasztikus ritmus, élesedő izgalmak, váratlan fordulatok. Így kell a hazugságot eladni, így
kell propaganda-filmet csinálni!  Tanulni nagyon-nagyon lehet és kellene a zseniális rende-
zőtől, kár, hogy manapság már nem a  Z egy politikai gyilkosság anatómiája  a nyerő téma.  Marx Tőké-jének megfilmesítésével  jobban jártunk volna, az legalább alapban igaz.
Csúnya bankok, dögöljetek meg!  - De azért kaphatnék  egy kis kedvezményes hitelt a für-
dőszoba felújításához, a DVD-vetítés korszerűsítéséhez, hogy még kényelmesebben bámul-
hassam az ilyen baromságokat?!?

A Cirkóban is leszerelik a jó öreg mozigépeket!  Mennyit berzenkedtünk a durván kontrasz-
tos DVD-k miatt,azóta sokat finomodott ez a technika, de hol van a celluloidszalag millió ár-
nyalatától! Ám ha egyébként jó a film, lassan elfelejtjük,  szemünk hozzáidomul hozzá a pri-
mitívebb tónusokhoz. Mennyire élvezhető egy Hitchcock az 50-es évekből, pedig nagyon is
feketén fehér...
Ebben a hétköznapi családtörténetben a képminőség fokozza a nyomor-övezet kilátástalan
atmoszféráját. Az operatőr,  Jr. Mauro Pinheiro  azonban, különösen a kézikamerás közeli-
ekben, meg a szédületes futballjelenetekben bravúrosan dolgozik. Nem is beszélve a moto-
ros száguldozások őrületéről!
Egy munkásanya,  három nagyfiú,  egy kicsi néger és a hasban a további.  Reginaldo fekete
apját keresi, imádja a buszokat és a sofőrök mögött állva lesi el a vezetés fortélyait. Dinho,
hátat fordítva a bűnöző múltnak, vallási megnyugvást remélve segédlelkészkedik. Dario elég
jól focizik, de hát Sao Paulóban!!!, - ahol minden gyerek egy 80 százalékos Pelé... A legidő-
sebbnek fél kézről gyereke van, pizzafutár és nőcsábász, végül motoros gengszter lesz.
Az anya bejárónő a kilencedik hónapban is, küzd az eldugult mosogatóval, a pénztelenség-
gel és fiai problémáival.  Az öt történés párhuzamosan fut,  ez a nagyszerű a film  az eizen-
steini paralell-vágás hatványozása!  A legfeszültebb pillanatban szakad meg egy jelenet, át-
ugrunk egy másik testvér sztorijába, fékezhetetlen lendület, bravúros képkapcsolások, mé-
gis bámulatos egységbe rendeződik  a drámai szituációkban tobzódó anyag.  Walter Salles
és Daniela Thomas  rendezése színészvezetésben, tempóban nagyvonalúan korrekt, külön-
díjat érdemel a vágó Gustavo Giani.
A nagycsapatba kerülésért ott fizetni kell, nem jön össze a pénz, a fiú szerencsésen mégis
kap 2 percet: egy műeséssel jól mutatkozik be, ám a tizenegyest elrontja. Szerencsére mi
már a film nyitó képsorából tudjuk,  elindul a karrierje,  őrjöngő stadion ünnepli csapatát,
az ujjongó karok a baptista gyülekezet fohászra emelt kezeire rímel.  Lehet, hogy az autók
menet közben betört ablakaiból csóró futárgyerek is jó útra tér, a vallásba menekülő test-
vér égnek emelt fejjel skandálja: "Menni, menni...",  míg a fekete kisfiú elköt egy nagy kék
buszt és eltűnik az alkonyi sztrádán...
Lehetetlen életek, életes csodák, szűkös napok, talán teljesülő álmok.  A világ egyik legna-
gyobb városa, ahol motoros futárból 300 van, tehetséges focistából pedig...

Németország O óra. A náci tiszt feladja magát, a család a hegyekbe menekül. A Führernek
szülendő hatodik gyermekét a megzakkant Anya, a tébolyodott aurájú Ursina Lardi elveté-
li, majd önként vonul a táborba.  A bakfis Lore,  három testvérével és a féléves csecsemő-
vel indul ezer kilométeres útra, a lepusztult országon keresztül, a nagymamához.
Erdőn, mezőn, árkon-bokron át,  szélben-sárban, éhezve tolva a gyerekkocsit...  A regény
írója,  Rachel Seiffert  kíméletlen szituációkban mutatja be  a kiskorúak kálváriáját.  Az el-
ső nyugvó pont  az amerikai segélyállomás, forró fürdő,  de az étkezés előtt két óráig kell
a koncentrációs táborok borzalmas fényképeit nézni.
A háború után született generáció  csak a 60-as évek végén szembesült  az apák bűneivel,
Lore már most felismeri a "Tati"-t, apát egy láger-fotón: tevékeny részese volt a tömeggyil-
kosságnak.
Cate Shortland  szemléletes részletességgel ábrázol.  Nem a háborús filmek szürke-feketé-
je, éppen hogy túl színes polaroid kromatika a jellemző.  Olivzöld lombok, acélkék szemek,
rózsaszín virágok makro-képei és a vér brutális bordóvöröse. Adam Arkapaw  szórt fényei,
keresetlen beállításai enyhítik, a smink nélküli premier plánok durvítják az összbenyomást.
A hatéves ikrek, Hitler arcképe alatt náci indulót énekelnek a meghatott öregasszonynak,
a nagymama kemény modora  militarista porosz nevelést sejtet,  de a lány gondolatvilágát
is a fajgyűlölet, a német felsőbbrendűség és a vezérimádat mételyezi.
A hozzájuk csapódó, börtönből zsidó-papírokkal menekülő fiút  sokáig megveti,  kamaszvá-
gyában hozzá fordul, de csak eltűnése után jön rá, talán mindegy,  zsidó volt-e vagy nem.
Saskia Rosendahl ellentmondásos alkat: együtt éreznénk vele, ha nem lenn annyira kono-
kul birodalmi német. Kiválasztása telitalálat, játéka hiteles,  a végső lázadás a magára talá-
lás győztes jövőjét ígéri. A legszebb alakítás a húg,  Nele Trebs arca könnyezve, mosolyg-
va, tudatosan és öntudatlanul mindent elárul a gyermeki lélek tisztaságáról.
A lány képe fejjel lefelé a folyónál,  a tengerparti iszapmező végtelenjében baktató lópa-
ták, Lore rendíthetetlen tekintete: felejthetetlen képek. Hatvan év múltán a német film
szembenéz a rettegett múlttal. Mikor lesz nálunk ilyen?

Persze, hogy színdarab volt. Miért baj? Ilyen dialógusok, ilyen szituációk ritkán születnek
par exellence forgatókönyvírók tollából.  Színészálom karakterek, többlépcsős szerkezet,
többfelvonásnyi feszültség.
Igen tanulságos: hogyan NE játszmázzunk?  Vállalni kell a vitát, a konfliktust, de nem taná-
csos belerögzülni, - a betokozódás  nyílt agresszióba taszít,  még akkor is káros,  ha "győ-
zünk. A zseniális mókamester  Patrick Bruel,  morbid vicceivel a primitív őrületbe kergeti
az inkább családi, mint baráti társaságot.  A totál racionális tudósféle,  Charles Berling is
elveszti a fejét,  a semlegesen gyermeki harsona-művész,  Guillaume De Tonquedec csak
megsemmisülten bámulja az összecsapásokat.
A darab írója, filmre adaptálója, rendezője professzionalizmuson túlmutató eredetiséggel
realizálja a bonyodalmakat, színészvezetése fantasztikus alakításokat eredményez. Minden-
kinek jut  csattanó, nagymonológ,  nagyjelenet,  ám az egymást keresztező indulatok sem
veszélyeztetik az együttes pazar összjátékát.  Első az egyelők között a kedves háziasszony-
ból félelmetes fúriává változó  Valérie Benguigui, mosolyos vonásai szemünk láttára kemé-
nyednek először pajkossá, majd az értetlenségen át harciassá.
Nagyon szórakoztató, de korántsem könnyed:  mindannyiunk kis és nagy problémái kerül-
nek felszínre. Még egy tanulság: barátoknak soha se főzz arabot!

Peter Morgan  kitűnő forgatókönyvet alkotott,  a földrészeken átívelő  útvonalak és szerel-
mek mutatós mátrixba rendezhetőek. Minden asszony és férfi életében van egy másik.
Az angol üzletember,  Vienna-i prosti-kaland révén,  német zsarolók markába kerül, csodás
felesége, /Rachel Weisz/ közben  éppen utolsó pásztoróráját tölti brazil fotósával.  A még
szebb, egyenesen elbűvölő  Maria Flor  kilesi randevújukat,  szakít izmos kedvesével, bána-
tában  Phoenix-be röpül. Közben  majdnem összejön a  Colorado-i börtönből, hat év után
szabadult szexuális bűnözővel, de egy kedves öregúrral is találkozik, aki eltűnt lányát kere-
si, /Anthony Hopkins,  akinél, manírmentes európai játékmódja miatt, csak  Lukáts Andor
hitelesebb/.
 Fernando Meirelles,  az Isten városá-ban megcsodált  káprázatos arányérzékével, színész-
vezetésével most is csodát tesz, a helyszínek különböző atmoszférája tökéletesen korrekt,
izgatott, heves tempó,  hibátlanul érvényesülnek a feszes dialógok. A képkivágások helyen-
ként hihetetlenek, a felszálló gép gépe az ablaksoron tükröződik,  egyszerre látjuk a távo-
zó és a lakásban maradó személyt  az utcáról nézve,  van négyosztatú kép szinkron cselek-
ménnyel,  Adriano Goldman  operatőri teljesítményének értékelésére  kevés a szuperlatí-
vusz.
Párizs-ban muzulmán doktor küzd a vallási kötöttségekkel,  imádottjának férje ukrán geng-
szter testőri szolgálatára autózik Bécsbe.  Ott a Pozsony-ból rendelt kéjhölgy fotós futta-
tója végez a főnökével, míg ő a szebb jövő felé indul  a frissen megismert bratislavenkával.
A kapcsolati háló bonyolult ábrája összeáll,  van aki győz,  van aki veszít. De a műértő és a
nagyközönség mindenképpen nyer ezzel a mindvégig lebilincselő, több, mint szórakoztató
filmmel. És ne felejtsük el a pszicho-pap bácsi tanácsát:  Ha meg akarsz szabadulni szoron-
gásaidtól, emlélkeidtől, csak erre gondolj: "Leszarom".

Borzalmas indítás! A rapper-rendező bizonyára érdekes szövegelései, klip-tempóban vágott
életképekkel. Kokaint szívnak, hernyót szúrnak, lopnak, csalnak és rabolnak. Buta, idegesí-
tően gyenge.  Szerencsére lassan elkezdődik a film is,  a börtönből szabadult díler közben
elvesztett piacáért harcol,  főemberré nőtt hajdani segédje  tréfás alapon megleckézteti,
profik csábítanak bűnözésre egy tétova kiskamaszt, nagydarab gengszter mobilját keresi.
Izgalmas jelenetek,  dokumentarista keménység,  a valós szereplők  dermesztő hitelessége.
Ban Drew  nagyszerűen bánik amatőrjeivel, bizonyára egy nyelvet beszél velük, élményvilá-
guk, alapsorsuk azonos.  Ahogy ezek a körülmények gettójába zárt alakok, laza gátlástalan-
sággal mozognak, ahogy kerékbe törik az angolt, ahogy foghegyről odavetett gesztusokkal
zsarolják egymást, ahogy a gyengébbeken átgázolnak, az nem játszatható színészekkel.
Aaronban bujkál  valami emberség, valami ösztönös hajlam a jóra.  Passzívnak tűnik, lassan
kifejlődő aktivitás jellemzi, színész játssza átgondolt eszköztelenséggel: Riz Ahmed.
Kapcsolódik a többi szereplőhöz,  ám egyre inkább  az ő története kerül az előtérbe.  Ép-
pen fegyvert,  drogot szállít,  mikor a metróban csecsemőt talál  egy gyerekkocsiban. Fur-
csa módon befogadja átmenetileg, anyját is megtalálja, aki orosz maffiózó futtatói elől me-
nekülve hagyta el a kicsit. Haverja eladja ugyan a talált élőtárgyat,  de ő megpróbálja visz-
szaszerezni.
És itt a film katarzis magasságába emelkedik. A cinikus jóbarát, aki habozás nélkül eladta a
gyermeket egy meddő házaspárnak, végül az égő házból menti, pólyában dobva ki a harma-
dik emeletről. Amatőrfilmes fekete-fehér felvételén követjük az eseményt, melynek végén
a megmentő már csak a biztos halálba tudja levetni magát.
Mert a legszörnyűbb környéken is van remény,  amíg egy ember van,  illetve itt kettő, aki-
ben még bujkál  "az emberséghez méltó értelem".  Első filmjének elképesztő atmoszférájá-
val,  feszes ritmusával és a végső kicsengés  pozitív felhangjaival  Ban Drew  messze veri a
csak mocsokban tobzódó, véresen agresszív tengerentúliakat.                                2013

Így kell kampányt csinálni! - és filmet! Nekünk is így kéne!!!

Sznobok, kékharisnyák, filofilek, trendlovagok!  Egy estére dobjátok el fennkölt elveiteket,
gyertek a jó régimódi mozgóképotthonba és kacagjátok ki a gondjaitokat legalább arra egy
hétre.  Mondanivaló nélküli, garantáltan üzenetmentes, léha és üres szórakozás, csakhogy
rólunk, rólad is szó van, kedves sorstársunk...
Mert nem megy  ez az átkozott csajozás.  Az utolsó pillanatban mindig elszúrjuk, ha már az
első alkalommal nem. Rossz csillagzat, született bénaság, ármányos vakszerencse? Julien ba-
rátunk, foglalkozásszerűen pátyolgatja az elhidegülő párokat, saját ügyeiben viszont tökéle-
tesen kétbalkezes.
Ott van a csodanő,  Virginie Efira  mimikája,  életkedve,  mosolya maga a varázslat, eleinte
bírja is antihősünk ügyefogyottságát, ám menekülése végül két mulatságos órán át tart. Így
néz ki a professzionális forgatókönyv! Izgalmas szituk,  váratlan fordulatok,  szikrázó humor,
kimunkált karakterek.  Az ölebből gumiasztal-akrobata lesz,  a féltett gólyafészek kigyullad,
a menekülő madarak még jól odatoccsantanak a szépséges szerelemtündér homlokára.
François-Xavier Demaison úgy égeti magát, hogy közben egyre rokonszenvesebb lesz. Nem
néz ki  valami jól,  mozgása egy felturbózott lajhárra emlékeztet,  színészi hitelessége azon-
ban fölényes biztonsággal gyűri le az akadályokat.
Nicolas Cuche  rendező elegáns könnyedséggel realizálja  a kifacsart helyzeteket, kiválóak
az epizodistái is,  vágásai lézerpontosak.  Honnan tudja, mikor mennyit nevetünk?!? A váltá-
sok tévedhetetlen ritmusban követik hangulati kitöréseinket.
Ofélia kolostorba vonulhat,  Hamlet a patakba ölheti magát,  ebben a bájos zsánerfilmben
minden bizonnyal egymáséi lehettek volna...
Félre a sorskérdésekkel! /Vagy a párunkra találás nem az?/                                     2012

Svédországban is kirúgnak embereket,  a rutinos pilóta Vallé-nak váratlanul mondanak fel.
Főnökének elfojtott sírásba torzuló arca jelzi, nem személyes az ok,  inkább az utasforga-
lom csökkenése: a villanásnyi premier plán rendezői remeklés!
Hősünktől egyidejűleg el is válnak, teljes csőd, húgához költözik,  ahol feminista gyüleke-
zet tombol. Végre eljut egy interjúra, de hát a női kvóta szellemében nemileg nem alkal-
mas. Erős felindulásban, testvére nevén hölgyként jelentkezik újra, felveszik, minden ren-
deződni látszik.
Marten Klingberg  kiforrott érzékkel adagolja  a komikumot,  kiváló a színészcsapat, frap-
pánsak a párbeszédek.  Az izgató szépségű,  hosszúkás arcával lehengerlő modorú  Maria
barátnőt is talál egy csinos stewardess személyében, csak az a baj, hogy az leszbikus sze-
relemmel közeledik hozzá.  Gyönyörűséges a kapcsolat lassúdad kibontakozása, - mennyi-
re másodlagos a szex!  Chatarina Larsson és Jonas Karlsson  a belülről fakadó gesztusok
aés a rezzenésnyi mimika csodáit mutatják be, teljesen mindegy, hogy lehetséges, avagy
csak virtuális lehet ez a szerelem.
Hogyan lesz valaki véletlenül celeb, hogyan hullik alá,  mikor a tévedés lelepleződik: éles-
vonású helyzetek, nagyszerűen ábrázolt tömegreakciók.  A kávézóba betévedő hölgypiló-
tát megtapsolják, bukása után még a taxisofőr is beletörli a talpát.  Ám a finálé megnyug-
tató, van megoldás, a kérdés csak az, vajon bennünk is lenne-e hasonló szituációban?!?
Miért is számít annyira a nem, amikor a vonzódás, a szeretet, a szerelem súgja az igent?

Nemcsak ami II.Józsefünket fertőzték meg a felvilágosodás eszméi,  bár VII.Keresztély dán
király esetében az udvarba befurakodó, csábító orvos is meghatározó szerepet játszott. A
Dogma őrültségei, hétköznapi kisnatúrák, frappáns komédiák után  a dán filngyártás immár
a történelmi szuperfilm kategóriában is  letette névjegyét,  a példakép angol alkotásokkal
is versenyképes filmmel.
Erős forgatókönyv, hiteles korabeli látványvilág, nagyszerű szereplőgárda. Már az első per-
cekben  ájult gyönyörbe kergető,  szürkén ködös, poétikusan finom tónusok,  leheletnyi
ellenfények a sötét sziluetteken,  Rasmus Videbak operatőr végtelen érzékenységű láto-
másos remeklései.
Mads Mikkelsen, annyi Dogma-film felejthetetlen hőse, most legfeljebb húzónévként állja
meg a helyét, egysíkú játéka semmit sem érzékeltet Struensee doktor raszputyini hatalom-
vágyából.  Annál sokszínűbb a félnótás, /avagy csak ügyes tettető?/ ifjú király figurája, jel-
legzetes fejtartás,  falzettbe csapó hisztéria, őrült mosolyok és tiszta pillanatok kontraszt-
ja.  Mikkel Boe Folsgaard  hibátlan alakítása túlzásoktól mentes, bámulatos karakter-kép.
Nikolaj Arcel következetes, a legapróbb részletekig is kimunkált rendezése feszes tempó-
ban mutatja be  az udvari intrikák cselszövényeit,  költői mer lenni  a szerelmi jelenetek-
ben, élesen kemény  a végkifejlet tragikumában.  Legnagyobb tette  a királynő alakjának
megteremtése, a színésznő megtalálásától a szerepformálás körülményeinek kialakításáig.
Mert  Alicia Vikander, a  Tisztá-ban játszott, lélegzetelállítóan öntörvényű vadóca után,
egy egészen más stílusban,  az udvari rabságból  a szerelem szabadságába szárnyaló fensé-
ges szépség képét rajzolja meg. Rózsásra sminkelt angol főúri bakfis, az idegen környezet-
ben tétovázó ifjú királynő, dühödten befelé forduló fiatalasszony,  az első jelre mámoros
érzelembe vesző szerelmes.  Fátyolosan rekedtes hang,  olyan,  mint az éttetszően homá-
lyos dán atmoszféra, barna szemeiben a mohó életvágy rejtett tüzei szikráznak. Döbbene-
tes, egyedülálló, múlhatatlan.
Ismétlődhetne kissé a dán történelem:  elkelne nálunk is egy éleseszű spin-doktor, aki az
uralkodót a köztársaság felvilágosult rendje felé tereli...

Párbeszéddel indul és lassúdad hömpölygő módon, végig így közvetíti a történéseket. Ám
a dialógusok kifejezőek, tömörek, szellemesek,nagyszerűek a színészek: igazi színház!
Otto Preminger  becsületes szándékú filmje, a mondanivaló fontossága, a hozzáállás tisz-
ta szándékai révén  ma is hatásos.  Nem volt elég Auschwitz,  a szabadulás után  az ango-
lok Cipruson újra koncentrációs táborba zárják  a hajón Palesztinába tartókat.  Hatszázti-
zenegyen megszöknek, ám hajójukat nem engedik kifutni a kikötőből. Éhségsztrájk, halál,
végül a Brit Birodalom enged:  az  Exodus-ra átkeresztelt hajó elindulhat a leendő Izrael
felé.
A bemutatót szervező úr bevezetőjében, "zsidók és keresztények", két táborba sorolta a
nézőket. Furcsa rasszizmus: hová kerülnek az istentelenek, a másvallásúak?  A filmben ép-
pen ez a szemlélet kapja meg a magáét. Az antiszemita őrnagy dicsekszik: "messziről meg-
ismerem őket, még a szaguk is más", miközben az angol tisztnek beöltözött Paul Newman
zsidó titkos ügynök szemét vizslatja öt centi távolságból...
Két óra is eltelik,  de nem csökken a szorítás a mellkasban,  pedig ez csak  utóepizódja a
Holocaustnak.  Igaz, egy hasonló sorsú hajót  a menekülők felrobbantottak, amikor az an-
golok erőszakkal vissza akarták tartani őket...
Negyven év telt el, most a magyar fiatalok menekülnek, szerencsére a befogadóbb nyuga-
ti világ felé, szabad akaratból,  a hazai állapotok kényszerében.  Róluk csak nem kell majd
ilyen kegyetlen filmet csinálni.

Nem akármilyen előny, ha egy film  Sosztakovics Jazz-szvit keringőjével indít és főszereplő-
jének neve: (Gaspard) PROUST... Az elrajzolt arcú, franciásan mozgékony, könnyedén visz-
szafogott, csetlés-botlásában is  talpig férfi abszolút biztonsággal uralja a vásznat, hipnoti-
kus erővel kötile a nézőt. Folyvást kibeszél a képből, megosztja kételyeit, szinte tanácsot
kér, pedig két jó barátja is van, ráadásul egyikőjük, a zseniális  Joey Starr  minden hájjal
megkent nőcsábász
Frédéric Beigbeder  jól szerkesztett,  frappáns forgatókönyvéből dolgozott, dialógusai ta-
lálóak, köznapi szituációi hitelesek.  Micsoda ötletesség!  A három jómadár gusztálja a nő-
ket, a tovasuhanó szépségek külleméből következtetnek  fan-szőrzetük borotváltsági foká-
ra, fazon-totó! A baszk temetés prédikátora, szent szózata közben, joviálisan figyelmezteti
a gyászolókat, ne dumáljanak már annyira...
Udvarlási bonyodalmai közben hősünk  egy TV-interjú nyilvánosságát használja fel szerelmi
vallomásra, premier plan bele a kamerába.  Míg a nőfaló haver végül egy meleg szörftanár-
ban találja meg házastársát, az esküvőn   Michel Legrand  a Cherbourgi esernyők slágerét
énekli zongorázza az ausztrál tengerpart kies fövenyén.
Hibátlan rendezés,  nagyszerű karakterek,  kedves humor,  meglepő fordulatok. Ilyen egy
közönségbarát  "kommersz"-film,  már ha francia... Persze, szórakozunk, oldódunk, de hát
mindannyiunkat érintő jelenségekről van szó: talán valamit tanulunk is egy kicsit.  Louise
Bourgoin,  a virulens szépség,  az első randevúra  négyféle a variációban is megérkezik, a
szerelem témakörének  író-szakértői pedig  talmi bölcsességekkel  összegzik tapasztalatai-
kat. Milyen jól is érezheti magát az ember akciózások, szex-jelenetek, romantikus nyál és
trágár beköpések nélkül! Csak legyen art-mozi, amely az ilyen filmeket játssza.

A Harry Hole-os Jo Nesbø regényekhez képest egyszerűbb vonalvezetésű,  sima üldözéses
krimi a könyv,  természetesen a szerzőhöz méltó  frenetikus fordulatokkal,  káprázatos stí-
lusban elővezetve. Könnyedebb áttekinthetősége révén filmre nagyon is alkalmas, a forga-
tókönyvírók:  Lars Gudmestad és Ulf Ryberg  ki is használtak minden lehetőséget.
A főszereplő maga is bűnöző, már ha a műkincs-lopás annak számít,  gyilkolászik is, bár ön-
delemből, alávaló ellenfelének szavai találóan illenek rá: "olyan vagy, mint én."  Nem ment-
ség,  hogy mindez a 10 centivel magasabb,  szőke bombázó feleség, a keményarcú, ám ér-
zelmesen szépséges  Synnove Macody Lund-ért történik.
Aksel Hennie a fejvadász képtolvaj szerepére alkatilag tökéletes,  metsző racionalitása ki-
sebbségi érzéseket palástol,  gazdag arcjátéka ellentmondásos lényének legapróbb rezdü-
lését is híven tükrözi.  Akcióban fürge, mélázva kicsit még szentimentális is,  menekülését
együttérzőn éljük át.  Alakítása  messze kiemelkedik  a thrillerekben megszokottak közül,
hányattatatása végére már rokonszenvünket is elnyeri.  Clas Greve, a volt kommandós tá-
madó,  Nikolaj Coster-Waldau  szimplább eset: gránitkemény támadó, aki nőcsábászként
is megállja a helyét.
Hogy tudnak ezek a norvégok filmet csinálni!!! Romantikus vígjáték,  szerelemi tandráma,
kisemberi hétköznapok,  avagy feszült akció-krimi, - egyre megy: minden műfajban bravú-
rosan teljesítenek.  Morten Tyldum  már a bevezető monológ képsorával  egyből megte-
remti a dermesztő atmoszférát,  melyet aztán jelenetről jelenetre képes fokozni, hitele-
sen követve  Nesbo  eszement fordulatait.  Búvóhely a fekáliában, nyársra húzott kutya,
száguldás a traktorral,  a végzetes kamion fenyegető képe: - csupa extremitás tökéletes
realizálásban.
Valószínűleg egyike az évad legjobbjainak, hacsak nem borítja fel a papírformát a versen-
gő  svéd, finn és dán filmgyártás, - a skandináv fölény persze akkor is biztosított.  Ajánla-
tunk: először vegyük kézbe a letehetetlen könyvet,  aztán jöhet a film,  amely ritka kivé-
telként, az írott alkotással egyenrangú, komoly filmművészeti teljesítmény.

A curling ugyan olimpiai sportág, de ez a film, bizonyos recenziók állításaival ellentétben,
nem ezen sikamlós versenyformáról szól.  Norvégiában nemigen kell dolgozni,  a leszázalé-
koltak is tisztes polgári szinten élnek, szabadidejükből, pénzükből extrémsportokra is fut-
ja.  Truls,  a milliméterek nagymestere ugyan  begolyózik a jégsikálástól,  de emberségét
nem veszti el, halálos beteg edző-patrónusa műtétjére a bajnokságba való visszatéréssel,
a fődíj elnyerésével szerzi meg a horribilis összeget.
Hősünk,  mint a skandináv filmek legtöbbjében,  a kisember,  a hétköznapi névtelen, akit
legfeljebb egy szerencsés korong-csúsztatás emel pillanatokra a rivaldafénybe.  De addig
követhetjük asszonygyámi kínzatását, ámulhatunk a jelentéktelen arcon tükröződő érzel-
mek gazdag mimikáján. Mosolygunk téblábolásán,  de nem nevetjük ki gyermeki elszántsá-
gát. Ole Endresen egyszerűen felvázolt,  mintaszerű arányérzékkel kidolgozott jelenetek-
ben fogalmaz, hiteles a környezet, minden karakter találó, neki még a kiskutyát is megbo-
csátjuk, mesterien egyénített, rókakölyökszerű cukorfalat.
Az élettárs szerepében  Linn Skaber a könyörtelen dominanciától az árulásig mutatja be
karcos személyiségét,  a rivális csapat sztárja a pantomim-virtuóz intrikus,  Kare Conradi,
ellenszenves figurájának képes gonoszan is emberi vonásokat kölcsönözni. Az álmatlanság-
ban szenvedő pech-vogel alakjában  Bard Tufte Johansen  remekel,  megtalált apját kine-
vető nagyjelenete filmszínészi csúcs!
Hőseink térdig a lápban gázolva közelítik meg madárleső sporttársukat, kínos afférba keve-
rednek a nagy szalonkára váró ornitofan-ekkel, szívtipró kollegájuk meg sorra dönti meg a
tohonyán tunya,  rendkívül csúnya nőállományt.  De itt még a szex is  kedvesen humoros,
a körülíró fogalmazások pedig szellemesen bájosak.
Mélázó a lassúsága,  ám a döntő pillanatban  szemében kéken izzanak a curling-korongok:
Atle Antonsen  tésztás arca, fantasztikus játékával  felejthetetlenné nemesedik. A végső
csatában  már avatott szurkolóként figyeljük  a billiárdot felülmúló kombinációkat és egy
katarzisközeli finálé után újra megállapíthatjuk: a skandináv film méltán uralja a népszerű-
és a művész-filmek világát, minden műfajban egyformán teljesítve  a szakmai és a nézői el-
várásokat.

Utána beszélgetni a filmről?  Lehetetlen!!!  Két órán keresztül nem kapunk levegőt,  elké-
pesztő fordulatok, lankadatlan feszültség, mai szemmel nézve is  a filmművészet legnemesb
eszközeivel elővezetve.
Már a forgatókönyv első telitalálata is fantasztikus: hősünket, a markáns arcú, ám színészi-
leg suta  Cary Grant-et  egy FBI által kitalált, nem létező ügynökkel tévesztik össze... A hi-
degháború kellős közepén,  a szovjet kémek  keresik halálra,  amit az amerikaiak elégedet-
ten vesznek tudomásul, mivel eltereli a figyelmet beépített valós ügynökükről.
Utóbbi az elragadó Eva Marie Saint, aki ma is helytálló szépségével, gazdag mimikájával, el-
bűvölő játékával kárpótol a főszereplő elegáns vágóképeiért. A kimódolt párbeszédek szel-
lemességét szexmentesen erotikus vonzerejével ellensúlyozza,  érthetetlen, miért nem ő
lett a hatvanas évek idolja.
Földön, vízen, levegőben,  száguldó autóban, avagy vonaton,  Alfred Hitchcock  kamerája
tökéletes perfekcióval adagolja az izgalmakat.  Pályaudvari tömegjelenet,  veszett üldözés
a kétsávos szerpentinen,  barokk kastélybelső  vagy az ENSZ-székház áramvonalas modern-
sége, magától értetődő hitelességgel rajzolódik fel.  A látványvilág csúcsa a monumentális
elnök-szobrokon játszódó, végső üldözési kép, de felejthetetlen a 41-es út kietlen távlata
a fenyegetően köröző permetező repülőgéppel.
Mindenre van idő: a közeledő autóbuszt távolodva is látjuk,  a nyitó képsorban Hitchock
kési éppen le a metrót, elidőzünk az egyenruhájától megfosztott hordár pénzszámolgató
képén,  végtelennek tűnő másodpercekig kúszunk a villa kőfalán fölfelé.  A vágás valóban
duplázza az átélhetőség hőfokát, mesterien kezelve a filmidő relativitását.
Ötven év múltán megállapíthatjuk, a filmcsinálás azóta nem hozott újat, "már minden meg-
volt",  legfeljebb a horizont tágult,  hiszen ma a legkisebb kapacitású országok is képesek
remekművekkel,  illetve tisztes sikerszériákkal kirukkolni.  Alfred Hitchcock azonban nem-
csak a filmtörténetnek, de a mai mozilátogatónak is az egyik legnagyobb, legvonzóbb ren-
dezője.

Buenos Aires:  mintha Budapestet látnánk húsz évvel ezelőtt, zörgő moszkvicsok, kopott
portálok, olyan poros, lepusztult nyugalom. Átellenben beton-építmények, de a mi olda-
lunkon a százhúszcentis téglafalak, elhanyagolt belső udvarok.
Vasüzlet,  szegecseket számolgató,  szolid kiskereskedelem.  Jó negyvenes a tulaj,  magá-
nyos, kiégett, szenvtelen komorság.  Este rántottát süt,  hétvégeken a röpködő utasszál-
lítókat figyeli,  pontban 23.00-kor alszik el,  még egy hirtelenjött erotikus kaland sem bil-
lenti fel napjainak monoton egyhangúságát.
Emlékszünk, a hasonlóan hétköznapi embereket bemutató, finom humorú Whisky-re, volt
egy tangó-centrikus film  a zongoristanővel,  a higított európai változatokkal ellentétben
a tangó eredeti, komolyzenei összetettségű kávéházi zenéjével, - ennyit tudunk az argen-
tin film művészibb vonulatáról.  Sebastián Borensztein meredek témaválasztása már a nyi-
tóképsor abszurditásával figyelmet kelt,  a véletlenül összekerülő két ember, a menekülő
kínai fiú és a rideg argentin kispolgár egyhetes, kényszerű együttléte,  az apró részletek
kidolgozott hitelessége azonban a gondosan rajzolt kisrealizmus iskolapéldája.
Ricardo Darín  és a szélsőséges érzelemmegnyilvánulásokra képes  Ignacio Huang nagysze-
rű játékkal hitelesíti a történéseket,  bevillan a rendőrség és kínai követség  embertelen
gépiessége, hősünket igazságérzete még az erőszakra is rákényszeríti. A távoli, reményke-
dő szerelem  Muriel Santa Ana  érzelmektől fűtött,  csodálatos személyiségében testesül
meg, az epizódszereplők is, egytől-egyig, magától értetődően valósak.
Az abszurd sztorikat gyűjtő szenvedély is magyarázatra talál: a falklandi operettháborúban
az akkor 19 éves Rault, életre szóló, súlyos háborús trauma érte, melyet csak tetézett ap-
ja váratlan halála.  Görcsös zárkózottságát azonban végül is  enyhíti az elvitelre váró, kínai
fiú létezése s talán, a távoli tanyán tehenésző,  gyönyörű mosolyú szépasszony sem marad
egyedül.
Tehenek potyognak az égből, ám a földön a kemény racionalitás csap össze a megkerülhe-
tetlen emberség védhetetlen belső erőivel.  Hosszú, lassan hömpölygő,  mégis végig érde-
kes film, meglepetésekkel, izgalmakkal, végtelen humanitással.

Mindenki legszeretettebb Amélie-je,  váratlanul elveszti fiatal férjét. Összetörten rója a
párizsi flasztert,  nagyon megrémülünk, ezt fogjuk nézni órákig?  A munkahelyi csip-csup
ügyecskékkel ugyan telik az idő,  együtt érzőn figyeljük a work-alcoholic mániába mene-
külést.  Audrey Tautou tündéri lénye még így is tetszik, keménysége, összeszorított szá-
ja, érdes deklamációja mélyén mindig ott érezzük gyermeki báját, naiv szeretetéhséget.
David Foenkinos forgatókönyve apró elemekből épül, pontos megfigyelésekből táplálko-
zik,  néhánymondatos dialógusokkal képes  elevenné varázsolni a szituációkat. Fegyelme-
zett kidolgozás, átgondolt szerkezet,  - az, ami hazai könyveinkből hiányzik. Nem szerzői,
de nem is  szórakoztató zsáner-film,   milliók nézik szívesen  TV-n,  ellensúlyozni képes a
bulvár-mocskot. Nemcsak egy nagy egyéniségnek kínál parádés szerepet, a mi hétközna-
pi problémáinkra,  szorongató válságainkra is megoldást kínál,  de legalább hitelesen be-
szél róluk, lehetőséget adva a tovább beszélésre
Megjelenik a tenyeres-talpas,  bumfordi svéd,  François Damiens  egyenrangú alakításá-
ban,  belopózik a humor,  egyre inkább azonosulunk a szereplőkkel.  Pletykák,  intrikák
ama franciás finomsággal, kedves fordulatok, kiérdemelt happy end.
Stéphane Foenkinos  rendezése biztoskezű profizmussal  realizálja a történéseket,  szí-
nészvezetése, a mellékszerepeket illetően is, hibátlan, töretlen tempóban vezet az áhí-
tott befejezésig. Audrey Tautou néhány plusz évvel és mínusz kilóval is őrzi elementáris
szuggesztióját, reméljük, csodás létezése végigkíséri hosszú életünket.

Rettegtünk a brutális jelenetektől, ám az író-rendező polihisztornő a rendőrségi minden-
dennapok rutinjában kereste az izgalmakat. Talált: diszkréten tálalt bűncselekmények, a
nyomozások feszültségmentes, annál fárasztóbb letudása, levezető borozás, esetleg tánc,
konfliktusok a főnökséggel és egymással.
A kihallgatásokon látunk  kisfiát marokmasszázzsal altató mamát,  unokagyalázó  nagypapit,
gyermekrabló drogos anyukát.  Vérlázító a kapcsolatai révén  mindent megúszó, kislányát
túlzottan szeretgető politikus,  akinek szégyentől remegő felesége  a film legemlékezete-
sebb színésznője. (Sajnos,  nem tudjuk  a nevét, pedig csodáltuk már egyszer: magányos
tanárnő volt, aki a villanyszerelővel esett mennyei szerelembe).
Karin Viard és Marina Fois játssza a nyomozó-párost, utóbbi, az önkorlátozó mintarendőr
addig manipulálja  a hisztérikusan bizonytalan másikat, míg az elválik,  a kemény következe-
tesség azonban visszacsap a végén,  a minta-duó felbomlik,  felesleges kommerszbefejezés-
sel a kiváló rendező is pontot veszít.
A pedofil tornatanár eseténél zaftosabb  a bevándorlók koldusmaffiájának leleplezése, az
utcára kényszerített gyerekeket intézetbe viszik,  a szülőket börtönbe,  de mi lesz a foly-
tatás?  Egyetlen kudarc elsötétít minden sikert,  a hajléktalan fekete anyától el kell szakí-
tani kisfiát,  Fred nyomozó/Joey Starr/,  szangvinikus ösztönlényként szenvedi meg az ölé-
ben sikoltozó gyermek kínjait. Ez a jelenet biztosan doku-felvétel, a színészek többször is
éles szituációkban dolgoztak a rendőrökkel együtt.
 Maiwenn Le Besco  fotóst alakít, aki eleinte félénk, végül antirassz szerelembe esik, ren-
dezőként bámulatos ökonómiával építkezik,  mesterien váltogatja a szolgálati és a civil-lét
képeit,  színészei kiválóak,  problémaérzékenysége példás.  Mikor lesz a mi rendőrségünk
ilyen toleráns? És filmművészetünk?!?

Miért is kell egy szenilitásba gémberedő öregasszonyt néznünk, amikor Margaret Tatcher
hősi életére vagyunk kíváncsiak? Le a kalappal   Meryl Streep játéka és a legnagyobb cso-
dálattal a Maszkmester művészete előtt, de az egész filmet érdektelenségbe fullasztja ez
a perverz gerontofilia.
Ám a politikusnő cseperedése,  apjának példamutatása,  az ifjúkori élesnyelvű harcikedv
nagyon is érzékletes képsorokban tárul elénk.  Alexandra Roach abszolút hiteles, ahogy
a parlamenti bolondok házát bemutató jelenetek is.  Egy olyan parlamentét,  ahol egész
pályafutása alatt Ő volt az Egyetlen Nő!, - és be se tehette a lábát az urak társalgójába...
Streep  félelmetes deklamációval jeleníti meg a század churchilli nagyságrendű miniszter-
elnöknőjét, aki évekig csatázott a szakszervezetekkel,  nem törte meg a sztrájk és az IRA
terrorja, bevállalta a falklandi háborút és végső fokon  pályára állította haldokló országát.
"Banditákkal és agresszorokkal nem tárgyalok!"-mutatta meg  az egyetlen helyes választ a
nacionalista,  populista ellenfelekkel szemben,  akik csak az erő szavát értik.  /Lásd: Hit-
ler és Csehszlovákia etc., mostanság meg a boszniai polgárháború.../
Phyllida Lloyd  castingja mintaszerű,  Harry Lloyd,  a fiatal Tatcher nagyszerű a lányké-
rés képében, öregkori alteregója,  Jim Broadbent  is mulatságosan emlékezetes. A kora-
beli hiradók, az argentin tangeri csata képkockái szuggesztíven érzékeltetik a történelmi
hátteret.
Regnálása idején szidták, lemondása óta az angol politikai élet legnagyobbjai között a he-
lye. Bárcsak nálunk is születne egy ilyen agilis "fűszeres lánya"!

Az egyik oldalon Fatih Akin, a másikon egy kissé multikulti agitprop szándék, de azt is egy
kiváló - és török!!! rendező jegyzi. Így könnyű... Yasemin Samdereli  már a forgatókönyv-
vel nyer, egy kisfiú kérdéseivel világítja meg a bonyolult képletet. A családi történéseket
a múltat idéző,  hitelesen megelevenedő  elbeszélések tagolják. A példás casting jóvoltá-
ból a jelen, a közelmúlt és a múlt szereplői is egytől-egyig nagyszerűen megtalált karakte-
rek. Apa, fiai, anya és lánya, akiknek régebbi viszonyulásai továbbélnek  a jelen kapcsola-
taiban. Egyszerű, áttekinthető, életszerű és emberi minden,az epikus tempó elbírja a he-
vesebb konfliktusokat is.  Sokat nevetünk,  miközben átéljük  a beilleszkedés nyomasztó
nehézségeit, nincs cukormáz, de felesleges drámázás sem.
Az öreg Hüseyin Yilmaz szerepében Vedat Erincin elragadó mimikáján derülhetünk, uno-
káját a több filmből ismert  Rafael Koussouris játssza, kételkedve fürkésző pillantásokkal.
Nehéz elfelejteni  csalódott arckifejezését,  mikor anatóliai szülőfaluja csak a térképen
kívül kerülhet a demonstrációs táblára,  ünnepi beszéde pedig a győzelmi mámorának su-
gárzó mosolyát égeti belénk.A legemlékezetesebb alakítás  Aylin Tezel-é az angol barát-
jától teherbe esett Canan-ként,  ő a végtelen nyugalmú mesélő és a szélsőségek között
vergődő, már inkább német, mint török lány.
Az anatóliai háznak ugyan csak egy fala maradt,  de hűlt helyéről gyönyörű a panoráma,
piknikezik is boldogan a teljes család. Óh! ha egyszer egy ilyen cigány-filmet láthatnánk,
cigány színészekkel, cigány rendezővel, cigányzene nélkül...

Valami rossz kis háttér-nyál szól, de forrón zsibong a nézőtér, húsz perccel a kezdés előtt
későnjövők kutakodnak  reménytveszve üres hely után, Telt Ház az Urániában!!!  Felejtjük
a foyer talmi giccsét, a szörnyű foteleket, a teázó többszázezres,  ám ülhetetlen bútorait,
a szerencsére fogyatkozó biztonsági őröket,  - igaz:  ingyenes,  de kit érdekel, mikor a ko-
reai film-marketing jóvoltából ezen az estén újra átélhettük a  Régi Idők nagy mozizásainak
múlhatatlan élményét.
A film "akciós"-nak hirdeti magát, de csak huszadnyira az, száguldva pergő vígjáték, folyvást
szakító és békülő szerelmespárral, ügynökhálózatok rejtelmes titkaival, félelmetes logikával
kidolgozott, ezerszálú cselekmény, talpraesett dialógusok, mindent átitató, kedves humor,
valamint a verekedések, menekülések, párbajok és extrém csaták mámorító forgataga.
Megunhatatlan,  mert mindegyik jelenet  új bonyodalmat hoz,  mindegyik talány  nehezen
megfejthető, a szereplők pedig  egytől egyig hitelesen érdekesek.  Az ügynök-főnök addig
cseszegeti kétbalkezes újoncát ,míg megszereti és meg is védi, ha kell,  az orosz kémek és
gyilkos diverzánsok sátánian gonoszak, igaz, hölgytagjuk még szemrevaló is, a kisrendőr Ko-
reában is szerethető lúzer, a főszereplő ügynök-pár meg fantasztikus!
Halódnak a plázamozik is, nosza:  itt a lehetőség egy méretes kasszasikerre!  Alkesz-mácsó-
tól az örömlányig,  déditől a kismamáig biztos telitalálat, de még a vájtszeműek is elismerő-
en csettintenek majd! 2011

Egy film ereje, hitelessége kizárólag a rendező atmoszférateremtő, jelenetalkotó, színészt
megítélő látásmódjától függ,  amit egyszerűen  "rendezői képesség"-nek hívnak. Nincs az a
nagyszerű forgatókönyv,  amely avatatlan kezekben nem jelentéktelenedik el, viszont még
egy  Inarritu  sem képes úrrá lenni a Biutiful agyontekert, túlbonyolított szituációin.
Nem elég, hogy halálos beteg, még kisstílű sefteléseibe is bele kell hogy bukjon, még az a
lehetetlen feleség is hatszor kavar bele a történetbe, veszíteni lehet a piaci gagyikereske-
delemben, de eladható a családi kripta...
Barcelon a külvárosa tisztára  Mexico City bidonville-je: nyomott,  zavaros képeit fantaszti-
kus operatőr,  Rodrigo Prieto rögzíti,  Javier Bardem pedig, messze meghaladva gonoszte-
vői, karakter-hősi alakításait, lenyűgöző hitelességű portrét rajzol mesterien árnyalt figurá-
jában. Vagány, mégis vesztes a magánélet csatáiban, jószándékú, segít, ha tud, akaratlanul
okozza pártfogolt-kizsákmányoltjai halálát.  Rendezői-színészi remeklés,  amelynek képei fe-
ledhetetlenül égnek bele a rosszat hamar halványító nézői emlékezetbe.
Nincs egyedül: a feleséget játszó  Maricel Álvarez  jelenléte azonos nagyságrendű,  félel-
metes arcberendezése, /az a brutális orr!!!/, érzelmileg túlfűtött,  sistergő hőfokú játéka
méltó ellenpontja a nagyhírű filmidolnak. A szánandó, gyűlöletes, esendőségében is végze-
tes személyiség  Inarritu leleménye,  de az ismeretlen színésznő lehel belé parázsló életet.
A fátyolos Nap-gömb lassan emelkedik az örökké épülő Sagrada Familia őrült tornyai fölött,
a komor tenger morajló habjai  hullákat vetnek partra: tömeghalál,  - a nyitókép havas er-
deje tér vissza a kihúnyó élet utolsó pillanataiban.  Ha egyedül ez a két látomás lenne, az
is megkerülhetetlenné tenné ezt,  a Mester alkotásai között  nem legjobbak közé számító
filmet.

Nem is olyan rossz házastársi szobadísznek lenni, milliomos gyáros nő mellett szívesen be-
vállaljuk, annyi rejtelmesen kemény film után  Ozon most frivolabb húrokat penget. Mint-
ha egy igen magas szinten kivitelezett sorozat-filmet látnánk, amely észrevétlenül csúszik
át mélyebb mondanivalóba.  Családi ötszög titkárnővel,  sztrájk a gyárban,  komcsi polgár-
mester, aki fiatalabb korában  a nagyasszony alkalmi sperma-donora is volt.  Izgalmak, kér-
dőjelek, decens humor, váratlan végkifejlet.
Bunuel és mások sztárja volt, nem is annyira színészi teljesítménye, mint poétikusan áttet-
sző szépsége okán. Évtizedekkel később, most, megérdemelten kap lehetőséget: van leve-
gője,  súlyosan meghatározó jelenség a vásznon és bizony  hitelesen játssza az öntudatra
ébredő dámát, aki házvezetőnői státuszból emelkedik,  gyárigazgatói sikerek után a képvi-
selői székbe.  François Ozon  forgatókönyve  pazar szituációkkal, pompás párbeszédekkel
ajándékozza meg és ő érett játékintelligenciával hatványozza meg hatásukat.Tud beszélni
a "zemberekkel", szót ért családjával, régi szerelmével, noha az a választási versenyben el-
fele, - lendületes, sugárzó, még a magunkfajta gerontofóbokat is meghódítja.
Kiváló a színészgárda, talán a formátlanná öregedett szegény Dépardieu kivételével, a tem-
pó friss, a fokozódó feszültség töretlen, a finálé pofátlanul giccses dal-betétje is a helyén
van. Nem art, de nem árt? Nálunk csúcs-art-nak is elkelne...

Mathieu Amalric Turné-jában amerikai sztriptíz-görlök turnéztak  francia vidékeken, legfel-
jebb erotikus párna-csatákról lehetett szó,  a híres belgrádi színészek truppja azonban  a
háború sújtotta Boszniában haknizik,  a remélt jó pénzért, életre-halálra.  Ott aztán min-
denki harcol mindenki ellen:  óhazai szerbek,  csetnikek,  horvátok és krajinai szakadárok,
de még a bosnyák muzulmánok is több részre osztódva verik egymást /is/.  Ebben a kaoti-
kus katyvaszban araszolnak az ósdi furgonnal,  főhadiszállásról a frontvonalba,  aknamezőn
át az ellentáborba, kisemmizve, átverve, halálos veszélyben vergődve.
A horvátok között  a horvát színésznő  menti meg a helyzetet,  a Makrancos Kata nagyjele-
netével, nagyobb sikere van, mint a szerb katonáknak játszott francia komédiával. Botrány-
ba fullad a nemzeti hős-tragédia, de még a bosnyákok gyilkos dühét is megszelídíti a legfia-
talabb színésznő,  Jelena Dokic Iphigénia monológja.  A színészek sokszor fel sem fogják a
veszélyt, bohókás gyerekek, még sincs kedvünk nevetni...  Goran Markovic forgatókönyve
félelmetes karaktereket rajzol köréjük.  Az udvari költő, aki valóban hisz népirtó ideológiá-
jában,  az a szépember, az az igazi "művészlélek", aki hagymázos retorikájával szédíti magát
és másokat.  A Belgrádból frissiben operett-katona, aki végre kiélheti gyilkos hajlamait, az
orvos, aki könyékig véresen Freudot olvas két műtét között.
A legemberibb portré a muzulmán parancsnoké, bosnyák ő, de ott élt Belgrádban, a Crve-
na Zvezda meccsein szurkolt,  ezeket a színészeket szerette, egynek érezte magát a szer-
bekkel, ahogy mondja: "...imádtunk titeket..." - most meg a szülőföldjén maradásért küzd
a hajdani barátok ellen.
Olyan egyenetlen a film,  amilyen felfoghatatlan a témája,  de nagyszerű a színész-csapat,
összefogott a rendezés,  vérfagyasztóan hiteles a környezet. De jó, hogy nincsenek nem-
zetiségeink,  nincs Erdély és nincs Felvidék,  bizony nem úsztuk volna meg  polgárháború
nélkül.  A saját múltunkkal való szembenézést viszont igen: mikor látunk végre filmeket jó-
val békésebb 90-es éveikről?!?

Asszony lett a lányból,  de még így, cégtulajdonosi gondterheltséggel is inkább kisasszony
nádszál-karcsú, múlhatatlan gyönyörűségünk:  Audrey Tautou. Pierre Salvadori egy egész
életművet építhet rá, a  Drágaságom  pénzéhes kis csukája után,  most még összetettebb,
sokszínű karakter-szerepet alkotott számára.
A rendezőforgató könyve annyira invenciózus, hogy még egy nagy színésznőt is elbír, az el-
magányosodott anya,  Nathalie Baye fájdalmas reménykedésével,  tétova ügyetlenkedésé-
vel gazdagítja a főszereplő játékterét. Vágyakozásuk előbb-utóbb közössé váló tárgya, a tu-
niszi nyelvzseni, aki átmeneti életuntságában,  a fodrászüzlet gondnokaként ezermesterke-
dik.  Sami Bouajila  körül óvatosan szövődik a csábítás pókhálója,  talpig férfiként végül is
minden létező igényt kielégít,  az se baj,  hogy pénzt is kap érte...  /Mennyivel derűsebb,
kedvesebb a francia morál, gondoljunk a hazai erkölcscsőszök álszent frázisaira/.
Gilles Henry  kamerája észrevétlen világítási bravúrjaival  mindenkit megszépít,  a rendező
Pierre Salvadori  a realizálásban is nagyvonalúan profi.  A közepe táján kicsit aggódni kez-
dünk:hogyan mászik ki kedves hősnőnk és jeles filmesünk a cselekmény gubancaiból, de a
végén, váratlan fordulatokkal, csak csak a megérdemelt mámorba ájul mindenki...
Amíg Tautou él, nem félünk a "fél-art" francia zsánerektől, szertejük a mesét, igényeljük a
bájos humort és imádjuk a párizsi hölgyek eszméletlen eleganciáját.

Azok a régi vagonok, azok a szélesvállú ruhák, a ma sűrű western-varázs! De szó sincs cow-
boy-romantikáról, ez az élesszavú bakfis  apja gyilkosának halálos ítéletét hozza forgótáras
pisztolyában. Zsarol, alkuszik, fenyeget:  Joel és Ethan Coen parádés dialógusai az már az
pillanattól kezdve minden lehetőséget megadnak a kirobbanó tehetségű,  gyermekszínész-
nek még bódult állapotban sem nevezhető  Hailee Steinfeld-nek. Mert tökéletesen érett,
zsigerből professzionális játéka egyszerűen hihetetlen! Metszően deklamál, tudatosan ját-
szik, létezésén mégis átüt a belülről fakadó, mélyen átélt érzelmi hozzáállás. Úgy vág vissza
az kioktatni akaró felnőtteknek, mérgezett nyílhegyként úgy találnak célba sistergő szavai,
hogy a sértett férfiasság  csak vesszőzéssel tud visszavágni. Szuggesztív személyisége tömé-
nyen uralja a filmet,  bár a szerzők  mindent elkövetnek,  hogy az idősebbek is érdekesek
maradjanak.  A puhány  Matt Damon-nak alig,  Jeff Bridges-nek  egy kicsit jobban sikerül, 
bár mindketten ketten inkább figuratíve élnek meg, színészi játékról aligha beszélhetünk.
A rendezőpár viszont nagyszerűen gazdálkodik az idővel, csínján adagolja az izgalmakat, té-
tova erdei menetelés éppúgy belefér, mint a heveny lövöldözés mámora. A kivénhedt alko-
holista története  messze nem érdekel senkit,  csak a végső leszámolás gyilkos perceit vár-
juk. Kár: a végén a szokott pisztolypárbajos röhejbe fullad az egész, hát persze, hogy a mi
fiunk-lányunk győz... Igaz, ami igaz,  Coen-ék minden pluszt kihoztak  a sablon-sztoriból, de
hadd maradjunk inkább azoknál az embereknél, akik ott se voltak...
A félkarú narrátor, hősnőnk felnőttkori alteregoja,  Elizabeth Marvel  csodálatos deklamá-
ciójával tűnik ki,  reméljük,  nem kell sokat várni a káprázatos tehetségű  Hailee Steinfeld,
életkorban is felnőtt filmszínészi megjelenésére sem! 2011

Miközben véres viták folynak  a multikulti fennmaradásának lehetőségeiről,  a török-olasz
Özpetek és ím, a török-német Fatih Akin egyik jó filmet csinálja a témában a másik után.
Ez most líraibb és komikusabb az előző kettőnél,  hétköznapiságában emberi,  nyitottságá-
gában derűlátó.  ha nem is vagyunk  etnikai kisebbség, rólunk van szó:  a kedves falatozót
nem rasszista ellentét okán akarják tönkretenni, a szerelemnek, barátságnak pedig igazán
soha sincs faji előjele.
A forgatókönyvet a görög főszereplővel közösen írta, a kiváló operatőr, Rainer Klausmann
német, ahogy a producer is, a vágó meg angol: Andrew Bird. Hiteles természetességével
Adam Bousdoukos tűnik ki, nem csoda, hogy a gazdag német hölgy nehezen tudja elhagy-
ni.  Testvére is görög, de  Moritz Bleibtreu  előtt nincsenek nemzetiségi akadályok, part-
nere,  Anna Bederke germán fanyarsággal ellenpontozza szenvedélyét. Autentikus mester-
szakács, különös eredetiségű személyiség  Birol Ünel, titokzatos megjelenése, eltűnése a
mesék távoli jótevőjévé teszi.
Sodró lendület, szuggesztív képsorok, izgalom, humor, meglepetés. Szórakozásnak is tekint-
hatjük, bár helyenként többet árul el rejtett indítékainkról, mint számos komoly tragédia.
Fatih Akin rendezése bizonyítja, hogy nem a téma és a műfaj teszi a mestert, a sikert min-
dig, egyes-egyedül az értékálló tehetség garantálja.

Hány csepürágó, hány húrszaggató járta  Ikaruszon, minibuszon az országot,  hotel-reggel,
úti-ebéd, kultúrházi este,  néha még kettő is naponta!  A hölgybrigád, egyetlen chippan-
dale fiúval dúsítva, Tour de France-ként a kikötőket, a határvidéket hódítja extrém műso-
rával. A hihetetlen karizmájú Mathieu Amalric, aki némán, béna arccal, egyetlen ép szem-
héjának rezdüléseivel, a  Szkafander és pillangó-ban  örökre bepislogta magát a filmtörté-
netbe, TV-sztárból kóbor menedzserré süllyedve  vezeti a truppot.  Megpróbál Párizsba is
betörni,  de hajdani barátjával segítség helyett  csak egy jót veszekednek,  igaz, a szópár-
baj az ágyban végződik.  Az inkább gusztustalan, alpári testméretű lányok műsorát szeren-
csére főleg a színfalak mögül látjuk, az is elég egy huzamosabb impotenciához. De civilben
tüneményesen kedvesek, emberiek,  kötögető házinéni,  párja után telefonálgató feleség,
kudarcos félművész is akad köztük.  Julie Atlas Muz, aki Julie Atlas Muz, karcsú délameri-
kai szépséget játssza, súlyos gátlásaival nem mer a színpadon teljesen levetkőzni /!/,  egy
fáradt estén viszont megható poézissel énekel.
Mathieu Almaric rendezőként hatványozza színészi teljesítményét,  a rendkívül tisztán ki-
dolgozott forgatókönyv összes lehetőségét mesterien realizálja. Szereplő-válogatása töké-
letes, a rettenetes sztriptízgörlök  egytől egyig parádés alakítással lepnek meg. Elég neki
egy nagytotál: a hátsó bejárathoz pizzafutár érkezik,  a hölgyek ujjongó neglizsében ron-
tanak rá és gyermeki mámorral ragadják meg  az osztályon aluli étket.  Különben estéről
estére a legelegánsabb hotelekben laknak, egy ízben kínai lakodalomba csöppenve, Roky
Roulette kebelkirálynőnek  erotikus kalandja akad. Együtt érzően hallgatja  a francia ifjú
informatikai problémáit, majd a női WC-ülőkéjén oldódnak meg a nyelvi nehézségek. Majd
minden képsor ilyen csúcsjelenet!  Láthatjuk,  mennyire néplélek-egészségügyi indíttatá-
sú a szex-műsor küldetése:  az áruházi pénztárosnő hódolva ismeri fel őket, majd letépve
blúzát, megmutatja, hogyan játszotta le a tegnap este tőlük látottakat férjeurának...
Felsejlik a szerelmi szál is,   Miranda Coclasure  Mimi-je, aki kicsit más, mint a többi, lassú-
dad a magányos menedzser látókörébe kúszik, autókázás kettesben, majd a tengerpart, a
hullámok robaja döng a kongó hajótesten, elérkezik az első csók ideje.
Felrémlik a felejthetetlen Dolgok Állása Wenders-től, a néptelen hotelben összeverődik a
társaság, csak a végtelen víz neszez, megáll az idő, - a turné csak holnap folytatódik.
Kit érdekel a téma? Kit érdekel a történet? Fura, banális, sivár. de ha egy zseniális színész-
rendező mondja el nekünk, újra hiszünk a filmben, újra éljük a hétköznapok költészetét.

Agatha Christie óta tudjuk, mi kell egy krimihez: egy gyilkosság, tucatnyi gyanúsított, külvi-
lágtól átmenetileg elzárt helyszín, na meg érzékeny orrú mesterdetetektív, esetleg szorgos
famulusával.  Filmünkben adott a sziget, gazdagék ott egybegyűlt nagycsaládjával, amelynek
bármely tagja  elég jómódú a követhetetlenül izolált életmódhoz és elég elvetemült bármi-
lyen bűncselekmény elkövetésére.  Az áldozat csak eltűnt,  de immár 40, azaz  Negyven/!/
éve..., oknyomozó újságírónk látszólag lehetetlen föladatra vállalkozik.  De nem is igazi hős,
kissé elnehezedett negyvenes,  szimpatikus,  de nem vonzó, ragyavert fizimiskával.  Nagyon
tudnak ezek az északiak világítani! A DVD-igényeknek megfelelő, szűk kontrasztú világítással,
maximális élességgel teszik érdekessé, sőt,  esztétikussá a hétköznapi arcokat.  A két ope-
ratőr, Jens Fischer és Eric Kress pasztelles, szűrt fényű beállításai  nem igénylik a fotogén
külsőt, mindent képesek a szemek kiemelt plaszticitásával megmutatni. Nem véletlen, hogy
a finn-dán-svéd filmekben a középkorú, barázdált bőrű hölgyek a legizgalmasabbak...
Kivétel a tetovált hátú hacker-lány,  akinek gyilkos fekete szeme  félelmetes titkokat rejt,
amit  Noomi Rapace  félelmetesen komor játéka még tovább mélyít. Divatja van mostanság
az autizmusnak, szögezzük azonban le,  hogy nem minden autista zseni és nem minden szó-
fukar emberkerülő autista:  hősnőnket is inkább  iszonyatos gyermekkora teszi lelketlenül
extrémmé.  Tökéletes szerkezet a forgatókönyv,  a kezdeti párhuzamos cselekmény-szálak-
kal, melyek a végén  klasszikus eizensteini montázsban teljesednek ki. Kevés szóval jellem-
zett,  hibátlanul kiválasztott karakterek,  egész panoptikuma a mácsó gonoszságnak,  frap-
páns képsorok az internet-nyomozáskor.  Lám, hová fejlődött  a Nagyítás híres mozzanata,
ma már képek tízezreit válogathatjuk, manipulálhatjuk, törölhetjük... Szerencsére az élet-
közeli kutakodás sem marad el, feltárulnak a bűntények helyszínei, indítékai és végül elkö-
vetői is. Hihetetlenül szuggesztív színészi jelenlét,  torokszorító ritmus, lankadatlan tempó
teszi kiemelkedő remekléssé a filmet,  a skandináv morál pedig,  a nyugati filmek undorító-
an "emberjogi" együttérzésével szemben, megérdemelt büntetéssel sújt a bűnre.
Niels Arden Oplev rendező nevét meg kell jegyeznünk,  remélhetőleg még találkozunk ve-
le, más kategóriájú alkotásokban is.
Pozor! Achtung! Nyimánje! Vigyázat!  A két borzalmas szex-jelenetet inkább behunyt szem-
mel abszolváljuk, éppen elég lesz a hanghatás! De emiatt kár lenn kihagyni ezt a nagyszerű
filmet, Nézőknek és Vájtszeműeknek egyaránt.

Izraelben a zsidó a lakosságnak a Hamasz terroristáitól kell félni,  de Jaffa vegyes lakosságá- nak mindenkitől. Zsaroló beduinok, kábszeres bandák, az izraeli rendőrség, nem is beszélve
a szomszédok közötti  etnikai-politikai ellentétekről.  A két fantasztikus rendező szcenárió-
ja egy palesztin család  vérbosszú általi fenyegetettségét,  egy gázai övezeti, illegálisan dol-
gozó kamasz és egy eltűnt öccsét kereső  zsidó rendőr sorsán keresztül érzékelteti  ezt fé-
lelmetesen kaotikus helyzetet.  Elképzelni nem tudjuk,  hogyan tudtak lefilmezni  egy élet-
halálról szóló saria-pert,  melyben a főbíró-kádi méricskéli  egy rokkanttá lőtt maffiózó dol-
lárban mért kártérítését.  De ha rekonstruálták, akkor még nagyobb az érdem: a film nagy-
részt amatőr színészekkel készült, torokszorítóan hiteles, elképesztő true relation. Az ope-
ratőr  Boaz Yehonatan Yaacov kézikamerája könnyedén mozog  a szűk sikátorok és a belső
terek labirintusában, minimális világítással, vérbeli dokumentarista módjára él a közelképek
totálok lehetőségeivel. A Yaron Shani - Scandar Copti író-rendezőpáros kitűnő szereplővá-
logatása,  hibátlan  színészvezetése  alapozza meg  a film lebénító feszültségét,  az egymás-
ba fonódó történetek  izgalmát.  Kár,  hogy a világos dramaturgiát, nehezen  áttekinthető
és teljességgel értelmetlen idősík-eltolásokkal terhelik, fejtörés nélkül is elementáris hatá-
sú alkotást készíthettek volna. Színészi teljesítményekről kár beszélni, itt mindenki éli a sa-
ját életét, a saját figuráját,  talán a keresztény vendéglősről  nem hisszük el, hogy nem szí-
nész, a többiek szembe jönnek  a jaffai utca forgatagában.  Érdekes, hogy a zsidó rendőrt
ugyanolyan szélsőséges érzelmi túlfűtöttség jellemezi, mint az ösztönösségben nyílt palesz-
tinokat, nagyon hasonló embercsoportok ölik egymást, látszólagos ellentétekben.
A Mennyország most a palesztin állam, a gázai övezet rettenetes légkörét mutatta meg, de
ezek szerint Izrael arab lakta térségei is alig különböznek ebben. Van megoldás?  Van jövő?
Talán évtizedek sem elegendőek, talán csak egy óriási kataklizma vezetne el a megbékélés-
hez. - Az ilyen filmek láttán, szégyellhetjük magunkat az itthoni siránkozások miatt...

Az  Olasz nyelv kezdőknek és különösen a Wilbur öngyilkos akar lenni  után fokozott ér-
deklődéssel vártuk Lone Sherfig új filmjét.  Sajnos, őt is bedarálta a kommersz-gépezet. A
forgatókönyv eszetlenségeit kiváló rendezéssel sem sikerült feledtetni. A bakfisvadász negy-
venes képes akár egy évig is várni az áhított szexelésre, addig csak utazgat kedvesével, fek-
szik mellette az ágyban,  még pettingeléssel sem próbálkozik,  - legfeljebb kirívó ostobaság-
gal egy banánnal/?!?/  tesz  átmeneti ajánlatot...  Mellesleg ragyás,  kövér és meglehetősen
kisstílű képtolvaj. A szédítés eszközei:  koncertre viszi, fényes éttermekben eteti, Párizsba
röpteti a feltűnően intelligens,  talpraesett és csinos lánykát.  Amikor vonzereje gyengülni
kezd,  nős volta ellenére feleségül kéri,  véletlenül azonban lelepleződik,  már csak a gyors
távozás segít. 1961-ben is elképzelhetetlen ennyi bárgyúság, a film mégsem érdektelen.
Carey Mulligan  a Lány szerepében tündökletes,  mosolya, bakfis-kacarászásai, okossága fe-
ledhetetlen,  minden bizonnyal az  Év Legjobb Filmszínésznő-je  lehet. Tanárainak alaposan
beolvas,  vitába száll a begyepesedett szülői akarattal, rájön,  hogy mivel is foglakozik csábi-
tója, de nem tud ellenállni a nagyvilági élet vonzásának: mindezt csak azért hisszük el, mert
páratlan szuggesztióval,  csodálatos mimikával képes hitelesíteni  a sokszor valószerűtlen je-
leneteket is. Apjaként a nagyhírű  Alfred Moliná-t láthatjuk,  de minden szereplő a helyén
van,  Lone Sherfig  nagyon tud atmoszférát teremteni, tempója is hibátlan, csupán a téma
kifejtése sántít. Na majd legközelebb...!!!

Legendás figura, halhatatlan regényhős, de kit érdekelne ma, ha nem ennyire tökéletes
dramaturgiával,  következetes cselekmény-vezetéssel,  csodálatos vizualitással került vol-
na a vászonra. Briliáns forgatókönyv, amely a legrejtettebb logikai finomságokat  is képes
megmutatni,  amely a  Nagy Detektív karakterének kidolgozásával,  a spleenes dialógusok-
kal,  az izgalmas helyzetek frappáns feloldásával  biztos alapja a kiváló rendezésnek. Van-
nak paródiába illő akció-jelenetek, de a lényeg mégis a két nyomozó csavaros agymunká-
ja, amely elképesztő fordulatok után végül is minden kérdésre választ talál.
Robert Downey Jr. szikkadt arcvonásai nagy színészt rejtenek:  először láthattuk filmen
a töprengő,  probléma-megoldó ember  hihetetlen mimikáját.  Sherlock Holmes megállja
helyét verekedésben,  szerelmi csatában egyaránt, de mi inkább fekete szemének sugár-
zó intelligenciája miatt szeretjük. Megkapjuk a társadalomkritikát is, a szálak váratlanul a
Parlamentbe vezetnek,  az igazi bűnöző nagyvadak, úgy látszik,  már a XIX.században is az
elit legfényesebb rétegeiben bujkáltak. Kedves humor, szüntelen izgalmak, hibátlan tem-
pó, tökéletes arányok:  Guy Ritchie  rendezéséhez  csak szuperlatívuszok illenek. Ami a
néznivalót illeti: a korabeli London képei egyenesen észvesztőek!  Sarah Greenwood ab-
szolút professzionalizmussal alkotja meg  a nosztalgikus szépségen felül is rendkívül hatá-
sos látványvilágot.  Kis gőzösön vágunk át a dokkokat rejtő öblön,  box-meccsen őrjöng-
hetünk, bejárjuk a temetőket, kocsmákat és exkluzív klubokat. Philippe Rousselot ope-
ratőri munkája méltán nevezhető remeklésnek,  szórt fényben derengő külsői, míves kö-
zelképei, lendületes kameramozgásai realizálják a hatásos képi megjelenítést.
Ennek a filmnak nincs korhatára,  akció-zabálók éppen úgy szeretik,  mint a művészfilme-
ken szocializálódott vájtabb szeműek, felnőttek, gyerekek, DVD-függők, TV-rabok.

A szürke kisember munkába indul,  de mi az hogy  "kis" és mi az hogy  "szürke"?!?  A Dalok a
konyhából rendezője,  Bent Hamer  már igencsak  bebizonyította:  ebben a szóösszetétel-
ben nála az  Ember a hangsúlyos. Csúcs-mozdonyunk alagútról alagútra falja a mérföldeket,
a méteres hóban is  tökéletesen karbantartott sínpálya  suhan alattunk,  a síkon végtelen
végtelen nyugalomban halad  az áramvonalas csodavonat:  egyből tudhatjuk,  boldog és re-
mélhetőleg boldogító filmet fogunk látni.
Az utolsó munkanapjára készülő Horten,  Baard Owe  életre keltésében lassú elméjű, sem-
min sem csodálkozó hatvanas, akinek ritkán felfénylő, meleg emberséget sugárzó mosolyát
sokáig nem fogjuk elfelejteni.  A történet fura szituációkba vezet, nem mentes dramaturg-
cselektől, a realizálás minősége azonban mindent hitelesít.  A csepergő tetők, a mozdony-
fordító katedrális-homálya,  a kifutópálya és az útkereszteződés  zebráinak fölülnézete, az
ablak előtt elsistergő szerelvény kondenz-csíkjai, - a képi fogalmazás evidens példái mutat-
ják a rendező míves filmnyelvi gondolkodását.  A világítás szórt fény a harmadik hatványon,
tökéletesen kiegyenlített, élnek az árnyékok is, még a teljes sötétség sem élettelen feke-
te.  John Christian Rosenlund  operatőri munkája utolérhetetlen,  ilyen tompán csillogó,
egyetlen fénypamacsot tükröző, delejes szuggesztivitású szemekkel még nem találkoztunk.
A fegyelmezett mosollyal gyászoló özvegynek , a yacht gyanakvó vevőjének, a bolondos fel-
találónak más-más spektrumú  a nézése, de mindegyik szürkéskék szempárban azonnal felis-
merhető a monet-i érzékenységű világítás eredetisége. Hol találunk itthon olyan jó kis bé-
kebeli vendéglőcskét, ahol fehérmellényes öregúr a pincér? Ónos eső jegeli az utat? Sűrű
szentségeléssel botorkálunk,  míg a pragmatista norvégek elegáns pózban,  aktatáskájukra
kucorogva csúsznak le a lejtőn...  Nem lövik szitává a reptér kellős közepén hulot-i pipára
gyújtót, még a gengszter-gyanús szakácsot is  humánus tapintattal hurcolják el. Talán visz-
sza kéne térnünk a köznapok kicsinek látszó, de mégis személyesebb problémáihoz, ahogy
a kocsmai párbeszéd példázza: "Mennyibe kerül belföldre egy levél?"  "Súlytól függ."  A sö-
röző polgár méla keserűséggel nyúl a pohara után: "...még ez is..."
Lassúdad megszeretett ex-mozdonyvezetőnk,  valószínűleg képzeletben, de mégis vállalko-
zik végül az eladdig gyávaságból halasztott tettre: lécet csatol és először életében lesiklik
a síugró-sáncon. Tompa puffanás, aztán a Halál fertelmes alagútjában dübörgünk gyorsuló
sebességgel..., de lám, túlvilági fényesség helyett a vakító hómezőkön vágtat tova a vonat,
(Fehér a Fehérben operatőri remeklés!),- hősünkre még sok derűs év békés nyugalma vár.
Ránk pedig ez a a varázslatos film, melyben az ünneplő masiniszták kórusa úgy fújtat, sípol
és zakatol, hogy csak úgy "...száll a négyhuszonnégyes..."

Az Esőember óta  többet tudunk az autistákról,  lassan elfogadjuk létezésüket,  egyre job-
ban értjük szüleik problémáit. A koreai fiatalasszony nehezen vállalja fel gyermeke fogyaté-
kosságát, hogy aztán emberfeletti találékonysággal és kitartással nevelje fel. A hosszútávfu-
tás euforikus hatását jól ismerjük, talán ez könnyíti meg kamaszhősünk életét is. A hajdani
szépségének glóriájával övezett anya  edzőt is talál a maratoni felkészítéshez. Az ex-bajnok
éppen  közhasznú büntetőmunkáját tölti  az autisták tornaóráin. Tartós ellenérzések után
összebarátkozik a fiúval, csak az anyukával veszik össze, rámutatván annak kisajátító, beszű-
kült hozzáállására. A két színész mesterfokon jeleníti meg a keményen rajzolt karaktereket,
de nagyszerű munkájukra rádupláz  az autista fiút játszó, tizenéves színész. Meredt, kifeje-
jezés nélküli tekintet, rezzenéstelen arc,  vibráló ujjak, a kezek-lábak groteszk vitustánca.
Valahogy mégis azt érezzük, ért Ő mindent, csak nem tudja reagálásait kimutatni. Kápráza-
tos teljesítmény, színészi-rendezői remeklés! A múlt visszaköszönő képei meghatározóak: a
gyermekkori elvesztés traumája, a napfény és az eső animális élvezete, a csokoládés csalo-
gatás emlékképei a végső nagy futás közben idéződnek fel. A hosszú edzések alatt jobbke-
zével az útmenti kalászos perjefüvek érintését élvezte,  a maratoni befutónál az ünneplők
feléje nyújtott tenyereit érzi örökmozgó ujjai végén.
Anyuka, a tükör előtt, mosolyogni tanítja: türelmesen húzogatja ajkait felfelé, látszólag si-
kertelenül.  A befejező képben azonban,  a kamerák kereszttüzében, a fiú sugárzó arccal
villantja ki fogsorát, belemosolyog a világba és éppen olyan, mint mi.

A szamurájkori történet ütős dramaturgiával enged izgató bepillantást a koreai pornóiroda-
lom kezdeteibe. Bizony, az eredetit kézzel, ecsettel másolták, így nem csoda, hogy az olva-
sok szó szerint őrjöngtek  a várva-várt folytatásokért.  Főleg, ha a téma  egy királynővel bo-
nyolódó, képekkel illusztrált lávsztori volt.  A tudós ír, a rendőrfőnök lesből rajzol,  mivel a
regény az adott pillanatban játszódó,  titkos viszonyt meséli el...   Abszurd, groteszk, haho-
tázunk, sírunk,  de vannak azért frappáns küzdelmek, kínzások,  - sajnos, az erotikus mozza-
natok csak áttételesen jelennek meg, igaz, felfűtött képzeletünk szárnyakat kap a film káp-
rázatos stílusától.  A tempó ráérős,  a színészek színészfelettiek, a látvány megkapó. Biztos,
hogy plázanézőtől a vájtszeműig, mindenki megtalálná benne a magáét...

Kegyetlenül naturális, szélsőségesen brutál, igazi lektűr-adaptáció. De a szerkezete csodá-latos!  Egy teljesen érdektelen,  velejéig filmszerűtlen kvízműsort idéz,  múltbeli képekkel
tárva fel, milyen emlékek, élmények kapcsán válaszolhatott a tanulatlan csórógyerek a kér-
désekre. A kínvallatás megértő beszélgetésbe fordul, a párhuzamos történések eizensteini
szövetbe ágyazzák a sikertörténetet. Fantasztikus forgatókönyv, ütős dialógok, eszméletlen
helyszínek, eleven kamera, pulzáló vágás:  szakmai remekmű!  A szereplők, nagyrészt gyere-
kek, az elképzelhető hitelesség  legmagasabb szintjén,  az érzelmi hatás mindenképpen fel-
emelő: csak kibuknak a rosszak és győz a tehetség, mert azért ez a mesebeli legkisebb fiú
mérhetetlenül intelligens,  hiszen elejtett szavakból, az emlékezet képfoszlányaiból meríti
tudását, valóban az élet gorkiji egyetemét járja... A Trainspotting vitatható kicsengése és
főleg azon igen káros mondata után,  miszerint "idézd fel legnagyobb szexélményed és szo-
rozd meg ezerrel...",  ennek a filmnek  humánus és reményt sugárzó  üzenete van. Melles-
leg többet tudunk meg Indiáról fél óra alatt, mint egész életünkben. Hát persze, hogy to-
tál giccs!!! Shakespeari! Hogyan tudnánk másképp befogadni?!?
Tényleg: itt most válság van,  egyre rosszabbul élünk.  Indiában káprázatos növekedés, be-
láthatatlan fejlődés. ... - Cserélnénk-e velük ?!?

Magyar változat a 70-es évekből:
Az egyetemista statiszta-csoportot  ketté osztották:  a többség menetelő deportált lett, a
többiek meg a kápók.  A filmfelvételen a Szabadság-hídon kellett vonulniuk,  órákon át pró-
bálták. Minél valósághűbb viselkedésre ösztönözték őket, de a botokkal felfegyverzett őrö-
ket nem is kellett nagyon biztatni... Délutánra tökéletesen kialakult a megfélemlített aláza-
toskodásba menekülő rabok és a dölyfösen ordibáló keretlegények ellentéte. A reggel még
békésen együtt kávézgatók  gyűlölködve nézték egymást,  gyilkos szavak záporoztak,  igazi
ütések csattogtak.  A rendező egy amerikai tömeglélektani kísérletet rekonstruált, az ere-
detivel egyező, dermesztő eredménnyel.
A német film napjainkban játszódik, egy jól szituált középiskolában...
Válhatunk-e egy hét alatt fasisztává...?!?
Tényleg csak szunnyadnak bennünk a goya-i ösztönök?
Elég egy szituáció, elég egy jelszó, egy kis hatalom és egy bot?!?
Azonnal nézzük meg ezt a hihetetlenül fontos filmet - a választ nekünk kell megtalálnunk...
Nagykorúaknak Életkérdés, Diákoknak Kötelező!!!

Vigyázat!  Három párizsi film is fut most egy időben! A Két nap Párizsban  szimplán rossz, a
Párizs, szeretlek! szkeccs-filmben van néhány nagyszerű epizód, a  Párizs-t  megnézni kö-
telező! Komor felütés a halálos szívbetegség, de ritkán találkoztunk emberibben optimista
szemlélettel.  Sokszálú történés, társadalmi körkép a várostörténet professzorától a piaci
zöldségesig:  a szerelem keresésének és időnkénti megtalálásának  hiteles tüköre. Meste-
rien kidolgozott forgatókönyv, mely a legapróbb részletekig gondosan építi fel a kapcsola-
tok hálózatát, tudatos és véletlen találkozásokra ad lehetőséget, szituácói váratlanok, dia-
lógusai elevenek, finom humora találó. A testvére érdekében önfeláldozó, háromgyerekes
anyuka, aki a férfiakból kiábrándult, de lelkiismeretes szociális munkás: Juliette Binoche.
Évtizedek óta csodáljuk egyéniségét, karakterformáló színészi munkáját, dikciójának, arcá-
nak győzhetetlen szépségét. De hogy ennyi vonzerővel hogyan tud egy önmagát háttérbe
szorító,  már-már "öreglány"-t alakítani...!?!  Cédric Klapisch  színészválasztását az jellemzi,
hogy a többiek ugyanilyen nagyszerűek.  Fabrice Luchini  a hamisítatlan intellectuel,  aki
racionális okoskodásait a freudi díványon is folytatja, váratlan szerelmi sikerét pedig gyer-
meki ámulattal éli meg, ahogy a kudarcot is.  Romain Duris észtveszejtő szuggesztivitással
hiteti el, hogy fantasztikus táncos, míg a halálos beteg személyiségképét ezer árnyalattal
rajzolja meg. Párizs a múlt századelőn a művészet nemzetközi olvasztótégelye volt, manap-
ság a népek vegyülésének pezsgőfürdője.  A kalandvágyó manöken-süvölvények algíri mun-
káskarokba vágynak,  a karthumi úszómester-fiú  úgy indul el álmai városába,  mint az Elve-
szet illúziók balzaci Lucien Rubempré-ja.  Hozsánna Néktek! kérges kezű marokkói árusok,
Hozsánna! a gyönyörűséges francia-arab diáklánynak, aki azért áll be eladónak a péküzlet-
be, mert "vonzza ez a világ...",  Áldjon az ég minden homeopata afrikai szerelemdoktort...

Kicsit elüldögéltünk a  Bem mozi kávéházi foyer-jában, Thonet-széken, pamlagon, azután
betelepedtünk a légkondi-MENTES/!!!/, barátságos lazasággal félig telített nézőtérre. Egy
fia reklám sem rémített!, indult a "nagykép" egyből,  beszippantott,  óh! nem Párizs, de a
franciásan okos, gyengéd humorú, emberien érzelmes film,  amely mégiscsak egy másik vi-
lágot mutatott: a sóvárgott Európát.  Távozhattunk volna az utca felé is,  de inkább vállal-
tuk a diákoktól füstös, beszélgetős előteret: mintha a Quartier Latin-ben lennénk. Hódo-
lat hát Néked is, édes Bem-mozi, Te itt felejtett Mozgókép-Otthon...

Sztárparádé, Párizs ürügyén  meghökkentő üresjáratok.  Három rövidkét azért csak ki kell
emelnünk, hogy leendő archívumunkból még sokszor elő tudjuk majd venni... Sajnos, nem
tudtuk kihámozni sem a rendező, sem a varázsos afrikai színésznő nevét, a mentőkocsis je-
lenet és a mentőorvosi égi jelenség enélkül is örökre bevésődött. Ahogy a  Cohen-testvé-
rek metró-állomási gyöngyszeme is feledhetetlenül lavíroz a szikár valóság és a groteszk ab-
szurditás mezsgyéjén.  A Párizsba tévedt, Amerika valamely déli államában élő postáskisasz-
szony monológja tragikomikusan szembesíti  a prospektus ígéreteit a turista-realitással, in-
kább Oscar-díjas rövidfilmnek kéne lennie,  mint egy húzónevekkel nézőcsábító átverősdi
megtévesztő befejezésének.

Mi egy Nagy Bankrablás egy Alapításhoz képest...?!?  A forgatókönyv találékonyan vegyíti a
híres Baker Street-i eset valós és a háttérben lapuló  rendőri, alvilági, titkosszolgálati, kor-
mányzati és királyi disznóságokat,  amelyek talán  még valószerűbbek.  Duplafenekű átveré-
sek, melyek először egy  egyáltalán nem szimpla fenékhez kötődnek, /Saffron Burrows fel-
tüzelően mély alakítása/,  később pedig keresztül kasul zsarolásokba torkolnak. Nagyszerű
színészcsapat, kedves humor, hihetetlen izgalmak, végig feszült tempó, hiteles kor-és hely-
színrajz.  Roger Donaldson a legnemesebb értelemben profi rendezése  erősen üti az art-
filmek csodált mércéjét, akad néhány hulla, de végül is Jason Statham vezérletével a mi fi-
aink győznek, a rosszak börtönbe, a felső tízezer pedig változatlanul a mennybe jut. A leg-
jobban a néző jár, akár DVD-függő, akár popcorn-rágó, de még az ájtatos művi- és művész-
filmrajongó is felspannolva sétál haza. Bár szembejönne egy olyan "ügyetlen" londoni zsaru!

FilmrendezőNŐ: hát ilyet sokat láttunk már. Na de libanonit?!?  Na de, aki a főszereplő egy-
ben és ennyire gyönyörű...?!? Na de..., illetve gyorsan tanuljuk meg:  Nadine Labaki éppen
olyan ragyogó színész, mint amilyen rátermett rendező! Kicsit franciás a nyelv, a stílus, de magasan veri a francia közönségfilmet,  finom, árnyalt, arányos és bájosan találékony. Plusz
két fiatal szépség és két érett hölgy,  kívül-belül gyönyörűségesek...  Semmi szex, hála a bi-
gott keresztyén és mohamedán vallásnak, törvénykezésnek, de sokkal többet ér az a végte-
lenül gyengéd erotika, amely a cselekmény hajtóereje.  REfloráció a műtőben,  kedves mo-
solyú rendőr az utcán és a leszbikus szerelem kezdeteinek lebegő költőisége.  A vágyakozó
rendfenntartó kitartó leskelődés után bemerészkedik a szépségszalonba és férfiúi díszét ál-
dozza a szőrtelenítő tündérek oltárán.  A gyantahelyettesítő karamell,  a bosszú és a szere-
tet édes eszköze reccsenve tép és húz,  igazán kedvünk lenne  belekóstolni  ebbe a hiper-
kommunikatív foglalkozásba. Operatőrileg nagyszerű a film, kimunkált közeliek mesterien vá-gott folyama, a zene meg arabosan érzelmes, mégse olcsó.  Humor, kedvesség, a hétközna-
pok bölcs derűje, hát Bejrutban még tudnak élni az emberek...?!? Ideje lenne országot vál-
tani,  kozmetikusnak nem biztos,  hogy elmehetnénk,  de oda még rendőrnek is szívesen...
Lehetőleg a szépségszalon utcájába...

De lehetne a cím csak annyi:  Audrey Tautou...,  aki az Amélie-ben elbűvölte a világot,  a
Hosszú jegyesség-ben sántikáló majdnem vénlány mert lenni, most pedig /mínusz tíz kiló!/,
lefogyott, mivel tisztasági asszisztens, azaz takarítónő... Így lett újra más, ajkainak Murillo-
rajzolata még érzelmesebb, szemének tágassága még mélyebb, miközben semmit sem vesz-
tett nőiességének varázsából, /az alakot párnázni, ugye, könnyű/... Lehetne egy premier
plán encziklopédiát szerkeszteni "Tautou ezer arca" címmel, órákig néznénk, story, poén,
szituáció nélkül: vonásainak rezzenéseit, mimikájának szimfóniáját, nézéseinek lefegyverző
arzenálját. De  Claude Berri ütős filmet komponált köré,  váratlan helyzetekkel, szokatlan
figurákkal, így egyedülálló lehetőséget kapott  egy újabb karakter életre keltéséhez. Szó-
kimondó, határozott, önálló, de gyöngéden érez rá egy öregasszony szenvedésére és talá-
lékony a konfliktus megoldásában.  A meglehetősen bunkó szakács, akit  Guillaume Canet
testesít meg alkati hitelességgel, végül csak beadja a derekát,  az "ensemble, c'est tout",
azaz az "együtt, ez minden" összejön, igen dicséretes módon, különösebb álszexes vetkő-
ződés, szerv-bemutató és üdv-lihegéses nélkül. A Drágaságom-hoz hasonlóan, most is örül-
hetünk egy kiváló férfipartnernek:  Laurent Stocker  az évad egyik legerőteljesebb fejlő-
déstörténetét alkotja meg a dadogós úrifiú színésszé válásának epizódjában.

Tajvani mintára, egy házon belül történik minden, az otthagyott férj erőszakoskodása, egy
transszexuális ismerkedéseí  az új életet kezdő fiatalasszonnyal,  de nem ez a szappanope-
ra: azt a rövidesen nőiesedő fiú bámulja  magányos áhítattal.  Szobajelenetek,  lépcsőházi
képek, szűk terek és m ég szűkebb sorsok. A dogmás kamerakezelés  észrevétlen bravúrjai,
tényleg, mintha ott se lenne!...,  a két főszereplő eszméletlen hitelessége,  nem mernénk
színésznek nevezni őket,  jelenlétük maga a megélt emberség. Trine Dyrholm inkább nem
szép, de szőkesége energikus érzékenységet takar, északi tekintetéből heves érzelmesség
okossága sugárzik.  A különösnek tűnő szituációk  mindenkor érvényes tartalmakat hordoz-
nak, lényegtelen a cselekmény esetlegessége,  minden pillanatában magunkat láthatjuk...,
legfeljebb máshol. A dogma-filmek extrémitása, kimódoltsága után,  öröm volt látni a stílus
vitathatatlan erényeit egy hétköznapi film realitásában.

Sutyi Hollywoodban..., na ne! Jó kis könnyes, giccses amcsi mese gazdagék között, szere-
lem, halál, HÁZASSÁG!!!, mint a beteljesülés földi kapuja, melodramatikus fordulatok, szé-
dületesen blőd karakterek, persze: ábrándos képekben, alkonyi ragyogásban, pompázatos
családi enteriőrökben.
De: mégis, mégis!!... az egész ostobaságot átlengi a költészet KEurópai szelleme, két nagy-
szerű képalkotó teremtő fantáziája,  Koltai Lajos  nemes színészvezetése és tévedhetet-
len arányérzéke. Az utolsó pillanatban, amikor már öklendezésbe váltana értetlenségünk,
visszavág lírába,  amikor szakadna kiművelt cérnánk, felpörgeti a ritmust,  néha meg olyan
igazi sutyis képkockával vígasztal. /Pl. a haldokló tünékeny képe a becsukódó ajtó homok-
fúvott szecessziós üvege mögött.../. Mert bármennyirre közönséges a matéria, a csacska
melódia-töredékek imponáló szimfóniává épülnek,  az összhatás kárpótol a hitelesség hiá-
nyáért./ Lehet, hogy az igazi film végül is vágóasztali kompozíció?!?/
Mindez főleg a múltbeli jelenetekre vonatkozik, bizony lehettek volna kevésbé amerikaiak!
Az öregkor képei kiegyensúlyozottak, poétikusak, a színészgárda egységesen, szinte euro-
paian játszik. Feledhetetlen  Vanessa Redgrave szépsége, játéktalan játéka, amely a lélek
legmélyéről fakadva váltja ki az azonosulás katarzisát. Az Ő fantasztikus létezése még a szu-
perközeliek kérlelhetetlen tárgyilagosságát is felülírja, alakítása: filmtörténelem! Már csak
ezért ujjongva kell ünnepelnünk a  Rendezőt,  aki első amerikai filmjével végleges belépőt
nyert a hollywoodi direktor-sztárok irigyelt csapatába.  Reméljük azért, hogy majdand az
európaiak között is helytáll még...

Jó, hogy gyönyörű, szívbemarkolóan szép, tündér-libegés ma járása, mosoly tűzeső, szeme
a vulkán torka,  nagyszerű színész és így tovább...,  de van még valami megmagyarázhatatla-
nul egyedi, páratlan bűbájosság benne,  boszorkány és angyal egyszerre,  nemcsak imádni,
szeretni is lehet, mert Ő maga, Ő,  Audrey Tautou  a DUENDE...!!! Pierre Salvadori mesteri
forgatókönyve és példás színészvezetése most ad alkalmat Neki, karakter-ábrázoló képessé-
gének bemutatására.  Mert ez az Agnes nem egy kedves gyermek,  nem is egy idealista sze-
relmes, avagy misztikus rajongó, haszonleső kis rifke a szállodai felvilágból, pasira utazik, de
a pénzre gondol mindig. Végül aztán a hóhért akasztják: egy hasonló ügyben utazó nyanya-
boldogító fiatalember jól elcsavarja a fejét. Ebben nem kis része van a ChouCho-ból, /mél-
tatlanul észrevétlenül kimúlt zseniális komédia!/  ismert  Gad Elmaleh-nek,  aki a gyengéd
meleg nőiesség fenomenális alakítása után  most talpig igazi férfiként bizonyítja kivételele-
sen érzékeny tehetségét.  Nagyon kellene nekünk  egy  Pierre Salvadori-szerű  rendező,
bár Goda Krisztában mozog valami, de mikor lesz itt akár egy tizednyi Tautou...?!?

Igen hasznos hétköznapi filmbeszéd. Velünk is történik, szerencsére nélkülünk is. Gúzsba-
kötött életek, naiv hős, aki végül mégiscsak "kitör", egyik cseberből másik vederbe, de ott
jobban érzi magát...,  dörzsölt vagány, akiből a kényszer kihozza az embert.  Szolidáris gyerekcsinálásból szerelem, kukkolásból a saját nemi identitás váratlan felismerése. Nagyon
egyszerű, mégsem szimpla a cselekmény, mert minden mozzanata finom lélekrajzzal, együtt-
érző emberismerettel van átitatva. A spanyol film olyan erős, hogy akármilyen műfajban ké-
pes hibátlant alkotni, Arévalo rendezése, színész-választása és -vezetése tökéletes, képben,
tempóban építkezik, többször is eléri az igazi filmköltészet magaslatait. A gyógypedagógiai masszázs szerelmes gyengédségbe fordul,  míg a kamera lassan köröz  a leendő szerelmesek
körül, a kuka helyett autóval törik be a kirakatot, melyből kibukik az áhított "skékmajdnem-
fekete öltöny, amelyet hősünkhöz hasonlóan hiába értékelnek le, nem kell senkinek. Kere-
setlenek a dialógusok, sok mindent közölnek,  mégsem feleslegesek,  mégsem szájbarágók,
eleven élet járja át őket. Az egytől egyik nagyszerű alakítások között is kiemelkedik a lúzer
báty szerepében Antonio de la Torre, kinek valóban eszméletlen kisugárzása van, fiatalabb
kiadása a szőrzetben, tehetségben hasonló kvalitású  Hector Colomé,  Marta Etura börtön-
lakójának mint extrém helyzetét, mint különleges személyiségét szuggesztíven jeleníti meg.
Drámának hirdetik, de sokkal több: az általános emberi és a spanyol valóság egy szeletének
rendkívül szimpatikus ábrázolása.

Nyáron jut idő a közönség-filmre is:  évek óta először néztünk zsaru-krimit. A régi franciá-
kat úgy tűnik,  vidámabb hangvételű angol akció-krimik  váltották fel,  az izmozó mácsókat
pedig hétköznapibb jópofák. A rossz elbukik, a jó győz, ezt szeretjük azért és közben mó-
ka, derű és vihogás, na meg trükkös-vicces bunyózások. De mindenek előtt, mindez a leg-
magasabb szakmai szinten, kiváló színész-gárda, tempós rendezés, kimódolt, mégis arányos
és elfogadható cselekmény-bonyolítás. Megmarad bennünk az angol kisrendőr szerethető
portréja, kemény ficzkó, komolyan veszi hivatását, az ég adjon nekünk is sok ilyet! De hol
vagyunk mi a vaskabáttól...?, mifelénk még fakabátra is alig telik. Kedves Néző! Feledd egy
röpke estére a magas art-ot,  ugorj be  egy jóféle rendőr-filmre és bízzál abban,  hogy az
állomány tagjai ésfóleg a vezetői is nézik !!!

Szövevényes beltenyészet, családi szex-dzsungel, fejlődés-történet:  hogyan válhatunk a
kabaré rajongóivá? Például úgy,  hogy be merünk ülni erre a filmre,  amely aztán tényleg
szórakoztató kikapcsolódás.  De micsoda színvonalon !!!  Támadhatatlan forgatókönyv, ér-
dekes fordulatok,  pompás karakterek,  vonzó környezet.  Persze: hát mindenki vagy tán-
cosnő, időnként lengén,  vagy bűvész, vagy énekesnő,  vagy énekes nő-imitátor,  de mini-
mum kettéfűrészelt nő...  A két civil,  a két ifjú örökös, akik szolid könyvelői, szerkesztői
pályájukat kockáztatják,  rövidesen szintén művésszé avanzsál, illetve degradálódik. Félel-
metes színész-együttes!  Mindenki fantasztikus,  az ismeretlenek,  a rég bevált igazi férfi-
ideál, a húzónév és egyenlők között az első, Émanuelle Béart, aki szédítő mimikája, nagy-
szerű bár-éneklése, varázsosan erotikus szépsége mellett egyetlen rekedten suttogós mo-
nológban a filmszínészet magasiskolájából  tart bemutatót.  Frappáns humor, apró emberi
gesztusok, könnyedség, lendület, elsodró energia: jó is az,  ha a filmipar ennyire szakmai,
művészi remeklésekre képes, bűbájosan elringat és leköt, mégsem adja alább.
Azonnal nézzük meg, aztán már csak egy kabarét kellene örökölni, meg egy Émanuelle-t.

Borzalmasan giccses, hazug és olcsó! mármint a forgatókönyv. Tízszer hoz vissza egy haldok-
ló morfinistát, aki mindenáron színpadon akar énekelni, pedig a valóságban adósságai és fő-
leg a menedzserek kényszerítették erre,  a közönség meg szemforgató módon figyelte agó-
niáját. Az biztos, hogy szélsőséges és kiszámíthatatlan természete volt, de ennyire egyolda-
lúan...?!? Vagy ahogy Móriczka az énektanítást elképzeli...,  hát bizony az vérbulvár. Hát ak-
kor, miért  MÉGIS ?!?   Mert  Olivier Daran  a Hollywoodot alulmúló rettenetet  határozott
tehetséggel, jó tempóban,  tökéletes miljőben,  kiváló színészvezetéssel realizálta. Minden
figurája telitalálat, minden helyszíne hiteles,  még a valószerűtlen elemek is bizonyos hihe-
tőséget nyernek. Találékonyan válogatta az autentikus hang-anyagot, sok kallódó stúdiófel-
vétel, próbálkozás lett restaurálva,  így a legendás énekesnő életműve is bővült, árnyaltab-
bá vált. ---. És megtalálta az eszményi Piaf-ot !!!  Az örök gyermeket,  a vulkánikus érzelmek
tétova megszállottját, aki mérhetetlen bátorsággal képes  iszonyatos lelki feszültségeit elő-
adóművészetté sűríteni.  Marion Cotillard Piaf-jával beírta magát a Nagy Alakítások Panthe-
onjába, a nagy szerelem születésének kegyelmi pillanatában,  az első randevú jelenetében
még az isteni Píaf hangját is verte felejthetetlen nézése... 
Nézzük és csodáljuk a fenomenális Marion-t,  a riasztó otrombaságok  nehéz perceiben pe-
dig hunyt szemmel lebegjünk  Edit Piaf varázslatában.

Iszonyatos erőfeszítések árán, dérrel-durral. csellel és ármánnyal behatoltunk "anno" a Jé-
zus Krisztus Szupersztár  legendás londoni előadására.  Nehány kiváló színész-énekestől el-
tekintve, valami borzalmas giccs-hányadék volt. Próbálkoztunk még időnként,  de a Rocky
Horror Picture Show kivételével,  de az is filmen volt igazán nagy.../, a musical-műfaj nem
vált preferálttá, szóval egyszerűen utáltuk és utáljuk a mai napig. De hány száz opera seria
és hány ezer opera buffa termelte ki Verdi-t, Puccini-t és a remekművek hosszú sorát? Ta-
lán a broadway-musical is kiszenvedi klasszikusait,  főleg, ha ilyen fantasztikus filmben rep-
rezentálódik.  Úgy indul,  mint egy nyálas karrier-történet, ám a csodálatos fekete lányok
egyszerre csak blues-os recitativóban folytatják vitájukat, duetteket, tuttikat énekelnek,
de hogyan !!! Zsigerből, ösztönből, szenvedélyből, ennek ellenére mindvégig a költői muzi-
kalitás arányos formáltságában. Mint show-girl-ök , /nem is olyan rossz!!!S/ slágerszerűsége-
ket búgnak, de a hétköznapok az ősi, telivér hangon szólnak, akár komikusan, paródiaként,
akár a lélekszaggató tragédia végletességében.  Bizony egészen más ez, mint a Cherbourgi
esernyők szánalma pittyegése,  ebben a stílusban van jövője  a zenés színháznak,  filmnek,
hiszen hollywoodi klisé-dramaturgiája semmivel sem gagyibb, mint az olasz operáké..., a lé-
nyeg: zeneileg, színészileg, képben, kiállításban tud-e tökéletest nyújtani. A Kabaré tudott
valamit,  de a Dreamgirls-szel összevetve híg melodráma kapós zenével,  míg emez lenyűgö-
ző realizálása mondvacsinált konfliktusoknak,  olyan rendezői, képi, színészi, énekesi telje-
sítményekkel, amelyek lényegtelenné teszik a dramaturgia kritizálhatóságát.  Mert ha ájul-
tan bámuljuk a dundi lúzer tízperces kiborulását, ÉNEKBEN, a legfilmszerűtlenebb szituáció-
ban, hogy aztán gyermeki örömmel tapsikoljuk a pop-trió szédületes színpadi villogását, ak-
kor a szó bennszakad és az elepHántbőr alatt  sír, üvölt a feltépett lélek.
Nem tudunk neveket, hunyt szemmel hallgattuk a mennyei hangokat a stáblista alatt, de a
következő, ismételt nézés után, mely bízvást nem lesz az utolsó!, visszatérünk még erre is.

A kétségkívül hatásos,  aprólékosan kidolgozott,  kényelmes tempójú,  ám mindig hiteles
múltszázadi magyar iskola után, itt a XXI-ik szuperszonikusra turbózott amerikai dokufilm-
stílusa!  A klippeken szocializált néző könnyedén képes befogadni a villámgyorsan pergő,
sokszor egyidejű,  bravúrosan montírozott,  vágott képanyagot.  Mértéktartó a narráció,
de tartalmának sokszorosát hordozza  az álló- és mozgó-képek sodró áradása.  Megszólal-
nak a nagy csata idős hősei,  meglepően tárgyilagosak, igazi fair play-t játszanak, így tud-
juk meg, hogy a cukkolást, durvulást bizony!, mi kezdtük... A bíró és a közönség meg ter-
mészetesen a mi pártunkon volt. De mindez olyan kedves és derűs, hiszen a szovjet öreg-
fiúk hasonló  elnézéssel beszélnek  a történtekről,  mennyei ötlet,  gyönyörű befejezés,
amikor 50 év múltán békésen együtt labdázgatnak a Gellért medencéjében. Az 56-os ese-
mények felvázolása is mintaszerű,  ami ugye nemigen mondható el  a hazai próbálkozások-
ról.végre láthatjuk,  hogyan torlódnak a véletlenszerű események, micsoda káosz uralko-
dik még egy héttel 23-a után is,  mennyire nincs iránya és vezetése az egész kusza törté-
nésnek,  amelyet azonban,  vitathatatlanul,  az egész ország  lelkesedése kísér.  Néhány
mozzanat óvatosan el lett rejtve, /pl. a Köztársaság-tér/,  de ebből a filmből végre a har-
minc alattiak előtt is kirajzolódhat valamilyen vázlatos kép,  a mindentől függetlenül világ-
történelmi fontosságú 11 napról. /Ha már ezt az oktatás nem teszi lehetővé/.
Azt az igazi, eufórikus örömöt,  ahogy a szereplők a szabadság napjaira emlékeztek,  soha
nem fogjuk elfelejteni,  bármelyik pálya,  bármelyik oldaláról is mondták el Ők a torokszo-
rító élményeket.
Mi pedig,  talán inkább ne is csináljunk  semmilyen ál-dokut  ál-hősökkel és ál-dozatokkal,
várjuk meg, amíg úgy 2016 körül valamelyik Ungváry megírjy '44 után az '56-ot is.

A poster ötlete zseniális,  a kivágott zászló fekete lyuka a labda!!!,  amelyet a piros-fehér
-zöld hullámokon úszó játékos kerget...  Kár,  hogy a felismerhetetlenségig zavaros a víz...

Másodpercnyi pontosságú valóság-idézet.  Az előtörténet,  a földi irányítók reagálása, a
pilóták beszélgetése az utolsó szótagig ismert, a hősies helytálló utasoké az utolsó lehe-
letig.  Könnyű elképzelni a fanatizált terroristák mondatait,  a kapkodó admiminisztráció
és a hadsereg pattogó tehetelenségét. De hogy mi történt az utolsó negyedórában, azt
csak a  zseniális beleérzőképességű alkotók  tudták elgondolni és kivételes önfegyelem-
mel realizálni. Mert éppúgy sikerült elkerülniük az érzelgősséget, mint az öncélú borzal-
makat. Eléggé horrorisztikus maga a szituáció, eléggé lélegzetelállító követni a fokozatos
rádöbbenés stációit, melynek során a hétköznapi utasok felismerik helyzetüket és eljut-
nak az ellenállás gondolatáig. Imádkozva berobbanni a  Capitoliumba, avagy mindent egy
lapra téve: támadni! Tettük maga a győzelem, a film maga a válasz.
Szörnyű, hogy a csúcstechnika is elérhető bárkinek, borzalmas, hogy bárki beiratkozhat
egy Boeing-pilóta kiképzésre,  neten szervezkedhet, sufnijában bombát gyárthat. De az
mégis valami,  hogy az United 93 utasainak esetében  a mobil-telefon információi tették
lehetővé a történések megismerését  és a bár csak pillanatnyi,  de mégis hősies győzel-
met a bicskás gengszterek ellenében.                Kapaszkodjunk össze, próbáljuk meg...  

Peti bácsi meséli:  "...Apám Máramarosszigeten,  Romániában született, de rövidesen ma-
gyar állampolgár lett a bécsi döntés rosszvoltából..." Apja ortodox zsidó vallása ellenére-
inkább szabadelvű volt,  így vette el anyját,  annak román-zsidó származása ellenére. Az
egész család a gázban végezte, őt kidobták a vasúti kocsiból, egy gazdag földbirtokos be-
fogadta és Budapesten nevelte fel saját unokájaként. Az ötvenes években az egész fami-
liát deportálták a  Hortobágyra,  itt vett feleségül egy neológ budapesti zsidólányt,  aki
később aliázott,  itt hagyva közös gyermeküket.  Ez a fiú,  80 körül  megismerkedett egy
lengyel lánnyal,  akinek felmenői a legszigorúbb hászid irányzat elkötelezett hívei voltak.
Az esküvői sokadalomban tehát a létező összes, volt  izr felekezet képviseltette magát, a
szefárd vonaltól  a galíciai fundamentalistákig,  nem is beszélve az Izraelből hazalátogató,
erősen cionista nagymamáig. Ismerve a hazai viszonyokat, nem meglepő, hogy a rokonság-
ban enyhén rasszista honffyak és zsigeri antiszemiták is voltak,  ellenpólus gyanánt pedig
néhány kihalófélben lévő királypárti arisztrokata, na meg virtuóz roma-zenész...
Lett is akkora botrány, hogy zengett a Belváros,  a lakodalmat a székely és az izraeli him-
nusz eléneklése után,  a karhatalom oszlatta szét.  A viták,  torzsalkodások  aztán hosszú
évekig tomboltak,  teljesen szétzilálva a nagycsalád kapcsolati hálózatát. "... Ma is élnek,
ha szét nem rágta őket a düh és a harag...", - fejezi be a jó öreg.
Mennyivel más lett volna ez a történet, ha táncra perdültek volna és indulataikat egy tan-
gó édes dallamai oszlatták volna, ha ismerték volna az ellentétek oldásának ősi eszközét, a
Rashevski tangó-t !!!  Nekünk se ártana,  ha megnéznénk ezt a fanyar bölcsességű, igazán
emberséges filmet,  hogy ne csak az összebékíthetetlen különbségeket  bogarásszuk foly-
vást, de próbáljuk meg a vonzó azonosságokat is keresni egymásban.
Mert az igazi törésvonal nem a jobb- és a bal-oldalt választja szét, hanem a rossz és a jobb
filmek között tátong. Ugrás hát a túloldalra, tangó-lépésben...!

Nem tudjuk /még!/, ki is ez a szépnevű  Anno Saul,  de hogy iszonyúan jó szeme-füle van,
az biztos! Hitelesen mindennapi, szájbarágás nélkül komoly,  elbűvölő szellemességgel röp-
köd a finoman érzelmes, a komikum, a "kardozós" tereiben,  tempója lenyűgöz, alapossága
példás, virtuózan kezeli a képet és a multietnikumú zenéket.  Mert az hogy valaki nagy fil-
meket akar csinálni, gyógyítható betegség, de húszévesen apának lenni, meg anyának, rá-
adásul török-német viszonylatban, hát az már kicsit rázósabb. Pompás fordulatok után mé-
gis megoldódik a helyzet, utána mindannyian töprenghetünk, mennyire leselkednek reánk
hasonlú veszélyek, /netán örömök/. A legkisebb rezdülés is valós, minden félmondatos arc
telitalálat,  Denis Moschitto fiúja lazán virtuóz és igen ritkán látott szuggesztivitása van az
ezerarcú  Nora Tschirner-nek,  aki a kismama érzelmeinek  legvadabb hullámzását is képes
szédületes arczjátékával megjeleníteni. Mellékesen Júliát is eljátssza...

Fél Art: félelmetes és nagyon ááárt.  Elviselhetetlen, érthetetlen,  a szörnyű valóság ret-
tenetes abszurdja.  Rosszabb egy dokufilmnél, mert iszonyatosan jól van megcsinálva. Hi-
telesebb annál, mert a történet igazi elszenvedői mondják el azt,  ami aztán kegyetlenül
elevenedik meg, amit muszáj néznünk és muszáj lenyelnünk. És hogy eztaz én édes New
York-om országa teszi?!?  Az egyszerűen felfoghatatlan.  Az is, hogy miért?  Hiszen semmi
haszna, eredménye az ég világon nincs! Ha valaki Al-Kaidás, az nem fogja bevallani, de ha
nem,  azt mondja esetleg abban a reményben,  hogy akkor elítélik és börtönbe kerül in-
nen a pokolból.  Michael Winterbottom  tévedhetetlen érzékkel választotta ki tapaszta-
latlan, de tehetségük révén ragyogó hitelességű szereplőit,  pontos és könyörtelen volt
a helyszínek, a stáb, a tempó megválasztásában.  Még arra is futotta,  hogy egy komman-
dós őr emberi gesztusait is megmutassa,  villanásnyi fényt lopva  az embertelenség irdat-
lan sötétségébe.  Nyersebb, reménytelenebb film,  mint a Hotel Ruanda, de most fonto-
sabb is: Guantanamón ebben a pillanatban is százakat kínoznak életre-halálra.

Persze, hogy giccs, bődületes.  Amilyen a forgatókönyv alapját képező bestseller.  De kit
érdekelnek a blőd fordulatok, az agyoncsavart story, a figurák geijl-romantikája, kit?...ha
Ziyi Zhang-ot láthatjuk,  aki miatt habozás nélkül  visszalépünk nehány grádicsot a lélek-
vándorlás lépcsején, inkább vállaljuk az amőba-létet, a csúszómászók megvetett életét, a
a zuzmók viszontagságait, csak hogy minél távolabb kerüljünk az érzelemmentes,  vágynél-
küli Nirvánától. Mert csodálni akarjuk, szeretni, bámulni és imádni az energikus törékeny-
séget, a gyermeki csodát,  a szemében huncutul vibráló égi okosságot.  Amikor meg gésa-
maszk rejti angyal-arczát, kárpótol a lenyűgöző látványtervezői és operatőri remeklés, az
ájulatba bódító képi nyelvezet nagyszerűsége. Nem láthatjuk az  Út Hazá-t, ritkán bukkan
fel a  Tigris és a Sárkány,  nem nézhetjük meg hetente a  Hős-t !!!  De izgatottan szurkol-
hatunk a kis árvalánynak, NE sikerüljön neki gésává válni, legyen minél többet otthon, in-
kább törjön ki a háború..., mert akkor az Ő igazi, saját arca vakít és végtelen vizek titkait
rejtő két szeme sugárzik ránk.                                                     Azonnal, bárkinek !!!

Nevessünk végre együtt, mindannyian, hidegek-melegek, csórók és gazdagok,  fóbok,filek,
pláézások, artosok.  Sakkjátszmaként felépített, sokszálú história, remek szituk, robbanó
poénok, idős/ödő/ filmnagyasszonyok, sokarcú gay-csapat.  Mesterség, szakma,- fölényes,
magától értetődő tökély,  amelyet a rendező,  kemény art-ban bizonyított kvalitásai fém-
jeleznek. OH!, ha húsz év múlva ilyen profi-filmjeink lehetnének...Valami Amerika a harma-
dik hatványon, végül is a folyamat elkezdődött, a spanyoloknak csak nehány évtizedes elő-
nyük van. Meg egy Almodovar-nyi. Aki nem annyira bírja a melegeket, megszereti őket, mi
pedig, talán, - szegény jóságos anyácskáinkat...

Nevezzük fanatizmusnak, nevezzük sötét butaságnak, éljük át, ismerjük meg, képzeljük ma-
gunkat bele. Soha nem fogjuk elfogadni, de átérezni sem. A kiváncsiság nézeti meg velünk
ezt a lehetetlen filmet, amelyet a legjobb szándékkal készítettek, na kik? A szembenállók,
avagy maguk a palesztínok, esetleg együtt mindketten. Utóbbi esetben reménykedhetünk,
egyszer csak vége lesz.
Kiválóan megcsinált mozi. A szimpla történet egyénített "hősök"-et kap, hiteles környezet-
rajzot, valós fordulatokat.  Becsúszik néha egy kis didakszis,  de a hit és kétely nagyjából
azonosan súlyozott. Nagyon szimpatikus az öngyilkos robbantásra kiszemelt két fiú, aki vé-
gül,  lekopaszítva, leborotválva,  öltönybe bújtatva puszta eszközzé változik a terror-gépe-
zetben.  Könnyű lenne a terrorista vezért, a felbujtó tanítót, vagy a szervezet többi, tit-
kos vagy nyílt segítőjét érdekhajhász manipulátornak látni, ha nem sütne szemükből a ret-
tenetes hit emésztő tüze. Szörnyűbb bizony az  a legmegátalkodottabb politikusi demagó-
giánál!,--- de jó, hogy nekünk csak ezzel kell megbirkózni.
Mert ott élni,  ahol a videotékában kétféle best-seller kapható: a robbantók akció előtti
szózata, /3 dollár!/,  illetve a halálra ítélt kollaboránsok önostorozó vallomása kivégzésük
előtt, /5 dollár!!!/..., hát ott nehéz lehet emberként megmaradni.
A filmet nézve se könnyű.

Miközben a boszniai háborún szörnyülködtünk, anélkül, hogy felfogtuk volna,  mennyire
közel van hozzánk, földrajzilag és sajnos, lelkileg is, Afrikában egy hónap alatt egy millió!
embert irtottak ki, kézműves, manufakturális módon: bozótvágó késekkel, FÉL MILLIÓ-an.
Mert ott egyszerűen a NÉP, amelyet "hutu"-nak neveznek, tette ezt, a művelt Nyugat te-
hetetlen asszisztálása mellett. Ugye, mégiscsak kell tudnink, legalább tudnunk erről ?!?
A Budapesten jól ismert  Terry George /Tilos az Á, Merlin etc./, érett mestreségbeli tu-
dással, meglepő empátiával,  kiváló filmet forgatott a ruandai tragédiáról.  Nem  véreset,
emberit, nem látvánnyal, de az annál is kínosabb: átéléssel sokkolót.
A valós történet alapján mesteri forgatókönyvet írt, amelyben még a házastársi jelenetek
is elkerülték a szokásos édeskés giccset, a ruandai közállapotok megmutatása pedig egye-
nesen bravúros. Ahol szerelmünket egy Volkswagenért /!!!/ lehet áthelyeztetni egy köze-
lebbi munkahelyre, ahol minden kaput megnyit a havannai szivar és a skót wishky és ahol
abban az időben a kínai bozótvágó bárdokon lehetett ötszöröset kaszálni.  Terry George
mint rendező is fényesen bizonyított. Csak utalásokból,  visszafogott képsorokból értesü-
lünk a vérfürdőről, annál dermesztőbb élmény a fenyegetettek rettegése, a csúcsponto-
kon az elviselhetetlen feszültség.  Az egész szereplőgárda nagyszerűen van kiválasztva, az
igaz ember alakítójától a gyűlöletes hutu-vezér kereskedőig.  Don Cheadle  elegáns euro-
péer, akinek ösztönös humanitását nem koptatta el az asszimiláció, nagy színész, nagy ala-
kítás, de még őt is felülmúlja feleségének szerepében  Sophie Okonedo.
Nehéz nézni, nehéz szégyenkezni, még visszaemlékezni is gyötrő feladat. Ezért KELL mind-
annyiunknak szembesülni ezzel a filmmel,  amely hitelességével is csak idézi a rettenetes
valóságot, amely velünk is történhetett volna, - mert történt és történhet.

Persze,hogy verekednek, de hogyan?!? A mozgásművészet legmagasabb szintjén, a filmmű-
vészet minden nemes eszközével támogatva. Nincs trükk, legfeljebb a valósan megcsinált
akrobatika van néha lelassítva.  Van viszont történet, van szimpatikus Hős, a javából, van
kedves humor,  a gonosz elnyeri büntetését,  a rossz útra tévedt megtér,  bár a jó NEM
/egészen/ dicsőül meg. A hihetetlen dolgokra képes thai-boxer, legyőzi a gonosz erőket,
de a sok-sok gyilkolászás után muszáj budhista szerzetessé válnia... Igaz,  ez egy lépéssel
csak közelebb viszi a Nirvánához,  a szertartásra meg  csodálatsosan dekorált  ELEPHÁNT
hátán érkezik. Kell ennél több ?!?
Filmfanok: így kell vágni, így kell ritmust diktálni!          Thaibox-imádók: így kell küzdeni!
Nézők-látók: ezt a filmet kell azonnal megnézni !!!

André Bazin elégedetten dőlne hátra: így használjuk a filmet, töltőtollként, így irunk nap-
lót, így gonodolkodunk "filmül". Remek forgatókönyv, egy nemzetközi EU-s diák-trupp nap-
jai a katalán fővárosban. Pompás karakterek, vérbő fordulatok, könnyad báj, Truffaut Bar-
celonában. Beszélnek angolul, olaszul, törik a katalánt és természetesen a diá-argóval dú-
sított franciát. Cedric Klapisch azonban elsősorban a hajklékony, elegáns, de trükkjeiben
olykor a merészség fényeit is felvillantó filmnyelvet beszéli elmélyült perfekcióval. Hősünk
gondolatai megelevenednek, reflexióiból képsorok teremtődnek,  a poénokat sokszor egy
kontrasztos gyors-vágás hozza vagy egy eisensteini párhuzamos vágta izgalma. Mondjuk azt,
hogy igen magasszintű "fél art"? De akkor a Hímnem-nőnem mi? Talán elég annyi, így kell a
nézők könnyű kalandra vágyó seregét hódítani, a legnemesebb, legkifinomultabb sílusban!
Szédületesek a színészek. Természetesség, látszólagos semmittevés, de azért a legapróbb
érzelmi rezdülés is végigsuhan  Romain Duris fizimiskáján,  pityereg vagy sugár a mosolya,
egyremegy:  csak irígyelhetjük a francia filmipart ezért a széles színész-bázisért... mert a
többiek sem adják alább, a nemzeti típusok sem sablonosak. A pálmát azért mégis a nem-
csak nevében, de egész vibráló lényében ízig-vérig francia  Isabelle de France/!/ viszi el.

Először az eredetileg Orosz babák című, nálunk a végtelenül szellemes  "Még mindig lakó-
társakat keresünk" szörny-címet elszenvedő folytatást láttuk, kedves, vidám és lendületes
volt, kíváncsivá tett az előzményre, amely aztán fényesen bejött: L'auberge d'espagnole"
helyett ugyan  "Lakótársat keresünk"  lett belőle,  ezzel együtt nyugodtan tekinthetjük
igazi filmcsemegének.
Reméljük, Klapisch most már nem folytatja, más témát keres - így bízhatunk abban , hogy
a káprázatos Isabelle, aki eddig leszbikust játszott, férfifaló heteróként jelenik meg és így
talán még van remény...

Alap-filmek, kult-filmek, Nagy-filmek...,  de vannak megbízható, hiteles, jól megcsinált, hét-
köznapi remekek, bárki megnézi, nem bánja, - ezek a KÖZHASZNÚ alkotások. Leginkább az
angolok,  spanyolok,  franciák,  újabban a skandináv filmesek sikeresek ebben a kategóriá-
ban. Nálunk még nem kezdődött el az ilyesmi. Vagy giccs, vagy "művészet"...
A forgatókönyv aprólékosan kidolgozott, a dialógusok elevenek, a párhuzamos történetek
kaleidoszkópszerűen találkoznak egy baleset idején, ahogy ezt a Korcs szerelmek-ben bru-
tálisabb stílben láthattuk.  A kriminál-storyk rejtvényszerűsége párosul az életszagú szituá-
ciók valószerűségével. Erik Poppe mindegyik figurához megtalálta az adekvát színészt, a já-
ték színvonala irígylésre méltóan professzionális. Még ebből a gárdából is kiemelkedik a na-
gyobbik kisfiú tragikus sebzettsége. A lassan épülő cselekmény szálai fokozatosan közelíte-
nek egymáshoz,  találgatjuk,  hogyan is lesz,  felszisszenünk egy-egy váratlan találkozásnál.
Mesteri!  Eredeti!  Lebilincselően izgalmas!  Templom, bank, börtön, kórház: életünk sivár
helyszínei bizarr jelentést kapnak, mert a sakkjátszmákban hús-vér emberek a bábuk.
Van egy szabad esténk? Éppen nincs kötelező trend-film a láthatáron? Irány: Hawaii-Oslo!!!

Az Iskola a határon-ról sajnos még mindig semmi hír, de volt Fiúk a rács mögött, Törless és
nemrég a Könyörtelenek, volt felejthetlen 400 csapás, de ez a film a máshogy mutatja be
a zárt-osztályszerű intézeti létet: egy nevelőtanár szemszögéből.
Aki éppen azért tud az árvákkal, otthonról kitaszítottakkal szót érteni, mert NEM pedagó-
gus, hanem muzsikusféle,  aki ugyan  elfuserált zeneszerző,  de érzékeny nyitottsággal ta-
lálja meg a megnyomorított lelkekhez vezető utat: éppen a ZENÉT.
Aztán nemcsak énekelni tanítja meg őket,  de emelt fővel járni is,  bizony  azok  a pajkos
feje-búb-kocogtatások  ugyancsak elkellenének  vánnyadt-görnyedt  gimnazistáink kobak-
ján is !!! A gerincek kiegyenesednek,  fényesednek a kölyökszemek / meg a mieink.../ és
a korál gyermekhangokon mennyeien szárnyal, Bruno Colais gyönyörűséges zenéje fensé-
ges hátteret ad a mesterien elővezetett történethez. A rendező Christophe Barratier a
kiváló forgatókönyvön túl, a gyerekek kiválasztásával, a korhű környezettel, az elbeszélő
és a drámai stílus arányos ötvözésével remeket alkotott.
Gérard Jugnot a jelentéktelen nevelőtanár figuráját  a kedves emberség óriásává növeli,
nem véletlenül lett a  Best of 2005  legjobb férfiszínésze.

Gyerekek !  Örüljetek,  hogy csudarossz iskoláinkba járhattok /otthonról/,  dúdoljatok,
gajdoljatok  Kispált avagy  Emil  Rulezt,  de azért nézzétek már meg,  mi is történhetett
volna Veletek is. Akár.

Nemcsak a helyszín: a Góbi-sivatag, nemcsak az összes teve- és emberszereplő, de a rende-
ző is mongol és ez azért fontos, mert ember és állat, természet és kultúra ennyire magától
értetődő együttélése csak belülről, zsigerileg megélve ábrázolható ilyen hitelességgel.
Állatkerti barangolásaink végső,   legkedvesebb célja a szőrős teveorrok,  érzéki teveajkak
etetés ürügyén elérhető erotikus érintése volt.  De még ennél is több az a mámor, amit a
mongol nagytestvérek nyerítgetése, poroszkálása, topogása idéz elő.  A nomádok összkom-
fortos jurtái, az etetés, főzés, gyerekezés mindennapjai és a csikószületés, az áldozati ima,
a mesélés misztériumának ünnepi pillanatai egy apró örömökben gazdag, életszerű, eleven
valóság képét mutatják, idill, folklór és nosztalgiázás nélkül. Akár eredetiek a szereplők, akár a mongol színművészet nagyjai /kizárt !!!/,  "alakítás"-uk lenyűgöző,  ahogy a történés
lassú folyamata is végtelen izgalmakat rejt.
A kapcsolati konfliktus pedig, na most figyelj, városlakó!: ZENÉVEL oldható, az agresszió le-
csitul a zengő húrok fölött hullámzó jelentésnélküli szavak dallamától, megbékél állat az ál-
lattal, ember emberrel, elsírja magát a cserzettarcú pásztor, elpityeredik az elvadult teve
és mi, nagyokos vájtszeműek is.
Ha szereted azt állat-filmeket, ha nem, meg kell nézned: rz az emberről szól.

Az meg ki?- röffenünk fel, aztán azonnal rohanunk art-mozinkba, hiszen ŐŐŐ a Rossz neve-
lés-ben a másik transzvesztita-színész,  Almodovar szörnyű giccsében  Ő a szerelmes ápoló,
aki "beszél hozzá"... Adva vagyon egy épkézláb kis vígjáték,  pornófilmipari kezdő civilekkel,
de ebből a semmiből a vérspanyol  Pablo Berger, igazán laza profizmussal mindent kihoz. A
költői, emberi többletet  Javier Cámara és  Candela Pena hozza, féktelen katzagásra inge-
relve, hálószobatitkok mellett a rejtett belső történéseket is hitelesen felfedve.
Irigyeljük a spanyol filmgyártást, amely hegycsúcsok alapjaként, a színvonalas közönségfilm
üdítő dimbes-dombos tájait is birtokolja.
Mert nálunk komor szirtek magasodnak a dilettantizmus mocsarában, de hol van az a sokat
átkozott, tisztes középszer ?!?  Hány Argót,  Rózsadombot, Holnapot kell végig kínlódnunk,
míg végre kialakul a megbízható NB II ?  Igaz, voltak már biztató jelek is:  Montecarlo, Rap-
revü-Romeo, Szezon...

Juhnyájat terelnek vagonokba, irány Németország...embereket hajtanak a vagonokba, öre-
geket, gyerekeket, irány: ???     Egy olasz állatkereskedő kiakad, közbelép,  Ő lesz az olasz
Wallenberg. eléggé ismeretlen történetét hitelesen mutatja be a film.  Sima vonalvezetés,
cinikus SS-tiszt és aljas magyar katonák, csőcselék nyilasok. Ahogy történt...hatásosan, érzelmekre hatóan, nagyon szolidan és korrekten megvalósítva.
Meg kell néznünk és feltétlenül meg kell nézni az ifjú 50-30 és tizenéveseknek. Azt is meg
kell egyszer tudnunk, hogy miért lesz valaki hős, miért vállalja az esztelen kockázatot, ami-
kor kezében a svájci vízum ?  Mert erre a kérdésre a filmbeli Perlasca így válaszol: "...mert
megtehetem..."   Mi is megtennénk ?!?  Te is megteszed ?!?

Beültünk egy kedves, bohókás, nosztalgikus poszt-NDK szatírára,, ezt sugalta ugyanis az előzetes, aztán egyből belecsöppentünk a hisztérikus kegyetlenséggel szétkergetett 89-es berlini tüntetésekbe, ütlegek, vér és egy élettelen asszony a kövezeten. Az anya, akinek egészsége érdekében fia mini-NDK-t varázsol a betegszoba köré, nehogy a kómában átaludt német egyesülés, a rendszerváltás sokkja immár végzetes infarktust idézzen elő. Kacagtató humor, poénos börleszk, de a legmélyén ott lapul a torokszorító valóság: most ez a világ zúdít reánk iszonyatos problémákat, most máshogy, de ugyanolyan mélyen fáj, mint régen. A fiú,a gyengéd faarcával nagyszerű  David  Brühl a jobbnál jobb alakításokat felvonultató szereplőgárda élén igaz őszinteséggel bukdácsolja végig a fordulatos történetet, mi pedig egyre inkább érezzük, mennyire rólunk van szó. Mert mi ilyen kiélezett fordulatok nélkül sétáltunk át a napfényesebbnek ígérkező oldalra, miközben múltunkból semmit sem tártunk fel, semmit sem oldottunk meg, csak jó mélyre eltemettük. Majdnem ugyanolyan kádár-osszik maradtunk, mint az anya és a filmbéli öregek. Elgondolkodtató, nagyon fontos alkotás ez a film, de azt is megtehetjük azért, hogy csak derülünk a ledöntött Lenin fenyegetően ránkmutató bronzujján. Fellini Édes életében a széttárt karú Jézus száll Róma felett, itt meg a helikopter-vitte Vladimir Iljics int good bye-t a paneltömbök horizontján röpülve.   Lám, mégiscsak változott valami...

A rendező Wolfgang  Becker a vöröscsillagos ötösnek megfelelő 10-es-t kap !
Meg egy utó-beutalót a régi Zánkára.