2 0 1 8

Azért elég siralmas, hogy egy száz éves művet "kortárs" cimkével adnak elő... Schönberg
eszméletlenül zseniális Pierrot Lunaireje ráadásul méltatlanul gyenge előadásban került
színre,  az énekbeszédre, ("Schprechgesang") komponált dalciklus  elfuserát operai szél-
sőségekben úgy /nem/ szólalt meg,  hogy a nagyszerűen játszó zenekar mellett  sokszor
hallani sem lehetett,  szerencsére.  Pedig ennek a csodálatos műnek igen emlékezetes
hazai előadási voltak már,  elég, ha  Bodrogi Éva 2010-es produkciójára gondolunk.  De
nem járt jobban  a hatvan éve bemutatott "kortárs"  Berio-opusz sem, a Népdalok, ame-
lyet anno Cathy Berberian előadásában imádtunk. Szörnyű intonálás, veszett aránytalan-
ságok, borzalom.
De kit érdekel! A második részben Stravinsky: Le renard-ja fantasztikus ajándék! Egy íz-
ben id.Vidnyánszky megcsinálta  színes, bukolikus színpadi mesejátékként,  gyönge éne-
kesekkel, kiválóan mozgó színiegyetemi hallgatókkal.  A szerző eredeti intencióinak meg-
felelve,  Kulcsár Noémi  négy táncossal  a zenekar előtti  pódiumra tervezte a látványt,
a szólisták viszont  nem a zenekarba lettek száműzve,  élő részesei voltak a koreográfiá-
nak. A  Vajda Gergely  vezette rádiózenekari kisegyüttes  heves lendülettel szólaltatta
meg a cimbalomszólókkal dúsított partitúrát, a táncosok megjelenése az első pillanattól
kezdve heves érzelmi reakciókat  váltott ki.  Schell Martin  alakjának artisztikus szépsé-
gét vibráló humorral fokozta,  Szarvas Krisztina  Kakasa  puszta életéért küzdve lendü-
letes tágassággal , gyönyörű emelésekben szárnyalt.  A sunyi rókácskát  megtévesztő fi-
nomsággal  Darabont Áron, a Kandúrt a vibráló energiájú Hajszán Kitti jelenítette meg.
A rivalada néhány négyzetméterét  Kulcsár Noémi  ördöngős fantáziával  ölesre tágítot-
ta, a gesztusok eleven eredetisége,  a térbeli alakzatok folyamatos változása együtt lük-
tetett a szédületes zene brutális ritikájával.
Tóth Pál Mátyás basszusa a Kos öklelő erejét, Szűcs Attila a Kandúr simulékony setten-
kedését erősítette, Gulyás Bence a Kakas szólamát hozta hajlékony eleganciával. Mind-
ezt természetesen oroszul, ami hatásosan érvényesült  Kristofóri Ferenc harapós róka-
hangján. Kiváló éneklése elnyerte jutalmát,  végül három csodás táncos ragadta meg a
grabancát, édes érintésükkel büntetve a pórul járt ragadozócskát.
Lenyűgöző játék,  pompás humor,  virtuóz koreográfia,  a zene, a tánc és az ének egy-
mást hatványozó  mágikus egysége:  Kulcsár Noémi és társainak Róká-ja  máris az évad
legjelentősebb összművészeti alkotásának tűnik.

Thomas Bernhard  szövegei olvasásra valók,  színpadon hihetetlenül kemény, elviselhetet-
len groteszkségük ellenére idővel rém unalmasak. Rácz Attila  dramaturg kiválóan válogat-
ta és fűzte egybe a novellisztikus elemeket,  melyek talpkövei a színházi produkciónak, de
hál' istennek nem elsődleges meghatározói. Olvasásra készültek, itt csak az alkotói inspirá-
ció forrásai. Horváth Csaba nem a textust kíséri akciókkal, ürügyén jobb híján "fizikai szín-
ház"-nak nevezett, összművészeti csodát valósít meg.
A dúsgazdag Apa temetésén fia szembesül a múlt bűneivel,  fogadnia kell a régi jó náci ba-
rátokat, a gyilkosok falusi társaságát. Mementóként a park közepén domborodik az áldoza-
tok tömegsírja, a totálhitlerista Anya is ott zokog, a szereplők sorra idézik a halott penet-
ráns gondolatait, amelyek fő motívuma a gyűlölet. Persze ez végül is Bernhard-é, aki meg-
veti a családot, a politikát, az osztrákokat és mindenkit, beleértve saját magát is.
Egy évtized alatt a  Forte Társulat  elképesztően erős, sokoldalú,  mindig újra képes, a fi-
zikai gesztusokon túl  a szövegmondásban, játékban, táncban  egyaránt kiváló együttessé
érett. A debreceni alapcsapatból a most nem játszó Krisztik Csabá-n  kívül  Kádas József,
a pregnáns monológok virtuóza,  Andrássy Máté  és az Anya szerepében énekével kitűnő
Földeáki Nóra került ki. Az első egyetemi osztályból  a saját nevelésű Nagy Ötös, a prózai
alakításaival is igen sikeres  Fehér László,  Pallag Márton,  aki A mi utcánk örökké viccelő-
dő embereként felejthetetlen, A robusztus  Widder Kristóf,  aki brutális jelenlétén kívül
most énekével/!/ is figyelmet keltett, az örökmozgó energiabomba  Horkay Barnabás és a
lágyszavú fiú,  a nagyszerű zenéket komponáló  Nagy Norbert.  A legújabb eresztésből új
arc került be,  Molnár G.Nóra  szuggesztív tekintetével,  átütő deklamációjával, elbűvölő
mozgással egyből a történések gyújtópontjába lépett.
A Horváth Csaba-i stílus meghatározó eleme mindig a látvány. Antal Csaba most is merész
geometriájú építményt állít a forgóra, (Óh! Carmen!!!),  az alján százával hevernek a Yeti-
lapockára emlékeztető csontok, melyek a játszók által gesztusok végtelen áradatát gene-
rálják, de kopogtatva, ütve, csiholva ritmizáló hangszerként is funkcionálnak. Használatuk
eredeti módon tágítja  a koreográfiai lehetőségeket,  a népiből eredeztetett tánc-förge-
teg pedig lehengerlő tuttikba csúcsosodik.
Az iszonyatos gyűlöletkitöréseket  körkörösen visszatérő jódli-variációk tagolják, Földeáki
Nóra  majdnem koloratúráihoz az együttes nevetségesből lassúdad félelmetessé fokozódó
tiroli csárdása kapcsolódik. Lenyűgöző teljesítmények:  Pallag Márton  maratoni monológ-
ját folyamatos lábujjhegyre nyújtózkodással turbózza fel, Fehér és Widder urak valóságos
bokázó párbajt vívnak.  De amit az egész kompánia mozgásban mível,  arra nehezen találni
méltó szavakat, a végső vitustánc őrjöngése aztán teljesen kiüti a közönséget.
Majd csönd, homály,  a társulat csavarkulccsal kézben esik neki a gigászi építménynek. A
fiú megzakkant bűnbánatban  az egész birtokot, házastól, erdőstől, talán kárpótlásként a
zsidó hitközségnek/!!!/ ajándékozza. - Marad a kopár színpad, az Üres Tér.
Marad egy megfoghatatlanul invenciózus, óriási színházi alkotás élménye: Fortissimo!!!

Oh! azok a negédes sztorik, a színdarab-adaptációk és tündérmesék... Mily könnyű a tör-
ténetről írni, karaktereket, szituációkat elemezni, párhuzamokat vonni, hasonlítgatni, lu-
bickolni a sztori és a konfliktus wellnessében. De ez most itt a Tiszta Tánc! Nincs fogód-
zó, nincs kiindulópont, katarzis és végkifejlet:  "csak" a mozgások, gesztusok lefegyverző
látványa.
Még a zene sem segít. A testek térbeli pozíciói, a szüntelen változás, az ütközések, szét-
válások, az érintések és összenézések adják a ritmust. Tudjuk, a szegény alkotóknak min-
dig kell valami verbális támaszt adni, becsali kényszer,  de nem kellene!  Hol van itt Dali,
hol van itt a szürreál,  mikor az öt elbűvölő alak  éppen a maga megfogható realitásából
teremt  lebegő látomást.  Az idő nem folyik:  dübögve pulzál  a hallhatatlan belső ritmus
ütemére, az amorf alaktalanságból tagolt szerkezet épül.
Egyetlen szögletes elem  Csizmadia Tamás ingamozgású karlengetése, a kötött ívek, egy-
másba fonódó gesztusok vibráló hullámteret alkotnak.  Tiltón taszító széttárt ujjú kezek,
teret tagoló  távolba mutatók,  ádázul leskelődők, rettegve rémülők.  A lányok képesek
brutál férfiasak lenni,  a fiúk hajladozva  az égig spárgáznak.  Klasszikus emelések merész
továbbfejlesztéssel, imponáló ugrások kortárs elemekkel ötvözve.
Elementáris forgatag,  duettek, triók,  bravúros szólók kavalkádja.  Halász Gábor  a domi-
mináns,   Schell Martin  a lírai princípium, ám a szerepcserék gyakorisága teljesen elmos-
sa a különbségeket, a karakterek egy személyen belül is váltakoznak.  Hajszán Kitti szug-
gesztiója letaglózó, robbanékony energia, cikázó gyorsaság.  Rubi Anna bármely porciká-
ja mintha szervómotorkákkal lenne felszerelve,  lábfeje is képes  koreográfikus csodákra,
csavaros örvénylései,  vonagló mozgása diabolikus erőket sejtet.  Tuttiban is szólózik, de
ezzel együtt harmonikusan szervül a szédületes látomásba.
Halász Gábor és Kulcsár Noémi  elképesztően bátor vállalása, a dramatikus elemek nélkü-
li koncepció  fényes diadalt arat,  a totális absztrakció  a modernitás győzelme a kortárs
táncszínházban.

2 0 1 7

Tizenkétszer láttam Markóval a Tűzmadarat, a Sacre-al /Jorge Donn!) és mindig más Béjart-
okkal az Operában  (Bhakti,  Nomos AlpHa,  Pli selon pli). - És volt még egy férfi és egy női
Boléro is... Ő a Legnagyobb.
De az életvégi hattyúdal nem méltó hozzá.  Már a koncepció hamis,  a rockzenében éllovas
Queen  ilyen mennyiségben elviselhetetlen.  A Mester klasszikusra épülő,  puha legatókkal,
nagyívű gesztusokkal operáló stílusa nincs szinkronban  a ráadásul aránytalanul felerősített
ritmusszekció  otromba dübögésével.  Az elképesztő találékonyság,  a fantasztikus invenció
és a páratlan színvonalú kivitelezés még így is nézhetőt ad,  de négy sláger után Mozart ze-
néje olyan, mint gyilkos tornádó után a szórt fényű, szélcsendes, végtelen óceán. Cosi fan
tutte: csodálatos táncosok kvartettje, a mozgások varázsos zeneisége. A vörös nő nyújtott
kézzel-lábbal helyben araszol, a spicc-cipős fehér donna a klasszika quint-esszenciája.
Kontrasztként az It's a Kind if Music tuttija,  így váltakozva nem rossz a dramaturgia, hiszen
ezután jön  az est csúcspontja,  Gabriel Arenas Ruiz  döbbenetes haláltánca.  Röntgenké-
pek hátterével lassúdad hömpölyög a Thamos nyitány, a gesztushullámok poétikus magassá-
gokban szárnyalnak. Ugyanő Katerina Shalkina-al: Get down make love és égi kontrasztként
Mozart 21 zongoraversenyének  lassú tétele.  Mattia Galiotto  Versace zászlókként lobogó
piros-sárga-kék uszályában pulzáló harmóniában lépked, ellenpontként két guruló műtőasz-
talon az egymást kereső szerelmes testek.
Feloldásként üdítő  a komikus Seasides Rendez-vous,  még egyszer láthatjuk  az árnyékával
szólózó fenomenális Ruiz-t, ám aztán sárba tipor mindent  zsinórban hat olcsó ritmusorgia,
melyet még a páratlan  Freddie Mercury  mennyei tenorja sem tud feledtetni.
Halottgyalázó vetítés:  a Nagy-Nagy táncos,  Jorge Donn  szánalmas agóniáját kell néznünk,
talán mégis a Sacre nyomorék fiújának katartikus abgangja, vagy a Bolero dermedt erotiká-
ja illendőbb lett volna, ha egyáltalán lehetséges egy táncszínházban a múltat vetíteni...

Átéltünk tizenöt perc béjart-i csodát, megszenvedtünk érte, persze, hogy megérte. - Igen,
Ő a Legnagyobb, a Pótolhatatlan, az Örökké Meghatározó Géniusz.

Nincs szöveg,  de a karakterek, szituációk pontosan érzékletesek,  így a fantáziadús koreo-
gráfia és a kiváló együttes révén tökéletesen él előttünk a shakespeari vígjáték. A rendező
és  Cseh Dávid  mester-dramaturgiája  már a nyitóképben exponálja  a műkedvelő fa-, fém-
és textilipari brigádot, amelyben a Dudás,  Szabó Levente  üstfoldozóból fúvóshangszer-ja-
vítóvá lépett elő.  Kell is a szakértelme,  hiszen Mendelssohn tündéri muzsikája meghatáro-
zó alapja a produkciónak. A virgonc legények afféle falstaffi cimborái Csizmadia Tamás ifjú
királyának,  mulatozva bátorítják a  Stohl Luca  amazoni Hyppolitájával vívott hódító viasko-
dásban.
Pezseg az élet,  forr a vér a sűrű erdőben,  a harcias dinamikájú Lysander,  Darabont Áron
fekete tütüben vetekszik a líraian narcisztikus  Schell Martin-nal  a tűzről pattant  Hermia,
Tóth Brigitta  kegyeiért. Alaposan megforgatják,  de táncos udvarlásuk eltörpül a fölényes
férfiassággal belépő Vackor mellett.  Csere Zoltán  bravúros emelésekkel,  eszement forga-
tásokkal triumfál, sőt, végül az izmos Demetriust is könnyedén dobálja fel s alá.
A kisemmizett Heléna,  Tokai Rita  dühödt óriásléptekkel  hiába kapaszkodik,  Oberon, a li-
getvédő Tündérkirály Puckot regulázza:  Halász Gábor-nak egy füst alatt kell hitvesét és az
athéni ifjak kusza konfliktusát helyre tenni. De itt van  Hajszán Kitti  kóbor koboldja,  rob-
banékony humorral, bűvös nyalókával delejezi szerelemre az áldozatokat.  Furmányosan te-
kergő kombinációk,  pajkos szemvillanások és az ellenállhatatlan komikumú  cserfes mosoly
a történések fókuszába lendíti a nagyszerű táncost, a felejthetetlen Lolitá-t.
Kulcsár Noémi  rendezése, koreográfiája  mindenkinek pazar lehetőségeket kínál.  Grecsó
Zoltán, felbátorodott /mű/asztalosként duettezik a ledér Hyppolitával,  a mesteremberek
gatyavesztve próbálják műsorukat,  Kalmár Attila  szamárfejű Zubolyként remekel.
Óriási truváj  Mendelssohn concertójának beemelése:  a hegedűszóló  áradó dallamossága
Wéninger Dalma  jégkirálynői Titániájának széles mozdulatíveit kíséri, a fenségbe dermedt
szépség szimfóniáját. A Nászinduló tuttijának élén  Csizmadia Tamás,  a férjként magára ta-
láló kamasz Theseus táncol, zsák a foltját megleli: végül mindenki megtalálja édes kettesét.
Csak a páratlan  Hajszán Kitti  marad Puck-ként páratlan,  sehol egy frivol faun! - csöndes
csalódottságban hajladozik el a sötétbe.
Az összművészeti  Prométheusz  után,  a  Tellabor Társulat és a Gyulai Várszínház  közös
produkciójában,  Kulcsár Noémi  a táncszínház nyelvén,  fantasztikus koreográfiával, gran-
diózus látványként alkotta újra a Szentiván-éj örök tündérmeséjét.

Betáncolta az alternatív szcénát Sün Balázstól a Varázsfuvola Papagénájáig, első koreográ-
fiája, a grandiózus  Vadulva  óta minden bemutatója fontos esemény. A  Ne hisztizz!-ben
dobszólóval versengett, a  Szemünk fényé-ben  barokk zene kísérte, felejthetetlen nagy
fokozása az  Eszéki zsiráf  fináléjában. Végenincs a reménytelen hajszának, egyedül küzd
a szűkös lehetőségekért. Izgága zsenialitása beszorul a mindennapok béklyójába.
Most mozgás-univerzumának mikrokozmoszát mutatja be. Rezzenések, vibrálások, kifacsart
pózok költészete. Ezek a gesztusok csupán általa válnak fantasztikussá,  jelentéktelen mo-
tivumokat hatványoz  múlhatatlan érdekességűvé.  Bejátssza az átlókkal szabdalt teret, az
egész mindenség összpontosul remegő kézfejében. A feszített állások ellenpontjai a várat-
lan kitörésű, szélesen ívelt hullámzások. Zörejek sisteregnek, pulzáló dobbanások, a zene
azonban kizárólag az Ő gesztus-akrobatikájából szól.
Bármiből képes  izgalmas anyagot gyúrni.  Az  Örkény 100 rágcsa-osztó premierje után ír-
tuk: "Az Atomkatasztrófa után egy nappal, kézzel írott cédula jelenik meg a hirdetőoszlo-
pokon: Hozott lisztből pogácsás performanszot vállal  Góbi Rita".
Hogy lehet, hogy nincs megérdemelt helyén? Hogy nem jut külföldre, senki sem támogat-
ja? Túl egyedi, túl egyéni, túl jó?!? Mert nem trendi, nem áldepresszív, nincs "üzenete"?!
Értékelhetetlen kincs, de mit kezdünk vele? És mit tehet Ő, az extrém magányosság kalo-
dájában?  Egy este nem szólózható végig,  legfeljebb zenekarral,  látványokkal tagolható,
ahogy ezt a  Vadulva összművészeti spektrumában tette.  Vagy legyen Ő Puck,  a szent-
ivánéji manó, a bűvölő kobold, hintsen szerelem-mákonyt ámuló szemünkbe. De akkor a
Mesteremberek függő alternatívjait is  el kellene játszania, de a  Holdat és a  Falat min-
denképpen. - Na meg az Oroszlánt...

A  Fenevadak  után  Cseh Dávid  újabb darabot írt táncszínházi célzattal,  Kulcsár Noémi
koncepciójában az előadás messze meghaladja a mozgásszínházi behatárolást, ez egy szín-
házi produkció, melyben  a textus, a látvány, a zene és a koreográfia egyenlő mértékben
szerves egységet képez.  A Vándor  Prométheusz szenvedésének színterén kutatja a titán
emlékét, az Öregember és a Leány ógörög szövegek idézésével idézi fel a történéseket.
Táncos létük ellenére a játszók gyönyörűen beszélnek.  Csere Zoltán  és Kiss Anikó  orá-
tori tónusban, vasziljevi szinten deklamálják a veretes sorokat. Bárcsak a mütyür-motyogó
kőszínháziakat hallanánk így!
A hangteret  két nagyszerű zenész-alkotó uralja: Márkos Albert  csellója ördöngős effek-
tusokat produkál,  sír, jajong, csúszkál és reszel,  a húrok közé illesztett rudacska tremo-
lózni képes, glisszandók sikoltanak, a vonó diabolikusan táncol  húrlábon, húrvégen, a tel-
jes gordonka-testen.  Porteleki Áron  a dobszerelés milliárd lehetőségét használja, hang-
színek és dinamikai árnyalatok tágas arzenálját.  A zene abszolút szinkronban van a mozgá-
sokkal, nemcsak kísér, akusztikus elemekkel fokozza vagy ellenpontozza is azokat.
Eifert Kata Nóra jelmezeiben a szereplők állandóan változó felállásban mozognak, a koreo-
gráfiai elemek eredetisége még az eddigi, ugyancsak feltűnő  Kulcsár Noémi  alkotásokét
is meghaladja.  Hullámzó hátak, örvénylő csípők,  a karok permanens dinamizmusa, a folya-
matokat  groteszk momentumok fűszerezik,  váratlan váltások, kicsavart végtagok.  Kovács
Domokos  Vándora szenvtelen céltudatossággal keresi  a félisteni múlt emlékeit,  a páros
Karból először  Stohl Luca  monológja és szólója válik ki.
Csere Zoltán gigászi gesztusokkal közben szétszedi, elmozdítja a dobokat, egy-egy ütéssel
még a ritmusokat is élénkíti,  a nemesen tiszta hangvételt képviselő  Kiss Anikó  az egyéb-
ként is szenvedélyesen viharzó  Márkos Albert-et bosszantja.  Addig piszkálja a hangszert,
amíg a művész végül is alaposan megsuhintja vonójával. A nagy szólók sorát  Rubi Anna  te-
tőzi, talajon kúszva, lépve és forogva,  vulkanikus energiákkal fűtve, izzó szenvedéllyel fog-
ja be a teljes teret.  A vonagló test,  a kígyózó hát, a kordában tartott iszonyatos intenzi-
tás döbbenetes hatású, katartikus csúcsa az előadásnak.
Kulcsár Noémi  töretlen lendülettel bővíti eszköztárát,  egyre erősebb társulattal tör elő-
re alkotói útján. A  Prométheusz az újabb koreográfusi remeklésen túl, az alternatív szcé-
na kimagasló Színházi Eseménye.

Csodáltuk a  Belső pokol  és a  Testek filozófiája  Szegedi Kortárs Balett  szólistájaként,
felejthetetlen élmény démoni Lady Macbeth-je Kulcsár Noémi Tellabor produkciójában,
de hogy első koreográfiája ennyire eredeti, erős és hatásos, az váratlan meglepetés!
A Coincidance táncosai egyneműsítő testtrikóban sorakoznak a színpadon, Székács Zsófia
szellemes jelmezein fekete plasztik háromszögek jelzik a nemi hovatartozást.  Szimpla hely-
cserék, lépegetések mozgatják némán a katonás rendet, a zenével együtt indul a szólisták
lassan fokozódó dinamikája.
Egészen váratlan kombinációkat látunk,  furcsa elemekkel  megszakított gesztusokat,  a fo-
lyamatok tépett fűszerezését. Két duó örvénylik a színen, önálló akcióikat jól érzékelhető
rejtett logika szinkronizálja. Reményzöldben  Szarvas Krisztina  táncol  Csibi László-val, a
másik pár  Ungi Krisztián  a bujabordó  Gyulai Júliá-val.  Nehéz dolog egyszerre mindket-
tőt figyelni, szerencsére rövidesen külön-külön is megjelennek. A szólisták és az együttes
váltakozó jelenetei lankadatlan tempóban követik egymást,  a feszült érdeklődés egy pilla-
natig sem lankad.
A tetőpontot az est két koreográfusának párosa jelenti, Szarvas Krisztina és Gyulai Júlia
a koreográfusi fantázia csúcsain,  eszméletlen variációkkal  közelednek, távolodnak, borul-
nak össze  térben és talajon. Mindketten szólóban is bemutatkoznak, az előbbiét teljesen
szokatlan, fantasztikus pózok, forgás-vetődés párosítások jellemzik,  utóbbiét a szemek de-
lejes sugárzásával izzított, muzikálisan tekergő hajladozások védhetetlen szuggesztiója.
Szirtes Edina Mókus  zenéjének  egysíkú monotonitása  segíti a finálé nagy együttesének
lehengerlő hatását,  Szarvas Krisztina  alkotása újszerű frissességével, tobzódó változatos-
ságával egy megkerülhetetlen új koreográfus-művész emblematikus belépője.

Az ír sztepp-mutatványként indult  Coincidance  vezetője,  koreográfusa  Gyulai Júlia  az
első pillanattól a kortárs tánc elemeivel vegyítette fegyverropogós stílusát, a Szentivánéji
álom és a Merlin  koreográfiájában még mindig a sztepp dominált,  legújabb opuszában si-
kerül most dramaturgiailag indokoltan, szervesen beépíteni a mutatós látványosság gesztu-
sait. 
Minden alkotás meghatározó része  a pontosan vázolt szerkezet,  mindannyian tudjuk, mi-
lyen könnyű az írás, ha vannak jól kigondolt sarkpontok: magát kezdi írni a dolog... A kore-
ográfus három csoportba osztja  a résztvevőket.  Bal térfél:  három,  szigorú geometriába
öltöztetett lány adja  a sztepp-kopogós  ritmus-motívumokat,  mozgásuk katonásan feszes,
sarkos,  a túloldalon három nimfácska lenge leplekben, hullámzó karok,  hajladozó testek,
középen a derékhad,  Székács Zsófia  sárkányfog plasztikjában  feketéllő férfiak,  mélyké-
ken fluoreszkáló szoknya-aljakban pompázó hölgyek.
A tengerzúgású akusztikus térben  külön-külön jelennek meg a csoport-mozgások, a virág-
szálként libbenő lányok, a kemény tekintettel szembenéző szólista-tömb és a raveli ritmu-
sokat vészjóslón előlegező fémsarkos különítmény.
Beúszik a kisdob, 24 percen át fokozatosan erősödő,  idegtépően monoton alap bolerórit-
musa és a megszólaló dallammal együtt egy táncos karjai is belelendülnek.  Maurice Ravel
hangszerről hangszerre adja  a zseniálisan imitált flamenco-motívumot,  a színpadi történé-
sek kongeniálisan azonosulnak a dinamika és a hangszínek változásaival.  A sejtelmes angol-
kürt-szólónál már  hat szólista-kar írja titkos görbéit,  követhetetlen változatosság jellemzi
a lebilincselő látványt.  Mindenki mást csinál, csoporton belül is teljesen egyéniek a gesz-
tusok, az összkép mégis tömören egységes a zenével és önmagával egyaránt.
A pozaun bluesos tónusa lélekbe mar,  a vonóskar megszólalásánál  lángba borul a színpad.
Csak a fafülű hallja mindig ugyanazt a dallamot, a bravúros hangszerelés hangzáscsodák re-
gimentjével nyűgöz le,  ahogy a koreográfiai lelemény is elképesztő variációtömeggel ope-
rál.  Kodak Adrienn  vörösizzásban őrjítő,  Székács Zsófia  hajzuhataga   viharos lendület-
tel borít el. A hat szólista szűk területen mozog,  csak helyet cserélni, fordulni tud, a be-
szorítottság még nagyobb feszültséget sűrít a karok, csípők eszelős forgószelébe.
Béjart óta az egyszem szólista mindig lecövekelve áll,  a középső tömb belső mozgásai kitá-
gítják  a gesztusok horizontját.  Mire a delíriumban felfénylő modulációhoz érünk,  teljes
hipnózisban szívjuk magunkba a látványt.  Szabó Richárd   villámhárítóként mered a tobzó-
dó őrület fölött,  Csibi László kígyózva tör utat a démoni forgatagban,  Potornai Norbert
ádáz energiával tart ki a centrumban.  Az orgiasztikusan vijjogó végakkord  földre kénysze-
ríti  Gyulai Júliá-t, delejes tekintete  utolsó erejével kér segítséget,  a fortisszimó robba-
nása az eksztázis csúcspontján merevíti ívbe áramütött testét.
Nem Mint(h)a!  Ez maga a Látható zene, a Hallható Mozgás! Tökéletes szinesztézia,  fülünk-
kel látjuk a képet, a szemünkkel halljuk a zenét.  A színpadi deszkák boncasztalán egyenlő
súlyú remeklésként találkozik  Gyulai Júlia  koreográfiája  Maurice Ravel  muzsikájával.

Már az első jelenet megfog:  Schell Martin  elképesztően muzikális  gesztusai, a váratlan
momentumok könnyed illeszkedése,  a mozgás áradó könnyedsége. Még mindegy, mi is a
történet, az ölelkező kombinációk hullámai  közvetlenül röpítenek ájult bűvöletbe. Part-
nere az álarcos  Szarvas Krisztina, kettősük erős felütése a várva várt cselekménynek.
Aztán  Bozóki Mara  tüzes koloritú hetyke jelmezében feltűnik az örök Lolita. Rafináltan
kacér, nagyon is tudja, hogy figyelik, nagyon is nekünk játszik, helyesebben a derék HH-
nak, aki megbabonázva lesi minden rezdülését.  Hajszán Kitti imádnivaló gyerek, hódítás-
ra váró kamasz, szemtelenül agresszív kiszámítottság. Ösztönösen kihívó, gátlástalanul me-
rész, vibráló túlfűtöttsége ledönti a gátakat.  Követelőző vadsága, szélsőséges hevessége
ellenére tökéletesen arányosított, kiegyensúlyozott alakítás.
Csere Zoltán  visszafogott őserejét virtuóz önfegyelemmel sűríti  grandiózus harmóniává.
A csapdába esett férfi, Humbert Humbert megdermed a védhetetlen vonzerőtől, hogy a
lány mellett maradhasson,  anyját is elveszi feleségül.  Szarvas Krisztina  hisztérikus pör-
gésekkel, viharzó villanásokkal hozza a semmit sem sejtő asszonyt, akit nem kell likvidálni,
egy szerencsés baleset után  a nevelőapa kettesben élhet tovább a bűbájos csábítással.
Kulcsár Noémi  minden ízében eredeti koreográfiája  ezer színnel ábrázolja  a veszélyes
viszonyokat, a motelről motelre való menekülés közben lassul a cselekmény, de mit sem
veszít feszült izgalmából. Mert az áhított kapcsolat egyoldalú, a vágy csak a férfit izzítja,
Lolita kényszeresen alkalmazkodik,  de gondolatai  már messze járnak.  Fantasztikus kép:
Humbert  szinte megerőszakolja,  miközben a háttérben  Schell Martin  és a káprázatos
tágasságú gesztusok  Tokai Ritá-ja  egy igazibb szerelem táncát jeleníti meg.  A párhuza-
mos szinkronitások többször is előfordulnak,  Wéninger Dalma  halványabb jelmezben is
szenvedélyes örvénylésekre képes.
Cseh Dávid  dramatizálása sikeresen birkózik meg  a szédületes indítás terhével,  az epi-
kusabb folytatásban  a fenyegető árnyék,  a csábító  Halász Gábor és Humbert hamisan
csillogó napozó matracok között zajló párharca  gerjeszti a feszültséget.  Csere Zoltán
elementáris átéléssel érzékelteti  a csalódás, a kudarc, veszteség fájdalmát,  amit az itt
el nem dördülő revolveres gyilkosság sem enyhít.
Az új Tellabor produkció,  Kulcsár Noémi  koreográfiája   Hajszán Kitti  revelativ Lolitá-
jáva,  minden bizonnyal az együttes még nagyobb reményekre jogosító,  újabb remeklé-
se.

Az üres bálterembe beosonó gyerekek felnőttes komolysággal keringőznek, a Bahrami fiúk
egymásra licitálva forgatják  Takács Kitti-t. Lassan gyülekeznek a résztvevők, nyakkendőiga-
zitás, frizuraellenőrzés a tükörben, a szürke 50-es években vagyunk, jól nevelten, szolidan.
A fiúk és lányok  félénkek mustrálgatják egymást,  Juhász Tibor  pimasz fölénnyel  pörgeti
kulcscsomóját,  Szegezdi Anna  álmodozva mereng, a komor  Flór Máté féltékenyen vetél-
kedik a hölgyek bálványa  Tóth Kristóf-fal. A lassú bluesban reménykedve oldódnak a gátlá-
sok, az idilli hangulatot civil nyomozók félelmet keltő igazoltatási akciója töri meg. Egy gya-
nús alakot el is visznek,  az ijedt csöndet a veszett iramú Viaszbaba hangjai űzik el,  Sinkó
Réka  a nagyfiú   Bahrami Bencé-vel jár eszelős vitustáncot.
Rendkívül változatos cselekmény, lebilincselő koreográfia,  az összjáték kavargó lendülete
Gyöngyösi Tamás  színházi pontossággal dolgozza ki a szituációkat, a karakterek hitelesen
élnek, játékban messze felülírják a táncprodukció követelményeit.  Miniatűr drámák, villa-
násnyi ütközések, tekintetek, gesztusok sziporkázó össztüze.  A Rejtély sejtelmes dallama
csillapítja a lázas lüktetést, ám azonnal követi egy komoly kis verekedés.
Depresszív feketében,  viharvert arcú lány sehogy sem találja helyét, zavartan futkos fel s
alá,  egy váratlan pillanatban aztán  atomvillanásként robban be  a twist rángó őrületével.
Bezzegh Bettina,  aki rövidesen vörösbe vált, fergeteges forgatagba rántja az egész társa-
ságot.  Az örökké mosolygó szépfiú,  Pinke Jonatán  kincset őriz a zakója alatt:  egy igazi
Benny Goodman lemezt! A  Sing, sing  ritmusorgiájára  Sinkó Réká-val briliáns akrobatikus
bemutatót tart, forgások, pörgések, emelések mesteri szövevénye ejt ámulatba. A dobszó-
ló dübögése még a megfontolt Pincért,  Katona Zsolt-ot  is táncba hívja,  az össznépi őrü-
lete katartikus csúcsra hág.
Kifújjuk magunkat egy nyugodt lüktetésű sláger alatt, ám még egy meglepetés következik:
ábrándos hófehérben,  hullámzó mozdulatokkal lebeg be  a lányok tündéri kara.  Ultraibo-
lya fény teszi sejtelmessé a félsötétet, megjelenik  a Nő, a Vágy Titokzatos Tárgya. A lírai
szépségű, káprázatos sugárzású  Szekerka Laura finom mozgása a végsőkig fokozza a szerel-
mes révületet:  Égi Tünemény a kopár bálteremben.
Varázslatos produkció,  Gyöngyösi Tamás és a Thália Tanoda növendékeinek újabb remek-
lése.

2 0 1 6

A neoklasszikus klasszikus szigorú szerkezete, tömény ritmikája fölött orosz népi dana szól,
a torokból nyomott direkt intonáció kontrasztál a zenei anyag geometrikus tökéletességé-
vel. Az Anya, a Vőfély, az Ara és násznép szólamait  a mai napig páratlan szuggesztivitás jel-
lemzi, amely  Enrico Morelli  koreográfiájának is éltető eleme. Csoportok, duettek és szó-
lók örvénylő forgataga, a mozgásnyelv klasszikuson érlelt egyedisége, összhatásában letag-
lózó látvány.
Mit is lehetne a  Szegedi Kortárs Balett  táncosairól újat mondani? A folyamatos frissülés-
ben változatlan szinten teljesítő együttes  bármilyen föladatát  fölényes biztonsággal tud-
ja megoldani.  Az egyéni képességek hatványozódnak az összmunkában,  bármely karakter
megtalálja adekvát megjelenítőét,  Morelli gesztusvilága pontosan képeződik le a nagysze-
rű táncosok munkájában.
Volt egyszer egy Hamlet a Tagankán, Ljubimovtól.  A főszereplő egy 15 méter magas, fel s
alá mozgó, forgó, hajladozó függönyóriás volt. Fenyegetően lapult a háttérben, előre len-
dült, elnyelte a szereplőket, sandán hallgatózott, lobogva gyászolt.  Egyedülálló produkci-
ója azóta is páratlan, ám most  Enrico Morelli  szinte élő, hullámos paplanfala társául sze-
gődik. Fehér szivacsszerű anyag,  eltolható a térben, különböző alakzatokat képez. Redői-
ből jön elő a násznép, mögéje bújnak a szerelmesek,  kíséri, követi, ellenpontozza a moz-
gásokat. Csodás lelemény!!! Meghatározza a látványt, fokozza a térbeli feszültséget, izgal-
mas reagálásokra késztet. Fojtó finomsága veszélyes is tud lenni,  békésen elterülve az el-
ső szerelmes éjszaka puha ágya.
Biztató, hogy a kiváló együttes  vendég-koreográfusokkal is nagyot tud alkotni,  reméljük,
a jövőbe is lesz erre számos alkalom.

A kriminális küllemű  Várkert Bazár termében,  emelkedés nélkül  5 sort tettek  a normál
széksorok elé, 50 embert fosztva meg a látványtól. A háttérben zenekar, teljesen felesle-
ges luxus! - csak a mozgásra figyelünk, Bartók remekműve, rossz erősítéssel, élőben szük-
ségtelen. A kortárs táncszínház lehetőségét  a kiváló hangfelvételek és az adekvát hango-
sítás teremtette meg,  reméljük,  a Forte Társulat  elementáris produkcióját  a jövőben
már valamelyik nagyszerű CD-felvétellel erősítik.
A mélyből emelkedő lassú dallamot,  Benedek Mari  egynemű jelmezeiben, az együttmoz-
gó táncosok  kimért gesztusai kísérik.  Az első kitörés a rezek kolosszális fugájára robban,
mely, a tételt záró, vonós perpetuum mobile vibrálásban veszett kavargássá fokozódik.
Horváth Csaba  eredeti elemekből épülő koreográfiáját az együttes óriási energiával, pél-
dás összmunkával realizálja. A tar embertornyok, Pallag Márton és Widder Kristóf mellett
Nagy Norbert és a vendég színművészetis  Csiby Gergely  dinamikus jelenléte tűnik ki.
Giuoco delle coppie, a Párok játéka:  a kisdob ritmusa fölött  fagott-kettős komikus döc-
cenései oldják a komorságot, duók, triók, kisebb változékony csoportulások hoznak ígére-
tes mozgáskombinációkat.  A himnikus korál fenségesen ellenpontozza  a groteszk atmosz-
férát, majd visszatér kedvencünk, az indító fagottok bukdácsoló párjátéka.
Az  Elégiá-ban a magányos pásztorsíp fájdalmas jajszavát Blaskó Borbála és Sipos Vera íve-
sen kibontott hullámmozgása kíséri, a Kékszakállú Könnyek tavát idéző zene lebegésében
furcsa kontraszt az óriási traktorgumik megjelenése.
Hegymegi Máté és Horkay Barnabás szilaj lendülettel gurigáznak a gigászi monstrumokkal,
a gyorsuló intermezzo banalitását  a fafúvók sátáni kacagása szakítja meg.  És megszólal az
eltorzított operett-dallam, "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország", mely lehet a hazaffy-
asság paródiája és az emésztő honvágy siratója egyaránt. Az emberek az óriás-kerekek ab-
roncs-szorításában fulladoznak,  míg a háttérben a tömeg fenyegetően "Heil Hitler"-re fe-
szíti karját.
A trombita-fanfár  Amerikát, a talán közelgő Szabadságot élteti, az egyre erősödő, halk go-
molygás szikrányi moccanásait szédületes színpadi örvénylés követi. Felfoghatatlan változa-
tosságú motívumok, tombol  Horváth Csaba koreográfusi fantáziája.  Egyed Bea vulkánikus
sistergése, Zsigmond Emőke és Mészáros Blanka mindent felülíró vitalitása: a finálé őrült
forgataga félelmetes záróképbe torkollik. Az előbb még a gumihengerbe zárt emberek dia-
dalmasan fejük fölé emelik  a tonnányi traktor-abroncsokat,  győztes gúlába épülve hirde-
tik az elpusztíthatatlan reményt.

Fehér ballonkabátok, fehér micisapkák forgataga  a háttér 56-os fotói előtt. A jelszavakat
skandáló, mosolygó tömeg arcai  rávetülnek a táncosok testére,  mintha mindegyikük egy
váratlan örömre nyíló, harsogó torok lenne.
A harc nélkül ölükbe hullott szabadságot tankokon állva ünnepli Budapest népe,  a tömb-
ként együttmozgó alakzatokból csak néha válik ki egy-egy rövid, imponáló szóló. Nemigen
várunk sokat az évfordulós muszáj-alkotásoktól,  Juronics Tamás most azonban Bartók ze-
néjében  inspiráló támaszt talált.  A gigantikus fúvós-állások, a kemény ritmikával összefo-
gott briliáns zenei anyag nagyban lendíti a koreográfia hatásosságát.
Nincsenek harcok, nincsen golyózápor,  csak a tank-monstrumok néma vonulása.  A szét-
lőtt házfalak tragédiákat rejtenek, sehol egy ember, A tájkép csata után komor csöndje
hasít a torlódó akkordok sűrűjében.  Tetemek borítják a színpadot, halálba roskadnak a
nemrég még ujjongó alakok.
Gyászzene dobbanó lábak ütemére,  a fájdalom,  a reménytelenség  gesztusokba kompo-
nált szimfóniája. De az utolsó pillanatban, színesen lobog fel a lyukas zászló, a jövőbe né-
ző arcok sugározzák a túlélés reményét.

26 éves, a sztálini cenzúra még nem csapott le a  Kisvárosi Lady Macbeth-re, lubickol az
alkotás szabad révületében. Balettben különben is mindent lehet,  a dekadensnek kikiál-
tott nyugati varieté-közeget csak egy kis szocreál sportszpartakiáddal kellett ellensúlyoz-
ni.
A fehér proletár-herceg belebotlik az Aranykor mulató ünnepelt primadonnájába, kettő-
sük a kitartott mozdulatok, lassú emelések szerelmi himnusza.  Szédületes a tánckar pom-
pás fekete-fehér forgataga,  a kánkánozó görlök előtt  a gigerli komikus cikázó hajlékony-
sága. A díszlet kubista romboidjain az 1923-as dátum és egy lengén odavetett vörös csilla-
gocska. De a sztár itt a fekete szubrett, aki öregurakkal lejt dinamikusan erotikus tangót.
Az első egy órában  három órányi anyag,   Jurij Grigorovics  koreográfiája három perces
jelenetekből képes folyamatos feszültséget generálni.
Sosztakovics  zenéjében a szimfóniák győzhetetlen igényessége dominál , a rezek súlyos
hangtömbjei harsognak,  a basszus szakadékaiban a tuba bömböl.  Vonósok csak a líraibb
képekben szólalnak meg,  akkor is inkább a csellókon, bőgőkön a hangsúly. Tonnányi dó-
zisokban adagolja  a zenei komikumot,  egyetlen gyönyörű képben viszont  zongoraszóló
jeleníti meg a beteljesült vágyat.
A Tea for Tea örökzöldjére aranyló jelmezekben táncolnak, amit a munkásosztály délceg
sportolói csasztuskás mozgalmi indulóval, gimnasztikus fegyelemmel ellenpontoznak. A tu-
laj díszletmunkás verőlegényeit is legyűrik,  a legemlékezetesebb figura  mégis a cilinder-
ben,  csillogó szmokingban pompázó,  intrikus házigazda.  Agresszív arcjáték,  félelmetes
tempó, lábkörzéses légmunka, vállra dobott piruett-emelések.
A száztagú együttes  elképesztő szinten,  a klasszikus balett technikájával realizálja a kor-
szerű balett-nyelv koreográfiáját,  a látvány, a mozgás, a játék  ekvivalens a sosztakovicsi
zene csúcsra járatott értékeivel.
Nehezen barátkozunk  az operaközvetítésekkel, nem mindenki  Netrebko,  a közelképek
tátogása rontja a hangbeli élményt,  ám a balett, a táncszínház digitális élvezte maradék-
talan öröm, az  Uránia Filmszínház  felbecsülhetetlen ajándéka.

A homályban harisnyamaszkos fekete árnyak hullámzanak, csak Oidipusz,  Bozsik Yvette  ri-
deg baltafeje világít. Nem keressük  a szophoklészi tragédia motívumait, nem várunk táncos
meglepetéseket, ez egy önmagában létező, szuggesztív látomás, amely a mozgások, fények,
térbeli alakzatok összhatására épít. Rendkívül fontos eleme Philippe Heritier elektronikus
zenéje, egyszerű témákat drámai zúgásokkal ötvöző kompozíció.
A tucatnyi szereplő,  ritmikus zenére, falanxban mozog,  a Bozsikra jellemző minimálgesztu-
sok  hatványozódva  sokszorozódnak. Teiresziászként  Vati Tamás  tűnik fel,  a címszereplő
többször húzódik gördülő faldarabok mögé.
A komor egyhangúságot látványos strand-jelenet váltja fel. a térdig érő, fehéren örvénylő
füst-hullámokban karcsú nimfák, atletikus ifjak tobzódnak. A háttér hegyvonulatok ölében
fénylő tengeröblöt mutat, a vízben vetélkedő birkózók küzdenek, kettejük egy lánnyal mu-
tat be izgalmas kombinációkat. Nagyot lendül a cselekménytelen történés, sűrűsödik az at-
moszféra.
Felhők vonulása emeli ki egy fa fekete sziluettjének statikus magányát,  Pető József  világí-
tási bravúrjai váratlanul elszürkülő képben csúcsosodnak. A hátfalra hatalmas árnyak rajzo-
lódnak, a testek kavargása előrejelzi  a katartikus csúcspont közeledtét. A leleplezés és a
felismerés jelei vezetnek a végkifejletig.
A sötétben csak a számonkérő arcok fényköre világít,  Oidipusz és a jós  kezében tartja ki-
hunyt szeme világát, vakon imbolyogva közelít. A gyönyörűséges zenei anyag  misztikus erő-
vel tárja fel az ösztönvilág mítoszi mélységeit, beteljesül a baljós végzet.
Bozsik Yvette  erőteljes képekben fogalmazó stílusa,  színes sallangok,  húzós ötletek nél-
kül, nagyságrenddel hatásosabb, puritán keménységű drámával gazdagítja  szélesskálájú re-
pertoárját.

A régi jó Fogasház, melynek romos közegében annyi emlékezetes  színház, kiállítás, kulturá-
lis esemény kapott helyet, dizájnos mulatótérként  most az egyszer újra befogadta az érté-
kes művészetet.
Állongunk az udvar kövén, utánozhatatlan széles gesztusaival berebben  Schell Martin, gyö-
nyörteli szólóval üti meg a  Kulcsár Noémi Tellabor: Woody Wood ígéretes az alaphangját.
Közvetlen líraiság, a hullámzó mozdulatok muzikalitása,  kezek, lábak kontrasztos csavarásai.
Egy kis szobába zsúfolódunk, a pamlagon  Kalmár Attila  frusztrált entellektüelje csábítgat-
ja a játszmás közönyben ravaszkodó  Lőrinc Katalin-t.  A párharcot sasoló pszichológusnő,
Stohl Luca,  előbb-utóbb felvillanyozódva veti bele magát az így már interaktív viaskodásba.
Bemászik egy csúnya nagy fekete pók,  Darabont Leon Áron, a kikosarazott úriember vége-
zetül vele köt csiklandós barátságot.
Az erotikus jelenségek a festő műtermében folytatódnak. A hősies kiállású  Bajári Levente
nehezen dönt  az angyali bájú  Tokai Rita  és a  rámenős amazon,  Szarvas Krisztina  domi-
nája között.  Kulcsár Noémi  koreográfiája  az ívelt emelések legátóinak és a robbanékony
izmok ütközésének seregnyi variációját mutatja meg.
Friss levegőt szívunk a körfolyosó zuhanékony alkoholistákat szögesdróttal védő korlátjánál,
lenn az udvaron  a két csodás ifjú  szívdobbanásnyi egységben pulzáló  szinkron-táncát lát-
hatjuk. Nemsokára mókás orrot öltenek,  dúsan terített asztalnál  egymás cukkolása a foly-
tatás.  A többiek is beszállnak a lakomába,  fergeteges mókázásban csillogtatják komikai vé-
nájukat, majd teli hassal, klezmer zenére, széken, asztalon ropják az örömtáncot.
Izgatottan nyomulunk egyik helyről a másikra,  a jazz-slágerek,  Benny Goodman-i klarinét-
orgiák után misztikus zenére Négy Egér vonaglik be a térbe. Örvénylő testük, röpködő far-
kincájuk  szürreális mesevilágot idéz,  a váratlanul betoppanó  Kaszás Halál, fehérleples kí-
sértetpárjával táncolva, memento moriként fagyasztja ajkunkra a mosolyt.
Leballagunk a lépcsőn,  lenn a következő néző-trupp várja  a második előadást, lenne ked-
vünk újra megnézni! - de győz a fair play:  hadd örüljenek mások is a   Kulcsár Noémi  csa-
pat fantasztikus produkciójának!!!

Üres kartondobozok kerítik körbe a játékteret, a papírfalnál álarcba rejtőzködő nézők ül-
nek. Változatos elektronikára mozog a négy táncos,  Kulcsár Noémi  gesztusvariációi most
is varázsosan innovatívak.  Elindul egy mozdulat,  tovagördül,  áthullámzik a partneren,  le-
zárt egységgé egészül ki. Semmi sem esetleges, egymásból születnek, következetesen épít-
keznek az elemek.  A szólók karakteresen  egyénítve,  a párosok  kölcsönös szimbiózisban
alakulnak, a nagyszerű táncosok maximális szinten realizálják az alkotói fantázia mértéktar-
tóan szerkesztett ötleteit.
Szeretgetik egymást,  körbeudvarolják,  aztán úgy összevesznek,  hogy még  a közönséget
is bevonják a hullámpapírdobozok dobálásába. Akinek nem tetszik valaki, az a fejére is húz-
hat annak egy doboz-koronát,  a nagyérdemű publikum biztatva van a serény együttműkö-
désre.  A szűk térben  a szereplők vakmerően tekeregnek a földön, egymást krülgetve fo-
rognak, figuráik személyisége fokozatosan bomlik ki.
Spala Korinna  elementáris humorérzékkel hozza  a menyasszonyt,  a giccses Giselle nagy
duóját groteszk idézőjelbe téve,  Halász Gábor-ral vezeti elő. Technikailag korrekt kettő-
sük körül a folyamatosan frusztrált hisztérika,  Wéninger Dalma  eszelőssége köröz.  
Schell Martin virtuóz csábító, nagy szólója egymagában eseménnyé avatja az előadást, le-
nyűgöző szuggesztivitása, gesztusainak káprázatos muzikalitása gyújtópontját képezi a min-
den ízében vonzó produkciónak.  Bedübög a techno,  még a legfélénkebbek is  felpattan-
nak: álarcot ledobva, elfogódottság nélkül kapcsolódnak be az örvényló forgatagba. Az in-
tertivitás pompásan kialakul, attól még a finálét körben állba lelkesen tapsoljuk meg.
Kulcsár Noémi Tellabor  csábítási kísérlete sikeres,  maradéktalanul élvezzük  a humorral
fűszerezett tánc-előadást, a magunk módján még hozzá is tehetünk valamit.

A színen fekete léggömbök arasznyi zsinóron lebegő négyszöge, a táncos cikázó gesztusok-
kal mozog közöttük. Előre lép, földre veti magát, szökell és kanyarog,  apró fekete plexida-
rabokat csíp fel, tapaszt magára. Monoton egyszerűséggel skandálja  Halasi Zoltán  érdek-
telen szövegét,  Réti Anna  koreográfiáját eleven energiákkal kelti életre.
Valóban érdekes  a látvány,  Körmendy Pál  munkája,  Debreczeni Márton  hangkulisszája
különös atmoszférát teremt,  de mindez csak  eredetieskedő üresség lenne a táncosnő le-
nyűgöző személyisége  nélkül.  Hargitai Mariann  a rendkívül összetett mozgásfolyamat köz-
ben fenhangon zsolozsmázza a textust,  bogozza a luftbalonok zsinórját, egyre magasabbra
helyezve őket, ám a hangsúly mégis a gesztusok minőségén van. Ő az, aki a legjelentéktele-
nebb mozdulatnak is transzcendens tartalmat tud adni,  a legszimplább skálahangok is szim-
fóniává hatványozódnak ellenállhatatlan zeneiségű előadásában. És az a végtelen mélységű,
varázsos tekintet! A tudattalan szakadékai,  a robbanásra kész érzelmek vulkánja sötétlik a
fekete szempár komor tüzében.
A fekete léggömbök megadóan hajladoznak léptei nyomán, már fejmagasságban ringanak, a
szöveg géphangon is elhangzik,  majd a végkifejletben, lélekszakadtig gyorsulva,  lihegő for-
tisszimóban tetőzik. Háromszor ismétlődik a mozgás-sor, egyre sűrűbb árnyalatokat hordoz,
a hang, a látvány és a fantasztikus mozgás extrém minőséget hoz létre. Réti Anná-t illeti a
dicséret az elképzelés eredetiségéért, a zsigeri szuggesztiót azonban  Hargitai Mariann pá-
ratlan kisugárzású színpadi jelenléte teremti meg. A  Monocrossing  után ez már a második
szóló-produkciója, mely egyedülálló táncosnői kvalitásait igazolja.

Nem kopognak a cipősarka,  nem suhognak  a vörös szoknyák,  a legyezők sem csattognak,
nem peng a flamenco-gitár.  Widder Kristóf  rendező-koreográfus  egyetemi hallgatóként
jegyezte első opuszát.  A bemutató óta évek teltek el,  sikerrel futtatta fel alkotói tehet-
ségét, ám a mű most felújítva talán még erősebben hatott.
Bernarda öt lánya  ékalakban áll a színpadon,  elfojtott indulatokkal vágyakoznak  Pepe el
Romano után, aki a házasság szabadságát jelentené.   Lőrinc Katalin  tiltó felkiáltójelként
feszül a középpontban, a minimalizált mozdulatok cikázó gyorsaságból merevednek statikus-
sá.  Bakk-Dávid László  tompa hangtömbjeit csak néhány gitárfutam tagolja,  szó sincs ro-
mantikus szépelgésről, a tragédia komor disszonanciája uralkodik.
Augustias,  Magdalena,  Amelia, - Varga Krisztina,  Blaskó Borbála  és Sipos Eszter  nincs
egyénítve, tömör falanxként testesítik meg a némaságba kényszerített létezést. A nagyma-
ma Maria Josefa  Pallag Márton,  megszólalásai kommentálják, előjelzik az eseményeket.
Zsigmond Emőke  Martirio szerepében kevés lehetőséget kap a karakter megformálására,
egyedül  Gyöngy Zsuzsi  emelkedik ki, rövid szoknyáján kívül a kitörésre kész, őrült vágya
különbözteti meg a többiektől. Sűrűsödik a dráma,  észrevétlen fokozódik a feszültség, pe-
dig semmilyen hatásvadász effektus  sem támogatja.  Erőteljes koncepciót igazol a szűksza-
vú koreográfia, a sablonoktól való éles elfordulás kifejezetten erénnyé nemesedik.
Igaz,  nem Garcia Lorca művének adaptációját láthattuk,  ám egy határozott elképzelések-
kel bíró, komoly alkotó meggyőző kísérletét.

Horizontálisan  nyújtózkodó,  nagyívű gesztusokkal  Veres Nagy Attila  indít,  az ismétlődő
mozgássorba, együtt lélegző árnyként tagozódik be  Szekrényes Attila.  A sarokban furcsa
lény készülődik.  Felpúpozott, enyhén quasimódói hát,  az impozáns izomzat mechanikusan
görcsölő karokat kaszáltat. A fenyegető brutalitás rögvest manifesztálódik,  Orbán Levente
sátáni szemvillanásokkal, fenyegető pózokkal terrorizálja a csoportot.
Szőkésbarna, aligvörös, éjfekete:  három hajsátor zuhog előre, a komor  Polgár Emília, az
igéző  Gáll Katalin  és a titkokat rejtő  Nagy Eszter.  Bajkó László  lelassított pantomimje
előlegezi meg a misztikus atmoszférát, csöndben érlelődik az elnyomó és a lázadó energiák
összecsapása.
Fehér Ferenc  a saját magán kikísérletezett mozdulatokból energikus céltudatossággal épí-
ti fel a sajátos karaktereket, az  M Stúdió együttese teljes odaadással realizálja az elképze-
léseket. A szólóiban lenyűgöző egyedi motívumok több szereplőre elosztva is hatásosak, az
összkép egyszerre jellemző az alkotóra és a nagymúltú társulatra.
Agresszívan ördögi, földbe taposó manipulátor, ám egy személyben áldozati pózban szenve-
dő, megfeszített Krisztus is.  Orbán Levente  démoni szuggesztivitással élteti ambivalens fi-
guráját, extrém alakja lenyűgöző transzcendenciát hordoz.  Tengelye, gyújtópontja a drá-
mának, megalázott bukása ellenpontozza fölényes diadalát.
Nem kell  cselekményre gondolnunk,  minek is keresnénk  "üzenet"-et,  a mondanivaló itt
maga a kavargó testek infernális látványa, az abszolútum, a "Dinge an Sich", a magában való
dolog. Nincs tartalom, nincs jelentés, a tiszta absztrakció gesztusrendszerét éljük át.
A gigászi harcban küzdő emberiek között, földön araszoló hernyómozgással Nagy Eszter tű-
nik elő, nyestként púpozza hátát, íjként feszülve vonaglik félemberi pondróként. Őt még a
leigázott tömeg is kiveti magából, a legkisebb is talál mindig még gyengébbet.
Hamlet, Othello, Romeó és Júlia és nemrég a  Garcia Lorca háza,  a sepsiszentgyörgyi M
Stúdió  fantasztikus erősségű darabokkal jelentkezik,  ideje lenne már alkalmat adni reper-
toárjuk szélesebb körű bemutatására, mondjuk a MU Színházban, a MOM-ban legalább!!!

2 0 1 5

A  Macbeth táncszínház, a  Nagy Gatsby-ben a táncosok nagyszerűen játszanak is,  Kulcsár
Noémi most  Cseh Dávid drámájából olyan produkciót alkotott, amelyben nem tudjuk, ki a
színész - ki a táncos, a két megjelenítési mód szintézise született meg.
Tengődő testvérpár, betörő-brigád,  újgazdag unottság, álszent dalverseny:  magyar valósá-
gunk. Andris, Simon Zoltán fásultan őrzi a bűnbanda zsákmányát rejtő raktárt, féltékenyen
óvja autista húgát, akit ragadozólelkű orgazda főnöke,  Kokics Péter  is megkörnyékez. Fur-
csa járásával feltűnik  az izolációs technika extrém virtuóza,  Fűzi Attila,  az impotenciáját
ezoterikával kompenzáló milliomos szerepében.  Eszement tempóban, a forgószínpad fokoz-
ta örvénylésben bontakozik ki az egyre vadabb cselekmény.
A szélesskálájú koreográfia  találóan egyéníti  a karaktereket,  nagyszerűen mozognak a szí-
nészek,  szóhoz jutnak a táncosok.  A bűnbandabeli vagányságon túl,  Szabó Levente   sze-
relmi lírában is kiváló, míg konferansz-paródiájában  Muresan Aurél  áltört magyarsággal ko-
médiázik.  Tokai Rita  muzikálisan tág ívei sóvárgó kiábrándultságot lepleznek, vágyait végül
az egész fiúkompánia teljesíti be.
Bozóki Mara  plexi-falaira pulzáló fényábrák vetülnek, jelmezei a szürkített vénlányruhától,
Lady Mangó /szintén  Fűzi Attila!!!/ buja narancsfodrain át,  a diszkós csillogásig uralják a
látványt. A meghatározó zenei atmoszféra   Nagy Nándor-t dicséri,  dramaturgiailag tökéle-
tesen illeszkednek a számok,  elementáris hatású a vallási mámorban tetőző  Megasztár-slá-
ger.  Nincs elöl és hátul, a tér minden pontján  párhuzamosan zajlanak a történések, hatá-
sos az ellenpontozás is, legemlékezetesebb a kanapén jógázó átszellemültség és a vérfertő-
ző brutalitás egyidejűsége.
Kocsis Andrea   rózsafüzér keresztet morzsolgató, félénken osonó, rejtőzködő szűzlány,
alázatba hajlik, áhítatba révül.  Másodperceken belül, mint gumibotos domina jelenik meg,
Lukács Ádám  gengszteri aranykezét falhoz bilincseli, majdhogy meg nem fojtja a fejre hú-
zott nejlon-zacskóval, hisztérikus őrülettel üti-vágja, félelmetes mozgással gyalázza. Átválto-
zása, mindkét figurája elbűvölő táncosi-színészi remeklés!!!
Nehéz szavakat találni Czakó Julianna színpadi létezésének jellemzésére. Esettségében ér-
tetlenül mered a semmibe, a népdal archaikus természetességével énekel, miközben keze-
lábfeje, csípője, válla szédületes csavarmozgások szinkronitásában tekereg, ha néma, a tes-
te beszél, ha megszólal, csökött lelke visszhangzik.  Ruhája aranycsillámát égre mutató, át-
szellemült hitének fénye homályosítja el,  a léggömb után  a mennyei szférák felé nyújtóz-
kodik: "Istenem!"  Felejthetetlen alakjában az átélés,  a megjelenítő erő, a hang és a moz-
gás huszonnégykarátos ötvözetét csodáljuk.
Kulcsár Noémi lenyűgöző rendezői-koreográfusi munkája a mozgásszínházi összművészet ha-
tártalan lehetőségeit mutatja meg,  újabb irányt is mutatva a  Miskolci Balett  fantasztiku-
san fejlődő társulatának.

A kultregény és a két filmváltozat után  nem mindennapi merészség  táncjátékot formálni
Fitzgerald Gatsbyjéből.  Kulcsár Noémi  kiválóan fűzte össze  a legfontosabb jeleneteket,
a történések még  a regényt nem ismerők számára is követhetőek.  Szinte lehetetlen fel-
adatot old meg nagyszerűen  Medvecz Marcell  néma visszaemlékezőként töltve be a nar-
rátor szerepét, a csábosan robbanékony Szeles Viktóriá-val duóban is fényesen bizonyít.
A zenei alapot az electroswing stílus elsodró lendületű számai adják, a nagy korszak melo-
dikusságát hatványozza az 1 - 3 technós dübögése.  Több számot írt  hozzá  Nagy Nándor,
különösen hatásosak dramaturgiailag is dobszólói,  melyek a Gene Krupa-i Killer-Diller szel-
lemét idézik tom-tom variációkkal . A DJ-pultnál  Farkas Gábor  keveri a mámort, mutatós
elektronikus effektekkel dúsítva a lenyűgöző anyagot.
A féktelen táncőrület tombolását  Mohai Cintia, Szűcs Boglárka, Catherine Moore lenyű-
göző triója idézi, egyenrangú partnerként áll be közéjük  az énekével triumfáló  Ullmann
Mónika.  Hawai fűszoknyában is ellenállhatatlanok,  Muresan Aurel és Dragos Dániel  tár-
saságában aztán foxtrottól a shimmy-ig a jazzkorszak összes táncában jeleskednek.
Kulcsár Noémi  koreográfiája egyaránt él a széles gesztusok legátóival, a csavaros mozgás-
elemekkel és a kommersz tánc motívumaiból kreált lépés-kombinációkkal. Különösen elra-
gadó az a charleston generálta variáció, mely a viharos tobzódásból sűrít észvesztő hatást.
A díszlet rúzs-oszlopai és a  varázslatosan csillámos ruhák  Bozóki Mara  tervezői munkáját
dicsérik.
A karakterek egytől egyig kifejező jellegzetességet kapnak,  Tokai Rita  Daisyjét álló spár-
gába lendülő ívelések, a Gatsbyt alakító  Szabó Leventé-t, különös líraiságát ellenpontozó,
tekervényes lábmunka. Felvonászáró nagy kettősük a szerelemi vágyak lebegő himnusza.
Hiába előkelő, hiába a nők bálványa, házasságát beárnyékolja a régi szerelmes váratlan fel-
bukkanása:  Csere Zoltán  komor férfiassággal állja a sarat,  játékban, táncban is erős esz-
közökkel jelenítve meg Tom Buchanan karakterének összetettségét.
Fűzi Attila  több alakban is izolációs technikájával kápráztat el, a talpig vörösben  Kocsis
Andrea élve-halva egyaránt emlékezetes, a benzinkutas férj,  Lukács Ádám overállja a be-
letörődő szenvedés árnyalt vonásait rejti. A tragédia elkerülhetetlen, ám még egyszer be-
villan a fergeteges táncőrület virtuóz képe,  egy pillanatra feledtetve  a hármas halál döb-
benetét. A két és fél órás táncjáték  Kulcsár Noémi rendezői-koreográfus és a bámulatos
összmunkával brillírozó  Miskolci Balett  újabb diadala.

A kortárs táncművészet felvirágzását  a hangrögzítés és a hangosítás  ugrásszerű fejlődése
tette lehetővé. Bármilyen zene, bármilyen előadásban, bármilyen válogatásban alkalmazha-
tóvá vált, megszűnt a zenekari kényszer.
Ritka alkalmakkor az élő zene,  az előadó egyénisége  mégis teret kap, bizonyítva pótolha-
tatlan eredetiségét.  Kun Attila  koreográfiája a középpontban ülő nagyszerű csellista kö-
ré szerveződik, nem a zene kísér, a mozgásformák fokozzák a hangzó anyag hatását. Bizony,
koncerten is  a szemünkkel hallunk,  kivételt legfeljebb  a képzett muzsikusok, zenehallga-
tók jelentenek.
Bach csellóra írt szóló-szonátáinak előadását legtöbbször valamely pontosságra törekvő fé-
lelem bénítja,  edzett koncertlátogató létünkre  még sohasem sikerült egyszerre az össze-
set befogadni.  Rohmann Ditta  eruptív egyénisége  sistergő energiákkal tölti fel  a bachi
gondolat-liánokat,  hatványozva a logika törvényeit és az asszociációk mérhetetlen gazdag-
ságát.  Az akusztikus térben elemei erővel érvényesül a hangzás telített szépsége, a gesz-
tusok villámcsapásai előlegezik az érzelmek viharzását.
Tuttik, kisebb formációk és kettősök váltakoznak,  a Közép-Európa Táncszínház nagyszerű
gárdája elsöprő lendülettel állja  a félelmetes muzsika kihívásait.  Időnként kisebb elektro-
nikus blokkok nyújtanak átmeneti pihenőt, a nyugalmasabb zúgás líraibb mozgásokhoz tár-
sul. De mennyire várjuk, hogy újra Rohman Ditta gordonkája a tér valamelyik szögletéből,
hogy cikázó fejmozgása szinte vezényelje a táncosok forgatagát!
Kun Attila  alkotói fantáziája a különböző karakterű darabokhoz  adekvát mozgásformákat
társít,  változatos képekben vizualizálja a ritmus, a motívumok és a harmóniák összességét.
Csoda születik: a sokak számára nehezen befogadható, értelmezhetetlen zenei anyag első
hallásra, vagy inkább látásra érzéki gyönyörűséggé szublimálódik.
A fináléban felhangzó  Sollima Lamentatio  a végsőkig feszíti a lélek húrjait,  az azt követő
improvizatív kadenciában  hisztérikus sebességgel torlódnak a hang-sziporkák, az epicent-
rum robbanását  a táncosok őrült vetődésekkel tűzdelt  száguldó körforgása övezi,  amíg
egy elfúló glisszandó véget nem vet az eszelős végkifejletnek.
Nem terveztük,  de muszáj ott lennünk  Rohmann Ditta  két szólókoncertjén,  az összes
Bach szonátát eljátssza, hunyt szemünk mögött minden bizonnyal a Tánc-Tár-Képek szilaj
látványa kavarog majd.

Megszűnnek a gondolatok.  Az agykéreg leáll, a vizuális-motorikus élményt  csak a tudatta-
lan képes befogadni. Üres a memória, semmire sem emlékezünk.  A földhöz vágó, teremtő
mámor felhők felett lebegő élménye él. "Hány kiló egy hattyú?"

Sárkánygyíkként feszül a földre, könyökével kopogtatja, körmeivel karmolja a talajt, a fáj-
dalom sötét izzása béklyózza:  Maday Tímea Kinga  az első másodperctől lenyűgöz védhe-
tetlen szuggesztivitásával. De mi ez a végtelenül ismétlődő öt másodperces varjúkárogás?!?
Inkább tompa csönd kellene néhány random madárhanggal,  vagy a vészjóslón suhogó raj
tömeges rikácsa.  (Persze, hogy meghalt,  látjuk...)  De még ez a sértőn dilettáns akuszti-
kai háttér sem csökkenti  Pataky Klári  koreográfiájának drámai erejét, amely a követke-
ző képben,  Hámor József megjelenésével, immár egy fotoapparát felhúzásának hangszek-
venciáival körítve, éppen az ismétlődés  csökött monotóniájával hatásos.  Alaposan átgon-
dolt, gondosan felépített, pontosan végigvezetett és mindig eredeti gesztusok, a két tán-
cos mozgásának  kontrasztjára komponálva.  Hámor József  ívelten plasztikus, forgásokkal
kombinált fenséges tempóját,  tágspektrumú térbeliségét  Maday Tímea Kinga  delejesen
robbanékony, villámgyors cikázása ellenpontozza. Statikus elemként  Jellinek György  lé-
tezése szolgálna, ám az esernyős esetlenségek teljesen indokolatlanok.
Van oldottabb, táncos szinkronmozgás is, egy kis derű és lendület, sőt, a flamenco-ritmu-
sok hevessége,  fojtott drámaiságuk ellenére is szinte feledtetik a tragikus alaphelyzetet.
Gyönyörű páros metamorfózis: a táncosnő dinamizmusa aktivizálja a férfit, akinek lírai poé-
zise muzikálisan lágyítja  az ő agresszív energikusságát.  Hasonulnak, de két karakter soha
nem békül össze, kapcsolatuk az ellentétek és ellentmondások csatájában edződik.
A kortárs tánc egyik szcenikai alapja a könnyen elérhető, gazdag merítésű zene. Nem ért-
jük, miért ennyire esetleges itt? Még a lehengerlő Naptánc is felpuhított vonósnégyessel
szól, az eredeti Friday night in San Francisco elementáris gitár-triója helyett...
Maday Tímea Kinga, Hámor József társaságában páratlan élményt jelentett, Pataky Klári
végre megtalálta bennük koreográfiai elképzeléseinek hatványozóit.

Macbeth dömping: Gyulán Luk Perceval, a Pesti-ben Horgas Ádám, de a legmerészebb vál-
lalkozás  Kulcsár Noémi Tellabor-é, alkotása Shakespeare-re alapozva kortárs táncszínházi
nyelven fogalmazza újjá a véres tragédiát.
A tomboló vihar, a zuhogó eső  a győztes csata diadalittas utójátéka,  Macbeth tábornok
és harcostársa,  Banquo kettőse  a hűbéres alárendeltséget felülíró fegyverbarátság him-
nusza. Csere Zoltán masszív főhőse mellett  a bámulatos muzikalitású, legömbölyített for-
mákban örvénylő, káprázatos lendületű  Schell Martin tűnik ki. Az előbújó Három Vészba-
nya  Horváth Márk  tervezte óriás-fejeket hordoz.  Stohl Luca  fején szikár aggastyánarc,
Tóth Brigitta  banyafejet hordoz,  Wéninger Dalma  tótágast állva meresztgeti a testére
tűzött gyerekfejet.  A koreográfiát támogató  animált mozgás  Csiby Gergely  munkája, a
jóslatok innovatív jelrendszerben elevenednek meg, a királyi koronát széttárt boszorkány-
ujjak jelképezik.
Csak megáll a színpad szélén. Egyetlen köríves karmozdulatot tesz.  Legapróbb gesztusa is
delejes erőt sugároz.  Az első másodperctől csak  Őt lehet nézni,  Ő a Királynő!  Szarvas
Krisztina démoni energiával jeleníti meg a tétova férjét királygyilkosságba hajszoló gátlás-
talaj némbert. Mozgása annyira intenzív, hogy a villámgyors akciókat is lassított felvételek
pontosságával tudjuk felfogni.  Eleven bombaként vetődik,  az utolsó mini-szekundumig ki-
tart mindent,  feszített pózba dermed,  amely már magába sűríti a következő gesztus rob-
banását. Szárnyal a légben, szédületes homorításból ernyedtre csuklik össze, hogy a foly-
tatásban végenincs test körüli forgásban keringjen.  Pillantása jéghideg pengeként villog,
mágikus erővonalakkal szabdalva a teret. Lady Macbeth-je nemcsak táncművészeti remek-
lés, gyilkos indulattal rajzolt karakterkép is, egy szavak nélküli nagy drámai alakítás.
Aranyfénybe borulnak a falak, az agg Duncan királyt fogadja a hatalomra törekvő pár. Sze-
gény Satie-t már elkoptatták, lejárt divatja az  In the mood for love, (borzalmas magyar cí-
mén "Szerelemre hangolva"...) felejthetetlen brácsadallamának, Sosztakovics Jazz-keringő-
je  a trendi soros. De  Kulcsár Noémi,  nagyszerű dramaturgiai érzékkel, a szilaj forgatag
helyett az elbűvölő zenére elegánsan visszafogott, nagyúri stílust komponál.  A pozán-szó-
ló fájdalmasan szép dallamára el is alszik gyanakvásunk,  nem lesz itt semmi baj!  Annál na-
gyobbat üt  a viharzó elektronika és a vészcsengők  fülsértő hangja  a vérvörösbe zuhanó
gyilkossági képben. Nejétől bátorítva Macbeth,  Csere Zoltán letépi az alvó király szivacs-
fejét,  Gáll Norbert  támolygó  Duncan-jéből csak egy alaktalan torzó marad.
A szörnyek kettőse,  hihetetlen kontrasztként,  esztétikus líraiságú szerelmi duettben ün-
nepli győzelmét, a végtelenül kígyózó melódiaívek  elragadó szépségű mozgássorban teste-
sülnek meg, az előadás katartikus csúcsát jelentve.  A két táncos újabb csodát tesz, az is-
métlődő motívumok minden alkalommal más és más vizualitást nyernek.  Aztán két gyönyö-
rű ária, kicsit felpuhul az atmoszféra,  a félelem és az őrület képeit gyöngíti  az eszmélet-
len szoprán és a megejtő kontratenor. A hajladozó nádszál Wéninger Dalma és Darabont
Áron kettőse poétikus epizód,  hiányzik azonban  az aljasságot letipró végső küzdelem ex-
tázisa.   Mert a "nem anya szülte" Macduff  ugyan párbajban teríti le a trónbitorlót, de a
rettegett végzet a megelevenedő birnami erdő szökőárként közeledő rengetege, az ágak-
kal álcázott hadsereg vet véget  a macbethi rémuralomnak.  A szennyes ár eltemeti a bű-
nösöket, ám egy attraktív harcjelenet csak hiányzik...
Ennek ellenére és ezzel együtt, az utóbbi idők  legerősebb táncszínházi alkotását láttuk,
plédásan összefogott együttest,  gazdag invenciójú koreográfiát és egy csúcsra járó, fe-
nomenális táncost, a letaglózóan szuggesztív  Szarvas Krisztiná-t. Az elvontsága miatt ne-
hezen megfogalmazható nagyságú  Eötvös Péter-Mese után,  Kulcsár Noémi Tellabor  ez-
zel a remekléssel végleg a hazai kortárs táncművészeti alkotók élvonalába lépett.

A reflektorok fénykörében  egymásután tűnnek elő  a színpadképet alakító bútorok. Szek-
rény,  mely Blanche ruháit,  néha meg saját magát is rejti,  komód a whiskey-s üvegekkel,
vallatófényű állólámpa és kisasztal, székekkel.  Kulcsár Noémi  ötletes díszlet-koncepciójá-
ban csomagolópapír burkolja őket, melyet a berobbanó szereplők őrült tempóban tépnek
le. Később, az előtérben zajló jelenetek alatt, a foszlányokat lassúdad feltapasztják a hát-
falra: érzékletes látvány! - majd újra a földre kerülnek. Ez csak egy eleme a párhuzamosan
futó eseményeknek, látványos példája a rendezés  mozgást, zenét, játékot, képet összmű-
vészeti egységbe kovácsoló törekvésének.
A látogatóba érkező nővér,  Lőrinc Katalin  romantikus fogantatású gesztusvilágát és zené-
jét a férfiak kakaskodásának és kártyacsatájának dübörgő ritmusai váltják. a háromtagú kó-
rus meghatározó szerephez jut,  lehengerlő dinamizmussal éltetik a képváltásokat, eleven
kontrasztját adják a futó történéseknek. Tóth Brigitta, Bukta Gergo és az ívelt zeneiségé-
vel,kitűnő  Schell Martin  a főszereplő kvartettel egyenrangú fontossággal,  virulens ener-
giákkal realizálják  Kulcsár Noémi  kifogyhatatlan invenciójú koreográfiáját.
Lázár Eszter  izzó indulattal védelmezi testvérét, míg a férjével való nagy kibékülés szerel-
mi jelenetében a kiszolgáltatott vágy esendő líraiságát fogalmazza meg.  Obligát fetrengés
helyett az alkotó  gyönyörűséges pietá-pózzal helyettesíti a szokott ölelkezéseket, ahogy
a Stanley-Blanche szexust is,  nevetséges jelzéseket mellőzve,  a levegőben tehetetlenül
kalimpáló lábakkal jeleníti meg.
Ellenállhatatlanul férfias, laza tágasságú mozgásával kifejező  Csere Zoltán, aki elbődülő ki-
törésével színészileg is derekasan helytáll. Egy lassú fejmozdulattal is figyelmet kelt, ahogy
a szekrényajtóban való néma kucorgásának is komor súlya van.
Grecsó Zoltán  tétován imbolyog a tetszés-nem tetszés ambivalenciájában,  a nagy kettős
az emelések, forgások, kitartott pillanatok áradásával az  esztétikus katarzis csúcspontját
képezi, a régi és új irányokból való építkezés egy gazdag fantáziából táplálkozó, egyénien
új stílus felé mutat.  Kulcsár Noémi  elképzeléseit a két táncos  maradéktalanul megvaló-
sítja, nagyszerű a züllött múltat érzékeltető flash-back is.
A táncot illetően  Lőrinc Katalin  a legmagasabb szinten abszolválja a koreográfiát, a me-
nekülés, a szerepjátszás és az összeomlás ábrázolása tökéletes. Egészen más kérdés, hogy
ez a szereplőválasztás mennyire illeszthető  a produkció szándékoltan színházi jellegéhez.
Az előadás ismét igazolja régi megállapításunkat,  hogy táncszínházi munka csak erős dra-
maturgiai alapokra építő, cselekményes formában valósítható meg, ahol a szituációk és a
karakterek megformálása reálisabb lehetőség, mint a "tiszta tánc"-formák erőltetése.
A Vágy villamosa nemcsak elbűvölően szép, igen erős produkció, de összetettségével, stí-
lusával termékeny irányt jelöl ki  Kulcsár Noémi Tellabor  további munkáinak.

Az IKF imponáló kezdeményezése a Közép-Európa Táncszínház-nak, lehetőséget biztosít a
koreográfus utánpótlásnak a bemutatkozásra. Egyhetes közös munka az együttes táncosai-
val, színpadi bemutató és kiértékelés a program.
Az idén a  Coincidance  táncosa-vezetője-koreográfusa,  Gyulai Júlia a nyertes,  húszper-
ces alkotása máris érett egyéniséget mutat.  Az ír sztepp extrém világából jött, de már sa-
ját együttesével nemrég bemutatott műve, a  Merlin  is felerészben szteppmentesen kor-
társ mozgásformákat vonultatott fel.
A tuttik szikrongesztusai eleven ritmusban, gazdag fantáziával variált elemekből állnak, tér-
beli változatosság, lüktető lendület.  A levegőben lógó tüll-zacskók titkos tartalmakat sej-
tetnek, lassan kiderül, hogy René Magritte szerelmespárjának maszkjaira utalnak. A híres
kép meg is elevenedik,  Hargitai Mariann és Frigy Ádám rejti el arcát, félig vakon táncol-
va el az elidegenedés, az értetlenség stációit.
A hullámzó karok vágyódása, az egymás felé táruló mozgás lefékeződik a láthatatlanság pán-
céljában,  az egymásra rétegződő gesztusok  tökéletesen érzékeltetik a beteljesülés lehe-
tetlenségét.  Gyulai Júlia  invenciózus alkotói elképzelése  adekvát megjelenítést nyer  a
kitűnő duettben,  koreográfusi egyénisége  poétikusan tükröződik  Hargitai Mariann  gyö-
nyörűséges színpadi létezésében.

A  Szentivánéji álom és a  Széttáncolt cipellők  után újabb egész estés program!  Gyulai
Júlia  töretlen lendülettel építi tovább együttesét, a sztepp-akrobata fakopáncsok csapa-
tához újabb és még újabb  "barefoot" mezítlábasok csatlakoznak. Nincs akadálya a kortárs
tánc felé való stílusbővítésnek. A zene monotonitása is megtörik, melodikusabb, oldottabb
motívumok gazdagítják a hangzást.
Az első rész még inkább  a hagyományt követi,  kicsit sok is a sztepp, a történések zavaro-
sak, a szereplők alig azonosíthatóak.  Imponáló tuttik,  szépen konstruáltak a térbeli moz-
gások, ragyogóan érvényesülnek  Székács Zsófia  jelmezei. A látvány és a világítási effektu-
sok megteremtik  az összművészeti hatást,  szünet után teljes pompájában bontakozik ki a
produkció.
Végre színre lép az áhított csoda: Guinevere szerepében a páratlan rendező-koreográfus,
Gyulai Júlia  bizonyítja, hogy táncban sem adja alább. Ívelt legátók, a végpontig kihullám-
zó gesztusok, a zenei negyedik dimenziójának tökéletes leképezése. Az Ungi Krisztián-nal
bemutatott kettős a bontakozó érzelmek titkos poézisét varázsolja a színre.
A sistergően dinamikus Morgana,  Albert Réka  Potornai Norbert Arthur királyának fensé-
ges nyugalmával szemben képez  robbanékony ellenpontot,  vörös szoknyája szédítően kí-
gyózik daliás uralkodó szuggesztív aurájában. A lobogó hajú Máb királynő,  Székács Zsófia
acélos mozgással bűvöl, a misztikus erőt  Stefkó István  Merlin-je képviseli.
Gyulai Júlia és Potornai Norbert álomkettőse még egyszer felidézi a szerelem transzcen-
denciáját, szárnyalás a légben,  gyönyörűségesen kreált horizontális lebegés arasznyira a
földtől. A finálé dübörgő ritmusba oldja a mítoszi tragédiát,  csak jönnek előre és jönnek
még újra és újra, a szűnni nem akaró taps fergeteges viharában.                            2014

2 0 1 4

Nagy Eszter  pőrén vergődik a porban, a női kiszolgáltatottság jelképeként. Férjhez kény-
szerítik, de az esküvői tömegben régi szerelme bukkan fel. A násznép rémülten ismeri fel,
hogy  Leonardo, a daliás  Orbán Levente  megszöktette a menyasszonyt.  Lorca Vérnász-
ának jelenetei elevenednek meg a kortárs táncszínházi nyelvezetben.
Barta Dóra  gesztus-világának soha nem látott szélességű spektrumát tárja fel.  Társulatá-
nak lehetőségei  eddig mindig megkötötték a kezét, a  Sepsiszentgyörgyi M Stúdió  szé-
dületes együttese azonban végtelen fantáziájának legkisebb rezdülését is a legmagasabb
szinten valósítja meg.
Fekete Mária  pantomimikus létezését groteszkbe hajló,  őrületes mimika hatványozza, a
Vőfély szerepében  Bajkó László  jeleskedik.  És itt vannak a legendás Hamlet,  a Romeó
és Júlia, az Othello hajdani hősei, a Jágó-trióból  Szekrényes László, Veres Nagy Attila:
Romeó és az örök Anya:  Polgár Emília.  Ők aztán valóban mindenre képesek, nagyszerű-
en megrajzolt karaktereket hoznak,  egyéniségük színeivel gazdagítva  Barta Dóra  eslkép-
zeléseit.
Telitalálat a zene,  a Szent Márk Passió-járól híres  Osvaldo Golijov Ainadamar  című ope-
rájának lenyűgöző hangtömbjei, a két szoprán szenvedélye, a flamencos szélsőségek és a
fájdalmas fokozások  káprázatos energiákkal telítik az akusztikus teret. A cselekmény tob-
zódása,  a vágy, a gyilkosság, a gyász képeinek látvány-zenéje  szimbiózisban él a tajtékzó
hangörvények áradatával.
Furcsa ábrákat rajzolnak a padlati föld porába, elég két asztal,  néhány deszka-paraván a
játéktér tökéletes megvalósításához.  Az asztal fájában kések remegése berreg, a játszók
a szövegeket is elementáris szuggesztióval élik.  Veres Nagy Attila  izzó lendülettel, moz-
gásának drámai hevességével nyűgöz le,  Magyarosi Imola  Felesége a néma tűrés, Yermá-
ja a tragikus nagyság játékban, hangban, gesztusban egyaránt eszményi emblémája.
A Sepsiszentgyörgyi M Stúdió és  Barta Dóra  együttműködése  már eddig is fényes sike-
reket hozott, elég itt a kafkai  Per-t említeni, nagyon reméljük, hogy a jövőben is követ-
hetjük munkáját az alkotói lehetőségeit legjobban kiteljesítő társulat előadásaiban.

Az jó, hogy a táncosok megpróbálnak beszélni. Együttérzően figyeljük a rappelést, később
Ivanov Gábor angol monológját. De hol van a tánc?  Valahogy akadozik az együttmozgás, hi-
ába tanítgatja   Hargitai Mariann  a koreográfiát, nemigen sül ki az egészből semmi.
Kun Attila  nagyszerű munkákkal vívta ki a szakma és a közönség elismerését,  egy jelenet-
ben itt is felvillantja képességeit.  A táncos bemutat  egy mozdulat-sort,  a metsző hangú
"mester" folyamatosan letorkolja. "Kevés!!!" Újabb és újabb variációk következnek, de a ki-
fogás változatlan.  "Mi nem jó?  Csináljak mást?  Másként? - kérdezi a színészileg is fantaszt-
kus  Hargitai Mariann,  a válasz azonban a végtelenül primitív és magalázó "Kevés!!!".  Gyö-
nyörűen ívelt, hosszan kötött mozdulatok, végtelen muzikalitás. Az erő, az energia, a dina-
mikus gesztusok erőterében a fragmentumok egy Nagy Szóló-vá forrnak össze.
Biztos, hogy a következő opuszban ez az esztétikum lesz a meghatározó.

Egyik ötlete jobb a másiknál, a  Ne hisztizz!  dobszólója után most barokk muzsika a kísé-
ret,  de végül is teljesen mindegy: az Ő mozgás-csodája maga a  Zene!  Csipkebölcsőben
rejtőzik,  csak karját, vibráló csuklóját látjuk, a lassúdad emelkedés a gyermekkor kezde-
te.  Szól a sámándob,  halkan peng a barokk hegedű,  a teremtés mini-misztériuma eleve-
nedik meg.
Kopognak a spiccelő toporgások,  a test több szólamban mozog:  a ritmust a lábfejek, az
akkordikus közepet a hajladozó csípő, a vezérdallamot az örvénylő kezek adják.  Ha lassú
a tempó,  a Bach áriában nem szól szépen a barokk hegedű,  Góbi Rita   karjainak bűvös
hullámzása azonban gyönyörűséges legátó-íveket formál.  De Vivaldi presto-jában elemen-
táris lendülettel száguld  Tóth Mónika  vonója, a vágtató tizenhatodok tökéletes harmó-
niát alkotnak a robbanékony gesztusokkal.
Tükör elé áll, gyermekingbe bújik. töri bokáját a balettcipő, mezítláb folytatja. Gyakori-
ak a nyíltszíni ruhacserék,  Földi Kinga  jelmezei színes változatossággal segítik  a karak-
terváltásokat. Virágos pendelyhez szinte hiphopos koreográfia dukál, a hatalmas bőrönd
arany-ezüst álarcokat rejt.  Szilaj folyamatossággal  állandóan történik valami váratlan, a
gesztusok tobzódása jól körülírt figurákat teremt.
Puffog a köcsögdob, szól a doromb, énekel a viola:  Gyulai Csaba  improvizatív figyelem-
mel követi a fergeteges akciókat.
Kalapos hölgy illegeti magát, tornyos paróka pompázik,  izgalmas fejékek szolgálnak komi-
kus elemként. És mindezt átizzítja a tündéri kobold-lány,  Góbi Rita szédületes tempera-
mentuma. Dinamikus kitörések, őrült forgások, bravúros vetődések élezik a feszültséget,
hogy aztán pillanatokon belül  a gyengéd líra poézisébe csituljon. Az arcjáték, a csodál-
kozás, a gúny, a kétség és az öröm mimikája egyenrangú társa a mozgás-őrületnek.
Hogy lehet ezt egy órán át bírni: rejtély és csoda. Hiszen megállás legfeljebb pillanatok-
ra lehetséges, az epizódok átgondolt szerkezetben, megállás nélkül fonódnak egymásba.
Elképesztő kreativitás, félelmetes gesztusvilág, ön-koreográfikus remeklés.  És ezt a nyel-
vet mindenki érti!  A vájtszeműek ájulnak, a kortárs szcénát alig ismerőket pozitíven sok-
kolja a döbbenetes virtuozitás, a gimnazista fiatalság lelkesen ujjong.
Neki nem kell díszlet, neki nem kell darab, neki nem kell társulat:  egymaga jeleníti meg
apadhatatlan invenciójú elképzeléseit,  Góbi Rita  one man show-ja  mégis az emberi lé-
tezés mozdulatokba írt egyedülálló univerzuma.

Már az első jelenet megfog. Pedig csak a Capulet-házaspárt látjuk, míg Júliát a háttérben
öltöztetik.  Romeó még Rózáért eped, az utcán összekapnak az ellenlábasok, ám valahogy
minden lendületesen arányos, elüt a szokványtól, a báli képben a teljes társulat bizonyít-
ja rátermettségét,  Csajkovszkij  hegedű-, majd zongora-versenye pontosan illeszkedik a
megkapó koreográfiához.
Forgón a lécvázas építmény,  Kulcsár Noémi  összes lehetőségét jól kihasználja,  elöl, há-
tul, lépcsőn, felső szinten zajlanak az események,  kiemelt szerepet kap a deszkafolyosó,
fel is lehet mászni és nemcsak az erkélyjelenetben.
A Tokai Rita-Papp Bálint András páros igencsak összeillik, az első csóktól a nászágyig moz-
gásban, arcban, játékban gyönyörűségesen realizálják a szerelmeseket.  A földön forogva,
kúszva éppoly költőiek, mint az ívelt emelések, kitartott pillanatok tündéri szépségében.
Kocsis Andrea  tűzről pattant Dajká-ja energikus humorral robban a színre,  Escalus,  Gál
Lóránt  széles gesztusokkal reprezentálja a békítő hatalmat.
Kulcsár Noémi  gesztusrendszerében feltűnően hatásos  a sok körkörösen laza karmunka.
Rózánál poétikusan vonzó,  Paris-nál és a szerelmeseknél jellemző,  Lőrinc barát féktele-
nül komikus mozgása nagyrészt erre épül.  Fűzi Attila  buffós gömbölyűséggel,  muzikális
könnyedséggel alkotja meg pompás figuráját, amely az obligát bölcs helyett a reneszánsz
ember életörömét hangsúlyozza.  A barát igazi Jó Barát, egyívású cimbora,  fejbiccentés-
sel gyújtja be a vöröslő keresztet, jótét angyalként sürög-forog a titkos esküvőn.
És itt a párbaj,  Muresan Marian Aurel  Tybaltként támad,  Szabó Levente Benvóliója áll-
ja sarat, Romeó inkább békít, tág térbe komponálva, nekifutásból csapnak össze az ellen-
felek. Mercutio betámolyog, "csak seb ez...", szédeleg, rogyadozik, viccesen támogatják,
de ez már nem tréfadolog. Csajkovszkij  szerelmi motívuma visszafogottabban árad, a bol-
dogság dallamvonala fájdalomba hanyatlik:  Lukács Ádám  lassuló körökbe ernyedő halál-
tánca az előadás katartikus csúcspontja.
Vészjóslóan kattog a Sors kereke, a romantikus szépséget a konkrét kortárszene zörejes
zúgásai váltják, csuklyásan pulzál a gyászolók tömege, csak Capulet /Sebestyén Csaba/ta-
lál vigasztaló megoldást  a hetyke Paris,  Maurer Milán  leánykérő bájában.  Beszürkül a
fény, besötétednek  Bozóki Mara jelmezei,  a komor végzet léptei dobbannak a gyászze-
ne végtelen dübögésében.  Júlia már csak a rácson át éri el  Lőrinc barát halálba segítő
kezét, a kriptában csókkal gyilkol a méreg.
A Miskolci Balett első egész estés, önálló darabja reveláció:  Kulcsár Noémi invenciózus
koreográfiájával,  nagyszerű összmunkával a társulat a jövő nagy ígéreteként mutatkozott
be.

Gyönyörűséges díszlet,  mindössze lécekkel szabdalt paraván-építmény, de együtt él, mo-
zog, változik a történésekke. l Ajtóin szüntelen forgásában mászkálnak ki s be a szereplők,
akik káprázatos mozgáskultúrával éltetik az eszméletlen koreográfiát. A döbbenetes forma
silány tartalmat szépít.  Hetero-homo közhely-tár, verbatim hitelességgel álcázott unalom.
Az nézze, aki csupán a színházban képes megélni a szexualitás örömeit...
De ha újabb témával jönnek, legközelebb feltétlenül ott leszünk!

Dübögnek a tom-tomok, leterít a dobszóló pergőtüze, a padlaton tépett madárszárnyként
verdes a laposkúszásban rejtőzködő nimfácska-test.  A brutális hangerőt  Góbi Rita  lassú-
dad pulzáló agóniája,  a dobolás egyhangúságát a várakozás fokozódó izgalma ellenpontoz-
za.  Vulkánikus hévvel tör ki, hisztérikus mozdulatokkal,  folyamatos tekergéssel egyenese-
dik fel, tomboló energiákkal játssza be a teret.
Észreveszi a villámkezű  Szegő Dávid-ot,  nem tűri a másik dudást a porondon, egyenként
lopkodja el zeneszerszámait.  Tétován zizzen a lábcsin, ahogy húzza, gyengéden hurcolja
a tomtomokat, hóna alácsapja a cintányért. Össze is állítja a szerelést, na nehogy má' do-
bolni kezdjen, míg a szegény zenész majd táncra kényszerül...
A csápoló karok, a villogó tekintet,  az eszelős fürgeség káprázatos összképet mutat, a fé-
kezhetetlen kobold most is elvarázsol. A hangszerileg kasztrált ütős tenyérrel folytatja öl-
be vett kisebb instrumentumain, az alapot lábra applikált csörgők adják.
A csúcsot a nagydobbal való  szerelmes ölelkezés jelenti,  majdhogynem  keringő ritmus-
ban válik eggyé  az otromba pöfeteg és az áttetszően karcsú táncos.  A dob bőrére fes-
tett szív lüktetését pergő dobverők adják, a hunyt szemű nimfa az eksztázis varázsát.
De mit ér mindez férfi nélkül? A nagydobba kucorodás nem pótolja az óvó karokat, a má-
gikus transz csak kiélezi  a vágyakozás karmait.  Óvatosan közelít,  gyengéden megérinti,
végül puhán ráfonódik a megadóan tűrő muzsikusra, a tomboló gesztusáradat után Góbi
Rita végül mennyei békére, szerető nyugalomra talál, a parázs ritmusokat az elbűvölt kö-
zönség tapsvihara váltja.

A fekete ajtókeretben csábító bakfis hintázik, 3 kamasz-csavargó mohón becézi Prohászka
Fanni nimfácska-testét. A másik, vörösen égő járásból atlétikus macsó-trió robban be, két
sudár legény között  Jéger Zsombor kígyózó terrorpatkánya vergődik,  ők az ábrándos do-
minát uralják,  Pálya Pompónia  acélos hídban feszülő hasán brutális ütések csattannak.
A bűntanyán egymásután jelennek meg a szexre éhes kliensek. Fehérben a tanácstalan di-
ák,  Szabó Sebestyén, neki egy diplomatatáska elég a totális alakváltáshoz: a következő je-
lenetben követelőző úriemberként fosztják ki.
Nincsen nagyváros, nincsen díszlet,  maguk a szűk fekete falak jelzik az embertelen beszo-
rítottságot, nincsen jelmez, csak fekete trikók,  Szent-ivány Kinga koreográfiája kizárólag
a bartóki gesztusokat transzformálja dinamikus látomássá. Mozgások, érintések, zuhanások
és kitartott pillanatok,  hihetetlen gazdagsága  a szituációkból adódó pantomimikus eszkö-
zöknek. Ajtókeretbe szorított vágyak,  az élő húst vérvörösre verő hisztérikus gyász, a láb-
ujjak  visszafogott verdesése a padlón,  a gyilkos vágtában falon csattanó tenyerek. A cse-
lekmény szikár arányaiba fegyelmezett páratlan invenció.
A Bagossy László vezette III-os színészosztály,  a pontos kimunkáltságon túl,  az átélés szí-
nészi szuggesztiójával valósítja meg  a nagyszerű elképzelést.  Somhegyi György  rugalmas
hevességgel üldözi vágyainak tárgyát,  az alvilág urai,  Dóra Béla és Patkós Márton  brutál-
agresszióval megszerzik azt.
Vörös és feketében bukkan elő a  Lány, a  Mandarin óvatosan araszolva közelít.  Találkozá-
suk egyre zaklatottabb,  Varga Lili  érzékletesen mutatja meg, pillanatok alatt hogyan tör
elő az irracionális szerelmi vágy, Novkov Máté elvakult tűzben égő szeme hipnotikusan su-
gározza be a teret.  Iszonyatos forgatagban öldöklik,  Böröndi Bence és Dékány Barnabás
eszeveszett iramban  üti, rúgja,  faltól falig röpködve gyalázza  a mindig újra éledő mitikus
hőst. Negyedik inkarnációként Kókai Tünde jelenik meg, ő se tudja megmenteni a kalodá-
ba szorított Mandarint, a Kórus távoli hangja az utolsó halálos sóhajt jelzi.
A Négy lány  Négy Mandarin  deszkára kiterített tetemét tartja a hátán,  a morzsoló ujjak
földet szórnak a sírba, uralhatatlan tagjaik a gyász vitustáncát járják.
Hányszor is, hányféleképpen láttuk már.  Markó Iván nyílt színen  Mandarinként született,
Juronics Tamás  vörös lepelben  óriásként magasodott fel,  volt klasszikus,  volt absztrakt,
romantikus és gépesített. Varázsos látványvilág, ördögi technika, táncolták kontakt kortár-
sak és világsztárok.  Ez a fekete szénnel rajzolt, keményvonalú grafika  lehengerlő mozgás-
nyelvével,  falakat feszítő energiájával, izzó hevületével örökké odavésődött az emlékezet
falára.

Lepukkant táncterem, a rezignált pincér,  Rába Roland  tanár úr ezüsttálcája helyettesíti
a tükröt. Az előadást egy-egy táncjelenetbe torkolló miniatűr epizódok tagolják, érkezés,
frizura-igazítás,  ismerkedés, rivalizálás, csábítás, kudarc, felbukkan egy besúgó, sorjáznak
a titokzatosnál is titokzatosabb széplányok.  Gyöngyösi Tamás mindenkinek tud karaktert,
szituációt, szóló-lehetőséget kitalálni,  miközben példás ökonómiával építi fel az egész mű
arányos szerkezetét. A III-os növendékek pedig, bár a mozgástanulmányok csak kisebb há-
nyadát képezik oktatásuknak,  nagyon tudnak!!!, - és példás odaadással valósítják meg az
invenciózus elképzeléseket, nemcsak táncban, de átélésben,  mimikában,  színészi játék-
ban is. Az angol keringő lírikusan hullámzik,  a rumba pezseg, a foxtrott lüktet. Rendkívül
változatos a koreográfia és még forgásokra,  emelésekre is futja.  Fokozatosan emelkedik
a pulzusunk,  az őrjítő  twist-képben már legszívesebben felrohannánk a színpadra, tánc-
cal hódolni a fantasztikus lendületnek.
Prohászka Fanni a légtérben úszkál,  Pálya Pompónia lehengerlően hódít, Varga Lili rej-
telmes karizmájával bűvöl el.  Szvingben a régi bálkirálynő  Sinkó Réka  vezeti a csapatot,
a Hendrixes jelenetben, amelynek táncnyelve egyébként páratlan csúcsteljesítmény, mi-
vel ilyen tempóra szinte lehetetlen látványosan mozogni!, bravúrosan tértölelő gesztusai
mellett  Patkós Márton  jellemábrázoló képességével is kitűnik.
Nevettünk, mosolyogtunk,  elismerően összekacsintottunk,  bizony, a boldogságtól ordí-
tani lett volna kedvünk... Aztán feldübörgött Gene Krupa legendás Killer-Dillere, az első
dobszóló a swing aranykorából,  Benny Goodman Sing-Sing-je tombolt és a színpadon ki-
tört a kontrolált őrület, az elsöprő erejű hurrikán,  a szólók és a csoport-mozgások egy-
re fokozódó viharzása - és akkor, végre, elvesztettük a fejünket és felállva DÜBÖGTÜNK!
a nézőtér lépcsős dobogóján, mert ezt a sokkot élve másképp már nem lehetett kibírni.
Gyöngyösi Tamás,  mint kreátor, pedagógus és koreográfus egyaránt nagyot alkotott, a
színinövendékek pedig  óriási akarattal vetették be elbűvölő tehetségüket.
Nem egy vizsgaelőadást láttunk:  egy eredeti elképzelés gondosan kimunkált és fantaszti-
kusan prezentált realizálását,  olyan produkciót, amely bármilyen közegben ellenállhatat-
lan erővel megállná a helyét. Ajánljuk hát mindenkinek, a vájtszeműektől egészen azokig,
akik még nem tévedtek be a  Színművészeti Egyetem mozgásműhelyeibe: az előadás ősz-
től remélhetőleg látható lesz az  Ódry Színpad-on!

Horváth Csaba  esetében két szót felejtsünk el:  "Táncszínház" - "Mozgásszínház". Nem! Ez
a korszerű SZÍNHÁZ, csak így, simán.  Helen Edmundson erős textussal, találékony drama-
turgiával megírt darabja végül is  teljesen hagyományos, ráadásul történelmi, de nem lett
átigazítva, koreografálva,  csak, "csak" az alkotó egyéni stílusában,  saját színpadi nyelvén
realizálódott..A szavak és szituációk erejét  gesztusok, fizikai elemek, mozgáskombinációk
hatványozzák, nagyságrendekkel sokszorozva hatásukat.
Cromwell, az angol forradalom hőse rövid úton diktátor lett, az írekben találta meg az an-
gol egység megszilárdításához szükséges belső ellenséget, módszerei számunkra nagyon is
ismerősek: vagyonelkobzás, kitelepítés, népirtás. Fejpénz: Egy Farkas = Hat Font,  Egy Ír:
ugyanannyi. De az utóbbi többet ér: földjét, házát, pénzét is szét lehet osztani!  És ha a
férj angol, ám a feleség bennszülött, előbb-utóbb családon belül éleződik ki az ellentét.
A homokzsákból épült házat lerombolják, a színpadot barnásvörös föld borítja, a farkasok
fenyegetése nyüszítő behódolásba vált,  a plasztik-ruhák vöröse-feketéje, a zene vijjogó
fájdalma a rettegés sötét atmoszféráját teremti meg.
Horváth Csaba  együttese darabról-darabra bővül,  a régiek és az újak anyanyelvként bír-
ják  a test, a hang, az átélés és a mozgás  egyenrangú egységét megvalósító játékmódját.
 Nagy Norbert  skót dudával imitálja  a csecsemőhangokat,  Pallag Márton  alkati erejét
árnyalt deklamációja fokozza,  Zarnóczai Gizella  karizmatikus létezése súlyos ellenpont-
ja az örvénylő mozgásoknak.
Andrássy Máté  főúri figurája a kompromisszumból születő árulás ellentmondásos szobra,
a lázadó nép fia a fojtott indulatú  Kádas József. Az ő hozzáállásuk a Tavasz ébredésétől
datálódik, tökéletesen művelik  a Forte Társulat sajátos stílusát.  Azóta játszik  Földeáki
Nóra is, aki több éves kihagyás után még az addiginál is magasabb szinten folytatja. Töre-
dezett szavai, megtört tekintete a rabszolgahajón felejthetetlenné teszi megrázó alakítá-
sát.
Ne nevezzük koreográfusnak:  Horváth Csaba  unikális rendezésének a mozgáskombináci-
ók csak a legkisebb összetevői  a tér,  a díszlet,  a zene és a  színészi játék alkotta össz-
művészet színpadi univerzumában.  Az emblematikus főalak:  Krisztik Csaba, a kegyelmet
nem ismerő Kormányzó. Tértölelő vetődésekkel gyűri le a farkasokat, éles replikákkal ve-
ri vissza a belátást kérő, racionális érveket.  Minden írt felkötünk,  mindenüket bekebe-
lezzük, a családokat a senki földjére, a kóborlókat Barbados szigetére űzzük! A legyőzött
ellenfél örök ellenség:  el kell pusztítani! /Ismerős igék, a XVI. századi recept ma is bevá-
lik.../ Minden mondatot heves gesztusból indít.  Pózba merevedő piruett, villámgyors el-
hajlás, káprázatos forgások élesítik a szikrázó szavakat. A hipnotikus tekintet, a fenyege-
tő csöndekkel keményített frázisok, az energiától túlfűtött fizikum démoni erejűvé teszi
az utolérhetetlen ifjú színész elképesztő színpadi létezését.
És van még újabb csoda is!   Még e.h., de már első megjelenése figyelmet kelt. Pedig ak-
kor még boldog anya,  szerelmes feleség,  a váratlan események azonban  rögvest előhív-
ják drámai tónusait. Habozás nélkül, gyalog siet a testvérként kezelt, távoli kikötőbe hur-
colt szolgáló után, beverekszi magát a kormányzó elé, letépi ruháját, térden állva könyö-
rög.  Gyűlöljük a színpadi pőreséget,  de ez nem az!  A meztelenség itt a totális odaadás,
a teljességében felvállalt emberség szimbóluma,  Ostorházi Bernadett  doboló alakja ele-
ven tiltakozás, az égő tűzoszlop felkiáltójele, játékának mágikus aurája bukásában is egy-
értelművé teszi tragikus győzelmét.
Az utolsó képben  Fehér László, akit előzőleg a hatalom szolgai és bírói megtestesülése-
ként láthattunk, legyilkolt írként a föld alá veti magát. Szó szerint: döbbenetes látvány,
ahogy a hullámzó talaj alatt kúszva  ledöfött szívként pulzál az utolsó dobbanásig.

A Bál-lal kezdődött 2006-ban, aztán sorra jöttek egymásra licitáló, fontosabbnál fontosabb
produkciók, (Éden, Kamaszkorom legszebb nyara, Jazzbolero), köztük a  Csodálatos M, a
bartóki téma letaglózó erejű megfogalmazása: a  GNM Színitanoda-i mozgásképzésből kinö-
vő  Kontúr Fizikai Színház  minden évben újabb és újabb  Gyöngyösi Tamás  koreográfiát
mutatott be. Ebben az évben, visszatérve a kezdetekhez,  a Csodálatos Mandarin teljesen
átfogalmazott, abszolút önálló változatára került sor.
Az új formák keresése mellett, bizonyos körülmények is kényszerítetik az alkotót.  A GNM
tanoda évfolyamai  sűrűn változnak, a régiek szétszéledtek a frissen érkezettek még nem
elég képzettek, ráadásul felbillent a mérleg az eszkimólányok javára: kevés a fiúfóka...
Így a cselekmény a címszereplőre koncentrál,  robusztus alkatával, melyhez azonban rob-
banékony energiák társulnak,  Bordás Mihály  kiválóan teljesíti is az elvárásokat. A többi
szerepet mind lányok élik, játsszák, táncolják,  heves lendülettel feledtetve  a technikai
hiányosságokat.  Kevesebb a dobás, az emelés,  de a szédítő iram,  az akciók, gesztusok,
mozgás-variációk végtelen gazdagsága, a villámgyors történések maradéktalan élményt je-
lentenek.
Most is csak két szék és egy kis asztal a "díszlet", a derengő homályból  Sinkó Réka  háta
tűnik elő,  a félelmetes dinamikájú táncos  a Lány szerepében  ismét igazolja kiemelkedő
klasszisát. Viharos sebesség, árnyaltan kontrollált akciók,  a vágy, az odaadás, a kitörő ér-
zelmek vad szimfóniája, teljes átélés mellett is hibátlan, hajszálpontos kivitelezés.
Gyöngyösi Tamás, pedagógiai munkája eredményeként, eredeti koreográfiai elképzelése-
it most is ragyogóan képes megvalósítani.  Összhangban a zenével,  szinkronban a feszült-
ség pulzálásával,  mindvégig izzó atmoszférát teremt,  sztori helyett  a mozgásszínház stili-
zált zenei jellegét hangsúlyozva. A példásan felépített partitúra meg fogja találni az adek-
vát előadói gárdát,  a Színművészeti Egyetemen készülnek  a friss opuszok,  régi és új té-
mák, először színre lépő, újabb évfolyamokkal.

A KÁVA Kulturális Műhely immár a táncszínház területére is kiterjeszti beavató jellegű mű-
ködését.  Középiskolások,  esetünkben a  Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola ta-
nulói ismerkednek a  Közép-Európa Táncszínház  produkciójával.
Takács Gábor,  a Főnix Színház  újdonsült igazgatója  a revüsített  New York produkcióval
nyitna a fiatalok felé, a KET táncosai éppen ezt próbálják, a beavatószínház számára kisze-
melt Horda  helyett. Éles szóváltás alakul ki a próbavezető koreográfussal, az egyik táncos
sérülése miatt különben is félbeszakad a program.
Beszélgetés kezdődik a kortárs táncról,  a gimnazisták meglehetősen tájékozottak,  lévén
heti két táncórájuk. Három csoportra oszlanak,  Palcsó Nóra,  Mádi László  táncosok és
Kun Attila irányításával, saját invenciójuk alapján, többperces mozgássorozatot gyakorol-
nak be. Pihenés közben végig is nézhetik a nagyszerű táncszínházi előadás, a  Horda  leg-
fontosabb részleteit.
Az előbb említettek mellett  Horváth Adrienn,  Hargitay Mariann  és a koreográfus  Kun
Attila maga is táncol, utóbbi aztán a karok szárnyaló hullámmozgására is megtanítja az is-
kolásokat,  akik végül be is kapcsolódnak az előadásba. Bemutatják saját produkciójukat,
amely aztán közös örömtáncban csúcsosodik.
Fantasztikus!  Átérezhettük a műhelymunka feszültségeit, megízlelhettük a próbák légkö-
rét, átélhettük a közös munka  fáradságát és örömét.  Akit így avatnak be a kortárs tánc
vliágába,  a jövőben bizonyára értőbb,  avatottabb és együttérzőbb szemmel nézi majd a
a táncszínházi előadásokat.                                                                             2014

2 0 1 3

Ha valamit utáltunk, hát az a tökciki operaházi karácsonyi giccs.  Juronics Tamás  fantasz-
tikus koreográfiája azonban végre kortársi szintre nemesíti az obligát gyerekmesét.
Már az első, gyerekszobai jelenetben jóleső feszültség vibrál. Az iskolás lépkedések között
Májer Gábor rosszcsont Fricijének heveny grimasz-groteszkje élénkít,  Drosselmeyer nagy-
bácsi, a habcsók hajzatú  Juronics Tamás  varázslatai hamarosan tündérvilágot kerítenek.
A gonosz rágcsálók,  élükön  Csetényi Vencel  Egérkirályával elárasztják a színpadot, még
az Egérkirálynő,  Zsadon Flóra is megjelenik: tüllfüles figurája még   Horányi Júlia  káprá-
zatos jelmez-arzenáljából is kiemelkedik, hófehérben pedig ö adja Marika alteregóját is.
Palman Kitti robbanékonysága, gyermeki mosolya besugározza az ajándékdobozok alkotta
teret, bábszerelme,  Czár Gergő, virtuóz fából faragott akrobatika után,  poétikus mozgás-
ívekkel uralja a szíveket. Mint Dada és Cukorszilva Tündér, Markovics Ágnes végtelen ked-
vességgel tipeg a kozmikus sebességgel váltakozó jelenetek sűrűjében. Sziporkáznak az öt-
letek, még az egerek is egyénítettek,  ám a késsel-villával fogyasztott csata a Diótörő Her-
ceg győzelmét hozza. A Zöld Batman-i bátor Baltazár,  Kiss Róbert  is jól verekszik, torkos-
sága azonban bajba sodorja.
A tortaszeletes színpadot csillagokkal pettyezett függöny mesésíti, a szokott betétek hat-
ványozott szépséggel sorjáznak. A  Zazzy Design  tündérliliom porzókat formázó fejdíszei
előlegezik meg a Virágkeringőt, melyet a Barbie-rózsaszín  Hajszán Kitti és a vakítóan dél-
ceg  Horváth M. Gergő  álompárosa táncol.  Piros ruhában, copfosan lebeg be a léggömb-
övezte  Bujdosó Anna, a polgárok helyett a lufik pukkadoznak.  Apából vedlik aranymellé-
nyes eunucchá  Tarnavölgyi Zoltán, de nem tudja megóvni aranytrikós, hullámzókarú Se-
herezádét mohó pillantásaiktól: elbűvölő a varázslatos  Tóth Andrea.
A produkció gyújtópontjában  Palman Kitti  áll, mit áll!, ezer gesztussal kelti életre kará-
csonyi mese Marikáját,  fürgén villog fel s alá, lefegyverző mimikával, tüneményes mozgás-
sal élteti gyermeki hősnőjét. Egyvégtében színpadon van, de nincs két egyforma mozdula-
ta, a nagyszerű koreográfiát  elementáris átéléssel formálja meg,  alakítása az évad legna-
gyobb teljesítménye.
Mit mondhatunk még   Juronics Tamás mesterművéről anélkül, hogy az (elkerülhetetlen!)
elfogultság vádja érjen?  A kiváló dramaturgiai koncepción,  a leleményes koreográfián, a
személyes hatáson túl, a finálé mindenre ráduplázott. A Mester, aki már hógolyó-csatával,
bonbon-esővel sikerrel vonta be kis nézőit a játékba, végül jótét öregapóként kikérdezte
őket: "jó volt a Karácsony? - Az ajándékok? - A bejgli? - A Diós, a Mákos? - És a Diótörő?!? "
Eszméletlen!!!  Még senkinek nem jutott eszébe,  hogy a legavatottabb, legőszintébb kö-
zönség véleményét tudakolja...
Együtt kiabáltuk a lurkókkal: Jó volt! Nagyon! - és legyen Jövőre is!!!                     2013

Fölényesen uralt technika, abszolút kidolgozottság, korrekt bravúrok:  az Henry Michaux
rajzaira készült jelenetecskék mégsem átütőek.  A művészi ábrázolás nullapontja a szimpla
utánzás, márpedig itt semmi más nem történik, mint a az ábrák pózokkal való megfelelteté-
se. Imponálóan unalmas, ám kiváló kontrasztja a második résznek.
Satie "bútorzati zené"-jét maguk az egyes táncosok zongorázzák, nem nagy ügy, ismerve a
szerzőnek  a közhasználati funkció fontosságát előtérbe helyező koncepcióját.  Annál ér-
zékletesebbek a duók, minden táncos, minden pár  legerősebb, legeredetibb oldalát mu-
tatja meg.  A testek lírikus dialógja,  a viszonyulások feszített abszurditása,  az ellentétes
érzések küzdelme. Elementáris őrület a galvanikusan vibráló táncosnő pulzáló lábmozgása,
a hiszteroid atmoszférától szinte szikrázik a parkett.
Megszakítva Satie szelíd harmóniáit,  a Trisztán és Izolda  szerelmi mámora következik, az
előadók átszellemült mozgásívei,  a beteljesült harmónia igézete a látvány ezoterikus szfé-
ráiba emelkedik. Nem tökéletes: maga az élő kontúrokba komponált zeneiség, maga a túl-
világi misztikum eleven apoteózisa.  Chouinard  mindig megadta a divatnak, a trendnek, a
meghökkentő polgárpukkasztásnak a magáét,  most azonban felért a tiszta poézis csúcsai-
ra.
Kimenekültünk a végén,  nehogy giccses közönségbarát ráadásokkal  ábrándítson ki,  sze-
rencsére visszakukkantottunk:  az együttes adakozó jókedvét láthattuk,  a végjáték is fel-
ért egy újabb produkcióval.

Nagyon jó a cím,van mit várni, van mihez kapcsolódni. Nagyon jó, hogy nem illusztrálja az
eredetit, nem hozza a figurákat, önálló szituációkat teremt.  Így elkerülve a "tiszta tánc"
veszélyeit és a mesefelmondás botorságait,   Barta Dóra  a jól megfogott koncepciót gaz-
dag intuicióval teljesíti ki.
Az ívelt mozgású  Kulcsár Noémi szigorú zakóban,  kívülről érkezve manipulálja a különbö-
böző gátoltságokkal küzdő szereplőket. A hórihorgas  Fodor András  a legkényszeresebb,
de nem kevésbé skizoid a Fehérruhás Baba,  Horváth Zita sem. A változatos tuttik, érzék-
letes szólók sorát  a klasszikus mellett,  azoknál erőteljesebben ható  elektronikus zenék
tagolják, a mozgáselemek is egyaránt merítenek a hagyományos és a kortárs eszköztárból.
A másik terapeuta,  Csere Zoltán  leginkább   Tóth Brigitta  nadrágos figuráját követi, az
események láncolata olyan rapszodikus, mint a pszichikum devanciái.
Barta Dóra  koreográfusi fantáziája végig képes vizuális tartalommal telíteni a produkciót,
lendületes a tempó, végig jellemző az arányos megkomponáltság következetessége. Előző
két darabja, a Romeó és Júlia és a  BartóKodály  után, ismét meggyőzően bizonyítja alko-
tói rátermettségét.
Rózsaszín narcizmus,  befelé fordulás,  szuicid hajlamok jellemzik  Szarvas Krisztiná-t, aki
végletekig kifeszített gesztusokkal hitelesíti  téveszmékbe zárt személyiségének kórképét.
A mű tengelyében a címszereplő Hoffmann,  Katonka Zoltán áll. Az ifjú táncos, megannyi
emlékezetes munka után, grandiózus alakítással lep meg. Kamaszos villogású gyorsaság, el-
söprő energiák,  az útkeresés tébolyában vergődő ember, pillanatnyi győzelmek bajnoka,
a keserűen felismert kiábrándultság elnémult vesztese. Végigjárja a szenvedély és a szen-
vedés stációit, elbukik és újra elindul, erotikát keres, szexet és szerelmet. Az utolsó ket-
tősben,  Szőllősi Krisztiná-val ennek végleteit táncolja el,  talán ez egyetlen elérhető ki-
utat mutatva meg. Alakítása nagy kihívás, amelynek kemény összpontosítással, a kimunkált
technika és az átélés egységében, nagyszerű teljesítménnyel felel meg.

Valami furcsa vonaglik, tekereg sűrű homályban a padlón,  kifacsart tagok, rángatózó moz-
dulatok. Követhetetlenül elvarázsolt, misztikusan túlvilági. Nem értjük, csak valahol legbe-
lül érezzük delejes sugárzását.  Góbi Rita  talaj-szólóval indít, szuggesztív felütést adva az
egész produkciónak, amely lényegében csak Ő maga.  Van ugyan még három táncos, ők a
pihenés idejét töltik ki,  egy harmonikus kiállású lány, egy szépszál legény,  egy erőteljes
hangokat is adó férfiú. Ám jelenlétük csupán nélkülözhetetlen kelléke  az egyedülálló vir-
tuóz bravúrjainak.
Átlósan tipegi be a teret,  a csicsergő madárhangokra  vijjogó kiáltásokkal válaszol, kezei
rebbenésével létesít kapcsolatot a többiekkel, félelmetes energiákkal uralja a játékteret.
felülírja az anatómia törvényeit,  negligálja az ok-okozati viszonyokat:  minden mozdulata
váratlan kontrában végződik, a lábfej, a csukló, a nyak, a váll lehetetlen irányokba fordul.
Fittyet hány a gravitációra, transzcendens síkra transzformálja a megszokott gesztusokat.
Csak bámulunk, csak elrévedve csodáljuk, míg észrevétlenül csúszunk át a bódító katarzis
mámorító szférájába.
Vörös szoknyában lépked a háttérben, kámzsába bújva istennői magasságokba emelkedik
társai vállán, lélegzetvételnyi szünetekkel váltogatja  mindig szuggesztív  megjelenési for-
máit. A fináléban, ismét majdnem sötétben,  enyhe bicskában feszítve, mérlegként imbo-
lyog a földön, tudattalan titkok ködébe végtelenítve létezését.
Értékelhetetlen kincs, de mit kezdünk vele? És mit tehet Ő, az extrém magányosság kalo-
dájában?  Egy este nem szólózható végig,  legfeljebb zenekarral,  látványokkal tagolható,
ahogy ezt a  Vadulva összművészeti spektrumában tette.  Vagy legyen Ő Puck,  a szent-
ivánéji manó, a bűvölő kobold, hintsen szerelem-mákonyt ámuló szemünkbe. De akkor a
Mesteremberek függő alternatívjait is  el kellene játszania, de a  Holdat és a  Falat min-
denképpen. - Na meg az Oroszlánt...

Régebben is kacérkodott a tánc-és a cirkuszművészet házasításával, de az minden képzele-
tet felülmúl, hogy most  az alternatív szcéna kiválóságai  valódi artista-produkciókat mutat-
nak be, míg a porond akrobatái a színpadi táncban jeleskednek.
A kemény felütést  a szereplők rapszodikus érkezése jelenti,  beoldalognak,  besettenked-
nek, a koboldfürge  Újvári Milán  éles szavakkal próbál rendet tartani, de a tagság annyira
laza, hogy még a hetykeléptű  Jenna Jalonen  szabadszájú antréja sem kelt nagyobb feltű-
nést: " halálra basztatott egy ellenőr a Metróban...".
Mező András  gólyalábakon araszol, a csapat hamarosan ellesi fortélyait,  Bora Gábor bum-
fordi nyögéseitől inspirálva,  totyogós tánclépésekkel használja ki  a humoros magassági fö-
lényt.  Az imponáló szalagdíszlet sem marad érintetlen,  felváltva kúsznak-másznak rajta, az
akrobatikus tekergések artisztikus mozgássorokba rendeződnek.
De a tánc se szorul a háttérbe,  Duda Éva robbanékonyan eleven koreográfiájában a teljes
együttes tombol. Páros vitustánccal őrjít  Egyed Bea és Bora Gábor,  amíg  Simkó Beatrix
tűzvörösben kontrázza  Jenna Jalonen  kozmikus sebességű gesztusait.  A népi elemekkel
parodizáló, követhetetlen gyorsaságú, sziporkázóan szellemes tuttiban a táncosok, csatto-
gó tenyerekkel, saját testükön játszanak vöröspacsit.
Némi megnyugvást hoz  Feicht Zoltán  a lírai lejtésű duóban, közben a szalagok lehetősé-
geit  egyre többen próbálják ki.  A csúcsra járatott Jenna önálló számmal triumfál,  míg a
a Trafó légteréből  majdhogynem kiröpülve,   Újvári Milán  gigászi  Foucault-ingaként len-
gedezve győzi le a gravitációt.  Marad ereje a konferálásra is,  szenvedélyes helyszíni köz-
vetítéssel követi a szalagakrobatának álcázott műúszólányok produkcióját.  Az artista és a
táncos,  Zoletnik Zsófia és Simkó Beatrix  elképesztő összhangban,  az Amuri Partizánok
Dalának parázs ritmusára vezeti elő, életveszélyes zuhanásban kulmináló remeklését.
Duda Éva merész vállalkozása sem volt kockázatmentes, lendületes invenciója, szédületes
fantáziája, a szereplők kételymentes odaadásával párosulva megérdemelt sikert hozott.

Miután mottónk:  "Csak arról, amit láttunk, csak arról, amit ajánlunk" - nehéz helyzetben
vagyunk, mivel,  ebben a formában,  még nem tetszik maradéktalanul a produkció.  Mégis
megírjuk véleményünket, mivel nem sok hiányzik ahhoz, hogy maradandó élménnyé, meg-
határozó értékké váljon.
Maday Tímea Kinga  szuggesztív, erős aurájú táncos, a visszafogott finomságú nyitóképet
azonban a jellegtelenül üres "zenei" háttér teszi tönkre.  Falvédőn a gombolyaggal játsza-
dozó cicák, giccses festményen szarvasok, videón a vágtató fehér ló,  zenében az agyon-
koptatott szívdobogás Rettenetes!!! - és fokozottan káros, halálos veszély érzelmi egész-
ségünkre!  Márpedig végetlen percekig csak ez dübög,  lefokozva  az ívelt mozdulatok, a
kitartott gesztusok zeneiségét.  Egyhelyben topog, ami szárnyalhatna,  lebénul, ami tága-
sabb atmoszférát kívánna. Lehetne apró rezzenésekkel tűzdelt csönd, beszűrődhetne tá-
voli szférák titkos zenéje,  parányi mozzanatok színezhetnék a lírai közeget:  egyből töké-
letesen érvényesülne a koreográfiában bujkáló költőiség.
Az ismertető a jövőben váltakozó zenei kíséretről beszél, nem kell messze menni, a GITT
formációk bármelyike alkalmas lehetne.  Nagyon jó a bíborvörös ruha, előlegezi a lassan
fokozódó szenvedélyes dinamikát.  Maday Tímea Kinga  erőssége  az agresszív indulat, a
tobzódó vadság, még a sikoly-monológ is hiteles,  de mennyire erősítené ezt az ütőhang-
szerek fantáziadús együttese,  a pergő ujjak,  csattogó tenyerek, eszeveszett tombolás-
ba crescendáló őrülete!
Akkor zuhoghat a víz,  csavarodhat a vörös lepel,  de bejöhetnének azok a villódzóan he-
ves, robbanékonyan gyors, fájóan hiányzó talajelemek is...Felkérjük tehát a Koreográfus
Urat,  hogy kiváló táncosát és saját munkáját  tisztelje meg, hasonló invencióval fogalma-
zott zenei anyaggal, - legjobb lenne, ha kézzel-lábbal maga is részt venne benne!

Rubin teát iszogat, vörös ágyon, a vörösszőkével.  Két keménykalapos  robban az idillbe:
"Josef K?" "Igen?!?" A kafkai rettenet betör a színpadra, hogy másfél órán át zúdítsa ránk
a kiszolgáltatottság képeit.  Barta Dóra,  akit eddig koreográfusként ismertünk, a fizikai
színház teljes fegyverzetével lép elő,  hibátlan dramaturgia /Réczey Tamás/:  kevés szó,
mindig a megfelelő helyen,  a hagyományos pantomim,  a klasszikus, a kontakt és a saját
invenció sugallatos elemei szuggesztív formanyelvvé ötvöződnek.
Grubachné remegő kezében trillázva csörög a teáscsésze, a reggeli főtt tojás a szájából
pottyan elő,  Polgár Emília  fojtott dinamikájú mozgása később,  csábítói szerepében is
lenyűgöző.
Az állandóan helyüket változtató állványzatokon  irdatlan iratkötegek halmozódnak. Ra-
kosgatják, cipelik, szortírozzák őket,  lépkednek rajtuk,  megdobálják velük a perrel fe-
nyegetett K.-t,  a szerelmet megtestesítő, vörösruhás  Sanziana Tartá-t élve temetik a
papírcsomók alá.  Bajkó László  parókás bíróként kopogja  az ügyrend ritmusát, festő-
ként szigorú keretbe zárja az eleven fejeket.
Barta Dóra  nagyszerűen használja  Katonka Zoltán  zenei anyagát,  az értetlen bizony-
talanság, az agresszív indulat,   az érzelmi önkívület atmoszférájának megteremtését ép-
pen úgy segíti,  mint a döngölően dübörgő expresszív mozgásokét.  Nagy Eszter  szédü-
letes tempóban cikázik földön s egen, vetődéseit, ugrásait vörösizzásig hevülő fejjel ko-
ronázza meg egy végtelen halálforgásban.  Veres Nagy Attila és Szekrényes László dé-
moni párosa sűrű öltözésekkel váltogatja szerepeit, felejthetetlenek a gumikötelek fog-
ságából szabadulni igyekvő, visszapattanó kudarcra ítélt kísérleteik.
Az együttes kidolgozott technikával, elképesztő állóképességgel, energikus átéléssel re-
alizálja a rendezői elképzeléseket, szólóban, tuttiban, szerepben, karban, egyaránt tel-
jes erőbedobással áll helyt. Vendégként  Várkonyi Eszter tökéletesen illeszkedik a tár-
sulat érett stílusába,  Orbán Levente  pedig anyanyelvi szinten míveli azt. Az ő Josef K-
ja elgyötört arcú, megkínzott, megalázott férfi,  mégsem veszíti el emberi tartását. Fel-
feszítik, padlón görgetik,  tapossák, hurcolják,  vallomásra kényszerítik, egy óvatlan pil-
lanatban, kedvesére gondolva, mégis feldereng arcán egy halvány félmosoly. A formátu-
mos alakítás, karizmatikus erejével, lézererős gyújtópontja a nagyszerű előadásnak.
"Az eljárás maga az ítélet". A kafkai vízió mellbevágó erővel érvényesül, alkotói munkájá-
val  Barta Dóra  a kortárs fizikai színház ígéretes mezejére lépett, amely tágabb lehető-
ségeket hordoz, mint a szimpla koreografálás.  Invenciója,  arányérzéke,  színpadi látás-
módja, fantáziája és bátorsága megvan hozzá,  reméljük, hazai vizeken is találkozhatunk
majd érzékletes alkotásaival.

A fizikai színház köpönyegéből előbújt a fizikai operett. Primadonna, Bonviván, Táncoskomi-
kus és Szubrett. A Csárdáskirálynő Honthy Hanna hangján nosztalgiát gerjeszt, ám szemünk
előtt vaskos paródia bontakozik ki.
Bakos Éva,  a múlt idők dívája, avítt gesztusokkal bűvöli képzeletbeli közönségét,  a szuicid
bonviván, Kroó Balázs a méla megvetés és az ajtókilinccsel eszközölt öngyilkos zsarolás vég-
letei közt ingadozik. A szerelmi négyszöget kiegészítő második vonal kényelmetlenül fészke-
lődik a fapados zsöllyékben, Kálmán Imre zenél, szavak helyett pantomim beszél.
Simányi Zsuzsa  elementáris invencióval alkotja meg,  tízezer elemből álló gesztus-nyelvét.
Pontosan elemzett szituációk, keményen körvonalazott figurák,  a tekintetek és mozgások
kifejező kavalkádja.  Még az eldobott virág is  hajszálpontos röppályát ír le,  a testek és a
tárgyak viszonyulása  komikus paradoxonokban alakul ki előttünk.  Csodálkozunk, nagyokat
nézünk, ízelgetjük a forma grammatikáját, aztán feladjuk az oknyomozó értelmezés bárgyú-
ságát, derűsen szippantjuk be a groteszk atmoszféra nedvdús levegőjét.
Masszív férfiasságában,  Tóth Máté  erélyesen érvényesíti macsós fölényét,  hűtlen kedve-
sét mosogatórongyként csapja a balkon korlátjára.  Guary Szandra érzékletes mimikája hí-
ven követi bűvös mozgását, mely még a puffanó eséseknek is muzikális felhangokat ad. Né-
ha feltűnik a Bethlen Téri Színház Anonymus-a, bebútoroz, kidünnyög,a végén meg hygié-
nikus műveletekre biztatja a szereplőket.  Rendet is raknak,  Bakos Évá-nak  még a porszí-
vózása is primadonnaian emelkedett.  Kroó Balázs  a parázs üldözési jelenetben pajzsként
székeket használ, dühében poharakkal együtt tépi fel az asztallapot és azt a fej fölé emel-
ve támad.
Az együttes félelmetes összhangban realizálja  a presztisszimó tempóban kottázott cselek-
ményt, szól a  "Jaj cica",  a "Rongyos élet", a negédes bájt a paródia élessége sebzi. Nagy-
ívű keringő édeskés dallamára, szemünk láttára őrül meg a kecses szubrett. Eszement moz-
dulatait, szaggatott vitustáncát az önkívület sikolyai kísérik. Kicsavarodott végtagokkal vág-
ja földhöz magát, hisztérikusan kacag, követhetetlen gyorsasággal viharzik. Guary Szandra,
akit joggal tekinthetünk a rendező  Simányi Zsuzsa  jelenidejű reinkarnációjának, gigászi
szólójában hipnotikus átéléssel hatványozza fizikai teljesítményét. Milyenek lehettek, ket-
ten a próbákon, amikor mágikus kölcsönhatásban együtt alakították a koreogáfiát?!?
A varázsos produkció turbulens fináléba torkollik, reprízként mindenki bemutatja jellegze-
tes gesztusait, a kábító forgatagból felocsúdva első gondolatunk: de jó lenne még egyszer!

A BartóKodály-ban a koreográfus jól megtalálta a klasszikus és a kortárs passzusok arányát,
most azonban, helyenként zavaró, ellentmondásos részek ütköztek.
Nem értjük az allegorikus lábmosásokat, főleg, ha gyilkolászásba fulladnak,  mi szükség van
a nevetséges díszletecskékre és miért csak a címben szerepel az ősközösségi horda?
Ettől eltekintve, ha puszta táncjátéknak fogjuk fel, semmi bajunk sincs a frissen pergő ké-
pekkel. Lajkó Félix egysíkú, őrjítően unalmas zenéje ugyan bántó, de nem képes fékezni
az elementáris lendületet.
Már a nyitás megfog  tömbösített szilajságával,  szikráznak a szemek,  csattognak a talpak.
Kun Attila  koreográfiáját valami felszabadult mozgásmámor izzítja fel,  a KET táncosai pe-
dig tökéletes biztonsággal és érezhetően  nagy kedvvel vetik be magukat.  Pihentetőnek
megfelelnek a jelképes szobabelsőben játszódó epizódok, a falfestő hevességgel azonban
még így se tudtunk mit kezdeni.
Kézről-kézre vándorol a kenyér,  eszeveszett hajszában küzdve egy falatért, csipegetik is
szorgosan. A motívum szépen záródva tér vissza a végén, kéz a kézben, megbékélten maj-
szolják a búboskemence árnyékában.
De addig még sok izgalmas pillanat vár ránk. A frissen érkezett  Petrovics Sándor  akroba-
tikus humorral próbálja, meglehetősen hideg kedvesét hódítgatni,  villámgyors gesztusok,
sarkos megállások, tromfként kivágott spárgába zuhanás...
Nagyon várunk egy lírikus, melankolikus, amolyan nagy szólót, de boldogan beérjük Frigy
Ádám és a most is ívelten muzikális  Hargitai Mariann  gyönyörűséges kettősével. Van az-
tán még lassan tornyosodó gúlaépítés és egy bravúros jelenet, mely sehogy sem illeszke-
dik,  de önmagában is jelentőssé teszi az előadást.  Helyben futva robban be  Petrovics
Sándor, szédületes vágtája közben hozzávágott tárgyak légiójával kell megküzdenie. Pille-
palackok, ölnyi szivacsok, tárgyak és eszközök sokaságát hárítja őrült iramban, katartikus
élménnyé fokozva briliáns produkcióját.

"A zene mindenkié": nagyon régi és nagyon hasznos, zenei ismeretterjesztő bérlet-sorozat.
A nézőtéren iskolások, a bevezető értelmes és tömör. Először magyar némafilmeket látunk,
élő zongorakísérettel,  legjobban Mackó úrfi pesti kalandjai tetszenek,  az igen mozgalmas
autós üldözések közben,  mai filmeseinknek is például szolgáló,  Budapest legszebb neveze-
tességei körében játszódó dinamikus képsorokban gyönyörködhetünk.
Stravinszkij  pantomim-zenéje  ritkán hangzik el teljes szövegével,  most nemcsak a mozgá-
sok, de a mondatok is eklatáns erővel érvényesülnek. Almási-Tóth András két szereplővel
realizálja a darabot, a zenekar viszont teljes létszámban abszolválja a nagyszerű kompozíci-
ót.  Rozmán Lajos  vezénylése érzékletesen jeleníti meg  a legapróbb motívumot is,  a ma-
napság, sajnálatosan, még mindig "modern"-nek tekintett zene könnyen találja meg az ifjú
nézőkhöz vezető utat.
A Katona  Krisztik Csaba  saját koreográfiájával kel életre, a Forte Társulat zseniális színé-
sze pregnáns deklamációval mondja a szöveget is. Gesztusainak elementáris koncentráltsá-
ga, egyéniségének delejes aurája fergeteges iramban érvényesül, az Ördög, Horváth Illés,
talpig feketében csábítja a rossz útra.
Almási-Tóth András  minimális eszközökkel, pontosan értelmezett, tempósan összefogott
produkciója meglepő mértékű tetszést vált ki, a kortárs zenében, kortárs színházban egy-
aránt kevéssé jártas publikum körében. Belőlük magától értetődően válhat a korszerű mű-
vészetek lelkes közönsége. Ha csak ennyi lenne, az is nagy öröm,  de az a közlés még job-
ban szíven ütött, hogy a jövő évi előadások már a megújult  Zeneakadémia, évek óta fájó-
an hiányzó pódiumán lesznek!!!

Elkínzott arc, terpeszben pulzáló lábak, facsarodó karmozgás:  Góbi Rita extrém szólójá-
valüti meg az alaphangot. A zenei hátteret  Dóczy Gabriella hárfajátéka, Banczik úr he-
gedűje és az első legjobb  Takáts Eszter  eredeti dalai biztosítják.
Shintavong Zsófia  fenséges nyugalma, a  Samu Kristóf-fal abszolvált duett  csápos virág-
szálhajladozása kontrasztál a koreográfus-táncos eruptív mozgásával, a negyedik személy
szerepeltetését azonban még az ő vitathatatlan kreativitása sem képes igazolni.
A középrészben  Góbi Rita pajkos manó, mélyguggolásban ide-oda pislantó,  szerelemre
éhes kobold,  anerotikusan pajzán nimfácska.  Lassított merengéseiben lírai hajlamait is
megmutatja,  hogy aztán a végjátékban  őrjítő fokozással tegye katartikussá az élményt.
Vad fejmozgással suhog a fekete és a vörös hajzuhatag, gyorsul a tempó, már csak ő ma-
rad, ezerszer ismétlődik  a fékeveszetten oldalazó fejmozgás, a tekergő karok delíriuma.
A kölyök-ördög, a démonfióka egyre jobban belelovalja magát,  fittyet hány a fizikai tör-
vényekre, nyíló mosolya elárulja,  mennyire élvezi önfeledt vágtáját.  A nyúlánk virágem-
berek elégikus kontrapunktja  még jobban kiemeli  eszméletlen táncának lenyűgöző vol-
tát.
Nem fogadtuk meg tanácsát, miszerint ne tapsoljunk, ha tetszett, de hiába vertük össze
óriási erővel kezeinket, örömünk kifejezése  meg sem bírta közelíteni a varázsos produk-
ció elementáris intenzitását.

Nem mondhatnók, hogy a tavalyi  West Side Story  után bármin meglepődnénk,  amit a vi-
haros lendületű  Marton-Hegedüs D.G.-Forgács osztály, parttalan fantáziájú mozgásmeste-
rével tálal elénk. Táncolnak, játszanak, énekelnek magától értetődő könnyedséggel, de a
vívás koreográfikus fogásai eddig még nem szerepeltek a gazdag étlapon.
Megtévesztésül  Tom Waits whiskybe fojtott tangója kábít, a kordába szorított érzékiség
nyújtott lépései suhannak.  Ám pillanatokon belül kitör  a vetődések, ugrások, röpülések
vulkánja, a GNM-es Kontúr Fizikai Színház repertoárjából - , Bál, Az (első)Bál, Jazzbolero,
Kamaszkorom /- ismert elemek invenciózus átfogalmazódásban szervülnek a 12 tagú együt-
tes produkciójába.  A Kódex a Tangón túl  a Kontakt- és a Kortárs-nyelv, valamint a Vívás
vezérmotívumait vonultatja fel.
Janka Barnabás tangózik Szabó Eriká-val, de a felek teljesen egyenrangúak, a macsós jel-
leg eltűntével  a tökéletes együttlélegzést érzékeljük.   Bach Kata és Csapó Attila  páro-
sát is szájtátva figyeljük, persze csak egészen rövid ideig, a párok és alakzatok iszonyatos
gyorsasággal cserélődnek.  Az  Éden-ben, Jazzbolero-ban megcsodált  Sinkó Réka,  gála-
vendégként  félelmetes pörgésekkel szárnyal a légben,  példázatosan elöljárva az akroba-
tika muzikalitásában.
Váratlan olimpiai műsorszám:  amazonok néznek farkasszemet  éles párbajtőreikkel. Táma-
dókitörések majdnem spárgában, villogó szemek és villanó fegyverek. Mészáros Blanka és
Zsigmond Emőke a nyers erőt hatványozza hajlékony lazasággal, eláll a lélegzet, a spádék
csak centiméterekkel kerülik el a feszülő testeket. Aztán a fiúk is kitesznek magukért, az
ellenfelek sűrűn váltakoznak, szinte mindenki összecsap mindenkivel,  Tóth János, Zoltán
Áron az utolsó csepp vérig küzd,  Vecsei Miklós Hasi  és a hamleti Wittenbergában edző-
dött  ifj. Vidnyánszky Attila még karate-fogásokat is bevet a veszett viadalban.
Gyöngyösi Tamás  egyszerre mozgat egy tucat embert,  mindenki mást csinál!,  ám a tér-
ben asztronómiai pontossággal örvénylenek a gesztusok. Úgy vívnak tangó közben, ahogy
a vágások és védések, kontrák és rekontrák hangolódnak muzikális egységgé.  A tetőpon-
ton szédítő kavargásban csúcsosodik  a fokozhatatlannak hitt őrület,  huszonnégy láb, ti-
zenkét pár, tizenkét tőr cikázik az elementáris hatás vörösizzásában.
Szegény  Tóth András-ra öt donna szegezi fegyverét, hősiességének jutalmaként a finálé-
ban  Lőrinc Katalin-nal tangózhat egyet.  Elcsitul a harci zaj,  a bűvös ritmusra békésen
összesimulnak az acélos derekak.
Repertoáron tartani lehetetlen,  a közvetlen életveszély miatt  csak állandó tréning mel-
lett játszható, de mi lenne, ha egyszer, egy exkluzív örömünnepen, mondjuk a Bernstein-
szvittel, netán a Jazzboleróval kooprodukcióban újra beájulhatnánk tőle?!?

Címével ellentétben duocross:  Hargitai Mariann  szólója  Jungin Lee  geometrikus mozgá-
sában tükröződik. Sok értelme nincs ennek, bizonyára a táncművészeti koncepciótól távol-
eső okok kényszerítették ki.
Ivan Shopov  elektronikus hanganyaga, parttalan hömpölygésével, elvétve felbukkanó ritmi-
kai elemeivel  nehéz feladat elé állítja a táncosokat.  Egyhangúsága,  legalább az aranymet-
szés környékén megkívánna egy váltást, enélkül a változatosságot  a gazdagon kimunkált ve-
títések biztosítják.  Polina Stoyanova videója, növekvő-zsugorodó, irányváltó téglalapjaival
híven követi,  illetve vezérli  az aktorok lépéseit.  A testekre vetülő folthalmazok, nyüzsgő
elevenségükkel,  táguló-ritkuló terükkel  ellenpontozzák a gesztusokat,  labirintusokat raj-
zolnak, vagy éppen felnagyulva fehérbe tűnnek.
Talajhoz préselve vergődnek a testek,  lassan élednek,  fokozatosan gyorsulva lakják be a
színpadot. Villám-forgások, heveny pozicióváltások, váratlan kontrasztok:  Jivko Jeliazkov
koreográfus fantáziája könnyedén győzi le az időt,  mozgalmassága, változatossága az utol-
só másodpercig  feszült érdeklődést kelt.  Hargitai Mariann  legapróbb rezdülése is elké-
pesztően muzikális.  Óvatosan indul, robbanékony gyorsulással bontakozik ki, érzékenyen
csillapodik:  ahogy a nagy hegedűművészek intonálják mennyeivé  a legszimplább dallamot
is.  Gömbölyű, az utolsó ezredmásodpercig kitartott, sistergően sziporkázó, lenyűgözően
ívelt. Elementáris őserő párosul benne  könnyed természetességgel,  dinamikus lendület
könnyed hajlékonysággal.
A fehér vonalak végül egymás felé indulnak, találkozik a két szempár, de ettől sem válik a
produkció kétpólusúvá.  Végtelen elfogultságunk védhetetlen hevületében, az elejétől a
végéig,  csak a páratlan  Hargitai Mariann-t csodáltuk, igen jó hír, hogy már áprilisban új-
ra láthatjuk ezt a művet, immár szólóban, valós  Monocrossing-ként.

Rettegtünk a csodálatos, ám csontig lerágott  Ravel Boleró-tól, mindössze 24 perc és az is
csak egy frenetikus fokozás, amivel még Béjart sem tudott mit kezdeni: a Tavasz ébredése
felejthetetlen nyomorék fiújának, idősebben táncolt,  szólója teljesen érdektelen volt, a
kisfiús-kislányos tömegeket mozgató két variáció is meglehetősen egysíkú.
A reményteli JazzBolero cím azonban biztató,  a kezdés visszafogottsága szépséges. Vissza-
fojtott lélegzettel követjük a csöndes találkozások, fékezett ugrások, változatos kontaktok
folyamatát. Gondosan koreografált, imponáló verekedés csigázza a kedélyeket,  majd a né-
mán pihenő, koncentráltan figyelő táncosok erőterében  az éppen aktív párok ütközések,
forgások, emelések lazán kapcsolódó sorozatát keltik életre.
És akkor kisdobon, halkan, felpereg a triolás ritmus,  hogy végig alapban vezérelje a zenei
anyagot, amely főleg jazzes improvizációkból épül. Nagyívű zongoraszóló, buja szaxofon-fu-
tamok, a lassúdad fokozás emelkedő feszültsége.  Gyöngyösi Tamás  kiapadhatatlan fantá-
ziával bontja ki  az emelkedő intenzitás lehetőségeit,  lépésről lépésre vezetve nagyszerű
együttesét a katartikus megtisztulás tetőpontjáig.
Az új fiúk,  Pásztor Máté és Dörnyei Dávid  természetes könnyedséggel illeszkednek be a
régi, már-már legendás neveket felvonultató  férfi-csapatba.  Kurkó József,  Éden-beli hu-
mora és a  Kamaszkorom legszebb nyara  tanár ura után most sem marad észrevétlen,  gi-
gantikus emeléseivel az atlaszi termetű, érett magabiztossággal röptető  Bordás Mihály tű-
nik ki. Pataky Ádám  sem hazudtolja meg kihívó rock'n roll és twist-variációival kivívott hír-
nevét, azonban bármilyen megkülönböztetést igazságtalan lenne tenni:  váltott partnerek-
kel mindegyik táncos meggyőzően realizálja  az egyre összetettebb koreográfiát.  Az újon-
nan verbuvált  lányok,  Szilágyi Gabriella  ígéretesnek tűnik,  Csikász Ágnes  kocsonyává
elektrosokkolja a férfinemet,  Kálmán Henrietta  lobogó szőkesége versenyez  életteli di-
namizmusával.
Sinkó Réka, akit először vörösizzásban láttunk az  Éden  őrült forgatagában, most testtri-
kóban, démonmosollyal, artisztikus hajladozással, egyre jobban kiteljesedő színészi eszkö-
zökkel írja fölül a hozzá fűzött felfokozott reményeket. Az öt dalia karjaiból, karjaiba, kar-
jai által suhan dermesztő magasságokban, többszörös vetődések, csavart szárnyalások vég-
telen sodrában.  A magassági csúcsot eddig a Carmina Burana rakéta-lányai tartják, de az
egymásra rétegezett mozgások, a hatványozott légakrobatika, a hihetetlennek tűnő folya-
matosság révén, de a horizontális változatosság  térbeli rekordja vitathatatlanul a  Kontúr
Fizikai Színház  gárdáját illeti meg.
A végső moduláció egészhangos emelése  beláthatatlan magasságokba transzformálja az él-
ményt, az ősrobbanás dübörgése elhal,  üvölteni szeretnénk, de még bénultan meredünk
a lenyűgöző gesztus-szimfóniát hordozó színpadra...
És akkor megszólal egy felnőttbe csukló kamaszhang,  Weöres Sándor  túlvilági álomüzene-
te, - a ködös távlatban  füstös párák hullámzanak az égbe, hunyó parázs fénye sejlik és az
érett almák lustán hevernek a zöld gyepen.
Gyöngyösi Tamás elbűvölő kádenciával ellenpontozza  észvesztő táncakrobatikájának tom-
bolását, a félhomályban  Sinkó Réka  varázsosan árnyalt, simogató szépségű mozdulatainak
tiszta poézise csillapít az áhított harmóniába.

Az egy éve működő  Független Előadóművészek Szövetsége  együttműködésre, vitafórum-
ra, közös ellenállásra szólítja fel tagjait.  A Rendhagyó Sajtótájékoztatónak is meghirdetett
eseményen a szakmák jeles alkotói szóban mondták el véleményüket, amit a táncművészek
élő performansza gazdagított.
Láttuk a  MU Terminál  fiataljait,  Grecsó Zoltán  alpesi sátras,  maszkos gesztusparádéját,
a legütősebbnek  a szóban,  mozgásban egyaránt elementáris  Gergye Krisztián  bizonyult.
Szellemes szófacsarásait,  kemény beszólásait  extrém koreográfiájával hatványozta, felkiál-
tójelként funkcionált a magvas verbalitások után.
A békében hallgatnak a politikai múzsák, de ilyen kiélezett harci helyzetben minden műfaj-
ban meg kell szólalnia a szikrázó ellenvéleményeknek.  Színházban, filmben, könyvben, ter-
mészetesen táncban, mozgásszínházban is.  Csak a zenészeknek nehéz,  nincs bal- és jobb-
oldali Desz-dúr, avagy G-moll, egyik jobb a másiknál.
Hallottunk idézeteket  a kormányoldal sztupidjaitól,  kedvencünk Kerényi Imre: "Olyan or-
szágban szeretnék élni, ahol mindent és mindenkit ellenőriznek".
Az est folyamán Réti Anna, bámulatos teherhordói állóképességgel, fokozatosan az összes
széket kicipelte a nézőtérről. Az ülőalkalmatosságokból impozáns, emeletnyi szobor épült:
az elhagyott színház emlékműve, - az MMA vezérnek készülő trónussal a tetején?  Bárcsak
omolna már.

2 0 1 2

Három évente újraolvassuk. Hat példányunk volt eddig, egyiket sem kaptuk vissza. (Legjob-
ban az fáj,  amelyiken egy kisfiú pocsolyát ugrik át Szilágyi Lenke fotográfiáján).  Félünk a
filmváltozattól,  naturális képekben  ezt nem lehet.  Horváth Csaba  eredeti formanyelvén
viszont, letaglózóan brutális erővel, zseniálisan sikerül. A  Tavasz ébredésé-ben, a zsámbé-
ki Evangélium-ban alig, a Godot-ban,  Peer-ben sokat beszélnek, a Toldi az első sortól az
utolsóig, szó szerint elhangzik. Dialógban vagy narrációban,  Agota Kristof szikár mondatai
most egytől-egyig, géppuskatűzként ropognak.
Játszódhat a világ bármelyik perifériáján,  sajnos, ez itt a mienk,  Ökrös Csaba  hegedűje,
a végén pedig az életbe-halálba táncoltató  magyar rapszódia szörnyű múltunkhoz köti. A
színpadon,  sütőtökök tányéraknái között botladozik a két kisfiú.  A líraibb  Nagy Norbert
és a visszafojtottan robbanékony  Krisztik Csaba,  sziámi ikerpárként  egy lénnyé fonódik
össze  az egymásra utaltság  világvégi magányában.  Külön nyelvet beszélnek színházi érte-
lemben is,  a pregnáns dikció,  a kifejező gesztusok, a párhuzamos mozgások audiovizuális
mondatait.
Mobil díszletként, kellékként  az életben maradás  egyetlen lehetőségét jelentő,  háztáji
veteményeskert zöldségei szolgálnak. A paprika bohócorr, a póréhagyma mankóbot, a bú-
gócsiga alakú dísztök gramofonként pörög,  a káposztalevelek foszlott rongyokként válnak
koldusgúnyává.  Kádas József rendőre krumplizáport zúdít a gyilkossággal gyanúsítottakra,
mazochista német tisztként fél vöröshagymákat szorít a szemeire. A Nagymama,  Andrássy
Máté fejére hálóba kötött burgonyák borulnak,  a krumpliszsákok börtönfalából könyörgő
kezek bújnak elő.
Agyag és sár, fém és fa után  Horváth Csaba  gyúrt tésztával is  százféle dolgot képes meg-
jeleníteni. A postás nyakára tésztakötél hurkolódik,  az éhező katona ehető tésztaálarcot
kap, - szárazon ceruzaköteg,  sapka,  tüskeként ágazó fejdísz lesz belőle. Dolgos kezekben
macskafejet formáz,  rétesvékonyra nyújtva, a félnótás Nyúlszáj,  Blaskó Borbála  tetemé-
re halotti lepelként borul.  Ősmasszaként uralja a pőre testeket, a vágyakozó szolgálólány
piciny falloszokat simogat belőle.
Félelmetes zuhanás  az embertelen lét pokoli bugyraiba,  rettenetes szembesülés a múlt
árnyaival. A kompozíció vasfegyelme, a játszók emberfeletti odaadása, az ezer momentum-
ból kikezdhetetlenül összeálló,  gránitkemény egység  Agota Kristof  belső purgatóriumát
a látható univerzum időbeli, negyedik dimenziójával tágítja végtelenné.
Mindenki a magáét: az Anyát bomba találja, az Apa aknára lép, a Nagymama halálát méreg
könnyíti meg. Piros ruhában, őrült szeretetvágyban ég a lelkész cselédlánya, felejthetet-
len jelenetében  Simkó Katalin fájdalmas tragikummal állítja elénk a szépre éhezés és az
öntelt intolerancia  ördögi ambivalenciáját.  Imádja a gyönyörű gyermekeket, megvetően
gyűlöli  a halálmenet nyomorultjait.  Katartikus csúcspont,  amely tetőzi  Krisztik Csaba,
Nagy Norbert  és az együttes kétórás maratoni bravúrját.
Aki nem olvasta a XX. századvég legnagyobb regényét, azt is kiüti,  Agota-rajongóknak pe-
dig örökbecsű élmény, a könyvhöz hasonlóan, akár többszörösen is.

Minden fizikai-táncszínházi produkció alapkérdése,  mennyire ismeri a néző a történetet
máshonnan. A Homokasszony alapkönyv, de nem mindenkinek, aki nem olvasta, egy másik
darabot lát.  Persze, miért kell okvetlenül sztorit keresni?  Ha olyan erős, mint ez az elő-
adás, megáll a lábán a látvány,a játék, a mozgás magában is.
A homokgödör falát  bambuszépítmény helyettesíti,  időnként fenyegetően rányomul az
emberpárra, a homoklapátolást a fal,  feszítőrudakkal történő visszatolása jelképezi. Ütő-
hangszereken megállás nélkül szól  Mezei Szilárd  zenéje,  szorongató, időtlenül transz-
cendens. Gemza Péter koreográfiája lassított szuggesztióval operál, minden érzelmi meg-
nyilvánuláshoz talál adekvát gesztusokat. A két ember egymásra találása,  a férfi számára
a rettenetes szituáció felismerése,  a kétségbeesés és a beletörődés fázisai,  mind érvé-
nyesülnek a látható és a hallható közegben. Mert a szereplők, teljes színészi fegyverzet-
ben képesek megszólalni, totális élménnyé fokozva  a nemcsak fizikai színházat. A homok
asszonya,  Nagy Eszter finom rezdülésekből építi figuráját, reálisan közelíti meg kiszolgál-
tatott helyzetét, robotba fásult embergép, szabadító érzésekre vágyó nő.  A Romeóként
megcsodált  Veres Nagy Attila  egészen kivételes erővel  szólaltatja meg  hétköznapi hő-
sét,  mozgásának muzikalitása,  energikus harmóniája izzó gyújtópontja  a nagyszerű pro-
dukciónak.  Polgár Emilia   frenetikus vitustánca képviseli a külvilágot,  Bajkó László és
Szekrényes László  markáns létezése jeleníti meg  a falubeliek hozzáállását. Kár, hogy a
végkifejlet, a tenger látványa, a megízlelt szabad levegő utáni visszamászás a megszokott,
jól kiismert börtönbe elmarad,  így a katarzis csak  az alapállapot átélésére korlátozódik.
Ám, ha teljesen érintetlen tudattal nézzük,  Gemza Péter  munkája,  minden narratív tá-
masz nélkül is maradandó élményt jelent, újabb jelentős állomás az  M Stúdió életében.

Táncoslábú lányok hajladoznak  színpadi virágoskertjében,  isteni mozgatóként irányítja
őket, instruál, vezényel, tapsol a közönség soraiból, majd, egy váratlan pillanatban, ő is
táncolni kezd.
Bizet: Gyöngyhalászok, Nadír áriája, a nagy lírai tenorok szólóálma.  Sejtelmes lírai lebe-
gés, végtelen dallamívek, költői lassítások. A táncos mozdulatainak tágassága, lelassított
lendülete,  ábrándos szépsége  láthatóvá teszi a láthatatlan zenét.  Minden gesztusa az
utolsó milliméterig kitartott, harmonikusan lekerekített, a légbe rajzolt vonalakba sűríti
a teret. Mint mélytengeri folyó, titkosan áramlik,  vibráló fényben dereng, mint a vízen
átszűrődő fény.
Hámor József  szólójában a tudatalatti ismeretlen sötétség titkai örvénylenek. Nem ért-
jük: átéljük, nem magyarázzuk,  átadjuk magunkat a testetlen harmónia igézetének. Pe-
dig csak a karok köröznek méltóságteljesen,  csak a fej fordul kérdőn az égnek,  csak a
törzs írt le  hajlékony hullámvonalakat. Ám mindent  az érzéki muzikalitás  poétikus szug-
gesztiója hat át, varázslatában a szemünkkel hallunk és a fülünkkel látunk.
A gyöngyhalász alámerül, körülöleli a végtelen óceán,  percekig van lenn,  utolsó csepp
levegője éppen hogy kitart a felszínig.  A táncos átadja magát  a parttalan időnek, bízik
a zene arányosságában, felszabadultan éli át  a dallamívek transzcendenciáját, alálebeg
a titkok tengerébe és felhozza a mozgásvarázslat igazgyöngyét.
Szépek a virágok,  sokszínű koreográfiára táncolnak a lányok, de ebből az estéből  az az
időtlen néhány perc, az a múlhatatlan csoda marad meg bennünk,  Hámor József-é.

A két nagy zeneszerző csupán húzónév: műveikre klasszikusba hajló, ám lendületes koreo-
gráfiák születtek. Kontrasztnak kiváló  az elektronikus zene,  amelyre meghatározó értékű
kompozíciók készültek, kortárs táncnyelven.
Zachár Lóránd  artikulálatlan hangjai: nyögések, fulladások, torokhangok, hörgések, vizuá-
lis megfelelésekre találnak az invenciózus gesztusokban. A  Balássy Szilviá-val előadott né-
ma etűd aztán  teljesen átengedte a terepet  Kun Attila  szélesskálájú koreográfikus fan-
táziájának.  Katonka Zoltán  nagyívű dinamizmusával tűnik ki,  a gyermek és az anya kettő-
sében érzelmesebb líraiság is helyet kap.
Kodály zenéi valóban jellemzőek, ám Bartókunk nem ezen opuszai által vált naggyá. Pihen-
tető megnyugvást mégis hoznak a mai hangvételű mozgások között, közben izgatottan vár-
juk  az újabb pulzáló zúgásokat,  dübögő basszusokat,  melyek jobban szolgálják a kortárs
stílust.  A fojtott szipogások,  köhögések,  halálos hörgések illenek  Balássy Szilvia spicc-
paródiájához, míg a térdhajlatba szorult fej bénán kering a misztikus térben.
Végül azért a régi értékek is helyükre kerülnek, Barta Dóra Napoleon csatájában és az el-
pusztíthatatlan Toborzóban sziporkázó fantáziával jeleníti meg az anekdotikus tartalmakat.
Alternatív a klasszikusban,  érdekes p/i/árosítása a különféle értékeknek,  de mindenkép-
pen közelebb visz a sokszor csak elvontnak tartott kortárs táncnyelvhez.

Újabb arcok, újabb elképzelések a szabad improvizáció terén,  felszabadult spontaneitás,
árnyaltan fegyelmezett formában. A zenekar összetétele is más: gitáron  Gregory Zeigler
és Horváth Márk, énekel  Döbrösi Laura és Roszík Dániel, az ütőhangszereket a spiritus
rector  Hámor József  kezeli.
Lőrinc Katalin és az improvizációs esteket kezdeményező-rendező  Maday Tímea Kinga
eredeti szólókkal teszi le névjegyét,  duettjük meditatív poézisével  tűnik ki. Szürkében,
pirosban két táncos,  Bordás Emil és Mikó Dávid Béla  mutat,  főleg talajon, dinamikus,
forgásokkal tarkított változatokat, Rónai Attila apró gesztusokból építkező improvizációi
mellett,  Egyed Beá-val viharos energiákkal telített párosban is remekel.
Egy pillanatra sem lankad a tempó, a várakozók koncentrált figyelemmel követik a tánco-
lókat, egyes mozgáselemek  újra felbukkannak,  vagy variációk formájában  élnek tovább.
Nincs érdektelen perc,  a produkciók  egymást erősítve fokozzák  az összkép érdekessé-
gét. Jorge Guevara Larotta,  az egyéniségekhez érzékenyen alkalmazkodva,  mindhárom
táncosnővel képes kiváló duettet alkotni, könnyed nyugalmát  intenzív belső energiák iz-
zítják.  Egyed Bea hisztérikus feszültséggel telített, fantasztikus hevességében is arányo-
san artikulált szólója, sodró lendületével, muzikális fantáziájával méltó betetőzése a pom-
pás estének.
Ne sértődjön meg egyetlen koreográfus sem: sokszor mélázó kihagyásokkal szemléljük va-
lamely munkájukat, persze! nagyon nehéz hosszú perceken át mindig újszerűt adni, - ám
ezeken az improvizációs találkozókon  egyetlen másodpercig sem lankad a figyelem, talán
azért,  mert mindenki azt csinálja,  amit nagyon tud,  nagyon szeret és a felkínált szabad-
ság alkotói szárnyakat ad a koreográfiáktól általában gúzsba kötött táncosoknak...

Ketten is csápos vörös fejékben végződő trikóban tekeregnek,  Sinthavong Zsófia  nyurga
szilfid-termetével, cikázó karmozgással veszettül hajladozik. A centrumban  Bicskey Lukács
áll fenséges monstrumként, ékesen deklamálja  Tolnai Ottó  míves textusát.  Szárnyas pon-
csókban mozog három táncos, Gyulai Csaba és Kallai Nóra zenéje elvarázsolt, misztikus at-
moszférát teremt.
MInden képekben, gesztusokban fogalmazódik,  nincs "üzenet", nincs "mondanivaló". John
Cage:"I have nothing to say and I say it,...that is poetry. Nincs mit mondanom és ezt mon-
dom, ...ez a költészet.  Az önmagukban létező vizuális jelek érzékletes élménnyé szublimá-
lódnak a nézők tudatában, vagy inkább a tudattalan, a tudatalatti szférában.
Góbi Rita  koreográfiai fantáziája  minden szereplőnek tartogat  kívánatos lehetőségeket,
kézenjárós szólóval tűnik ki  Székely Szilveszter, Samu Kristóf bohóc-orral is őrzi elegán-
san férfias formátumát.
Elképesztően izgalmasak  Tresz Zsuzsa  szürreális jelmezei, a banánszoknyákat idéző spicc-
tütü  különös aurával övezi a táncost.  Ilyés Lénárd  kőszoborként  áll a háttérben,  előt-
tünk rezdülésnyi vibrálásokkal, kacskán kicsavarodó lábfejjel, visszafogott lassúsággal indul
Góbi Rita  végső fokozása. Az örvénylő mozgású karok, a villámgyors kifordulások egyre he-
vesebbek,  az artisztikus vitustánc  lenyűgöző lendülettel bontakozik ki. A látvány és a ze-
ne, a színek, fények és ritmusok koherens egységet alkotva teljesítik ki a fantasztikus kon-
cepciót.
Tolnai Ottó  lexikona után immár bodogan böngészhetjük a páratlan GoBe Társulat sokkö-
tetes Tánclexikonát...

Nincs nehezebb stílus, mint a "tiszta tánc".  Nincs fogódzó, nincs téma, nincs sztori, csak
az önmagukat jelentő gesztusok.  Legfeljebb a zenére lehet támaszkodni,  de nem csoda,
hogy a vendég-koreográfus irodalmi szövegekben keres menedéket. Felesleges! Nem tesz
hozzá semmit, kissé inkább eltereli gondolatainkat. Meg kell próbálnunk a mozdulatok ze-
néjére koncentrálni, mindenféle értelmezéstől teljesen elvonatkoztatva.
Vlad'ka Malá  koreográfiája szélesen ívelő, lassított elemekből épül, távol tartja magát a
hatásos külsőségektől,  magába forduló, elmélkedően csöndes.  A hasonló mozgások más
és más értelmezést nyernek a táncosok egyéniségére formálva,  Horváth Adrienn  vissza-
fogottabb,  Fábián Anikó  közvetlenebb reakciókra képes.  Minimalizálva, befelé forduló
hozzáállással realizál  Palcsó Nóra, premier plánba fókuszálva a térbeli létezést.
Nem sokkal dinamikusabbak a férfiak sem,  Frigy Ádám közelítése líraibb,  Mádi László-é
szenvtelenebb,  a kivételt  Eller Gusztáv,  breakdance motívumokkal tűzdelt,  energikus
tánca jelenti.  Mizsei Zoltán  zenéje az időtlenség meditatív tengerén hajózik, elősegít-
ve az áhított levitáció súlytalan lebegését.
A koreográfusi koncepció legjobban  Hargitai Mariann  szólójában érvényesül.  Hosszan
kifutó, tértölelő mozdulatok,  a karok gömbfelületen sikló, széles legátói, a belső békes-
ség tisztasága a végtelenbe néző tekintetben, a csönd ereje, a némaság belső energiája.
Heves lassúság, tárulkozó muzikalitás,  a gesztusok szépségének sugárzó szuggesztivitása.
Múlhatatlan érdeme a  Közép-EurópaTáncszínház-nak, hogy a legkülönfélébb alapállású
alkotók munkáit mutatja be, minden produkcióval tovább  tágítva a kortárstánc spektru-
mát. Vlad'ka Malá  bemutatkozása másságában, különös világában  érdekes színfolt az al-
ternatív tánc-szcéna hazai mezőnyében.

Rettegve vártuk a produkciót, az "improvizáció" jelző nagyrészt a bizonytalanság, zűrzavar,
a kialakulatlanság leplezését szolgálja, a szereplők felé tett gesztus, amivel a rendező a fe-
lelősséget hárítja. Másrészt, a táncelőadások esetében igen gyakran, tudatos véletlensze-
rűséggel létre jött elemek kerülnek felhasználásra.
A zenekar már az előtérbeli nyitánnyal elvarázsol,  lassú indítás után  a mozgások is egyre
inkább tetszenek.  Rónai Attila  széttárt karokkal esdekli jóindulatunkat, majd párosban,
energikus lendületével ki is érdemli azt. A táncosok változatos alakzatokban, hárman, né-
gyen is összehangolják elképzeléseiket,  meglepő érettséggel  reagálnak egymásra.  Lázár
Eszter  bongyor szőkesége  Bódi Alexandrá-val kavarog földön és térben,  az éppen pihe-
nők feszült figyelemmel követik a váratlan eseményeket.
Az ütős-szekció,  Hámor József-fel az élen, lefojtott piánókból fokoz a viharos tombolásig,
Simkó-Várnagy Mihály  ritmikus-melodikus cselló-fragmentjeit  Döbrösi Laura  vokális dal-
lamívekkel festi alá.
Maday Tímea Kinga és Baranyai Balázs kettőse, tökéletes összhangban, teljes megkompo-
náltságot mutató duettel magasra teszi a mércét, szinte hihetetlen, hogy minden rákészü-
lés nélkül, a pillanat extázisában alkotják meg opuszukat.  Folyamatos forgásban, kezek és
lábak szüntelen kapcsolatkeresésével, a térbeliség dinamikus zeneiségét jelenítik meg.
A Tűzmadár  Valencia James  teste úgy vibrál,  mintha tízezervoltos elektrosokkot kapott
volna,  "na, ezt csináld utánam!"- jelzi kihívó mosolya,  Jenna Jalonen  veszi a lapot, elbű-
völő far-rázással válaszol. A komikumot fokozzák az egyre kifacsartabb gesztusok, végül kö-
zös fényképezkedéssel békül meg az egészséges humorérzékű, sugárzó mosolyú páros.
Bármelyik részlet bekerülhetne  egy "igazi" kompozícióba,  még az is lehet,  hogy a kötet-
len alkotókedv lazasága előbbre visz,  mint a "muszáj" kényszerű erőltetettsége. Kíváncsi-
an várjuk a következő hónapok első keddjeit, amikor remélhetőleg sok új arccal találkoz-
hatunk a szabad improvizáció mágikus erőterében.

Félő, hogy az örkényi pogácsák most is patkányméreggel készültek, de ki tudna ellenállni
a kínálásnak, ha a csodaszép Sinthavong Zsófia hozza tálcán, vagy éppen a társulat sugár-
zó lendületű névadója, Góbi Rita... Talpalatnyi hely sem marad üresen az utolsó irodalmi
mentsvár  Andrássy-úti üzletében, égnek szegzett tekintettel várjuk a galérián kibontako-
zó meglepetést.  Örkény mozgásban,  Egyperczesek táncban,  ennyi elég is, ez maga a tö-
mény groteszk, a hamisítatlan abszurd.
Békésen pengenek  a hárfa húrjai,  Fülöp Tímea, nyújtózkodó bemelegítés közben elmé-
lyülten olvas, ám rövidesen szilaj féltékenységi jelenet,  majd vad futkosás kezdődik a csi-
galépcsőn.  A vágy tárgya a lírai hajlékonyságú,  ábrándos amorózó  Samu Kristóf, a táma-
dó fél természetesen a cikázó energiabomba, a féktelen gesztus-cunami, a kifogyhatatlan
fantáziájú  Góbi Rita, aki a nézőket sem kíméli, lerántja táskájukat, megtépi ingüket, ölbe
veti magát és úgy kapaszkodik, hogy édes ujjai nyomát napokig viseljük büszkén.
Pillanatnyi lélegzetvételhez jutunk,  a hárfás  Dóczy Gabriella  mennyei hangon  énekel,
majd  Takáts Eszter gitárkísérettel adja elő,Örkény István nyomán készül,t költői songját.
De nincs megállás!  Beviharzanak a táncosok,  eszeveszett kergetőzés folyik fel s alá, még
a kisgyermekek is  tátott szájjal lesik  az elképesztő forgatagot.  Üldözés, cselezés, csábi-
tás és menekülés,  melyben csak egy-egy kitartott póz jelent megállást. Fenn villognak az
erkélykorlátnál, talajt fognak a lábunk alatt, bejátsszák még a negyedik dimenziót is.
Mit szólna ehhez Örkény: "...nem tudom mi ez, de jó nagyon!"
Semmi bajunk nem lett az isteni pogácsáktól, de mindannyiunkat elkábított a fantasztikus
gesztus-akrobatika speedes mérge. Iszkaszentgyörgy, Őriszentpéter, Színházi Évadnyitó az
Andrássy-úton: - hol nem tesz még csodát a GoBe Társulat?
Az Atomkatasztrófa után egy nappal, kézzel írott cédula jelenik meg a hirdetőoszlopokon.
"Hozott lisztből pogácsás performanszot vállal  Góbi Rita."

Nem könnyű a tavalyi  KET TERMINÁL-lal versenyezni, ám a 13 táncos és a négy koreográ-
fus egymásra licitálva állja a sarat.  Hámor József  az "egy, két, hár, négy" kérlelhetetlen
kalodájába szorítja mozgást, a számsort deklamálva, változatos egyéni kombinációkkal lép-
nek elő a szereplők,  hogy a végkifejletben tuttiban jelenítsék meg az  Einstein a parton
Phil Glass-i "One, Two, Three-jét, - táncban.
Katonka Zoltán  nem kíméli a társulatot, a parttalanul zúgó,amorf hanganyagra, kizárólag
belső ritmusukra támaszkodva kell egy brutális nehézségű, folyamatos koreográfiát bemu-
tatni.  Az elcsendesülő részben,  az utolsó csepp energiájukat kiadó táncosok  boldogan
nyúlnak ki a fehér padlaton.
De nincs megállás!  Újabb, váratlan erőpróba:  Maday Timea Kinga  szöveges helyzetgya-
korlatokra késztet,  mindenki hoz valami sajátos,  általában humoros jelenetkét.  Pethes
Ágnes  karcos komikuma a nézőket sem kíméli, a geometrikus fürgeségű  Lendvay Zsóka
kedvesen erotikus kézmozgása  alaposan feldúlja a kedélyeket.  Gál Noémi Andrea,  aki
muzikális rugalmassággal,  mindvégig sistergő gömbvillámként játssza be a teret, kedélyes
kofahangon paradicsomot árul,  mély guggolásos terpeszben pedig oldalirányban gopako-
zik, két lábbal egyszerre...
Az együttes  mérhetetlen odaadással, önfeláldozó fegyelemmel,  óriási akarattal teljesíti
a változatos feladatokat, szinte hihetetlen, hogy egy részre mindössze két hét próbaidő
jutott. A mesterek jóvoltából  a különféle kihívásokat sűrítve kapták, évekre való tapasz-
talatot gyűjtöttek össze. Önmaguk és a közönség számára  egyaránt bizonyították képes-
ségeiket, mutatták meg lehetőségeiket.
A befejező rész, Vlad'ka Malá  munkája, többféle összetételben állítja elénk a tagságot.
Duók és kvartettek váltakoznak,  Zanócz Petrá-nak  még egy rövid szóló is jut, a tömény
egy órás jelenlétet  tágan értelmezett zeneiség,  tág spektrumú  koreográfikus fantázia
koronázza meg. Fáradhatatlanok a táncosok és mi is bírjuk az iramot,  annyira sokoldalú,
sokszínű az élmény, az utolsó pillanatig heves érdeklődéssel figyelünk.
A Második  KET Terminál sikere jelzi, hogy minden évben  igen fontos állomás ez a nyári
kurzus a résztvevőknek, a mestereknek, - és legalább annyira a közönségnek.

Általános iskolás magolás-emlékből, teljesen váratlanul,  gyönyörűséges hangzásélménnyé
avanzsált Arany János csodálatos eposza.  Az igen sokoldalú szereplők nemcsak mozogják,
játsszák a történetet,  de végig is mondják sorról-sorra.  És hogyan!!!  A beszédtechnikai
hordalék ropogtatás, szóvégi erőltetés, túlzott artikuláció helyett természetesen, közvet-
lenül, az élő beszéd könnyedségével, nem adva azonban fel  az értelmezés, a tagolás pon-
tosságát. /Akár hangjátékban is elmenne.../
Nagy Norbert  indít a szállóigévé vált expozícióval, fiús lénye, kedves magabiztossága első
szóra megteremti  az elbeszélés lassan gördülő,  varázsos tempóját.  A többiek sem adják
lejjebb,  Varga Krisztina  energikusan,  Zsíros Linda  muzikálisan deklamál, az anya szere-
pében  Gyöngy Zsuzsa  a gondoskodó szeretet szívhangjait is érzékeltetni tudja.  Mert a
szöveg tiszta interpretálása csak egy eleme a játéknak,  az egész csapat folyamatos akció-
ban van, kíséri, reagálja, kommentálja és ellenpontozza a történést.
Horváth Csaba  koreográfikus leleménye kifogyhatatlan,  minden szituáció, minden figura
egyedi gesztusokkal jellemzett, a testreszabott variációk szédületes tempóban bontakoz-
nak ki. Páratlan szintézist alkot a szöveg, a mimika, a pantomim és a színészi játék. Pallag
Márton  Lajos királyként maga a mindent látó, megtestesült fenség,  hűséges Benceként
viszont a derék szolga ideálképét hozza, annyira hitelesen, hogy egyetlen  "Ejnye!" beszó-
lással is képes  emlékezetes maradni.  A visszafogott hevesség éppen úgy jellemzi a másik
Toldit, Horkay Barnabás-t, mint a fájdalmas arcjáték és a helytállás hősiessége. Ő a legki-
sebb fiú, aki a dicsőség mámorában is megmarad  családját, királyát szerető egyszerű em-
bernek.
Színészként nemrég láttuk remekelni A gondnok -ban, A Paradicsom és a Péri-vel koreo-
gráfusi, rendezői kreativitását bizonyította, most a rókalelkű báty megformálásával kápráz-
tat el. Már arcban is  a zsigerien kisszerű rosszindulat vonásait hordja,  fakó hangja torz
lelkületet takar.  Gesztusai  egyszerre indulatosak és ravaszul palástoltak,  facsart pózok,
villámló akrobatika, jelképpé dermedő megállások.  Breakdance motívumok,  kontakt-ele-
mek, a mozgások iszonyatos intenzitása.  Hegymegi Máté revelatív alakítása különlegessé-
gével, egyedi virtuozitásával, önmagán kívül az egész produkciót fémjelzi.
Bebifláztuk oldalszámra, éreztük erejét, de azt soha nem hittük volna, hogy Arany Toldija
egyszer még ennyire érzékletesen rezonál bennünk.
Játszanak, koreografálnak, darabokat írnak és rendeznek: a fizikai színházrendező osztály
rövid idő alatt,  meglepő új színekkel gazdagította a Színművészeti Egyetem, amúgy is sok-
arcúan értékes palettáját, igazolva a merész kezdeményezés életképességét.
Ez a  Horváth Csaba opusz vizsgadarabnál nagyságrenddel többet mutat, magában hordja
egy későbbi színpadi megjelenés ígéretét.

"Csak egy mozgásvizsga..."- szabadkozik  Lőrinc Katalin tanszékvezető, a néptánctól szvin-
gen át a kontaktig ívelő program utolsó darabja azonban, a pedagógiai demonstráción túl-
mutató, revelatív táncszínházi élménnyel ajándékoz meg.
Gyöngyösi Tamás, aki a  GNM Kontúr Fizikai Színház együttesével félelmetes intenzitású
alkotásokkal jelentkezett, /Bál, Csodálatos M, Éden, Az (első)Bál/, Bernstein szimfonikus
szvitjét választotta,  amely nagyrészt az ének nélküli táncképekből,  jazz-improvizációkból
épül. A szédületesen kidolgozott, klasszikus igényű kompozíciót a koreográfus kifogyhatat-
lan invencióval képes követni,  ahogy a West Side Story zenéje nagyságrendekkel üti fölül
a kommersz musicaleket, úgy hatványozza munkája a zenés színpadok szintjét.
A vetélkedő galerik szembenállása pantomimikus elemekkel rajzolódik ki, különösen a III-os
évfolyam férfiúi tűnnek fel,  egytől-egyig  erős vonású személyiségükkel.  A mozgáskreátor
mindenkinek tud karaktert,  szituációt,  szóló-lehetőséget kitalálni, miközben példás öko-
nómiával építi fel az egész mű arányos szerkezetét.
Sűrűsödik a végtelen gazdagságú zenei anyag,  összecsapnak az indulatok, kitör a kontrol-
lált őrület,  az elsöprő erejű hurrikán,  szólók és csoportmozgások egyre viharosabb tom-
bolása.  Gesztus-zene, test-költészet, párhuzamok és ellenpontok mesteri építménye, rit-
ka intenzitású látomás, melynek attraktivitását a sodró lendület és a térbeli dinamika ele-
ven változatossága adja.
A roppant szűk térben vakmerő dobások,  bravúros esések,  teljes erővel végrehajtott ka-
rate-elemek váltakoznak, a rúgások szele arcunkat érinti, a tempó szédületes, mégsem fé-
lünk: a veszett tempó ellenére is hibátlan, hajszálpontos a kivitelezés. Mindössze két szék
szolgál kellékként, a tükör, melyben a táncosok frizurájukat igazítják,  mi magunk vagyunk.
Az akciók, gesztusok, mozgás-variációk  párhuzamos történésekben realizálódnak, az állan-
dóan változó párok  hangsúlyosan önálló életet élnek,  az örvénylő forgatag azonban nem
zárja ki  a tudatos ismétléseket:  a legnehezebb, legveszélyesebb elemek mantra-szerűen
sulykolódnak hipnotizált tudatunkba.
A koreográfus tanítómester hihetetlen kreativitással dolgozza ki a gesztusnyelvének gram-
matikáját, az egymásra épülő variációk, az ellenpontokat képező mozgás-elemek gazdagsá-
ga hipnotikus erővel gyűr le.
A színinövendékek,  noha a mozgástanulmányok  csak kisebb hányadát képezik  oktatásuk-
nak:  nagyon tudnak!!! és példás odaadással  valósítják meg  az elképzeléseket,  nemcsak
táncban, de természetesen átélésben,  mimikában,  színészi játékban is.  A betanításban
az (első) bál csillaga, a GNM-es  Sinkó Réka munkája is meghatározó,  ahogy a produkció-
ban, két társával együtt való közreműködése is.
Az együttes teljes névsorát kellene lézersugárral az égre írni, de hát velük egészen bizto-
san  nagyon sokat fogunk a közeljövőben találkozni. - A hisztérikus elfogultság okán azon-
ban muszáj világgá kiáltani a finálé fergeteges tuttijában a rivaldán robbanó iker-üstököst,
Mészáros Blanka és Zsigmond Emőke lenyűgöző párosát!
Az öntudatvesztés delíriumába vezérel a halmozódó fokozások dübörgő ritmusa, az egyéni-
séget felszabadító  közös mámor,  a kreátor-pedagógus-koreográfus és a csodacsapat fel-
adatát messze felülmúlót alkotott:  egy eredeti elképzelés gondosan kimunkált, fantaszti-
kusan prezentált realizálását, olyan művet, amely bármilyen közegben hatásosan megállná
a helyét !!! Ajánlanánk hát mindenkinek, a vájtszeműektől egészen azokig,  akik még nem
tévedtek be a kortárs tánc vizeire, de hát egyáltalán  hol találkozhatunk majd ezzel a bri-
liáns remekléssel?  Hiszen itt még a tanári kar sem láthatta teljes létszámban...
Talán az Ódry Színpadon, párosítva valamelyik  Gyöngyösi Tamás opusszal, a  GNM Színita-
nodás repertoárból?

Mialatt fehér falon  Hajszán Kitti  Vörös Tündére csúsztatja bűbájos lépteit,  lassan feke-
te lombok lepik el az egész felületet,  levelenként egy egész fakoronányi.  Észrevétlen tű-
nik elő két ajtó, bár a Királylány és a Királyfi  a vetítőfal hasítékain át közlekedik.  Stadler
Ferenc fényei poétikus derengésbe burkolják a teret,  Szarvas Krisztina  játékos szólója,
Czár Gergely  fiús tétovasága találóan exponálja a cselekményt.
És elindul az erdő,  ránk rohannak a fák, vetített képük a tánckar  széles szoknyáin vibrál.
Bianca Imelda Jeremiás  funkcionálisan geometrikus jelmezei  szédületes tempóra pulzá-
ló, áthatolhatatlan sűrűséggé varázsolják a teret,  majd a tengeri áramlás  felcsapódó hul-
lámai jelzik a végtelen vizek erejét. Még sincs naturalitás, nem a természeti környezet ké-
peit látjuk,  - a zenei absztrakció  expresszív vizualizálását. A tömegmozgás, a koreográfia,
a mozgókép  zseniális szintézise soha nem látott szinten transzformálja láthatóvá a zenét.
Magyar Burattino helyett  a bábkirályfi csillogó plasztik-óriás.  Herkulesi termetét megha-
zudtolva  Finta Gábor  művirágszálként hajladozik,  vehemens energiával pörög, ívelt gesz-
tusaival a teljes színpadot bejátssza.  Érezzük, fantasztikus emeléseit félkézzel is meg tud-
ná csinálni, a királylánnyal bemutatott kettős minden eleme önmagában is bravúros. Föld-
munkában sem marad adós semmivel,  breakdance motívumok szervülnek  a vetődések so-
rába.  Végre táncművészi nagyságrendjéhez méltó föladatot kapott a különleges adottsá-
gú szólista, fel is került egyből az idei  Dömötör-díj jelöltjei közé, a végeredmény sem le-
het vitás!
Szarvas Krisztina és Czár Gergely duójában poézissé szelídülve térnek vissza  az akrobati-
kus csodák,  körülöleli őket az erdő, lábukat mossák a szerelem hullámai, a horizonton az
nagy kerek égbolt csillagai sziporkáznak. A két apollói arányú korpusz diadalmasan állja az
örvénylő fények áradatát,  halljuk a színeket, látjuk a zenét,  boldog ájulatban szívjuk ma-
gunkba a leonardói arányok fenséges geometriáját.

Bergman irodalmi szintű filmnovellát írt,  de a két nő lélektani drámáját végül is a félelme-
tes premier plánok  hosszú sora jeleníti meg. Így találó gondolatnak tűnik a szavak nélküli,
testnyelven történő megfogalmazás.
A depreszzióba zuhant színésznő,  mutatós sötét jelmezben  Makra Viktória. Kiábrándult,
magába fordult, mozdulatai is  sivár lelki ürességet mutatnak.  Ápolója duzzad a természe-
tes életerőtől,  érzelmileg nem forró,  de a termőföld súlyát,  a növények vitalitását sugá-
rozza. A koreográfus  Varga Krisztina  szigorú biztonsággal építi fel karakterét,  gesztusai
a fegyelmezett segíteni akarás jelzései.
A két korpusz állandó kölcsönhatásban kerülgeti egymást,  a mozdulatok egymásból indáz-
nak tovább, moccanásnyi elmozdulásokkal indul be a szerepcsere. A színésznő lépésről lé-
pésre uralja le a gyanútlan ápolónővért, exhibicionizmusa diadalmasan éled fel, míg a má-
sik egyre inkább talajközelbe süllyed.
Az arányosan megalkotott dramaturgiai szerkezetet a mozgássorok zeneisége élteti, folya-
matosan érzékeljük a nehezen megfogalmazható belső történések hullámzásait. Nincs ne-
hezebb, mint minden külsőség nélkül, csak a tiszta tánc eszközeivel operálni: a rendező-
koreográfus fizikai színházi osztály növendéke,  Varga Krisztina példaértékű munkát alko-
tott.  Vizsgaelőadásnak készült ugyan,  de bármelyik táncszínpadon megállja a helyét, re-
méljük, be is kerül az alternatív szcéna forgatagába. Ha ez nem, akkor majd a következő,
melyet felfokozott figyelemmel várunk.

A félkarú rablókon a  Három/!/ Jágó játszadozik,  csíkos öltönyük maffiózót sejtet, össze
is verekednek tüstént,  eldöntendő,  melyikük az intrikus bajkeverő.  Felismerjük  Uray
Péter emlékezetes Romeó-jából a címszereplő  Nagy Attilá-t, pankrátor-társai:  Dávid A.
Péter /Mercutio/ és  Szekrényes László /Claudius/. A húszas évekből származó, ötszörö-
sére nagyított  rádió-monstrum mellett  a szürkearcú  Othello és a csábos Desdemona is-
merkedik, már első duettjük koreográfusi-táncosi remeklés. A heveny mozgások kitartott
pozitúrákba csitulnak,  vetődések, forgások, bravúros emelések akasztják meg lélegzetün-
ket. A főszereplők egyéni bemutatása sem késik, a mór magabiztosan áriázik  végtelen fal-
zettekben, a ritmus-alapot a Jágó Trió adja. A velencei patríciuslány piros boxkesztyűvel
sasszézik, profi ütéskombinációkkal küldi padlóra  a gengszter triumvirátust. Sűrűn változ-
nak  Adrian Damian  jelmezei, Othello afrikai pólója külön élmény,  a teljes társulat éne-
kével, dobolásával kísért őserdei tánclecke maga a mámor.
Miért is kellene számon kérni Shakespeare-t, miért kell mondanivalót, "üzenet"-et, politi-
kai /?!?/ áthallásokat keresni,  adva van az ismert történet,  melyet úgy játszik mindenki,
ahogy arra képes,  Verdi avagy Nekrosius sem az avoni hattyú változatát rendezte meg...
Ez itt és most  "fizikai színház", "mozgásszínház", "táncszínház",  vagy amit akartok  - ez a
századunkbeli, kortárs lehetőségek egy változata, egy zseniális változat! - talán nevezzük
egyszerűen: hétbetűs  Színház-nak!
Mihai Măniutiu szövegkönyvét világos koncepciója élteti, fantasztikus játéklehetőséget
teremt színész-táncosainak, akik deklamációban sem maradnak alul,  Uray Péter  konge-
niálisan testükre szabott koreográfiáját pedig  egyedülálló szuggesztióval  jelenítik meg.
Úgy nézzük, ahogy a zenét hallgatjuk, kit érdekel, hogyan lép be a melléktéma, hogyan
indáznak a fúga szólamai, - megéljük, átérezzük, megmerülünk benne!  A virtuóz akroba-
tika éppúgy lenyűgöz, mint az ironizált erotika kifacsart pózai,  a vágy sistergő crescen-
dója,  vagy a düh tajtékos hullámai.  Györgyjakab András  rendíthetetlen tartása, iszo-
nyatos ereje,  robbanékony dinamikája,  párosulva  Györgyjakab Enikő  nem  kevésbé
energikus, hisztérikusan szilaj gesztusaival, félelmetes légmunkájával, a fehérizzás hőfo-
kán, fokozódó feszültségben vezet a tragikus végkifejlet felé.
De előbb még  tele tüdővel fújják fel  a nászágyként szolgáló légpárnát,  a szeretkezés
ütemére pumpával is rásegítenek,  bemutatják az arab Káma Szutra ígéretes pózait, az-
tán békésen heverésznek a lassan leengedő csodapamlagon. A násznép is ismert az  M-
Stúdió régebbi produkcióiból, Polgár Emília, Bajkó László, Nagy Eszter, na meg a les-
ben ólálkodó Jágók tonnányi párnahegyet építenek,  amely végül a szerelmespár mind-
két tagját megfojtja. Az eddig csicsás ajándékcsomagba rejtett  lélegeztetőgép ugyan
meghosszabbítja Desdemona haláltusáját, kattogása zakatoló gyászinduló.
Mihai Măniutiu rendezése,  Uray Péter koreográfiája, a mozgás, a szöveg, a látvány és
a játék koherens egysége  csúcsra járatva mutatja a  Sepsiszentgyörgyi M-Stúdió  tö-
retlen kreativitásának folyvást megújuló erejét.

Nagyon is emlékszünk arra a Bál-ra,  amely az alternatívok Best of 2006-ja volt és a GNM
Kontúr Fizikai Színház-at egyből a csúcsra röpítette,  Gyöngyösi Tamás  azóta is évente
rukkol ki újabb csodákkal.  Így csak a báltermi helyszín azonos,  egy teljesen eredeti új
darabnak tapsolhatunk.
Jiddis-deutsch szlengben szól a nyitó Danke Schoen,  a 40-es évek szolid szvingje hullám-
zik, félszegen óvakodnak be a lányok, frizurát igazít a sok férfiú,  Pásztor Máté, a pincér
kedves duettet mutat be az elemista korú, pöttöm  Vida Sárá-val. Nagyon félénk a szem-
üveges gimnazista  Pohánka Gerda, de amikor felkérik, igencsak belelendül. Az  Assassin
Tangó  tudatgyilkoló ritmusára  vörösben robban be  Sinkó Réka,  hogy földön és egen,
talpon és a légtérben röpködjön veszett gyorsasággal.  A párok nem mozognak szinkron-
ban, mindegyik öntörvényű elemként épül be  az eleven forgatagba.  Átmeneti nyugvást
hoz a  Szabad Európa Rádió  férfikórusos szignálja,  ám a lábujjhegyes könnyedség hama-
rosan körkörös száguldássá fokozódik.
Az összemelegedő párokat  Szécsi Pál  andalítja, annál nagyobbat szól a  Quattro mille
baci, ki is csap a biztosíték rendesen,  jókor jött áramszünet,  végre az erotika is helyt
kap a sikamlós táncparketten... Kibontakozni azonban aligha tud,  a twist-őrület még a
szerelmi vágyat is legyőzi,  a harmonikus/?/ csavarmozgás folyamatossága helyett  ener-
gikus rángások  iszonyúan komikus koreográfiáját látjuk,  (melyet hazaérve rögvest gya-
korolni is kezdtünk...).
Az együttes  fantasztikus egységben valósítja meg  a koreográfusi-rendezői elképzelése-
ket, miközben az egyének megőrzik önálló karakterüket. Tekintélyt parancsol  a zömök
Vígh Zoltán termete, négykézláb, kutyaként vezetgeti domina-partnere, mégis  Bordás
Mihály a legmagasabb,  Figeczky Bence  púpos Quasimodo-szerepet játszik,  nem a vi-
lágos zakó különbözteti meg a délceg  Seress Dániel-t, ahogy a pirospozsgásan mosoly-
gó Juhász Richárd-ot sem sűrűn használt narancssárga fésűje teszi emlékezetessé.
Táncolnak, játszanak,  gesztusban, mimikában sem adják alább,  a koreográfián túl szín-
házi eseménnyé avatva a báli epizódokat.  Fölényes alfa-hímként lép elő  Pataky Ádám,
önhittsége nem alaptalan:  a csúcsra járatott rock 'n roll-képben  hatványozni képes a
Lollipop twistben nyújtott  káprázatos teljesítményét.  Az arányos hevesség,  rugalmas
gyorsaság fegyelmezett eleganciával párosul, az immár fehérben tündöklő  Sinkó Réká-
val bemutatott akrobatikus elemek egyszerűen lenyűgözőek. Utóbbiakkal a többiek se
maradnak adósak, a lányok többet vannak a levegőben, mint talpon, a gladiátor terme-
tű  Borosán Eszter, fittyet hányva a gravitációra,  az égre magasodva hosszú másodper-
cekig lebeg egy atlaszi emelésben.
Sokat szidták, de lám, a megvetett disco-zenére is lehet látványosat komponálni, a Ró-
zsafák bájos esetlensége után, beindítja topogó lábunkat a  Temptations Hey Girl-je.
Molnár Stefánia  még elrágcsál egy fél almát, de  Kálmán Henrietta lobogó szőkesége,
háttal állva is előrejelzi a zárókép fokozását. Mindenki mást csinál:  a saját mozgását, a
saját gesztusait, amit majdnem az öntudatvesztés delíriumába vezérel a dübögő ritmus,
az egyéniséget felszabadító közös mámor. Holczinger Szandra nyúlánk narancsban vib-
rál,  Pintér Szilvia  vörös aljban sugározza az életörömöt, nem tudjuk, kire is nézzünk,
elvesztjük a kontrollt és csak elmerülünk boldogan a felszabadult lelkek táncában.
Táncosnak lenni az esetleges sikerért vállalt börtönlét, lemondás, önfegyelem, befelé
fordulás, - így táncolni kitárulkozás, önismeret, együttlét és beteljesülés.  Valamelyik
lány végig sírt  az igen hosszú taps alatt,  de a fiúknak is  párás volt a tekintetük,  ne-
künk meg most is elszorul a torkunk,  ha felidézzük  Gyöngyösi Tamás  Első Bál-jának
katartikus élményét. 2012

Duda Éva érdeme, hogy felismerve a futószalagon kényszergyártott, évi 3-4 darab eleve
kudarcra ítéltetett voltát, a társulatához kapcsolódó táncosok  koreográfiáinak biztosít
bemutatkozási lehetőséget. Nem baj, ha nem sikerül mindegyik, mindenesetre két igen
figyelemre méltó opuszról beszélnünk kell.
Jónás Zsuzsa,  aki a Közép-Európa Táncszínház-ban a  Visszavonhatatlan-nal már ugyan-
csak megmutatta oroszlánkörmeit, áhítatos tisztaságú duót komponált, melyet a szintén
a  KET-ben bemutatott -ban feltűnt  ArTeRrOr Jenna Jalonen-nel ad elő.  A tornatermi
korlátokra emlékeztető ötrudas szerkezet  vertikálisan tágítja a mozgásteret, félhomály-
ban talajon kezdődik a lassúdad kígyózások testzenéje,  hogy aztán egyre dinamikusabb
gesztusokkal bontakozzon ki. Szinkronban, szinte pulzálás nélküli zúgásban hengergőzik,
kúszik, nyújtózik és zsugorodik  a két nagyszerű táncos.  Egymás felé indulnak,  hívják,
keresik a kapcsolódást,  félszeg rebbenések, felbátorodó érintések.  Együtt ugranak a
magasba, a korlátok között korlátlan fantáziával rajzolódnak fel a kimunkált variációk. A
fekete hattyú,  Jónás Zsuzsa  sötét felkiáltójelként  mered az égnek,  míg lenn  Jenna
Jalonen  észvesztő forgás-cunamija sistereg.  Gyönyörűséges kontraszt:  a hangháttér
amorf zajtömeg, a látvány belső ritmussal vezérelt  lüktető poézis.  Koreográfiai remek-
lés, előadói mirákulum:  Limit way.
A Magyar ugaron fekete plasztiksíkján méretes  Pulikutya gubbaszt. Kétarasznyi raszta-
tincsek, búsongás az ebadó rasszizmusa végett: miért kivételek a magyar fajok, az ő fo-
rintjuk alábbvaló? A hangfalból Martin Luther King "I have a dream" -je szól, aztán poli-
tikai potpurri következik: hangkollázs Kádártól Gyurcsányon át Csurka Istvánig, de hall-
hatjuk Obamát, Sarkozyt,sőt a Holdat ugató Lajka kutyát is. Grecsó Zoltán félelmetes
intenzitású koreográfiát mutat be:  remeg, ráng,  kúszik és ugrál,  másodpercnyi meg-
állás sincs,  tombol az állati gesztus-hurrikán.  Mindent elmond a magor ugar-lét keser-
veiről, szánalmas, nevetséges, egyben megindító ez a tehetetlen önhajszolás, magunk-
ba süppedt önmarcangolás, komikus hősködés,  NagyMagyarország 2012. Le a kalappal
a fantasztikus  álló-, helyesebben permanens mozgó-képesség előtt, de az igazi érdem
a kidolgozott motívumok gazdagsága,  a katarzishoz vezető fokozás.  A befejezés himni-
kus magasságba emelkedik, felegyenesedve ujjong a magyar rónák kedves kutyája, de
mi inkább összetöppednénk a gyilkos karikatúrát látva: sajna, rólunk szól.           2012

2 0 1 1

Milorad Krstic: Das Anatomische Theater c. kiállítása mögött, a Műcsarnok Kupolatermé-
nek lépcsőzetes nézőtere váratlan színházi meglepetéssel  ajándékoz meg. Az elképesztő-
en asszociatív, briliáns rajzkészségű művész forgatókönyve természetesen képzőművészeti
témájú, egy képrabló műgyűjtő csoportos portréja.
A bűnbanda sorra fosztja ki a híres múzeumokat, első útjuk Párizsba vezet. Az éjszakai be-
törés atmoszféráját kuvikhang, szélzúgás, a mennydörgést kattogó géppisztoly idézi. Az 5
előadó kevés szóval pantomimezik, a környezetet a háttérvetítés érzékelteti. A "Flight to
New York" Krstic-kép repülője suhan velük a MOMA felé,  zsákmányuk egy Malevics, a fő-
nök Ruben Brandt szerepében maga az alkotó-koreográfus  Horváth Csaba. Boccioni Lép-
csőn lemenő akt-ját  lefelé lopakodva,  fölfelé nézve úgy viszik el, ahogy Krstic grafikáján
a Potyemkin-lépcsőn guruló babakocsit figyelik  a fázisokban osonók.  Közben egyre gyak-
rabban tűnnek fel a kézben hozott jellegzetesen tülökorrú. többszemű, vicsorgó fogsorú
portrék, a repülést tízkarú  Síva-csoportozat érzékelteti,  míg a háttérben az olasz Polizia
helikoptere pásztáz. Keresztrejtvény-kockákon tipegve,  Blaskó Borbála  lila cipellői a há-
romszínű  Broadway boogie-woogie mondriani kockáinak ideges mozgását mímelik, az Ermi-
tage felé haladva, pétervári útikalauzunk a kifogyhatatlan orosz szókincsű  Andrássy Máté.
Az akkurátus magánnyomozó,  Kádas József  a gengszterek nyomába ered,  füstös lokálok,
buja bárok homályában kutakodik.  A kiállítás három-négymellű donnái láttán  jogosan vár-
hatjuk az intim testrészek színpadi megjelenését, - nem is hiába: a képek kínban vicsorgó
fogsorai között nemcsak igéző combok bukkannak elő. Míg a fekete-vörös árnyképen vért
köpnek,  Sipos Vera valóban rendhagyóan vibráló sztriptízt mutat be. Chagall szerelmesei
Csere Zoltán  hátán lebegnek Vityebszk egén, a kép, a film, a szöveg és a pantomim új mi-
nőséggé kovácsolódik  a nagyformátumú színjátékban.  Az erőszak fallosz-szimbólumait sze-
rencsésen megússzuk, bőven gyönyörködhetünk bennük a darab után kivilágosodó kiállító-
térben, itt most beérjük a méretes pofonoktól megbicsakló árnyék-fejekkel.
A finálé keringőző párjai  mesteri fényeffektusokkal triplázódnak meg, lábuk a Krstic-motí-
vumokkal tapétázott szőnyegen tapod,  a mozivásznon meg  premier plánban néznek ránk
a Casablancát, Godard-t, Jancsó Miklóst idézve.  Horváth Csaba  összművészeti remeklése
majd  két órán keresztül  nyűgöz le,  kiforrott ötlet-parádé,  all round reveláció,  amely a
krstic-i asszociációk stílusában, saját formanyelvén teremti meg egyedülálló mirákulumát.

Theseus násza, Oberon magánélete, Puck ármányai, bódult szerelmesek és az athéni sza-
kik amatőrszínháza: sok ez egy táncjátékban:  szerencsére a cselekmény az eredei szöve-
vényeire összpontosul. Az egyben jelmeztervező   Székács Zsófia  Titániája talpig feketé-
ben a "váltott gyermek" miatt búslakodik,  Farkas Dániel  ezüstcilinderes Oberonja is fe-
ketére maszkírozott, de még Puck arcocskáját is sötét vonások árnyalják. Csak nem tra-
gédia  készül itt?  A tündérlányok lebegő tánca,  a szerelmesek fehér megjelenése elűzi
félelmeinket, bár a szálak eléggé áttekinthetetlenek,  na jó, ismerjük a sztorit, ám a sze-
replők is eléggé  vissza vannak szorítva.  A muzikálisan hullámvonalú mozgású  Ungi Dávid
Krisztián és az artisztikus eleganciájú  Potornay Norbert  kettőse szépen kimunkált, de
szerelmi párviadaluk később hiányzik.
Gyulai Júlia,  túlzott önmérséklettel,  még a saját maga által formált Puck lehetőségeit
is megkurtította,  pedig a Coincidance Táncfantáziák fotós-jelenete és a karib kalóz-du-
ett után legalább háromszor ennyi parádés szólót vártunk tőle.  Mindenképpen szükség
van egy kőszívű dramaturgra, aki külső szemként, kérlelhetetlen kritikával segít a szerke-
zeti arányok kialakításában. Mert a koreográfiai fantázia igazán megvan,  a látvány térbe-
lisége rendben,  a zenei anyag kiváló.  Eredeti szellemesség,  heves lendület és a tánco-
sok mindent felülíró elképesztő energikussága így is átsegít a zökkenőkön.
A pajkos manó addig pukkasztja  a bűvös tűzvirágot jelképező vörös luftballonokat,  míg
végül összerendeződnek  a csalfa párok,  kezdődhet a dübörgő facipőkben bénázó mes-
teremberek színjátéka. Telitalálat itt minden gesztus, helyén van minden mozzanat, bát-
ran levethetjük a jövőben többször is a szteppcipőt, tere nyílik a táncszínházi vonalnak.
A  Coincidance  első egész estés bemutatkozása megmutatta az együttesben rejlő lehe-
tőségeket,  a siker garantált,  fokozott érdeklődéssel figyeljük  Gyulai Júlia  nagyszerű
együttesének további útját.

Amióta az "Óra, amikor..."-ban tengerfenéken táncolókat láttunk, semmin sem csodálko-
zunk: az elő- és háttér-vetítés  a végtelenbe tágítja  a színpadtéri dimenziókat.  Most is
egyből  a bagdadi piactéren találjuk magunkat,  hogy aztán varázsszőnyegünkön könnye-
dén szökkenjünk meséről mesére, rablóbarlangtól akár a Hetedik Mennyországba.
Aladdin elveszti csodalámpáját, ám a kis nézők útmutatásai alapján, a reflektor-oszlopra
felkúszva, megtalálja, ténykedését pöttöm kisfiú figyeli egy komótos maci társaságában.
Sahriár szultán szerepében, a szép Seherezádé ajkairól Federico Moreno Hernández le-
si a szót, míg a tündéri háremhölgyek, élükön a kígyózó mozgású  Krausz Alíz-zal, tánca-
ikkal szédítenek misztikus révületbe. Költőien lebegnek a törökbugyogók, színesen kava-
rognak Juristovszky Sosa álom-jelmezei,  az anatóliai gyökerekből sarjadt zene kortársi
hangzásvilággal teremti meg az akusztikai közeget.
A Halász, Székely Szilveszter a tengerpart fövenyén hengergőzik, körötte cápák suhan-
mak,  medúzák fénylenek,  gigászi tonhal-rajok örvénylenek.  A Gonosz szellem árnyképe
megrémiti ugyan, de táncszólójának merész akrobatikájával sikerül túljárnia az eszén. Az
ébenfa paripa először hintalóként jelenik meg,  majd diadalmasan vágtat a felhők fölött.
Csupa humor,csupa ötlet,  áradó harmónia, angyali szépség:  az invenciózus koreográfia
sugárzó derűvel festi meg az Ezeregyéjszaka világát. A paradicsomi hurik között behemót
alak téblábol, Vida Gábor csíkos prémköpönyegben,  bűvös énekszóval csábítgatja a vo-
nakodó hölgyeket.
Vislóczki Szabolcs  Ali babája negyven rabló élén vitézkedik,  seregében ott sündörög
a kis Milán, aki pompás kardozás után,  keresztlépéses tánc-variációit is bemutatja.  A
Nagy Szézám kitárul, meseszép előadásban, boldog gyermekként gyönyörködünk Bozsik
Yvette táncszínházának összművészeti kincseiben.

Táncolt klasszikust,  egy sereg  alternatív produkcióban játszott  változatosnál változato-
sabb szerepeket,  volt  Papagéna és Sün Balázs,  tüzes fergeteg és szikrázó komika, - de
hogy mennyi minden rejtőzik angyali lényében, azt most, saját koreográfiájában mutatja
meg igazán.
Négy bakfis-nimfácskát  vesz maga mellé,  Rózsahegyi Orsolya, Sárai Rachel, Kőnig Lilla
Rovenszky Réka  eggyéforrt teste mélytengeri növényként hullámzik, hajladozik a vörös
lepel-buborék ölelésében.  Andrea T. Haamer áttört fekete jelmezeiben, kúszva, csúsz-
va, majd feszes dinamikával mozogva képezik  a tér vizuális mozgalmasságát,  az ellenpont-
ként szogáló klasszikus balett-elemek még jobban kiemelik  energikus gesztusrendszerük
korszerűségét.  Parti Péter  herkulesi emelésekkel tűnik ki,  pörgeti, dobálja őket,  hár-
mójukat tartva is fauni könnyedséggel rugózik.
Nemcsak a koncepció és a koreográfia eredeti, a kísérő kvintett is új színt képvisel: vég-
re klasszikusan komoly, akusztikusan élő zenét hallhatunk! Dóczy Gabriella hárfahúrjain
Debussy,  Kovács Bendegúz  csellóján Bach-preludium szól, sárkánygyík-gallérba öltözve
az a  Laborfalvi Soós Béla  énekel Gluck és Handel-áriákat, aki saját megzenésítésében,
példás merészséggel ismertet meg  Abaelardus szókimondó erotikájával.  A jelen zenéjét
Arvo Part mellett a muzsikusok közös improvizációi képviselik, fölbecsülhetetlen ajándék,
hogy az extázist végre nem gépi dübögés, hanem tépett húrok, csattogó hangszerhátak,
dobbanó dobok artikulált hangjai kísérik!
Ha széttárja két karját, tenyerei között nagyfeszültség vibrál,  amely cikázó szilfid-lényé-
nek heves villanásaiban sül ki.  Gyorsasága kozmikus, energiája vulkáni,  mozgása a legkö-
vethetetlenebb gesztusokban is  muzikálisan arányos.  Góbi Rita  valóban égi tünemény,
fittyet hány a gravitációra, átírja Newton  mozgás-törvényeit. Íjként feszül,  pulzál, mint
lüktető szív, rezgő húrként zenéli  az örvénylő testek dallamát.  Koreográfusi invenciója
saját lehetőségeit teljesíti ki, de érzékenyen alkalmazkodik  szűkebb dimenziókhoz is. A
fantázia egyre tágabb szféráit járja be,  egy motívum  veszett tempójú többszörözése fo-
kozza a hatást,  de nem válik öncélúvá,  mivel pillanatokon belül  újabb variációk követik.
Átélni, nézni is kemény feladat, -azt meg elképzelni sem tudjuk, mikor vesz egyáltalán le-
vegőt... Indázó karokkal forgásban, talajon hengergőzve,  vagy a légteret vetődve uralva,
a tánc stilizált absztrakcióját testesíti meg.  Öltözéke a férfitáncoséhoz hasonlít, filigrán
nőiességét  ezüstös páncél takarja:  androgén jellege hatványozza  kifinomult erotikáját.
Félelmetes szólói után  vijjogó sikollyal rogy össze,  hogy rövidesen  főnixként szülessen
újjá egy még drámaibb fokozásban.
Nincs szüksége felesleges ballasztokra, elég csak önmagára és a táncosokra hagyatkozni.
Nyugodtan lehet rövidebb is, a csodát nem órával mérik, értékét inkább karátban lehet
kifejezni, mint a gyémántét: - már elsőre legalább 22 karát!

Peter Handke címkéje korlátlan szabadságot ad a rendezőknek, olyant csinál mindenki,
amilyenre képes.  Máté Gábor a Katonában nagyrészt híven követte a szövegkönyv elő-
írásait,  Bozsik Yvette, cikázó fantáziával, minden ízében önálló, saját művet alkotott.
Visz a vonat Erdélyen át, majd autón közeledünk Gyergyószentmiklós felé, a tüllre vetí-
tett kép mögött  a helybeli lakosok  téblábolnak. A sikertelen öngyilkosság kötele hor-
gász-alkalmatossággá válik,  ám merész váltással  az óceán vizében találjuk magunkat. Cá-
pa rémíti a víz alatti társulatot, amely a veszélyre remek táncképpel reagál.
Egymást érik a frappáns jelenetek,  ötlet-zuhatag,  geg-parádé, színek és jelmezek őrült
kavargása.  Bozsik Yvette-nek egy karkörzés elég, egy fejsimítás, egy ujjakkal tremolózó
"szurikáta"-gesztus:  mindenből tud hatásos koreográfiát varázsolni.  - És micsoda zenék!
Tomboló ritmus, megejtő dallamosság,  román népies,  progresszív rock,  tangó reminisz-
cenciák,  csalhatatlan ízléssel válogatott anyag,  mely mindig adekvát  a vizuális történés-
sel.  Húsz táncos színész, /avagy színész táncos?!?/,  testre szabott feladatok,  koherens
összmunka, de lehetőség az egyéniség megmutatására is.
Szabó Eduárd  szövegben, játékban egyaránt erős, vak ember, tétova bolyongó, csecse-
mőt dédelgető, halmozza a jobbnál-jobb karaktereket.  Bartha Boróka  még a nézőtérre
is kiront, hogy aztán kíváncsiskodó visszatérése után, trillázva balettozzon a vágyott szín-
padon. Gyors öltözéssel  manökenekké szépülő hölgyek tűnnek fel, rövid úton agyonver-
nek egy szeleburdi kíváncsiskodót,/a rendkívül dinamikus  Kőmíves Csongor/,  az esküvő
és a lakodalmi tánc előterében  feketében szólózik  Máthé Annamária,  (talán ő az elha-
gyott szerető?),  Vajda Gyöngyvér  narancsban-vörösben táncol - énekel elragadóan és
még ki sem bontja derékig zuhogó fekete haját.
A négy terepruhás kommandós gimnasztikai gesztusokkal harciaskodik, emberek hullanak,
gyermekek születnek, biciklik robognak, szerelmesek válnak. Férfi és nő ruhát cserél, bo-
hóc fintorog, nyüzsög, zsivajog a kavargó tömeg. A látszólagosan véletlenszerű gomolygás
átgondolt komponálást takar,  a viharos tempó ellenére mindig arányos,  esztétikus, gon-
dosan kimunkált. Figurák panoptikuma, gesztusok arzenálja,  amorf és geometrikus formá-
ciók, kimunkált térszerkezetek: ritkán látható, fenomenális tömeg-koreográfia.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház  nagyszerű együttest, irigyelhető hátteret
biztositott az invenciózus munkához,  Bozsik Yvette az utóbbi évek legnagyvonalúbb, leg-
hatásosabb táncszínházi produkcióját teremtette meg.

A két éve alakult együttes  az ír sztepptánc és a kortárs tánc megannyi irányzatából me-
rítve, egy új stílus szintézisében ötvözi  a látszólag távol eső koreográfiai elemeket. Len-
dület, frissesség, kreatív fantázia, meglepő zenei világ...
A társulatot a három ír sztepp Európa-bajnok mellett  a Táncművészetin végzett,  klasszi-
kusban, modernben egyaránt kiváló táncosok alkotják, a művészeti vezető táncos-koreo-
gráfus a Színművészeti Egyetem rendező-szakát is megjárt  Gyulai Júlia.
Sokoldalúságukat bizonyítja, hogy az arculattervező és a jelmezek megalkotója is közülük
kerül ki, ráadásul minden egyes műsorszámhoz más és más kosztüm készül!
Bemutatkozó műsoruk 2X10, azaz 20, /Húsz!!!/  hosszabb-rövidebb  etűdből, fantáziából
áll, duettek, triók és a teljes tagságot felvonultató tuttik váltakoznak szédületes iramban.
A dübörgő zenére dobbannak  a sztepp-cipős lábak,  elsodró lendület,  energikus heves-
ség jellemzi a Flatley-stílusból eredeztetett, ám újszerűen szellemes variációkat.
A népiesebb dallamokat  Sárhidai Zsuzsanna  interpretálja hegedűn,  ilyenkor az auten-
tikus ír jelleg domborodik ki.  A három férfi-klasszis együtt is megmutatja  kivételes tudá-
sát, Gyulai Júlia  vörösdresszes szólójában  katartikus izzással telíti  a klasszikus és a kor-
társ elemeket.  Hipnotikus szépség, merész elán, hajlékony elegancia, sugárzó tekintet:
óriási! De színészi képességekben sincs hiány: "fotós"-ként óvakodik be a színpadra, meg-
bámulja  Farkas Dániel és Patornay Norbert  virtuozitását,  majd lépésről lépésre addig
utánozza őket, míg teljes értékű harmadikként velük együtt táncol tovább.
Az utóbbi, szálfanövésű szólistával  gyönyörű duettet is bemutat  a Karib Tenger Kalózai
motívumaira.  Fantasztikus táncos, ám koreográfiái  legalább olyan nagyszerűek: a Muse
zenéjére szabadon asszociált gesztusokkal, örvénylő forgatagot varázsol egy nagyívű tut-
tiban.
A Firkin Over Here-jében a nagy trióhoz  Székács Zsófia  is csatlakozik,  majd kék-sárga
leplekben, Júliával párban, Apocalyptica muzsikára mutatja meg az intim nőiesség poézi-
sét. Még egy viharos Klaus Badelt-zene, majd a mindent örjítésig tetőző finálé zárja az
estét, - illetve csak zárná,  ha nem kellene megismételni, még az egyenkénti meghajlás
tapsorkánja előtt...
Tényleg valami új, valami fiatalosan bátor születik, tetszik a közönségnek, elfogja fogad-
ni a szakma, verseng vele a konkurrencia...  Lesz energia, buzog az invenció a folytatás-
hoz:  Gyulai Júlia koreográfiájával januárban kerül bemutatásra  a teljes estét betöltő
táncjáték, amely Shakespeare Szentivánéji álom-jából indul ki...

ArTeRrOr: a furcsa cím a kurzusvezető koreográfusok alkotása,  ők ketten adják elő, erős
felütése az estének! Végtelen, megszakítás nélküli forgómozgás, a gesztusvariációk hosszú
sora, nincs két hasonló mozzanat,  a két test mindig eleven kontaktusban pörög, hajlado-
zik, androgén kentaurként egyesülve a gyönyörűséges örvénylésben. Maday Timea Kinga
és  Hámor József  duettje után nem könnyű színpadra lépni,  pedagógiai munkájuk ered-
ményeként, a két hónapos kortárs-műhely mégis élményszerű produkciókkal bizonyít.
De honnan verbuválódott ez a fantasztikus csapat? Legtöbben a Táncművészeti Főiskolá-
ról jöttek:  Jakab Zsanett, Jenna Jalonen, Szöllősi Krisztina,  Mezei Bence, míg  Goli-s
Szűcs Dóra Ida, saját nevelés  Németh Anna. Utóbbi munkája az  Egymásra utalva, mely-
ben  Halász Tímea /Kurzus/ a megelevenedő bábú,  akit a bohócorrú, dinamikusan rugal-
mas Takács László/MTF/ kelt életre.
De mások is jeleskednek  önálló kompozíciókkal:  Rónai Attila/MTF/ a teljes együttessel
mutatja be  sokszínű, eleven koreográfiáját,  míg  Szentinek Csaba/Goli/,  invenciózusan
aknázva ki kígyómozgású hajlékonyságát, káprázatos szólóval lep meg.
Még a "Színpadtörlés" is műsorszámmá lép elő, számolgatós mondókák ritmusára, rongyo-
kon sasszézva, kedves humorral tisztítják meg a padlatot a következő darabokhoz.
Hámor József "Ki a falkavezér?"-jében,  a versengésben mindenki megkapja a maga szóló-
ját, amíg a többiek kúszva-mászva bírálják el produkciójukat. A  Lazán-Feszesen,  Maday
Tímea Kinga alkotása a muzikális líraiság és a hevesen ritmizált keménység harmonikus öt-
vözetét teremti meg. A hihetetlenül összeforrott gárda példás fegyelemmel viharzik, ára-
dó lendülettel  táncol,  a hegyeket mozgató energiák ellenére  mégis mindig megőrzi az
arányosság optimumát.  Már-már úgy érezzük, nem folytatódhat a tomboló extázis, aztán
megint egy újabb térbeli mozgásőrület következik sziporkázó fokozásként.
Vizsgaelőadást vártunk, tehetségtől duzzadó, életerős produkcióknak örülhettünk, - így
joggal készülünk a folytatásra...

A Zöld szalon nagyszerű hölgykoszorújában is kitűnt vörös harisnyakötős szilajsága, festék-
foltos trikójában az  Unisono-ban kápráztatott el, a Testek filozófiájá-ban légtornászként
röpködött:  Szarvas Krisztina  évek óta megkerülhetetlen erőssége a  Szegedi Kortárs Ba-
lettnek, ebben a szerepben azonban pályafutásának beláthatatlan csúcsára érkezett.
A Dante szimfónia víziója mellett,  Juronics Tamás a mű III. Mephisztó-tételére önálló, két-
szereplős művet alkotott,  igen helyesen:  a hihetetlen intenzitású darab  szétfeszítené a
teljes társulatra komponált darab kereteit.  Liszt zenéje, szerencsére, itt még nélkülözi a
túláradó érzelmi romantikát, szárazabb, pregnánsabb, jobban illeszkedik a dinamikusan ra-
cionális koreográfiai elképzeléshez, amely a lélek poklának belső köreibe vezet.
A tudatos, a tudattalan és a tudatalatti rétegeket fokozatosan leomló plexi-függönyök jel-
képezik, homályos anyagukon át sejlik fel  a csábító kígyómozgású teste.   Czár Gergely a
fizikai szépség sugárzásához muzikális virtuozitását társítja, a forgások, ugrások könnyedsé-
ge nem zárja ki a nem mindennapos emelések természetességét, Mephisztójának vonzere-
je lényének, táncának esztétikumában rejlik.
Hajdan az ideális táncosnő  46 kiló volt, hajlékony, gyors, tágas, ugrott is, ha kellett, kéz-
és karmozgása hullámzó gyönyörűség vala. Tütüben spiccezett és híján volt minden eroti-
kus nőiességnek, absztrakcióként csontosodott be a hagyományba. Azóta a modern tánc-
művészet padlóra kényszerítette a hölgyeket is, izomzatuk vetekszik egy pehelysúlyú ököl-
vívóéval, az ugrándozás kikerült a repertoárból,  de az angolspárga természetes, a piruet-
tek ugrás közben  vízszintesen is kötelezőek.  Az urak hozzáerősödtek az eszméletlen has-
sal, háttal, vállakkal bíró,  korántsem gyengébbik nemhez,  lám, a Merkúri szépségű  Czár
Gergely, szilfidi termetét meghazudtolva, laza könnyedséggel emeli az égbe partnerét.
Szarvas Krisztina  abszolút hitelességgel éli át  a gátlásokba fojtott szexualitást, amely fo-
kozatosan oldódik a csábító ostroma alatt.  Juronics Tamás munkássága legnagyobb szóló-
koreográfiáját alkotta meg, fantáziája óriásit nyert a táncosban rejlő lehetőségek által, a
a mozgáselemek spektruma  hihetetlen mértékben tágult. A vágyak érzékeltetésén túl,  a
testiség nyílt ábrázolásában is megtalálta a természetfeletti szépség vonásait. A Kámaszut-
ra pózok Bozsik Yvette-i megfogalmazása óta csak kimódolt, esetlen jelzéseket láthattunk,
itt most az erotikus kapcsolat  szinte transzcendens emelkedettségű látványban nemesül
meg. Ha valamit hisztérikusan gyűlölünk, az a színpadi meztelenkedés: olcsó hatásvadászat,
majd mindig valamely hiányt próbál elleplezni, hitvány, olcsó, szánalmas. De a Belső pokol-
ban, kivételesen, egészen más a helyzet!
Ledobva mezét, a fantasztikus primadonna paradicsomi tisztasággal áll előttünk, olyan del-
tás, mint a férfi-ideál, hasfala, mint a tornászoké,  fizikumát bármelyik sportfenomén megi-
rigyelné és mégis, mégis maga Nőiesség csodálatos tüneménye! Mozgása az eleven muzika-
litás, a tajtékos lendület, az erőteljes kecsesség lenyűgöző csodája, az egyenjogú vágyak
látványba írott credója.  Szarvas Krisztina  felejthetetlen színpadi létezése az évtized leg-
nagyobb szóló-bravúrja,  amely a továbbiakban is  meghatározza a  Szegedi Kortárs Balett
királyi útját.

A Nelken-et untuk, (a szegfű-mező "gyönge virágszál" poénját már a 60-as években ledóze-
rolta egy szovjet cirkuszi illuzionista), másik művében kedves nénik-bácsik totyakoskodtak
színen, - tegyünk még egy próbát - gondoltuk, bődületes tévedés volt.
Egyetlen szép mozzanat:  a háttérfüggöny muszlin-szárnyait muzikális szélgép mozgatja, vál-
tozatos alakzatokban, poétikusan hullámzik, néha meg oldalról támad be egy fehéren göm-
bölyödő textil-gombóc.
Egy csunyus fekete lány,  majd az idősb szőke Julia szólózik szépen, igazán jó táncosok, a
koreográfia is jelentős, a baj csak az, hogy igen rövidkéjüket még kétszer megismétlik egy
az egyben, egyéb tevékenységük csúcsa  a mennydörgésre komponált, értelmetlen körbe-
futkosás, sikolyokkal. Mert a társulat bizony beszélni is tud:  válogatott közhelyekkel, ter-
szetesen magyarul bombázzák a rosszízlésű publikumot.
A többi hölgy nézhetetlen,  az urak mosolyognak, tánctudásuk a Néphadsereg reggeli tor-
náit idézi. Állitólag értük küzd az összes nő..., na szép.
A Trafó-ban Chaka Kahn, Preljocaj, Chouinard..., - ideje bezárni! Marad a giccs.

.Minden előzetes bejelentés nélkül, pillanatok alatt érkezett négy madridi kortárs tánc-
együttes hozzánk. Amilyen váratlan, olyan fantasztikus élményt jelentett már az első es-
te:  nálunk elképzelhetetlen képzettségű,  válogatott táncosok mutatták be  gondosan
kiérlelt,  hosszú próbafolyamatban realizált alkotásukat.  Itthon  az állandóság hiánya, a
pályázati rendszer  évente több darab készítésére kényszerít,  a csoportok cseppfolyó-
sak, a felkészülési idő nevetségesen rövid és jó, ha van hol próbálni...
Az első spanyol produkcióban félelmetes táncosokat láthatunk. A korelnök férfi virtuóz
karmozgásának eszelős gyorsaságával tűnik ki, egy groteszk temetési képben, a Hunyadi-
címer fekete hollóinak négyszögében haldoklik,  közben rettegő hangon könyörög a zo-
kogó élőkhöz. Mert az öttagú csapatból mind a három férfi, kimunkált színészi deklamá-
cióval monologizálva,  minden erőltetés nélkül szólal meg.  A tömör izomzatú vagány, aki
vízszintes piruettek mellett talajmunkában is jeleskedik,  enyhén komikus mondatai köz-
ben, elmélyülten sárgarépát hámoz.  A két hölgy hajzuhataga fontos dramaturgiai szere-
pet kap,  levágott tincseik először csak esetlegesen bukkannak fel,  a fináléban viszont
tonnaszámra fújják kézi szélgéppel  a levegőbe,  miközben a zsinórpadlásról hajpelyhek
lebegnek alá. Valószínűleg német az a hórihorgas, szálas izomzatú táncos, aki egész való-
jában görcsösen remegve mutatja be elektrosokk-szólóját, majd elementáris fokozással
kántálja az Unser Vater Miatyánkot.
Nincs téma, nincs sztori, nincsenek karakterek és nincs filozófia, - csak a gesztus-zene,
a mozgásművészet tiszta egyedisége. /Nem/ hiányoznak a szokványos töltelékek, a füst,
a színes fények, a poénok és a többi kétségbeesett időhúzás, a több mint egy óra alatt
pillanatra sem lankadó izgalommal ámulunk a fantasztikus előadáson.
Egymás munkáit komoly érdeklődéssel lesik,  dicséretes módon/?/ akár érdemtelenül is
ünneplik: - de hol voltak most a hazai alternatív táncszcéna művészei?!?
Még észbe lehet kapni: három estig még nálunk vannak a madridiak!

Hebrencs lánykák, izmozó kamaszok: vidám diákcsapat izeg-mozog nem túl szigorú tanári
felügyelet alatt. Kóstolgatják egymást,  félszeg udvarlások, taktikus menekülések zilálják
a képet, a vibráló forgatag végül csak-csak közös táncba oldódik. A Kontúr Színház eddi-
gi produkciói, az  Éden, a  Csodálatos M és a felejthetetlen Bál után nem lepődhetünk
meg az ugrások,  dobások,  forgások magasszintű kivitelezésén,  de azoknak, akik először
találkoznak  a nagyszerű együttessel,  igencsak ámulnak  a nem professzionális táncosok
lenyűgöző teljesítményén.  Gyöngyösi Tamás  szó szerint az első lépéstől építi fel peda-
gógiáját, a színitanoda növendékeiből farag sokoldalú mozgás-virtuózokat. Noha a végzet-
tek közül sokaknak másfelé vezet az útja,  a cserélődő tagság ellenére, a csoport képes
megőrizni egységes arculatát.
A kamaszság lassan csúszik át az ifjúkorba,  a trikókat, tiniruhákat zakók és trendibb sze-
relések váltják fel,  Kurkó József  tanár ura is lazít az öltönyén,  félkézzel kapja el meré-
szen röpködő tanítványait. Mert itt mindenki úgy veti magát a levegőbe, mintha az uszo-
da vizébe ugrana,  ám röpülését gyakran még   kockázatos piruettekkel is tarkítja.  Egy-
időben minimum három-négy pár van a színen, de ezek a duók állandóan cserélődnek, a
teljes stáb szüntelenül mozgásban van.  Befutnak, vetődnek, perdülnek és már el is tün-
tek, hogy másodpercek múlva újra berobbanjanak:  tucatnyi ember esetében ez viharos
intenzitású,  káprázatos látványt teremt.  A mozgás-szonettek  Fekete Hölgyei:  Borosán
Eszter és  Pintér Szilvi hatalmas energiával próbálják térdre kényszeríteni az urakat, de
elsodró lendületüket röppályájuk végén  Varga Ádám és Pataki Ádám acélos ölelése fé-
kezi. Utóbbi, a robbanékony dinamikájú  Sinkó Réká-val párban,  vörösizzású duettek ak-
robatikájában is kitűnik.  Végül is a teljes névsort bátran leírhatnánk, hiszen az együttes
fantasztikus egysége, lenyűgöző összmunkája minden egyes szereplő érdeme!
A finálé frenetikus tuttijában összegeződik a tengernyi mozgáselem hatása, melyet csak
féktelen ünneplés  mámorával  tudunk jutalmazni. A tomboló  FRINGE-siker nyomán, re-
méljük, hogy a Bakelit-en kívül, máshol is találkozhatunk  Gyöngyösi Tamás elementáris
élményt nyújtó, bámulatos társulatával.

Mindig a Paradicsom a leghálátlanabb, azokkal a bárgyún mosolygó boldog lelkekkel,  Czár
Gergely Dantéjét azonban itt  Finta Gábor szoborszépségű Apollója várja. Így is elszürkül
a végére  Galvan  míves koreográfiája,  a táncosok viszont  a legmagasabb fokú elismerést
érdemlik.  Markovics Ági,  aki már az Inferno pokoli tájain is gesztusainak árnyalt zeneisé-
gével tűnik ki,  a Mennyországban maradandóan állítja elénk  Beatrice elérhetetlen szép-
ségét. A Purgatórium vészterhes fényeit  Haller János  mámorító tágasságú tölti be,  kár,
hogy dramaturgiailag Dante csupán passzív szemlélő ebben a jelenetben is.
Epilógnak lenne igazi a Prológ, ez a legerősebben összefogott kompozíció, Robert Galvan
az akrobatikus röpülések beemelésével, horizontális léptékben tágítja  a koreográfiát. A
lepkesúllyal szárnyaló  Csetényi Vencel  imponáló bravúrral uralja a légteret, a Testek fi-
lozófiája után ismét bizonyítva páratlan adottságait.
A fantasztikus Don Sanche után nehéz színpadra lépni, talán cseréljük meg a két darabot.

Béjart-t csak elfelejteni szabad,  egészen más cselekményt kell kitalálni, hogy a koreográ-
fia ne is emlékeztessen a 70-esévek zseniális Markó Iván-jára.  A Tűzmadár itt ébenfekete
és nő, kalickáéba zárva várja szabadítóját. A rabtartók harcias geometriában mozognak, a
a háttér ezüstös fényű eleganciájában is komor.
Bozsik Yvette  invenciózus alakzatokkal,  változatos gesztusrendszerre  teszi izgalmassá a
stravinszkiji zenéhez méltó látványt. Kiválóak a táncosok,  mégis mindannyian  az afroame-
rikai szépség életre keltését várjuk. A mesebeli  Főnix szárnyalása szuggesztíven elevene-
dik meg dinamikus mozdulataiban,  a fantasztikus élményt  feledhetetlenül tetézi  
James Valencia szobor- aktjának lenyűgöző csodája.

Kisbetűvel írjuk a betolakodó nevét, csak azért, hogy a keresőben rábukkanjanak, munká-
ja, ha annak lehet nevezni egyáltalán ezt a hagymázos halandzsát,  kizárólag a nagy múltú
együtttes védelmében kerül említésre. Tehát:  nigel charnock az az angol kókler, akinek
sikerült befurakodnia a Forte Társulat műsortervébe.  Lehet, hogy a brit közönséget meg
tudta lepni mindent negligáló ökörségeivel, de itt lehullt a neglizsé, ott maradt pőrén di-
deregve nagyotmondásainak roncsain.  Fiaim, csak énekeljetek!  Csak improvizáljatok bár-
mit, majd én eladom, mert hozzátenni semmit sem tudok.  Mondjátok el a legszebb verse-
ket,  bokázzatok a  Himnuszra,  kacagjatok a halálos strófákon,  hozzányomjuk a pöfeteg
tuci-zenét, tövig toljuk a hangot, ájul majd a jónép. Koreográfiát nem tudok mutatni, de
tudtok ti eleget, csak rohangáljatok minél többet, eszeveszett ál-extasy-ban!
A külsős táncosok igyekeztek,  talán még örültek is a szokatlan föladatnak, nagyon is tet-
szett pl. Grecsó Zoltán, vagy Simkó Beatrix, rajtuk aztán nem műlt semmi. Az alapcsapat,
az annyiszor zseniálisan bizonyított  Andrássy-Kádas-Krisztik  trió példás fegyelemmel tűr-
te a dilettáns rögtönzéseket, együttérzésünk hullámainak azonban  a minősíthetetlen ot-
rombaság vetett gátat. Forradalom helyett Forr A Dalom: szégyen, undor, botrány.
Soha többet ilyen hívott vendéget, jó nekünk a hazai pálya.
(Szerencse, hogy néhány nap múlva a Florentin kalap-pal vigasztalódtunk...)

Thalhaimer Faustja után éreztük ugyanezt:  szavakkal nem lehet érzékeltetni az élményt,
elemezni meg nevetséges lenne.  Eltelt három év, izmosodtunk,  de leginkább rájöttünk,
hogy még a legsutább reagálás is jobb a semminél,  hadd próbálja meg minél több felcsi-
gázott színházbarát valahogy megnézni...
A remekművek torkunkra forrasztják a szót, lebénítják a billentő ujjakat,  pedig mi is kell
egy ilyen elementáris hatású táncjátékhoz?  Először:  ismert történet,  egy népmesei to-
posz,  akkor nem kell szinopszissal, bevezetővel,  feliratokkal,  utólagos mentegetőző ma-
gyarázatokkal elriasztani. A Hófehérke igazán jó, persze ki kell találni a jeleneteket, moz-
gásnyelvre lefordítható szituációkat,  bátran belenyúlva a eredetibe, átalakítva, kiegészít-
ve azt. Karaktereket alkotni a társulat tagjaira méretezve, könnyű annak, akinek egy haj-
dani Médeája gonoszítható Királynővé,  akinek nádszálcsontú, kígyó-hajlékony címszerep-
lője van, aki kétméteres kamaszóriást tud vőlegényként melléállítani.
A zenének mennyei hosszúságú,  bármely lelkiállapot, hangulat kifejezésére alkalmas ele-
mekből kell állni, melodikus,  ám nem filmgiccses,  drámai, de nem elidegenítő stílusban:
Mahlernél különbet amúgy is reménytelen keresni.  Plusz a zsenialitás! Hogy mind ehhez
kétórányi koreográfiai lelemény társuljon, egyetlen mozdulat se hasson ismétlésnek, min-
den figura és cselekvés szignifikáns gesztusokból épüljön. Ennek biztosítéka a három éve
a Ballet C de la B együttes FOI című produkciójával már Budapesten is megcsodált Nagy-
mester:  Adrien Preljocaj.
Az annyiszor lejáratott gomolyos hószőnyeget terít a vajúdó anya elé, a csecsemőből né-
hány takart forgással máris Hófehérke válik. A távolkeleti táncosnő szólója az ívelt kombi-
nációk himnikus szövedékeként esztétikai csúcsélmény,  de a királyi udvar össztánca sem
kisebb értékű.  Berobban a Hiúság Ördöge,  a szépségére féltékeny mostoha, aki fekete-
kék, bíborral szegett ruhája, fékeveszett mozgása mellett,  démoni sugárzású mimikájával
delejezi halálba a népet, ámulatba a nézőt.  A vadászok gyilkos tőrét azonban az éterien
átszellemült primadonna  egyetlen finom mozdulattal elhárítja és végre feltűnnek a várva
várt törpék is.  Nem mondjuk el, hogy hogyan!!!  Legyen ez a recenzens sportszerű aján-
déka, elég annyi, hogy Mahler Első Szimfóniájának gyermekdala szól, végtelen folyamként
uralva a zenei horizontot, míg a derék bányász-emberkék a teljes vertikumot birtokba ve-
szik.  A Gonosz Mostoha  gumi-almája célba ér ugyan,  de a Királyfi sikerrel támasztja fel
szerelmét, módszere sajnos elég nehezen követhető...  Pontról-pontra azonos koreográ-
fiával, az első nagy kettőst táncolja el a halott/!!!/ lány tetemével, lábbal igazít rajta, ha
fel kell ülnie, kézzel húzza, csípővel lendíti, karral forgatja, - mégsem bábuval teszi ezt, a
tetszhalott vegetatív reakcióit  az elképesztő érzékenységű, láthatatlan technikájú part-
ner észrevétlenül társítja a követhetetlen gazdagságú mozgás-zenéhez.
Gyűlöljük a DVD-t,  kasztrálja a filmek képi erejét,  meszes fehérei,  lehetetlen koloritja,
legalább is egyelőre, degradálja a képnyelv teljes értékű vizualitását.  Színpadi színekhez
viszont elégséges a spektruma és ha ilyen értően van képsorrá bontva,  a táncszínház tö-
kéletesen élvezhető.  Mert itt nem voltak forgó fejek és remegő cipellők,  de bábszínhá-
zas totálok sem. Filmet kell csinálni és nem helyszíni közvetítést és olyan táncosokat kell
találni, akik arccal, lélekkel, játékkal is bírnak a fantasztikus mozgás mellett.

Súlyos a táncszínházi alkotók keresztje:  sztorit, librettót kell kitalálni, szituációkat, karak-
tereket, ritka kivétel, amikor "tiszta tánc" születik csak zenéből, gesztusból, geometriából.
De fogalmakat jeleníteni meg a színpadon,  hát az aztán istenkísértés! Juronics Tamás-nak
mégis sikerült...  A Rossz, a Bűn csak arányzavar, állította Mahatma  Gandhi:  mint a Tudás
Jellem,  a Gyönyör Lelkiismeret, a Gazdagság  Munka nélkül.  A Hét Főbűn párhuzamaként
ellentétes fogalom-párokat állított fel, ezen dichotómiákra épül a Testek Filozófiája.
A klasszikus zenére konstruált jeleneteket kétszer láthatjuk, így a koreográfus is dupla lé-
legzethez jut,  mi pedig, legalább egy kicsit mélyebben élhetjük át a művet.  A kortárs ze-
nében bevett szokás,  hogy többször játsszák el egymás után  az ismeretlen zenei nyelven
szóló opuszokat. /Hát lehet Webern-t, Ligeti-t, Kurtág-ot  másképp befogadni?!?/  Itt is fé-
nyesen beválik a módszer: az első rész brutális katyvasz-elektronikájából önkéntelenül me-
nekülünk a megkapó  látvány zené-hez,  próbálunk minél többet memorizálni,  hiszen a ta-
karos bevezetőből már megtudtuk:  az érzékelés után,  majdand az értelmezés következik.
Kettévágott gordiuszi csomó, melyben nem feleződik,  hanem dupla fokozással, triplán hat-
ványozódik a sokszorozott élmény!
A beetető fázis hervasztó akusztikája után  balzsamosan simogatnak  a romantikus zongora-
hangzatok,  egyből találó értelmezést nyernek a trikókon megjelenő  fogalmi kettősségek.
Tarnavölgyi Zoltán  a Tudomány racionalitásával győzködi  Markovics Ágnes  érző  Ember-
ségét,  Hajszán Kitti harmonikus Szépsége  fölényesen nyeri asszóját,  A Fiú és a Lány kö-
zeledését a Múlt, a Jövő,  a Vágyak és a Gátlások csatározása nehezíti.  A "koreográfiai kí-
sérlet" múlhatatlan érdeme,  hogy a társulat közös alkotómunkájára is épít.  Ebben a kép-
ben például  a fővonalak adottak ugyan,  de a heves forgatag a szereplők improvizációiból
teremtődik. Van aki nem tudja, hogy mit is jelképez tulajdonképpen:  a poétikus muzikali-
tású  Palman Kitti bravúros mozgás-hieroglifákkal írja az égre  kínzó identitás-zavarát, míg-
nem rájön, hogy tulajdon Kíváncsiság-át személyesíti meg:  megnyugvásaként a  Boldogság
áradó hullámzású  öröm-táncában gyönyörködhetünk.  Az  Isten-nek  sem sikerül kibújni:
Haller János genetikus fölénnyel veri vissza a mégoly herkulesi Ember támadásait.
Az új zenei közegben  több jelenség értelmeződik át,  a gesztuskombinációk tágabb asszo-
ciációkra adnak lehetőséget. Hat tesztoszteron-tank támad az egyszem lányra, kézről kéz-
re röpül, eszeveszett forgásokkal  vállról-vállra tekereg a légben,  végzetes kiszolgáltatott-
ságban, a hímek kénye-kedvére. A második verzióban is őrjöngve dübög az férficsapat, ha-
sonlóan faltól-falig labdáznak az áldozattal, a végkifejletben azonban fordul a kocka: a há-
takon az  "Ösztön" felirat látható,  ám a szédületes szenzitivitású  Nő, a lenyűgöző légtor-
nász  Szarvas Krisztina  fityiszt mutat  az animális vágyaknak. Vagy talán a saját ábrándké-
peit zabolázza meg élveteg álmaiból ébredve?!?
Örök ambivalenciában viaskodik egymással a  Szív és az  Ész,  de párviadaluknak seczpercz
alatt vet véget a vörösizzásban megjelenő Szex:  Finta Gábor,  aki  Ember-ként knock out-
olt a Mindenható,  a földi pályán csábos csípejével babonázza kúszó alázatba  a közös cél
felé nyújtózó eszme-hölgyeket.  Az este abszolút győztese Ő:  "Politika"-ként mérkőzik az
"Elvek"-et képviselő,  akrobatikus fürgeségű  Csetényi Vencel-lel,  akit  Frederic  Chopin
/hangosítófülke/-Forradalmi Etűdjének  viharzásában,  némi imbolygással ugyan, de alapo-
san a földbe döngöl. (Bizony: a fogalmak demokráciája sem működik ellensúlyok nélkül...)
A menetrendszerűen érkező "évi rendes"  darabok után,  melyek több-kevesebb sikerrel
győzik le a tematikai buktatókat,  imponálóan eredeti darab született, mely nagyságrend-
nyi mértékben tágítja  a táncszínházi lehetőségeket,  miközben tömény élményt nyújtva,
gyümölcsözőbb irányba mozdítja a nézők látásmódját is.

Arra biztos jó egy évforduló, hogy máskor elképzelhetetlen különlegességek létrejöttét
teszi lehetővé: Erkel sakkozóként is híres volt, sakk-baletthez írott zenéjét és magát az
extrém alkotást rekonstruálni  nem mindennapi föladat.  Hagyján, hogy a zongora-dara-
bokból kell akusztikus hátteret konstruálni,  de a táncjátékhoz  egyetlen adalékkal ren-
delkezünk: a szereplők sakktáblán tébláboltak...
Horváth Csaba és a Forte Társulat  vakmerően néz szembe a kihívással, a koreográfia lé-
nyegében klasszikus biedermeier elemek újragondolása, melyet a kibővült együttes kivá-
lóan realizál. Selymekbe, mentékbe bújtatott hölgyek és urak lejtenek a redukált feke-
te-fehér koczkákon, a hegedű-zongora duó romantikába ojtott verbunkos-témáira.
Komoly értéknövelő tényező  Szálinger Balázs  szövege,  amely a zeneszerző személyes
konfliktusaival szélesíti színházzá a produkciót, monodrámával gazdagítva a cselekményt.
Krisztik Csaba  Erkel szerepében, pazar mentében ül a zongorához, ámulatunkra érett
billentéssel, egészséges muzikalitással játszik, miközben energikusan deklamálja a súlyos
szöveget. A mozdulatlanná dermedt táncosok elé ugorva,  szilaj mondatokkal életre gal-
vanizálja őket, természetesen maga is résztvevője lesz  a színes forgatagnak. Tántorítha-
tatlan kisugárzása most is uralja a teret és a lelkeket,  többször is varázsos feszültséget
gerjesztve a bájos közegben.
Az együttes, a színész és a rendező-koreográfus  eminens helytállása izgalmas estét csi-
hol a holt anyagból, bizonyítván, hogy még a lehetetlent is sikerrel ostromolja.

Nem szeretjük  a kollektív névtelenségbe rejtőző dolgokat, ez a kivétel csak erősíti az el-
vet. Mert a KET ifjú táncművészei egyesítették alkotó erőiket, önálló koreográfikus skic-
ceikben komoly értékeket sűrítettek. Különálló rövidkék helyett egy nagyívű kompozíció-
ba összesítették  táncművészeti gondolataikat.  Személytelen,  mint a gótikus katedrális,
mégis híven mutatja  az együttes egészséges kreativitását.  Fogalmazásunkat megnehezíti,
hogy nem tudunk név szerint elemezni, csak az összhatásról ejthetünk szót.
Könnyed csend,  a fénykörökben állók laza koncentrációjából  heves lendülettel robban
ki a gyorsuló forgások szólisztikus etűdje.  A többiek a puha sötétben, ugrásra készen tö-
mörülnek,  bármelyik pillanatban kiléphetnek  a láthatatlanságból,  a várakozás emeli a fe-
szültséget, egyre újabb változatokban ismerjük fel  a mozgáskombinációk végtelen lehető-
ségeit.  De a variációk kifejezetten testhezállóak,  mindig a táncos egyéniségéhez idomul-
nak.  Palcsó Nóra, Katonka Zoltán,  Hargitai Mariann: sokszor láttuk már őket, leginkább
azt értékeljük, itt most mennyire szervesen épül be személyiségük  a társas alkotás folya-
matába. De a többiek:  Molnár Zita, Horváth Adrienn és Mádi László  is egyenértékű in-
tenzitással vesznek részt a közösség improvizatív munkájában. Ráadás: az impukzív világítá-
si effektusok is  Katonka Zoltán  sokoldalúságát dicsérik.
Minden előadásban  más-más momentumok dominálnak,  a produkció folyamatos fejlődés-
ben gazdagodik.  Egészen biztos,  hogy eljön a saját koncepcióra építő,  önálló alkotások
kora is,  melyekben szigorúan tervezett konstrukcióban kristályosodnak  az elképzelések.
Addig is a változatos repertoárban ünnepeljük a szépreményű gárdát és örülünk, hogy a
pordukció minden résztvevőnek az  "Így jöttem", az  "Én vagyok"  mellett  az életerős "Mi
vagyunk!" is...                                                                                       2011.jan.14.

2 0 1 0

Adva van egy egyedülálló mozgásművész: moccanása is égzengés, legkisebb rezdülése is hi-
hetetlenül izgalmas, gesztusaiban a sarkos kifacsartság vegyül a muzikális esztétikummal.
Gergye Krisztián ő, létezése az alternatív táncszínházi szcéna origója,  - a kérdés csak az,
miért kényszerül autentikus művészetét idegen elemekkel higítani?
Egyetértünk felháborodásával, amelyet a VI-osok elleni támadás váltott ki, de a megfélemlí-
tés, a zsarolás és a pénzelvonásos cenzúra ellen nem lehet plakát-eszközökkel küzdeni.
Demagógia ellen ellen-demagógiával?  Mert a TTT-nóta és az Árja-ária, sajnos: az.  Nem illik
bevezetésként saját egyéb munkánkat reklámozni, nem szabad szószékké zülleszteni a teát-
rumot. De ami jó, az nagyon: vízibalett szárazon,  Bánfalvi Eszter  végtelen finomsága a slá-
ger-nosztalgiában, csatarendbe szervezett úttörők egyen-mosolya.  A zenei anyag bőséges
és  Philipp György  elővezetésében korrekten hatásos.  A hosszadalmas  Szomorú vasárna-
pot a szólista szuicid akrobatikája menti, de nagyot csattan a hozzá csatlakozó  Jézusmária
vigyor-kórus.  Hang bennszakad  a kacskán bicegő Himnusz hallatán: ez illett volna  Gergye
Krisztián önmagában antagonisztikus koreográfiájához! Így csak hatásos betét volt, a kiváló
énekesnő koloratúráihoz hasonlóan. Karikásostortól a huszármentéig,  lépegető táncosok-
tól a feleslegesen beszélőkig:  - minek?  Amikor egyetlen grandiózus szóló  helyére teszi a
produkciót, bizonyítván: "nem sokaság, hanem lélek... tesz csuda dolgokat".
A színpadon piros-fehér-zöld hátteret képező vonósnégyes, beindul  Ligeti György  dinami-
kai cunamija, tépett lényével, bizonytalan nekirugaszkodásaival  Gergye Krisztián a magyar
sorsrontást emblématikusan képezi le. A zene tempóváltásait, hangulati variánsait tökélete-
sen vizualizálja, neki még az állati szodómiát is elnézzük,  félelmetes arcjátékával azt is hite-
lesíti.  Kicsit ez is hosszú: miért kell egy művet végigjátszani, a vágás, a tömörítés a táncbe-
li megfogalmazásnak adna tágabb teret, de ez mit sem von le a koreográfusi, előadói remek-
lés káprázatos szuggesztivitásából.
Trikolór, multikolór helyett egyetlen monokolórt: de azt egyedül Gergye Krisztián-tól!!!
2010

Jó, hogy nem Lear, jó, hogy nincs téma, sztori, szerepek és cselekmény: tiszta, absztrakt
mozgás-epika,  de nevezhetjük gesztus-prózában írott költeménynek is. Ahogy a festők le-
dobták magukról a narrativa gönceit,  a táncszínházi forma is megengedi a teljes absztrak-
ciót.  Jónás Zsuzsa  első általunk látott koreográfiája  robbanékony dinamikájú,  tobzódó
fantáziával bíró alkotót mutat. Egymásba fonódó, végeláthatatlan kombinációk,  visszatérő
vezérmotívumok,  a táncosok egyéniségére szabott virtuóz szólók. Takarékos építkezés, a
tuttik és párosok akkurátus elosztása, a poétikus líra és a kavargó drámaiság lüktető válta-
kozása. A háttérben a színpad teljes szélességében kavics-ágy, a benne gázoló lábak, hen-
gergőző testek keltette zörejek,  vészjóslóan peregve, zivatarként záporozva adnak akusz-
tikai hátteret. Természetesen megszólal a zene is,  a monoton dübögést vijjogó elektroni-
ka, pregnáns dallamfoszlányok ismételgetése színezi.
Annyira kiegyenlítetten átütő erejű mindegyik szereplő teljesítménye, hogy méltatlan len-
bármilyen kiemelés.  Horváth Adrienn  feketében,  Molnár Zita  hófehérben  kúszik a föl-
dön,  viharosan cikázik a térben,  Dobi András  fékezhetetlen lendülettel uralja szerepét.
Palcsó Nóra és Katonka Zoltán heves ritmikájú párosa ellenpontozza  Hargitai Mariann és
Mádi László  szuggesztív költőiségű duóját.
Belemagyarázás és füstölgés helyett,  pazar invenciójú,  korrektül átgondolt,  minden ízé-
ben eredeti darabot láthattunk:  Jónás Zsuzsa  személyében a kortárs tánc-szcéna újabb,
legnagyobb reményekre jogosító alkotóját ünnepelhetjük.

Kucorognak, kalácsot majszolnak; egymásnak ugranak. Dózsa Ákos egyedül marad, karate-
vetődéseket, rúgásokat gyakorol képzelt ellenféllel. Nem kell sokáig várnia: Fehér Ferenc
feszül neki, ütések cikáznak,  testek tekeregnek,  a lendülő láb ollójában tar fej görgede-
zik. Nincs sztori, nincs idea, nincs üzenet, de a zenét is inkább a félelmetes ritmusú moz-
gás közvetíti. "Dinge an sich": jelentés nélküli, magában való dolog, fehér négyzet a fehér
felületen.  A mozgásművészet alapkutatása:  mire képes a test, mit lehet kihozni az izmok,
idegek, inak és izületek alkotta  lelkes gépezetből.  A saját magán végzett munka eredmé-
nyei most kiterjesztést nyernek egy másik személyre is, ami nagy mértékben tágítja a szó-
ló perspektíváját.  Párhuzamok, ellenpontok, tükörmozgás, - alá- és fölérendeltség, a köl-
csönösség emberi gesztusai.  Bámuljuk a kottázhatatlan dinamikát,  meg sem kíséreljük az
akrobatikus bravúrok titkát ellesni.  Hátizmaikról rugaszkodnak el  vízszintes piruettet for-
gatva, az acélos lendület váratlanul vált élettelen ellazulásba. Hol a határ?  Fehér Ferenc
tíz év után is képes egészen újszerű, teljesen váratlan mozgás-kombinációkra, nincs olyan
porcikája, melyre nem talált még ki  valami szokatlan gesztust.  Az időbeliség is hibátlanul
konstruált, a szerkezet átgondolt, következetesen arányos.  Az öltönyök lekerülnek, gyö-
nyörű mellkasok rajzolódnak ki, a meditatív megállás pillanataiban megcsodálhatjuk a Mes-
ter delfinként hullámzó hasi légzését.
Az Út, a Nagy Tao tovább vezérli, úgy tűnik nincs vége az Ismeretlennek, de hiszen a cél
maga az Út, maga a Keresés, melynek folytán Ő mindig újabb kincseket talál.

Legszívesebben szabadversben írnánk: annyira poétikus, annyira szárnyaló, annyira mesés!
Mórocz Adri  rátermett játékkészséggel  jeleníti meg  a nagycsoportos  Panni gyermekbe-
tegségeit, melyek között a gyomorrontásban főszerepet kapnak a  Hasznos Dóra és Fülöp
Tímea által hajladozva légiesített,  féktelen torkoskodásra csábító barackfák.  A mozgás, a
zene, a szó és a látvány egysége már az első percekben  Bozsik Yvette  világának páratlan
formanyelvén szólal meg.  Morcos pedellus-szakiként bukkan elő  Vati Tamás, aki, mint im-
máron állástalan színész-táncos, a százarcú díszletként funkcionáló doboz-kollekciót terve-
ző-kivitelező ácsművészként is remekel. A mobil-kockákból folyamatos átrendeződéssel for-
málódik létra, pad, pulpitus, olimpiai dobogó, sőt: iskolatáska/!/,  Pethő József fényeffek-
tusai pedig a tér sokszínűségét biztosítják.  Szemán Béla Tanító bácsija olyan, mintha egy
Magritte-képből lépett volna ki,  Székely Szilveszter  stréber eminens  Berzsenyi Kriszta
kövérítő krinolin-hasával.  Az osztály időzített bombája Kockás Peti:  Krisztik Csaba  rossz-
csontja durcás tekintetével,  akrobatikus nyüzsgésével  az előadás virgonc motorja. Beját-
ssza a világosítók erkélyét, reszketünk, mikor veti alá magát egy duplaszaltóval, /képes len-
ne rá.../,  tyrannoszauruszi hangbravúrjával  diákolimpiát nyer, Ámor nyilát azonban ő sem
tudja kivédeni: áfonyás rágógumival környékezi meg a már egyáltalán nem pöttyös Pannit.
A tornaórából összetett versengés lesz, az állathang-viadal gyorsuló crescendóban csúcso-
dik, szappanbuborék-fújásban már mindenki győztes,  de a színpadi létezés aranyérmét mi
a fantasztikus mimikájú, higany-mozgású   Góbi Ritá-nak adjuk.  Fizikai versengés mellett a
szellemi is helyt kap: a reményfutamban  Horváth Zsuzsa  bűbájos nagymamai mesemondá-
sa nyeri el  a pálmát.  Gombai  Szabolcs  vasöklű tornatanárjáról kiderül,  hogy hajlékony
tangó-táncos, ahogy a teljes társulat is meggyőzően bizonyítja imponáló sokoldalúságát.
Bozsik Yvette koreográfiája, térkezelése, a szituációk pontos kidolgozása magabiztos nagy-
mestert mutat, akinek eszköztára szinte kifogyhatatlan,  arányérzéke pedig mindig biztosít-
ja a szerkezeti egyensúlyokat.  Kicsiket-nagyokat egyaránt magával ragad az elsodró lendü-
let, robbannak a humor-petárdák, a végén a bimbózó érzelmek is felsejlenek.  Kockás Peti
gumi-problémákon rágódik: "Csak barackos van, amit nem szeretsz..." - de az elomló válasz:
"...hát...mindegy!" és ezután a félénk puszi is  csókká válik.  A Vati-kockák Jákob lajtorjája
a mennyei diszkóba visz és mi boldogan lebegünk a szépség szivárványos óriásbuborékában.

Az újdonságra éhes nagyközönség és a pénzosztó pályázatok bírálóinak kegyeit keresve, az
alternatív színházi próbálkozások és kortárs  táncprodukciók  szívesen takaróznak nagy ne-
vekkel: Pilinszky, Bruno Schulz után most szegény  Monteverdi az áldozat. Ahogy az előbbi-
ek esetében sem,  az opera megteremtőjének sincs semmi köze az  Orfeusz-mítosz álruhá-
jába bújtatott előadáshoz.   Csak azért teszünk említést róla,  mert két nagyszerű művész
szerepel a méltatlan üresjáratban.
Daniela H.Faith koreográfiája is eredeti,  de igazán saját interpretációjában mutatja meg
értékeit.  Rebbenő kézmozgása, ívelt lendülete már legelső mozdulásánál is figyelmet kelt,
de a halál eksztatikus perceiben  elementáris élményt jelent.  Balázs  Elemér, a páratlan
jazzdobos, szólóban kíséri táncát, ha egyáltalán kíséretnek lehet nevezni  azt az totálisan
együttlélegző ütős-viharzást, amely tökéletesen kifejezi a táncos érzelmeit, ellenpontozza
mozgását, előlegezi a koreográfia mozzanatait,  döbbenetes hatású akusztikai keretbe fog-
lalva a fantasztikus mozgásélményt. A két művész zseniális együttműködése csupán azt kér-
dőjelezi meg, hogy mi szükség van a szánalmasan fölösleges körítésre?

A négyszögletű udvarra  eladhatatlan luxuslakások ablakai szomorkodnak, /ki szeretné egy
leendő Ráday II Kultucca zsivaját hallgatni?!?/,  de most a kocsmaasztalok között gyönyörű-
séges énekszó hallik.  A tüneményes szoprán:  Bodrogi Éva, aki annyi kortárs darabban re-
mekelt már, most dél-amerikai szerzők dalait énekli  csábos közelségben.  Jaime Ovalle és
Alberto Ginastera, (van, aki ezen Nagy Neveket nem ismeri?- hát van...) jeles opuszai a pá-
ratlan  Koltai Kata  klasszikus gitár-kíséretével szólalnak meg. Az ő virtuóz előadásban cso-
dáljuk  Heitor Villa-Lobos és Ginastera  szólóműveit is, de szegény  Erik Satie  lejárathat-
hatatlan  Gymnopédia-slágere is belefér.  A harmadik muzsikus,  Bartek Zsolt,  klarinétján
szépségesen ívelt dallamvonalakat rajzol a Gozsdu E kocka-terébe. Padlószinti ekvivalense-
it a Közép-EurópaTáncszínház szólistája, a végtelen muzikalitású  Gulyás Oszkár kifinomult
gesztusai jelenítik meg, a négydimenziós "tér-idő zene" érzéki tökéletességében.
Az átjáróház színpadán néha vétlen járókelők surrannak át, de még az ő random mozgásuk
is tökéletesen szervül az invenciózus "Kortárs Tánc- és Klasszikus Zenei Performansz-kon-
cert" eredeti stílusába...

Carmencita Broiboui  hullámosra domborított, krómozott acéllemezei baljós fényeket vet-
nek a színpadra,  kíváncsiságunk azonnal felizzik,  hát még ha sejtenénk, hogy vöröslő tra-
verzekből épített acéloszlopokat rejtenek, melyek mozgékony térelemként, a tragédia vál-
tozatos környezetét adják. Az iszonyatos hevességgel mozgó Tybalt tűnik fel,  Szekrényes
László  alakításában köpcös termetét kompenzálja embertelen agresszióval. Még apjával is
szembeszáll,  a délceg  Fehérvári Péter-rel  csap össze villámgyors mozgáskombinációkban.
Uray Péter  dramatikus koreográfiája lenyűgöző:  minden mozzanatát  soha nem látottnak
véljük, annyira eredetien, újszerűen komponálja meg az egymásnak feszülő indulatokat. A
táncosok? színészek?...: - talán színész-táncosok maximális technikával és százszázalékos át-
léssel, szöveg nélkül is  tökéletesen jelenítik meg a szituációkat.  Csak a nagyszerűen válo-
gatott zene segíti őket, Capulet és neje,  Nagy Eszter  észbontó tangó-variációkkal nyitja
a báli jelenetet, melynek vérforraló közegében virágzik ki a fiatalok szerelme.  Minden pár
a buján artisztikus táncot járja,  Júlia és Romeó,  a gyönyörűségesen visszatartott, tétova
közeledés után,  az első csókban talál egymásra.  Magyarosi Imola  ártatlanul érzéki, szép-
sége költői, mozgása megelevenedett zene.  Romeó,  Nagy Attila  kicsit tanácstalan majd-
nem kamasz,  mimikája legapróbb lelki rezdülését is jelzi,  - ők ketten úgy játszanak, hogy
szinte elfelejtjük,  hogy közben mennyire pokolian nehéz és összetett koreográfiát valósi--
tanak meg. A robbanékony emelések, az összefonódó testek virtuóz alakzatai, a vágy és a
gyengédség míves gesztusai olyan lendületben, hogy felocsúdni sincs idő s máris a halálos
párbajok szemtanúi leszünk.  Dávid Attila Péter  Mercutióként halálba hanyatlik, mereve-
dő testét Romeó úgy emeli az égnek, ahogy barátja az ő szerelembe feszült lábaival tette
néhány órával ezelőtt. A Tybalttal való párbaj az egymásnak csapódó rácsok között ér vé-
get, a vérvörös vasvázak koporsófedélként csattannak össze.  A tetszhalott Júlia kiterítve,
fölötte a Dajka  /Polgár Emília/,  Párisz  /Györgyjakab András/ és a szülők kvartettje ját-
ssza el a gyász Rodin-i szoborcsoportját. Zseniális jelenet! Egyenként és párokba verődve,
összeborulva és görcsösen egymásba kapaszkodva,  elképesztő szuggesztivitással, fájdalom-
ba torzult arccal élik át  a megérthetetlent.  A kripta-képben az állványokon  tetemek he-
vernek zöldes homályban,  megelevenednek,  átadva helyüket  a haldokló szerelmeseknek.
Összezárnak a mozgó fémfalak és elénk sorjázik az a Kilenc Ember, aki a dráma és a poézis,
a színjátszás és a mozgásművészet ritka csodájával ajándékozott meg.
Mikor láthatjuk Őket a Tánc és a Színház Fesztivál-ünnepein?

A Romeóhoz képest kevesebb tánc,  kevesebb párbaj,  kevesebb szerelem. A sírásó  Bajkó
László pemzlijével sepregeti a királyi koporsó körül a földet,  a királynő ezüstszürke fátyol-
ba burkolózva gyászol, de mihamar eldobja azt, hogy  Carmencita Brojboiu borvörös csoda-
estélyijében mulatozzon  a gyilkos fivérrel.  Kettősük alpárian groteszk,  némi italozás után
börleszkízű fetrengésbe torkollik.  De a párducmozgású Gertrud:  Polgár Emilia, miközben
félig az alázatba fulladt udvarmestert is elcsábítja,  az élveteg domina hiteles portréját raj-
zolja meg. Polonius szerepében  Nagy Attila  a végtelenségig alkalmazkodó szolgalélek, ott-
hon meg kimért okoskodó, emlékezetes alakítása kimunkált fegyelmezettségével tűnik ki. A
dán királyfi képe kissé elhalványul az udvar kicsapongó közegében, töprengő vívódásai nem
jelennek meg vizuális jelekben, nem szerencsés, hogy csak monológjai tudatnak minderről.
Dávid Attila Péter és az Oféliát játszó  Györgyjakab Enikő  kettősei a hamvába holt szere-
lem kifejezői, félig megvalósuló mozdulat-láncok.  Fehérvári Péter  villámgyors mozgású, di-
namikus szilajságú  Laertes, de mint bumfordian sete-suta Guildenstern is nagyszerű. A két
színész viharos tempójú párbaja után, dermesztő kontraszt a halálba görnyedt, térdelő te-
temek képe. A legnagyobb alakítás  Szekrényes László  Claudiusa. A koporsóra nem szórja
a földet, lapáttal dönti, a halotti torból nászlakomává viduló mulatozásban elsöprő energiá-
val komédiázik, robusztos alkatánál  csak hevessége erősebb. Gátlástalan és célratörő, nő-
jét és a férfipartnereket egyaránt pehelyként dobálja, az imajelenetet katartikus csúcsra
emeli. Vad megbánással dobja magát hátsó hídba, csak úgy koppan busa koponyája, tíz kö-
römmel kaparja a padlót, sunyi megbánással pillog az ég felé.  Az igazságosztó tőr elől, kö-
nyörgő mozdulattal hanyatlik a földre, de még halálában is megőrzi karizmatikus nagyságát.
A finoman visszatartott, lekerekített mozgások  a no-színházat, a pekingi operát idézik, az
a tény is,  hogy így olyan darabokat lehet  színpadra állítani,  amelyeknek történetét min-
den néző ismeri.
Uray Péter társulatépítő pedagógiai munkája,  az átgondolt gesztusrendszer és az autenti-
kus koreográfia a kiugrás lehetőségét hozta meg a Sepsiszentgyörgyi M Stúdió nagyszerű
együttesének.

Nem két műalkotás szól egy hangon,  hanem  Egy Hang szól magában: a  Juronics Tamás re-
mekléséhez társított gagyi szót sem érdemel.  Mennyei hosszúságú művében a koreográfus
szintézisét adja eddigi munkásságának, az utóbbi idők egyik legnagyszabásúbb produkcióját
alkotva meg. Az expozíció koreográfikus epigrammákból áll: a villámgyorsan berohanó párok
húsz másodperces  skicc-etűdöket mutatnak be,  váltakozó helyzetű, fehér négyzetekben.
Olyan eleven, életteli és lendületes mindez,  hogy alig vesszük észre  Beethoven  zenéjét.
Mi lesz ebből? - az izgalmas látvány ellenére már-már csüggedni kezdünk, mikor a táncosok
felszedik a padlatot és elemeiből,  felénk nyitott szobácskát építenek a tér közepére. Bel-
sejében tovább folytatódik a párok  gazdagon variált váltakozása,  aztán egyre többen zsú-
folódnak a parányi zugolyba.  Egyenöltözékük zakó és szoknyácska, szürke-feketében, and-
rogén külsejük, merev arcuk némi idegenszerűséget sugároz.  Újabb váltás:  egyajtós, zárt
kockává alakítják az építményt,  hátul lassú zenére, lassan kúszik fel a fehér horizont, két-
oldalról, térdmagasságban zöldesfehér füst gomolyog elő, míg három narancsfényben moz-
gó űrlény lépked  titokzatosan felénk.  Juronics Tamás  koreográfikus alkotóművészete itt
lép szerves kapcsolatba  a klasszikus zene géniuszának  szellemével,  a zene és a gesztusok
nyelve,  egymást éltető  szimbiózisra lép.   A tündöklő alakok  ide-oda vonszolják a földön
vonagló. tetszhalott emberi torzókat,  majd egyenként kezdik életre galvanizálni őket. Egy
fenséges termetű lány,  testvéri ölelésben  adja át energiáját a rászorulónak,  de így csak
néhányat sikerül közülük feltámasztani. Már majd' egy óra telt el, mégsem érzünk fáradsá-
got, végtelenül sokoldalú a mozgáskép, a világítási effektusok variációi pedig szinte kifogy-
hatatlannak tűnnek.  A IX. szimfónia zárótételére komponált finálé aztán  minden elvárást
felülmúl. Az indulóra hajazó, pattogó ritmikájú rész katonás szilajságú férfi-szólóban telje-
sedik ki, a vokális megszólalások is megkapják  adekvát táncos megszemélyesítőiket. Az aj-
tónyílásban  Szarvas Krisztina  jelenik meg festékfoltokkal színesre mázolt trikójában, szé-
lesen áradó, nagyívű mozdulatai jelzik  égi fenségét.  Kifehéredő fényben emeli magasabb
szférákba pártfogoltját, majd két kezében "viszi ki" a fényfoltot a színről...  A tömeg végre
ledobja szürke gönceit és "elindul... az istenek ellen, könnyű fehér ruhában." Örömtánca
közben,  a narancsszín fénygömböt bűvölve,  újra megjelenik  a mennyei küldött,  kitör a
a mámoros, ujjongó tombolás:  vad forgatagban,  véletlenszerű foltokban  kenik egymásra
a festétkfoltokat, fekete sziluettekké dermednek, majd egy végső elementáris mozgásőrü-
letben követik az Örömóda beteljesedő fokozását.
Amit  Stadler Ferenc  a fényhatásokkal művelt, nagybetűkkel külön kiemelendő, fantaszti-
kus teljesítmény!!! Kísérte, követte,  kiemelte és ellenpontozta  Juronics Tamás  beetho-
veni magasságokban szárnyaló  mozgás-költeményét,  amely az utóbbi idők legmonumentá-
lisabb táncszínházi alkotása.

Winnie monológja egy színésznőnek maratoni erőpróba, de  Horváth Csaba rendezésében
három szereplőnek is  embert próbáló feladat.  Felváltva bújni ki  a színpadba vájt lyukból,
a hosszú gunnyasztást követően, gesztusban, minimál-mozgásban teljes intenzitással játsza-
ni, nem semmi!  A szőke paróka és az azonos testalkat vizuálisan egybegyúrja őket,  mégis,
kardinális különbség mutatkozik a figurák között, a szerep többféle megközelítését jelezve.
Sipos Vera monoton recitálása az idő elviselhetetlen egyhangúságát fejezi ki,  Simkó Kati
motorikus kapkodása a tárgyakba való veszett kapaszkodást,  Földeáki Nóri az összes elem
szintézisét mutatja fel a hiszteroid hangvétel és a beszorított mozgások közegében. Minta-
szerű a háttérzene használata: több alakalommal a gesztusok szinkronban vannak vele, míg
általában a cselekményt tagolja, a szituációt mélyíti el.  Willie hatalmas úszógumi alatt fek-
ve alszik, feltápászkodva négyzetméternyi újságot olvas, melyet  Milorad Krstic jellegzetes
rajzai illusztrálnak. Közben egyaránt csodálhatjuk a szintén általa dekorált tengerparti hát-
teret és a nejével némán ellenkező  Andrássy Máté  hátizmainak bravúros játékát... A vég-
telen monológ értelmezésében  Horváth Csaba a legparányibb részletet is kimunkálja,  így
a szóömleny változatos képi környezetben, permanensen feszült tempójú a végkifejletig.
A férfi és a nő közötti távolság fényévnyinek tűnik,  legfeljebb a röpülő vörös ernyő képes
egy pillanatra áthidalni, de Eros, "az egymást kereső lények  univerzumokat összekötő von-
zalomhálója" még ebben az érzelmi sivatagban is megjelenik,  Willie feláll és botladozva kö-
zelít reménykedő grimaszba torzuló párja felé.  Bénanász a homokon: a véglények párzása,
a mechanikus mozgás-szilánkok és a félelmetesen fokozódó zene révén, elementáris erejű
danse macabre-ban tetőzik.  Földeáki Nóri  mimikájának torzult vonaglása az arcjáték ma-
gasiskolája,  Andrássy Máté  groteszk vitustánca,  a szaggatott mozdulatok örvénylő őrüle-
tével, lenyűgöző csúcspontja a statikusságból eszelős dinamikába robbanó produkciónak.

Labdaművészek és a korszerű színjátszás virtuózai egyszerre:  Vladimir és Estragon szerepé-
ben  Kádas József és Krisztik Csaba új fejezetet nyit a klasszikus Beckett-mű hazai előadá-
sainak történetében, szűk emberöltővel  a legendás kaposvári Ascher-rendezés után, az új
század  megváltozott színpadi elvárásainak megfelelően,  az érzelmi,  értelmi és a fizikai asz-
pektus szintézisét alkotva meg.  Horváth Csaba  a félelmetes gazdagságú textus  aprólékos
kidolgozásával tesz eleget a dráma gondolati kibontásának, a folyamatos mozgás, a párhuza-
mos sportakciók koreográfiája viszont extrém környezetbe helyez minden mondatot. Ellen-
pontoz, avagy kiemel, háttérbe szorít,  vagy hosszabb közjátékokkal éppen az elhangzottak
befogadását segíti. Amennyire végtelenül sokrétű a becketti szöveg, olyan változatos és ál-
landó meglepetéseivel fokozottan izgalmas, a két szereplő szinkron teremfutball-bemutató-
ja.  Pattog  a labda és sisteregnek a szavak,  csattan  a poén és döngenek a falak...  Kádas
József, mint FeHér Bohóc a racionálisabb megfontoltságot képviseli,  gránitba ágyazott jel-
leme szilárdan tart ellent Estragon-Gigi Vörös Bohóc-i csavarjainak. Többször is védőn ölbe
kapja,  (miközben a pajkos futball-gömb  éppen oda röpül, ahová szánják...!),  okoskodásai-
val próbálja fékezni  szélsőséges kitöréseit.  Mármint ha lehet: - Krisztik Csaba  ugyan pél-
dásan fegyelmezett maximalizmussal bánik elementáris tehetségével,  de még kordában tar-
tott energiái is átütik a gondolati szféra szintjeit,  színpadi létezése egyenesen úton hatol
tudatalattink mélyrétegeibe.  Gigije a mást kereső, mindenre rákérdező, ösztönösen sóvár-
gó, reszketve menekülő örök gyermek, aki legszívesebben a Földgömbbel labdázna  a csilla-
gos ég alatt.  Andrássy Máté  Pozzo erőteljes figurájával gyarapította  elképesztő karakter-
repertoárját,  Blaskó Borbála  jótündéri betipegései és méretes szabadrúgásai bizonyítják
az elévültnek hitt spicc-technika napi fontosságát.
Az előző Beckett-darab hatásától kábultan rájöttünk, hogy dicsérő szavaink nagyszótára ki-
merült. Úgy döntöttünk, nem ismételgetjük a hozsannázó jelzőket, összeszorított fogakkal
kényszerítjük magunkat, a megjegyzések nélküli, tárgyilagos stílusra. "Tárgyilagos"?!?  - Két-
szeres knock out után ez eléggé illuzórikus,  de megpróbáltuk...  Ahogy megpróbáltuk ma-
gunkba szívni  a csodálatos darab és a  Forte Társulat  Horváth Csaba által rendezett kon-
geniális előadásának  minél több momentumát.  Nem sikerülhetett:  ezt a produkciót még
nagyon sokszor kell megnézni, - rettenetes kár, hogy legközelebb FÉL ÉV múlva lesz!

Homlokát a földre hajtva,  görnyedten térdel  Kántor Kata, a háttérben  Mikó Dávid  és
két nyúlánk lány hajladozik, különleges mozgáskombinációkkal adva hatásos felütést a fur-
csa című produkciónak.  De ez a rejtély hamar megoldódik,  tütüre emlékeztető, strucc-
farnyi fehér textiltömeggel a fején  Szász Dániel  botladozik be,  elvakultságában persze
nemigen tud táncolni.  Annál inkább a többiek:  változatos térbeli formációkban,  egyre
sűrűsödnek a vizuális élmények.  Nincs sztori, nincs narratíva, de hát miért is lenne? Ami
leírható, azt minek eltáncolni, ahogy az igazi képről is csak akadozó szavakkal tudunk be-
szélni,  a mozgásművészet tárgya,  a kanti terminust használva:  önmagában létező dolog,
nem jelent semmit, "csak" van - természetesen úgy, hogy bennünk kelt érzeteket, asszo-
ciációkat,  melyeket szeretünk  a témájának nevezni.  Persze könnyebb  a mesélés, az il-
lusztrálás,  de mennyivel értékesebb  a tiszta forma!  Pataky Klári  a nehezebb úton jár,
gazdag fantáziával, sziporkázó kreativitással képes,  minden tematikai fogódzó nélkül, att-
raktív élményt generálni. Érzékeny fülünk ugyan megsínylette a hangmester brutalitását,
de minden zene telitalálat. A finom neszekkel indító, pergés-orgiába fejlődő dobszóló, a
lírikus zúgásokat váltó, keményebb ritmusok, végül, a hál'isten, többször is vissza-visszaté-
rő Duke Ellington: Karaván  gigászi alapot adott  a varázslatos koreográfiához. Amikor az
őrjitően zizzenő cintányér-ritmusok  behozzák a melléktémát és a végenincs fokozásban
szemtől szemben támad  a feketetrikós nádszálak démoni duója, elszakadnak bennünk a
gyönyörűség húrjai: a Hull az elsárgult levél, a Bolero, az  Amikoraz idő törni kezdett
óta mindig is ezt vártuk a robbanékony tehetségű  Pataky Klári-tól!
Megfosztva komikus fejdíszétől,  Szász Dániel  földön és föld felett néhány heves forgás-
sal mutatja meg magát,  majd az emelésekben is jeleskedik.  Zöld vízilényként csúszik-kú-
szik  Kántor Kata, veszett gyorsaságú villámokat rajzol a padlatra,  miközben egyetlen pil-
lanatra sem veszti el mozgásának poétikus muzikalitását.  Már kétszer is említettük őket,
de a végére tartogattuk a két gémlábú tündér:  Egyed Beáta és Dányi Viktória  ünnep-
lését. Mert Ők nem csak eszméletlenül szuggesztív virtuozitással bűvölik el a közönséget,
de izzó szemekkel,  gunyorosan jól meg is néznek mindenkit,  eleven kapcsolatot létesít-
ve a bámulatba ájult nézőkkel:  a kontyos  Beáta  vampos mosolya és a copfos  Viktória
gyengéden ravaszkás pillantásai felejthetetlenül koronázzák meg a nagyszerű előadást.

Ha egy megállót tévedünk, 550 méter kell küzdenünk a járdát borító 40 centis hóban, de
ez a legjobb bemelegítés a GNM fizikai színházához...  Mert azt, ami a színpadon történik,
a legvisszafogottabban is csak a "szupermaratoni" jelzővel illethetjük. Szuper teljesítmény
- maratoni állóképességgel!  Gyöngyösi Tamás  messze kerüli az elmondható cselekményt,
nem zenét illusztrál,  nyoma sincs az annyira dívó lila filozofálgatásnak, - legfeljebb jelzett
szituációk adják az időbeli szerkezetet.  "Csak" dobások, emelések  egymásba fonódó, gon-
dosan térbe komponált folyamata, "csak" a párok őrült intenzitású kavargása ,"csak" tiszta 
mozgás-kombinációk:  Csak Színház!  Jó..., nevezzük fizikainak,  de talán az absztrakt jelző
még inkább illene rá.  Sinkó Réka  vörös miniszoknyás alakja már az első percektől kezdve
égő felkiáltójelként uralja a színpadot,  elképesztő eleganciájú  csípőmozgásával egyaránt
delejezi a nézőt és az érte versengő partnereket. A termetén kívül impozáns nyugalmával
is kiemelkedő  Tóth Gyula és az atletikus fürgeségű  Vida Gábor  váltakozó sikerrel vetél-
kedik kegyeiért,  legtöbbször azonban, a herkulesi fizikuma ellenére eksztatikus gyorsasá-
gú  Szemán Gábor karjaiba-karjaiból röpül. Az éppen fókuszban lévő pár rendkívüli nehéz-
ségű mozgásai egyidejűleg tükröződnek  a másik két duó által,  melyekben a folyamatosan
cserélődő fiúkkal  Bakó Kitti és Bernáth Eszter jeleskedik. De túlzottan nem érdemes ne-
veket emlegetni, a kilenc táncos tökéletes összeforrottságban, amolyan füves vetésforgó-
ban, állandó váltakozásban valósítja meg ezt az egész lenyűgöző szédületet. Az ötfelvonás-
nyi anyagot sűrítő produkcióban,  talán egyetlen egyszer fordul elő,  hogy öten ugyanazt
csinálják... Egy valaki azonban tényleg mindig mást: a humort  Kurkó József  képviseli, aki
Chaplin-kalapjában, decens könnyedséggel, finom komikummal ellenpontozza a létért vias-
kodók veszett csatározásait.
A Bakelit tágas terében  imponálóan érvényesülnek a térbeli konstrukciók, az ütköző tes-
tek csattanása, a lélegzetek fujtatása mellett, néha megfoghatatlan érzékletességű zenék
adják az akusztikus hátteret. A GNM SzíniTanoda növendékeiből verbuválódó csapat évek
óta formálódik  Gyöngyösi Tamás  keze alatt, mintha a mostaniak már a második generáci-
ót képviselnék és most is láthattunk, máris kiválóan helytálló, új arcokat. De meddig bírja
a törzsgárda idővel, energiával, lelkesedéssel? A pályázatokra ácsingózó megélhetési alter-
natívok mellett nem lehetne, legalább egy kicsit támogatni egy ennyire erőteljes és fejlő-
désképes formációt?!?
Egyre közelebb a Bakelit! Busszal tíz perc a Boráros-tértől, Vigyázat!: a Második Timót ut-
cai megálló Után kell leszállni...,  bár ez a fantasztikus előadás igazán megért egy kis erőn-
léti hókotrást!

2 0 0 9

Lehet,  hogy csak vázlat egy leendő  Beckett-előadáshoz,  lehet,  hogy ujjgyakorlat  Jean
Genet szövegeire, nyilvánvaló társulatépítő, pedagógiai szempontok is vezérlik, - mégis egy
kerek egész produkció kerül elénk.
A felütés knock-out balhorog:  Andrássy Máté konferansz-paródiája, a szinte egy lélegzet-
re elsistergett negatív dicsőítés,  ellenállhatatlan erővel teremti meg  a várakozó figyelem
koncentrált légkörét.  A nagyhírű Jordán Tamás - Lukács Andor osztályból,  Földeák Nóri
/A tavasz ébredése:  Gólya-,  Hamlet:  Sírásó-monológ/,  Mészáros Tibor  /Képzeletbeli
operett: Élő Regény/ után,  Ő már a harmadik,  aki permanens szuggesztióval képes több
oldalas textust,  lankadatlan fokozással,  iszonyatos energiával elővezetni,  igazolva a Színi-
egyetemi Rendszerváltás eredményességét...
A folytatás sem adja alább, változatos mozgáskombinációk,  ellentétes és párhuzamos kon-
strukciók mentén bontakozik ki  az előadás következetes szerkezete.  A meditatív csönde-
ket dübörgő ritmus-orgiák váltják,  a párjeleneteket  szólók és viharzó tuttitömegek. Ter-
mészetes, hogy az alaptagok tökéletesen uralják  Horváth Csaba  stílus-nyelvét,  de  Bora
Gábor is variációi is illeszkednek,  az aránylag újonc  Sipos Vera  és  Simkó Katalin  pedig
egyre inkább magára találva él a  Fortedanse  termékenyítő közegében.  Nem indokolható
beszélni nem tudók megszólaltatása, mely fogyatékosság még feltűnőbb olyan mozgásvirtu-
óz orátorok mellett, mint a lézerkard-élességű  Krisztik Csaba,  vagy az érzelmileg indulat-
fűtött  Kádas József.
Ilyen előzmények után jogos izgalommal várjuk  a születőben lévő Beckett-produkciót, de
bárcsak minden hónapra esne egy "félkész"-en ennyire hatásos Egész!

Micsoda meglepetés!  Végre emeléseket is látunk  kortárs tánc-produkcióban,  Duda Éva
olyan csapatot verbuvált, melyben emelők és emeltek egyaránt könnyedén valósítják meg
izgalmas elképzeléseit. Van fantázia a hentergő-tekergő földmunkában is, de csudajó, ami-
kor a  Simkó Beatrix - Tuza Tamás duó kimunkált mozzanatok egész sorozatát mutatja be.
Bora Gábor és Mikó Dávid is beáll a sorba, a légben forgó, röpülő hölgyek látványa enyhí-
ti az úgy látszik elkerülhetetlen,  fülszaggató hangerő okozta kínokat.  Annyi energia, erő
és lendület van  Duda Éva koreográfiájában: igazán nincs szüksége egy ilyen  szőnyegbom-
bázó akusztika támogatására! Aztán testre szabott szólók következnek, Hámor József tág-
ívű gesztusokkal párosítja a robbanékony gyorsaságot,  Lázár Eszter lecsüggedő karlengé-
sei telítik áttetsző költőiséggel az atmoszférát.  Jónás Zsuzsa  extra-klasszisa  már légmun-
kájában is megmutatkozik,  egyedül a színen pedig  varázsos muzikalitással aknázza ki a ko-
reográfiai elképzelések minden lehetőségét. Reméljük, további lépések következnek majd
a színpadi tánc összes eszközének beépítése terén, jó volt elszakadni a Föld-től, kissé kö-
zelebb kerülve a Teljesség Holdjához. 2009

A kortársak egybehangzó véleménye szerint  Fjodor Mihajlovics bizonytalan volt a rúdnál,
harmadik, negyedik pozícióban kifejezetten gyenge,  karmunkája esetlen, őzugrása suta,
emelni leginkább a poharat emelgette... Írói teljesítményét  természetesen nem a koreo-
gráfia szempontjai szerint ítéljük meg! Miért kérik hát egyesek számon  Dosztojevszkij re-
mekművét egy táncszínházi produkción?!?  Persze, kevésbé támadható, ha a zenéhez kre-
álunk cselekményt, vagy ha egy szimpla kis szinopszisból indulunk ki: mindez csak lehető-
séget, keretet nyújt a táncdráma megalkotásához. A mienknél jóval olvasottabb orosz kö-
zönség számára,  nyilvánvaló húzónév  az ismert klasszikus címe, jól cseng a külföldi fülek
számára is, de nincs szükség mentségre, akárhogy is van,  egy táncszínpadi alkotás akkor
is csak táncszínházi mércével mérhető!
Boris Eifman műve erősen féloldalas.  A második rész, Dosztojevszkij-idézetekkel menti a
menthetetlent:  nincs szituáció, nincs konfliktus,  marad a "csak" tánc - az viszont katar-
zis, átélhetőség nélkül  csodálva szemlélhető látvány csupán,  bár az sem akármi! A Nagy
Inkvizitor legendában a démonikus  Apáti Bence küzd  Medvecz József  fehérbe öltözte-
tett angyali Aljosájával,  a tánckar egyaránt lenyűgöző  a bábok mechanikusságában és a
forradalmi kép hagymázos őrületében.  Talán inkább ezzel e felvonással kellett volna kez-
deni, mivel az első rész,  szédületes fináléba torkolló fokozása után, a folytatás összhatá-
sában lassú unalomba fullad.
De elég nekünk az a varázslatos ötven perc! Erőteljes gesztusokkal, ritkán hallott intenzi-
tással szól a zenekar, a kiegyensúlyozott hangzáskép drámai erőteret biztosít, a bejátszá-
sok zökkenőmentesen illeszkednek az élőben születő részek sorozatába. Az apa-fiú össze-
csapásban  Komarov Alekszandr  robbanékony karakterét ismerjük meg,  egy lobogó lel-
kületű cigány-ének áradó hangjaira  Keveházi Krisztina  varázsol el gyönyörűséges csáb-
táncával.  Boris Eifman anyanyelvi szinten használja a klasszikus spicc-technikát, az ugrá-
sok, forgások és a gazdag fantáziával továbbfejlesztett emelések arzenálját, koreográfiája
szerepre szabott, térbeli komponálása következetes.  A szilaj tombolás után lélekbe mar-
koló váltás az ortodox liturgia basszusainak himnikus megszólalása, mely  Medvecz József
poétikus szólóját a mitikus transzcendencia síkjára emeli. A gyilkossághoz vezető összetű-
zés veszett sodrásában ragyogóan érvényesül  Csonka Roland  energikus szuggesztivitása,
a zárókép kötél-keresztre feszítésének  akrobatikus bravúrja pedig  a nagyhatású látvány
elementáris víziójában teljesedik ki.
Micsoda kincseim vannak az Operaházi Balettnek: három szereposztásban is képes kiállíta-
ni ezt  a hihetetlen nehézségű,  grandiózus darabot!  Boris Eifman lenyűgöző  Első Felvo-
nását még sokszor meg fogjuk nézni, akkor majdand a többiekről is szó esik...

Végre egy tánc-darab  füstgép nélkül,  végre egy alkotó,  aki nem bújik híres írók idézetei
mögé,  nem bódít lila álfilozófiákkal,  egyszerű címet ad és ahhoz is tartja magát:  többször
is képes megmutatni a mozgáslátvány és a létrejött hangzások összefüggéseit.  Azonnal fel-
tűnik, hogy  Katona Gábor a megszokott gesztusnyelvtől teljesen eltérő elemeket használ.
A tuttik együttmozgása színpadi hatású, de a kézmozdulatok, a magukba ölelt forgások már
az első képben meglepőek,  Hargitai Mariann és Katonka Zoltán  kettősében pedig egész
párbeszéd kerekedik az egymásra mutogató ujjak villanásaiból.  Gulyás Oszkár átszellemült
lényként jeleníti meg attraktív meditációjának végtelen csöndjét, egy vibráló tánckép ten-
gelyét  Palcsó Nóra szuggesztív harmóniája képezi. Az akusztikai hátteret gázmaszkos léleg-
zés ritmizálja, átvezetésként a csövön át kifújt levegő hangja önálló szerepet is kap.  Eller
Gusztáv kúszva-mászva, talpcsapkodással, mezítlábas szteppel kreál igazi HangKépet, a cím
ígéretének beteljesülése, a hang és kép egymást erősítő egysége  Hargitai Mariann game-
lán-tánca.  A karizmatikus dinamikájú táncos új oldalát mutatja meg: boka-, térd-, könyök-
és kar-kötőinek fémlapjaival,  lassított felvétel poétikus eleganciájával  csőharangokat szó-
laltat meg. A visszafogott gesztusok és végenincs zengzetek fenséges harmóniáját,  az elő-
térben,  Katonka Zoltán  hevesen cikázó körkörös szólója ellenpontozza.
Az egyre erősödő Közép-Európa Táncszínház újabb jelentős teljesítményt könyvelhet el,
koreográfusainak köre pedig,  az igen eredeti "hangképet" megütő  Katona Gábor  szemé-
lyében, jelentős alkotóval gazdagodott.

Már a téma is  eredeti:  szerelmi  történet,  de depressziós  kamaszhőse  különféle  fél- és
egész-robotokkal próbálkozik. Azt még megérthetjük, hogy a rámenős középkorú szexrobot
nem tetszik neki,  de bizony a hyperaktív tinirobotnak nem tudnánk ellenállni. A technora-
jongó tokiói fiú megszemélyesítője,  Shiro Amano azonnal kitűnik virtuóz mozgásával, arcjá-
tékának színészi perfektségével. A másik hímnemű lény, az ő törékeny alkatának kontraszt-
jaként, nemcsak japán viszonylatban óriás: fantasztikus fizikumához kidolgozott gesztuskész-let és bravúros ugrások, forgások sorozata társul.  Koji Yamazaki szavait, férfiasra torzított
modulációval,  angol  nyelven,  Nagy Olga  komoly  színészi kihívást  jelentő  szinkronjában
halljuk, ugyanő játssza így, az okos gépezet segítségével, a többi hölgyszereplő szövegét is.
Ez a ragyogó ötlet egy csapásra megoldaná a nem eléggé jól beszélő táncosok problémáját,
de itt nem erről van szó, hiszen japánul megszólalva, az előadók hangban is tökéletes helyt-
állását figyelhetjük meg.  Rino Daidoji,  a higanymozgású energiabomba,  szavakkal és azok
nélkül is,  lehengerlő intenzitással jeleníti meg lelkiállapotait,  az egész darab pedig, kemé-
nyen összefogott szerkezetben, szédületes iramban meséli el az extrém történetet.
Nem véletlen,  hogy  Yoko Kitagawa  néhány éve alapított társulata,  ezzel a produkcióval
sikeresen tört be a nemzetközi fesztivál-világba. A mi örömünk ebben az, hogy Hollandia és
Berlin előtt, itt a Szkéné-ben csodálhattuk inspiráló játékukat.

Töredelmesen bevalljuk, hogy kizárólag a nagy reményekre jogosító, friss diplomás Csórics
Balázs kedvéért látogattunk el  a különösebben nem kedvelt musical-otthonba. A nagysze-
rűen éneklő, elsőrangú mozgáskultúrával rendelkező,  feltűnően hiteles játékkészségű ifjú
titánnak ez a szerep azonban legfeljebb könnyed ujjgyakorlatot jelentett, - azért remény-
kedünk, a jövőben jut még neki komolyabb feladat is.
A felszínes libretto szituációk híján  még táncszínházi célra sem alkalmas, de a koreográfia
és a zenei háttér kiváló.  A második darabban  dicséretes  Ladinek Judit  tánctudása, bár
a szakmabeliek  ezt is jobban tudják,  a befejező darab azonban  igazi koreográfusi remek-
lés,  Susan Stroman a swing-alapokra elképesztően sokszínű mozgás-variánst épít fel. A kö-
zéptempójú szalontánctól  a fantasztikus hangszereléssel tízpercesre dúsított,  őrjítő sod-
rású, Gene Krupa-s Killer-Diller tom-tom-szólóval indított Sing, Sing-ig, szédületes fantáziá-
val sorakoztatja fel a páros- és szóló-tánc virtuóz elemeit.  A táncosok pedig, eleven színé-
szi jelenlétük mellett, lehengerlő energiával valósítják meg a legmerészebb elképzeléseket
is.  Egytől-egyig  muszáj lenne kiírni a nevüket,  a néhány kiemelt egyén azonban mindany-
nyiuk fantasztikus teljesítményét reprezentálja. A hetyke pikoló-rokker Kiss Ernő Zsolt, a
sporting life  Ködmen Krisztián, a hypergyors  Krizsai Dávid bravúros tánctudását pompás
karakterformálás tetézi,  Bajári Levente groteszk becsúszásokkal operál, Apáti Bence gyö-
nyörű emelésekkel tündököl.
Vájtszemű barátainknak  az első részt inkább  munka utáni,  lehunyt szemű  relaxációként
ajánlhatjuk, amely viszont vontatottságával felizzítja a folytatásba vetett reményeket: ...a
swing-őrület cunamija aztán úgyis lever a lábunkról, - az a fél óra mindenért kárpótol!

Két lehetőség tűnik biztatónak, terjedelmesebb tánc-kompozíció esetén: csak a zenére
építeni,  annak karakter-váltásait,  belső mozgását figyelve,  vagy valamely narratív szálra
fűzni az egészet.  Kizárólag a mozgás-elemek sorakoztatása megoldhatatlan feladat, kény-
szerű ismétlésekhez, töltelék-elemek alkalmazásához vezet.  A Carnevál első részében ép-
pen ez történik,  az erőltetett hanghatások még inkább próbára teszik a türelmet. Komi-
kusnak szánt duett indít,  a kivitelezés azonban nem fedi a jó elképzelést. A nagy tombo-
lások hatását gyengíti a szereplők különböző szintű felkészültsége és az óhatatlan repeti-
ció monotonitása.  Statikus szólóját még a nagyszerű  Hargitai Mariann sem tudja teljes
értékűen elfogadtatni, a virtuóz technikájú, egyedülálló kisugárzású, Major László pedig
még lehetőséget sem kap. Az utolsó harmadban szerencsére egy csapásra megváltozik a
kép: két ősgyík-mozgású lény robban be a színre, ádáz szerelmi ütközetük Duda Éva káp-
rázatos koreográfiájában bontakozik ki. A zoológiailag adott földharc mellett, a kompozi-
ció merészen nyit a vertikum felé: alternatív körökben ritka emelések hatványozzák a fe-
szültséget. Szédületes forgatag,  mely vállon forgásban végződő vetődésben és az emelő
kezeken lebegő guggoló pózban kulminál, - ilyesmit eddig inkább a szegediektől láttunk!   
Hargitai Mariann és Katonka Zoltán  produkciója  a felfoghatatlan  valószerűtlenség má-
moros csodája, amelynek hatását még tovább fokozza  az álom-kettőshöz csatlakozó har-
madik: az excentrikus szuggesztivitású Major László. Triójuk végképp bizonyította  Duda
Éva autentikus koreográfusi értékeit, füstködöt borítva az expozíció nehéz perceire. 09

A feszült csöndben a színpadon  forgó, ugró, röpülő testek kavarognak.  Hajmeresztő vető-
dés, tompa ütközés, bravúros esés,  a férfias szembenállás és a nemek közötti sokrétű kap-
csolat variánsai adják a látvány elemeit. Minden megmozduláshoz kapcsolhatnánk novellisz-
tikus értelmezéseket, de helyesebb mindezt a tiszta forma absztrakt gesztusnyelveként ke-
zelni. Klee avagy Kandinszkij képein nem keresünk megfogalmazható momentumokat, önma-
gukat jelentő,  önmagukban megálló létezések.  Gyöngyösi Tamás  mozgás-szimfóniája kot-
tázható ugyan, de csak a szerkezetét, motívumainak összefüggéseit elemezhetjük,  meg se
próbálva elbeszélhető tartalomként értelmezni.  Gesztus-zene, test-költészet, párhuzamok
és ellenpontok mesteri épülete, ritka élményt adó látomás, amelynek attraktivitását a sod-
ró lendület, a térbeli dinamika, az eleven változatosság adja. Az együttes minden tagja tel-
jas odaadással,  iszonyatos koncentrációval valósítja meg  a gazdag invenciójú elképzelést,
káprázatos teljesítményükért nem dicséret illeti őket, hanem hozsannás hódolat! A bőség
zavarában csak néhány nevet tudunk megragadni, de a felsőfokú elismerés egyformán szól
mindenkinek.  Marathoni hévvel  futja köreit  Bernáth Eszter, közben ívelt ugrásokkal lan-
dol a versengő férfiak karjaiban.  Tóth Gyula  arisztrokatikus fölénnyel fogadja a röpködő
lány-testeket,  Szemán Gábor fickós lendülettel áll helyt a szédületes forgatagban. A XXI.
század Dávidját mintázza Vida Gábor, aki elöre döntött hátáról ugrasztja fölfelé Bakó Kitti
fehérruhás rakétáját: az indítás különlegességénél csak a visszaérkezés harmonikus bizton-
sága csodálatosabb. Ahogy az egész produkció:  ez a nehezen fogalmazható, műfajokon és
megtározásokon kívül eső extrém látomás, amely  Gyöngyösi Tamás  alkotói útjának újabb
jelentős állomása.

Üvegbörtönbe zárta magát, egyetlen lendülettel a táncvilág csúcsára ugrott, azóta ontja
a mindig érdekes opuszokat, akárhova áll, ott a középpont..., - de honnan jött ez a meg-
foghatatlan csodalény, ki ez a lány?   Másfél évtized múltán megszületett  Bozsik Yvette
"Igy jöttem"-je,  de a kíméletlen múltba nézés  saját gyermekkorunk elfojtott traumáit is
előhívja.  Minden családi tűzfészekben találunk  alkoholistát, pedofilt, hisztérikát, lúzert.
De mindannyian emlékszünk arra az egy-két emberre, aki élő példaként meghatározta ké-
sőbbi választásainkat, még ha nem is merjük  ennyire következetesen feltárni előéletünk
mozzanatait.. A színpadon biztos kézzel rajzolt, erőteljes figurák elevenednek meg, meg-
személyesítőik kivétel nélkül plasztikusan jelenítik meg őket. Színész és táncos egyenran-
gúan mozog és játszik, a pantomim, a gesztusnyelv, a mimika és a tánc eszközeivel építve
fel az emlékképeket. Színészi-rendezői telitalálat  Tallós Andrea glamouros szépasszonya,
Czakó Klára mindannyiunk főzőcskéző Nagymamija,  Mészáros Béla karakterábrázoló moz-
gás-készségét bizonyítja. A korabeli tangós-csacsasás slágerek  nemcsak a történelmi hát-
teret színesítik, élő adásban meg is szólalnak  a hatásosan éneklő színészek által. A komor
szerető  Keresztes Tamás mácsós keménységgel, Szacsvay László utánozhatatlan szvinges
fílinggel énekel,  Rajkai Zoltán  maga a francia charme és elegancia. Vati Tamás  több iz-
galmas karaktert is hoz, Fülöp Tímea, Vivien Ingrams és az ellenállhatatlan személyiségű
Krausz Alíz a kiutat jelentő táncművészet esztétikumát képviseli.
Az előadás kulcsfigurája az alkotót megszemélyesítő  Hasznos Dóra, aki tökéletes átlénye-
güléssel játssza a kiszolgáltatott gyermeket és a kitörést kereső kamaszt.  Helyzetének ta-
láló jellemzése a lábosból készült hintán való pörgés, forgattatás, a párkapcsolatok formá-
inak poétikus metamorfózisa. Végre színész-egyéniségéhez méltó szerepben örülhetünk a
külsőleg is a Csodálatos Mandarin fizikumához visszatalált  Szabó Győző-nek, aki az Apa el-
lentmondásos alakjában  a kiérlelt szerepformálás  magasiskoláját mutatja be. Kedves, bo-
hókás ember, örök vesztes, akinek alkoholba málló leépülését  együttérzéssel éljük át. A
"Hull az elsárgult..." levél-ária  visszacsukló hangjaival,  veszett kitöréseivel,  torokszorító
fájdalmával, hosszú idők egyik legnagyobb remeklése.

A Tavasz ébredésében azért nem Wedekinden volt a hangsúly, a paraszt-párbeszéd és a gó-
lyamonológ vendégszövege talán még fontosabb is volt, a Kalevalában már gyönyörűen szólt
Szálinger Balázs költői textusa, de ebben az újabb remeklésben  Horváth Csaba  teljes gaz-
dagságában bontotta ki a gorkiji szöveget.  Felülírva a nagy orosz hagyomány fotonaturaliz-
musát, a hajdani valóság realizálása helyett  az emberi viszonylatok és cselekvések általáno-
sabb szintű ábrázolását érvényesíti, maszkok és rongyok helyett a mozgás-és gesztus-nyelv
teszi láthatóvá a rejtett tartalmakat. A színház, az utóbbi időben  egyre keményebb kihívá-
sokat vállaló társulata  imponáló akarattal idomul  a szokatlan stílushoz és a lehetőségeken
belül példás fegyelemmel áll helyt a nem mindennapos feladatban. Márkó Eszter Vaszilisza,
Kocsis Judit  a Tatár szerepében érzékenyen reagál  a pregnáns stílusra,  Besenczi Árpád
és  Ullmann Mónika kifejezően hozza figuráját. A saját nevelésű  Andrássy Máté és  Kádas
József magától értetődő kifejezőkészséggel  rajzolja meg  a rendőr Medvegyev és a tolvaj
Vaszka Pepe karakterét,  Zöld Csaba  erőteljes Szatyin-monológja  a végső optimizmus em-
berséges fényébe vonja a befejezést.  Az előadás legnagyobb meglepetése  Méhes László
Luká-ja,  aki a felejthetetlen elődökön túllépve,  újfajta értelmezést talál  a furcsa vándor
talányos alakjához: vigaszt sugalló demagóg, groteszk színlelő,  kiismerhetetlen jótevő egy-
szerre. Deklamációját fürge forgások, váratlan mozgáselemek szakítják meg, egyenrangúan
használja a kimondott szó és a rituális pantomim fölényesen uralt eszközeit.
Az első rész  tökéletesen kidolgozott,  lenyűgöző hatású  színházi esemény!  Második fele
még csak szerkezet-kész, érthető,  mivel a szokásos próbaidő  háromszorosa lenne szüksé-
ges egy ilyen összetett stílus elfogadtatásához.  Egészen biztos, hogy az alkotó és a társu-
lat tovább dolgozik a művön..., érdemes!
De az bátran kijelenthető, hogy két eleme már most is színháztörténeti eseménnyé avatja.
Szabó Mátyás dobokon és ütőhangszereken, zeneszerzőként és előadóként az előadás fő-
szereplővé válik,  minden mozzanatra talál  adekvát zenei frázist: melodramatikus aláfestés,
kiemelő akcntus, fergeteges fokozás egyaránt szerepel  nagyívű repertoárjában. Hangszer-
arzenáljában a kínai fadoboktól a gongok, cintányérok különböző fajtáin át,  a tom-tom és
kézi dobokig megtaláűlhatóaz Amadinda által ismertté vált teljes spektrum. Nem lepődünk
meg a vonóval megszólaltatott fémek kísérteties sírásán,  de amikor  Szabó Mátyás a híres
monológot a Színész,  Krisztik Csaba TESTÉN/!!!/ tenyérrel ütött szólóval kíséri, csak eláll
a lélegzetünk... A produkció másik archimedesi pontja különben éppen ez a szereplő, aki
mágikus energiákkal telített mozgásával, sistergő fájdalommal megszólaló mondataival, játé-
kának döbbenetes intenzitásával egész létezését transzcendens magasságokba emeli. A le-
fojtott aktivitás  párduc-rugalmasságú  mozgásminiatűrök  zenei harmóniájában manifesztá-
lódva,  akrobatikus virtuozitásának  esztétikus gyönyörűségében  oldódik.  Krisztik Csaba,
színészi pályafutásának második évében,  máris lézerfényű üstökös a hazai színjátszás szür-
ke egén!  Egyedülálló személyiségében  testesül meg  az új utakat kereső  Horváth Csaba
korszerű színházának ideálja.

2 0 0 8

A magába forduló meditáció után  Hámor József új kamaradarabja, a Concerto felszabadult
optimizmusa után  ismét a pajkos jókedv,  a sugárzó életöröm irányába nyitott.  Három, in-
kább fiú, mint férfi hancúrozik önfeledten,  versengve ugratva egymást, érdekesebbnél ér-
dekesebb, szebbnél szebb mozdulat-sorok bemutatása közben.  Azok a fenséges tágasságú
kinyúlások, hengergőzések a talajon, azok a csavart mozgással fűszerezett forgások, azok a
villámgyors helycserés alakzatok!  Sapkát is váltanak, a gesztusok nyelvén szavakat is, hety-
ke összefeszülésük is csak próbája  a baráti összetartozásnak.  A könnyed lendületet időn-
ként poétikus fényjáték szakítja meg, átlós pászmák, ködös fényfoltok merengő zeneisége.
Hámor József körkörös ívekből épülő forgáskombinációi, a végtelenített legato költőisége
röpke szólójában is megjelenik,  Mádi László inkább a geometrikus tagoltságot hangsúlyoz-
za, míg  Katonka Zoltán  a heves mozdulatok pergőtüzével operál. A játékosság egyáltalán
nem mond ellent a komolyságnak: térden állva mélyednek el egy KÖNYV/!!!/ sorainak olva-
sásába, szinte belefúrják magukat a széttárt lapok közé. Lehet-e szebb kicsengése egy jó-
kedvet sugárzó, minden porcikájában gyönyörűen kimunkált opusznak, mint az elmélyülés,
a gondolati átélés,  a szorgos tanulmányozás ilyen szellemes dicsérete?  Hát nézünk majd
nagyokat a  Közép-Európa Táncszínház és  Hámor József további munkáiban, de azért az
olvasásról sem feledkezünk meg.

Megelevenedik a híres Brueghel-kép, karikázik a kisfiú, ketten meg hordón lovagolnak, rö-
pül a labda, táncolnak a lányok. Szinte percnyi váltásokkal, szédítő tempóban sorjáznak a
jelenetek, a kreátor-rendező minden mozzanathoz talál gesztust, mozgást, figurát. A nap-
színpadon a sugárzó mosolyú   Krausz Aliz  vezérletével tündéri bakfisok hol táncot lejte-
nek, hol lóháton vívnak kardcsatát.  Négy lány, de mindegyik külön egyéniség, amit mege-
rősít az egyforma ruhák, apró változtatásokban megnyilvánuló változatossága. A jelmezter-
vező Orosz Klaudiá-t dicséri, hogy még a villanásnyira feltűnő, pompás mimikájú Vislóczki
Szabolcs vőlegényi zubbonya is gyönyörűséges élmény. A bábokat  Török Ágnes és Szívós
Károly animálja, utóbbi bravúros birkózásban még önmagát is legyőzi,  de tótágasa is olim-
piai szintü. A  Fábri Péter-Novák János  szerzőpár dalai  egyáltalán nem gyermekiek, kife-
jező szöveg párosul  reneszánsz beütésű  dallamossággal.  Végig szól az élő zene,  száll az
ének, lüktet a tánc, pezseg az élet. Vati Tamás klerikális segéderőként először ájtatosan
füstölög, majd a quasimodói púpos harangozó gonosz vigyorával rémít-nevettet halálra. A
Nagy Kaszás helyett lesújt  a hóhér pallosa is, majd a vakok menete forrasztja ajkunkra a
mosolyt:  Novák János  torokszorító sirató-énekére  lebegő bizonytalansággal,  memento
mori-ként vonul az előbb még annyira kicsattanó vidámságú csapat...
Életre kelteni egy statikus képet,  drámai szituáció nélkül izgalmas színházat csinálni, alig-
gesztusokból építeni lendületes koreográfiát: páratlan teljesítmény!  Bozsik Yvette meg-
alkotta a táncnyelv  bartóki  Mikrokozmoszát, gyermekeknek,  akik az előadás végén akár
meg is tanulhatják a lépéseket, ahogy a színpadi bábokkal, játékokkal is megismerkedhet-
nek.   Így  valóban  nem  "csak" színházban vagyunk hát,  hiszen ez mindannyiunknak  egy
Reneszánsz  Családi  Mulatság!

Végre nem a szorongás, az elidegenedés,  nem a depresszió és a csalódás a téma, végre
alig működik  a Bethlen téri obligát füstgép,  eleven élet és szikrázó fények röpítik a vil-
logó táncosokat!  A három lány és három fiú,  változatos párosítások fürge láncolatában
rajzolja meg  a tér örömtől izzó erővonalait és nem rettegő gyanakvással  pillant egymás-
ra,  nem komor tekintettel küszködik,  hanem nyílt mosollyal, könnyed koncentrációval
követi, figyeli, éli a másikat. Berobbannak és kilibbennek,  csalafintán kukkantanak be a
függönyhasadékon át,  kedvesen hergelődnek, kacéran évődnek,  minden mozdulatot a
heves szenvedély röpíti,  minden pajkos szemvillanás tovább fokozza a mámoros tempót.
Hajlékony kontúrok, szilaj szédület, virtuóz kombinációk éles pontossága, követhetetle-
nül gazdag térformák. Remekelnek a táncosok a cuppogó szájhangok humoros jeleneté-
ben is, de az örvénylő duók, kontrasztos hármasok között néhány szép szóló is feltűnik.
Kiss Róbert  a vibráló gyorsaság lüktetésével, Major László melodikusan ívelt gesztusok-
kal,  Katonka Zoltán egyedülálló könnyedségének rebbenő eleganciájával emlékezetes.
A fityiszt mutató kacérság és a legyőzhetetlen nőiesség  elsodró bája egyesül  Hargitai
Mariann hullámos mozdulatainak  végtelen gyönyörűségében, amelyet sugárzó arcjáték
és a mélyről fakadó, természetes muzikalitás tesz teljessé.
Hámor József újabb terepet talált invenciózus fantáziájának,  koreográfiája magasan ír-
ja felül a szokványos tavaszi körforgásra hajazó örömtáncokat,  itt az ideje, hogy sokol-
dalú karakterformáló képességét végre a dramatikus táncszínház műfajában is kipróbál-
ja!  Amúgy nemigen riad vissza a merész kihívásoktól:  a zenei szférák magasából, abszo-
lút perfekcióval adta  az ütőhangszeres kíséretet,  bizonyítván, hogy nemcsak bokában,
de csuklóban is erős...  A felvillanyozó  ÉLŐ/!!!/ muzsika ritka hangulatát mellette a he-
gedűs  Balogh Miklós,  a szólókban remeklő  Oláh Gergely /cimbalom/ és  Lombos Pál
bőgős teremtette meg.
Méghogy válság van!?!  Ezen az estén legszívesebben beugrottunk volna,  na nem a nagy-
bőgőbe, de legalább a viharos energiájú táncosok közé, egy hajnalig tartó ugra-bugrára!

Évekkel ezelőtt, itt a Rakétabázis Hangárján köpködtük a csirizt,  Pálfy Tibor testképén kí-
vül sok szépséges vizuális gesztus maradt meg bennünk, de az a Passió csupán vázlatos elő-
képe volt a most bemutatott szenvedéstörténetnek. Kicserélődött az együttes, kiváló tán-
cosok, ragyogó fiatal színészek találkoztak,  na meg a Tavasz ébredésének emblematikus fi-
gurái.  Szálinger Balázs  jóvoltából hatalmasat erősödött  a szöveg,  az ismert evangéliumi
textusok apokrif idézetekkel, saját leleményű szituációkkal egészülnek ki.  Változatlan grá-
nitalap a zene, recsegő freejazz-sikolyok, pulzáló effektek, csöndbe dermedt kóruspianisz-
szimók,  akkordtömbök fölött sistergő recitativo tagolja  a méltóságteljes léptekkel épülő
cselekményt.  Horváth Csaba egyre gazdagodó gesztusnyelve minden szereplőt képes meg-
különböztető, egyedi elemekkel jellemezni, az ismétlések monotóniájában erősödő tömeg-
mozgások éppoly hatásosak,  mint a szólók és az egymást ellenpontozó szinkron-mozgások.
Az őserejű  Horváth Lajos Ottó-ban megtalálta a jézusi IstenApát, aki emberi melegséggel
deklamálja gyönyörűséges kinyilatkoztatásait,  legyőzhetetlen szuggesztivitással járva végig
a Via Dolorosát. Emberkarokkal vonszoltatik, emberujjak szegeivel veretik, emberkeresztre
feszíttetik, emberségből született eleven istenként magasztosul örök jelképpé. Árulója te-
szi halhatatlanná,  Krisztik Csaba Júdásként a bizonyosságot kereső és aktívan beteljesítő
erő, akinek legkisebb mozdulata is iszonyatos energiával sugározza a Mesterét és önmagát
is feláldozó pozitív intrikus démoni igazát. A koreográfia elviselhetetlen terheket ró a sze-
replőkre, áldozatos teljesítményük lenyűgözően elképesztő, porban lihegnek, izzadságban
úszva lisztben hemperegnek,  de az igazi érték mégis a megjelenítés hőfoka, a belsőből ve-
zérelt teljes átlényegülés. Hogy a látszat ellenére, mennyire nem fizikai feladatról van szó,
mi sem bizonyítja jobban, mint Krisztik Csaba izomzata, amely már az első pillanatokban, jó-
val az akciók megkezdése előtt,  a lelki koncentráció gigantikus feszültségétől fűtve, fény-
lő verítékben fürdik... Zarnóczay Gizella  elementáris drámaisággal interpretálja az  Anya
mítikus alakját, emelkedett és hétköznapi megszólalásai egyaránt megrázóak. Extrém hang-
vételű,  zümmögve kísért kantinélájában  Földeáki Nóri  átszellemült éneke színjátszáson,
test-művészeten túli,  eddig ismeretlen kvalitásait villantja fel,  Bora Gábor acsargó kutya-
figurája,  Dévai Balázs szerelmi- és halál-tusája emlékezetes.  Meditatív tanítványi áhítatá-
ból könnyedén vált  profán börleszkbe  Andrássy Máté, aki porból, sárból emelkedve, ele-
ven keresztként emeli az égre krisztusi terhét: magasztos pillanat, a Fizikai Színház menny-
bemenetele...
Lehet, hogy lisztes padlat nélkül is ugyanolyan hatásos lenne, bár minket műtőorvosi álarc
óvott, a gesztus-színház éltető organizmusai alaposan megfertőztek: lázas rajongói lettünk
Horváth Csaba Fortedanse-ának.  

Az átütő sikerű Tavasz ébredése után a jeles alkotó tovább építette csapatát: jelentősen
erősödött táncosok köre,  míg a debreceni fiatal színészek  immár két próbafolyam,  több
egyetemi szemeszterrel felérő tanultságával léptek színre. Túri Lajos imponálóan mutatko-
zott be, különösen forgásai emlékszünk,  főleg, amikor a földről,  vízszintes testhelyzetből
indítva,  tucatszor pörgött fel vállmagasságig.  Barta Dóra,  akit eddig nehezen tudtunk el-
fogadni, végre megtalálta stílusát: az érzelemmentes racionalitás  gesztusrendszerében tö-
kéletesen adekvát formálással illeszkedett be, harmonikusan illeszkedett a kollektív munká-
ba, miközben soha nem látott erővel  mutatta meg  saját arculatát. Sajnálatosan nem elég
gyakori kettősei Krisztik Csabá-val a produkció fénypontjai voltak. Még az  Ezer Tó Istenei
is  Horváth Lajos Ottó-ra osztották volna  Vejnemöjnen szerepét,  de így is fényesen bizo-
nyította páratalan mozgás-kultúráját,  megszólalásai pedig most is  elementáris élményt je-
lentettek /Sör-monológ!!!/. Az anakronisztikusan ironikus szövegeket  Kádas József  tette
elevenné,  Földeáki Nóri hangban,  játékban egyaránt kitűnt,  Andrássy  Máté, Ilmarinen
kovácson túl, fantasztikus tágasságú szökelléssekkel brillírozott. Félelmetes humorán kívül,
Mészáros Tibor untermanni erőemelőként is jeleskedett,  míg Kés-ként  hevesen cikázva,
pengemód villogott. A delejes szuggesztivitás, a hevessége ellenére mindig ívelten esztéti-
kus mozgás, a belső erő és a külső látvány  lenyűgöző  egysége  Krisztik Csabá-t most is a
produkció középpontjába emelte.  Fejszecsapásainál csak zaklatott kiáltásai voltak éleseb-
bek, deklamációja gyönyörűen fejlődik és már majdnem eléri  gesztusainak érték-szintjét.
Horváth Csaba  sikerrel fordította le  saját nyelvére  az őseposz költői szürrealizmusát, ta-
lálóan jelenítette meg a konfliktusok erőterét,  karaktereket tudott rajzolni,  újabbnál is
újabb kombinációkkal lepett meg.  Az utolsó képig töretlenül tartani tudta a feszültséget,
váratlan fordulatokkal  variálta a tempót,  csak a házépítés nyúlt kicsit öncélúan hosszúra
a sikeresen bevégzett munkálkodás utáni örömünnep...
Bennünk azonban tovább izzik az újabb "fizikai színház"-i diadal mámora és nagy örömünkre
szolgál, hogy a fantasztikus együttestől a jövőben is bizton várhatunk újabb csodákat.

Az alternativ szcénában több kompozícióval is kitűnt, musical-koreográfiái mindig korrektek
voltak, egészen kiemelkedőnek bizonyult debreceni  West Side Story-ja. A Szegedi Kortárs
Balettel dolgozni azonban így is hatalmas kihívás!  Duda Éva  meszze felülmúlta a mégoly re-
ményteljes váraklozásokat is,  ötletesen megalapozott,  éretten átgondolt, pontosan kidol-
gozott opusza magától értetődően kap méltó helyet a társulat fantasztikus repertoárjában.
Minimális a cselekmény,  de annál érzékletesebbek a szituációk,  minden táncos önálló ka-
rakterrel bír és a sűrű párcserék  még több lehetőséget adnak  a sokoldalú bemutatkozás-
hoz.  A változatos képek  lendületes tempóba fogalmazódnak meg,  talán a csúcspont után
kicsit hosszadalmas  az elcsöndesedő levezetés:  az egyébként poétikusan gyönyörű csók-
jelenetet mindenképpen előbbre lehetne tenni.  Rövid szólóiban is sokat mutatott a lírai
Czár Gergely és a robusztus alkata ellenére rendkívül rugalmas dinamikájú  Finta Gábor. A
hölgykoszorú talán még sohasem volt annyira kiegyenlítetten sugárzó, mint mostanság, bár-
melyik táncosnőről ujjongó elemzést lehetne írni.  A nevek azonosíthatatlansága miatt pil-
natnyilag nem vállalkozhatunk erre, csak azt a vörös harisnyakötős lányt szeretnénk külön
megemlíteni, aki ívelt gesztusainak csodálatos muzikalitásával még ebből a csodacsapatból
is kiemelkedett. /Megtudtuk végre: Szarvas Krisztina!!!/
Duda Éva  fényesen bizonyított:  igazán érdemes arra,  hogy alkotókészségét a jövőben is
a legerősebb társulatokkal, nagyléptékű művekben mutathassa meg.

Csönd:  lassúdad bevonul  11 balerina bíborban,  követi őket  11 fekete táncos,  elfoglalják
helyüket  Khell Zsolt  színpadterének szigorú geometriájában,  végül a feszült némaságban
feldübög Stravinszkij.  Na ez már egyből  a korszerű táncszínház!  A Varázsfuvola grandiózus
díszlete után nincs ok a meglepetésre, de az operaházi méretek hatványozzák a nagyvonalú
koncepciót. A mozgások egyaránt idézik  az orosz tánc és Bozsik Yvette-i nyelvét, párok és
tuttik váltakoznak tömör szerkezetben. Óriási trouvaille, hogy kétszer is megszakad a zenei
folyamat, az interruptus alatt átöltözés, jelenet-váltás folyik.  Hihetetlen töménységű a ko-
rográfia, a táncosok pedig egyszerűen félelmetesek! A rendkívül invenciózus elképzelés ta-
lán először találkozik olyan előadókkal, akik legmerészebb gondolatait is maradéktalanul ké-
pesek megvalósítani. Először látunk bravúros emeléseket, forgásokat,  duóban és együttes-
ben is. Nincs értelme neveket említeni:  az 5 /Öt!!!/  pár egyenrangú virtuozitással kápráz-
tat el, alig van különbség szólista és kartámcos között, hiszen minden egyes szereplő önál-
ló szólamot visz végig.  Velich Rita jelmezei letisztult vonalakkal, a puritán egyszerűség gaz-
dag esztétikumával operálnak,  a játéktér tágítása, a forgószínpad a Yín-Yang jellel, mind a
produkció tempós változatosságát szolgálja. Pető József míves világítása szinte négydimenzi-
óssá tágítja a teret,  mesteri fényváltásai jeleneteken belül is  tagolják a cselekményt. Szé-
dületes forgatag után,  a végén, lehelletnyi gesztusok ismételgetésével,  költői pianisszimó
zárja a művet, amely minden tekintetben,  viharosan friss szelet fúj az Opera áporodott le-
vegőjébe.  Bozsik Yvette  végképp bebizonyította, hogy egyedülálló tehetsége a nagyszín-
padi, nagy társulattal való, akár egész estés művek alkotására is predesztinálja.
Az est további művei inkább a giccs és az avult tánc-gimnasztika méltatlan példái, ajánlatos
tehát a Szenvedély című műsorra sima állóhelyet venni és csak  az első szünetig maradni...
A bemutató óta  Mi már háromszor tettük ezt...

A Mandarin örökéletű: Markó,  Juronits és Horváth Csaba után  Gyöngyösi Tamás egy egé-
szen más felfogásban alkotott  egy egészen  Csodálatos-at!  Szereplők helyett összmunkára
épített,  a testileg-lelkileg fantasztikusan képzett, maximális koncentrációra, iszonyatos in-
tenzitású felkészülésre képes fiatalok bámulatos csapatára. A roppant szűk térben vakmerő
dobások, bravúros esések,  teljes erővel végrehajtott karate-elemek váltakoznak, a rúgások
szele arcunkat érinti,  a tempó szédületes, mégsem félünk:  a teljes átélés mellett is hibát-
lan, hajszálpontos a kivitelezés. Az akciók, gesztusok, mozgás-variációk végtelen gazdagságú
párhuzamos történésekben realizálódnak, kellékként mindössze  két szék és egy asztal szol-
gá.  A szinte követhetetlen változatosság  nem zárja ki  a tudatos ismétléseket:  a legnehe-
zebb, legveszélyesebb elemek mantra-szerűen sulykolódnak hipnotizált tudatunkba. Örven-
detes változások történtek az utóbbi években a színészképzés fizikai részében, a Színiegye-
temen a 44 feet, Az emberiség végnapjai, Debrecenben A tavaszi ébredése, A GNM Színita-
nodában a Bál bizonyította az oktatás szintjének ugrásszerű emelkedését. Ez a fantasztikus előadás azt is mutatja, hogy az utóbbi helyen  nem tört meg  a felejthetetlen Bál adta len-
dület, néhány régebbi ismerős mellett pedig újabb arcok is jócskán feltűntek. Neveket so-
rolni és kiemelni felesleges, a Csodálatos M az alkotó koreográfus és a ragyogó társulat kol-
lektív remeklése, amely megérdemelné a nagyszínpadot, a nagyobb nyilvánosságot, minden
bizonnyal fényes szakmai- és közönség-sikert aratna.
Gyöngyösi Tamás az "Főiskolá"-n induló új "Fizikai Tanszék" munkájában is részt vállal, így az
oktatás  a kaszkadőrmúltból és a küzdősportokból táplálkozó  egyéní formanyelvnek szókin-
csével is gazdagodik majd, olyan színészek képzését segítve elő,  akik a korszerű színjátszás
egyre vakmerőbb követelményeinek is megfelelnek.

2 0 0 7

Regényt lehet asz íróasztalfióknak írni, verset kőbe vésni, de a színház-, még inkább a tánc-
művészetet élőben realizálni kell. Ahogy a kortárs zene is megsínyli az avatatalan előadókat,
a koreográfusi képzelet is kompromisszumokra kényszerül alkalmas táncosok hiányában. Kü-
lönösen sújta  az alternatív szcénát,  ahol egzisztenciális okokból  kisebb a kínálat. Gergye
Krisztián  Test I.-ét is ez az ok tette felemássá,  a hétből  csak kettő,  Virág Melinda,  aki
hátának borda-rajzolatával  a tiszta költészet fenségét reprezentálta és a páratlan fenomén
Hargitai Mariann,  aki sötét hajzuhataggal eltakart arca nélkül is a lelki rezdülések kápráza-
tos arzenálját testesítette meg.
A Test II férfi-táncosai szerencsésebb együttest alkottak. Szögi Csaba a tutti archimédeszi
talppontját képviselte,  Katonka Zoltán  nyilait heves érzelmek  feszített húrjai röpítették,
Bora Gábor önmagát múlta felül a sátáni Gonosz szuggesztív ábrázolásával. A koreográfus jó
érzékkel húzódott vissza, átadva helyét táncosként azoknak, akik a legmagasabb fokon tud-
ták megvalósítani merész elképzeléseit. Téri Gáspár mozdulatainak nagyléptékű geometriá-
ja egyaránt tükrözte  Snittke hegedűszólamának  beszédes íveit és a monumentális fürt-ak-
kordok pörölycsapásainak  végzetes kérlelhetetlenségét.  Lézer-tekintetével,  gesztusaival
Major László tette csúcsponttá szólóját, hajlékonysága, muzikalitása, belső fűtöttsége vir-
tuóz módon varázsolt eleven folyamatosságot a kongeniális koreográfia vakmerő motívumai-
ból.  Kivételes fantázia találkozott  a kivételes lehetőséggel, ahogy az egész opusz új távla-
tokat nyiottt a társulatnak és a túl sok bizonyításra kényszerített Gergye Krisztián-nak.

Évekkel ezelőtt a  Kamrában volt már egy változat,  amely túlzsúfolt, áttekinthetetlen volta
miatt nem bizonyult túl jónak. A katonás színészek diszkrét gesztusokkal alakították a com-
media del' arte szerepeit, a táncosok létezése nem vált szerves a produkció elemévé.
A nagyszínpadi tapasztalás egyszerűsítette  Bozsik Yvette térformálását, az ökonomikusan
formált mozgáselemek harmonikus összképet adnak.  Színes a látvány,  humoros, élénk és
lendületes a hangvétel, záporoznak a finom ötletek, a két társulat egységes csapattá ková-
csolódik. Berzsenyi Krisztina pazar jelmezei eleve megadják a komédiázás alaphangját, kü-
lön kell kiemelnünk  Juristovszky Sosa maszkmesteri munkáját. Stravinszkij Petruská-ja so-
ha nem lehetett ennyire hatásos: a koreográfia legapróbb váltásait is szuggesztíven vizuali-
zálja, de a visszafogottabb Pulcinella is maradéktalanul érvényesül. A kolibrisek közül Mult
István tűnik ki biztos pantomimikus karakterformálásával, Mészáros Tamás pedig, több figu-
ra virtuóz megjelenítésével,  az előadás legjobbjává emelkedik.  A címszereplő clown-duó-
ban  Vati Tamás  Petruskája  kissé túlzott mimkája ellenére is elragadó,  Tóth Joczó test-
ben-lélekben hiteles,  Bűvésze elvarázsol,  Pulcinellája  tragikomikus árnyalatokban is gaz-
dag. A temetés képe transzcendens szférákba szárnyal,  Khell Zsolt csillagos ege az átszel-
mült szépség fénykörébe vonja a játékot,  míg végül egy habostortás fejmosás visszahozza
a vérbő komikum szilaj ízeit. A bravúrosan megkomponált finálé aztán  lehetőséget ad a ki-
csik-nagyok lelkes közönségének,  hogy táncra ingerlő olasz dallamokra tapsolja vörösre a
tenyerét.  Bozsik Yvette a 0-3 éves Glitterbird korosztály után,  íme,  szüleikkel együtt a
nagyobbakat is meghódította és sikerrel vezette be a táncszínház világába             . 2008

"...a kutya ugat, a macska miákol és a kis halacska..." - így a költő, igen!, az úr ír, a festő
fest, a rendező realizál, a zeneszerző komponál, /na azért neki se könnyű/, de az igazán
nehézéletű a táncszínházi alkotó, akinek az ötlettől a szüzsén át, képben, zenében, dra-
maturgiában kell gondolkodni, míg végül elér a koreográfiáig...  Egy perc mozgás húsz ol-
dal írásművel ér fel és nálunk bizony évente  nem is elég egy 50 perces művel kirukkolni,
a szerencsétlen pályázati elvárások miatt mindig "új"-at és még újabbat muszáj kiszenved-
ni...  A jobbsorsú külhoniak  háromévente  tartanak bemutatót,  az értékeseket  viszont
tovább játsszák,  így tudják kiérlelni, kitapasztalni elképzeléseiket.  Nincs a teremtésben
vesztes, csak a saját műveket csináló koreográfus... és mégis alkot, mégis teremt !!!
Az  Egy, a  Vörös és a  Mandala után  Hámor József  új opuszában a legnehezebb utat vá-
lasztotta megint: dramatikus cselekmény nélkül, kevés szituációval,  az önmagában létező
tiszta mozgás-formák nyelvét választotta,  amelyek nem "jelentenek" semmit, mert puszta
absztrakcióként teljesítik ki valóságukat. Ennek ellenére végig változatos, feszülten érde-
kes a Karaván, a kettősök, tuttik és az egyéni akciók eleven lüktetése,  a gesztus-elemek
és alakzatok, a kitartott pillanat és a vibráló gyorsaság kontrasztja  arányos szerkezetben
tökti ki a Teret és Időt. A megújhodott KözépEurópai együttes nagyszerűen helytáll, egy-
séges, oldottságában is dinamikus formában valósítja meg az igen munka- és koncentráció-
igényes föladatot. Különösen imponálóak a zene nélküli  szinkron-mozgások és a szűk szín-
pad ellenére tökéletes tér-kihasználás.  Katonka Zoltán  szólójában a fölényesen uralt di-
namika transzformálódott poétikus muzikalitássá, hát még ha szökellhetett volna!,  de leb-
benő ugrásai sajnos  háromszor ekkora teret igényelnek...  Ahogy a nagy színészek a tele-
fonkönyvből is képesek megrendítő monodrámát formálni,  úgy válik a legegyszerűbb moz-
dulat is titokzatos égi jelenséggé  Hargitay Mariann  interpretálásában. Tágas formák har-
móniája, robbanékony forgásokból fejlődő  poétikus lassulások, a karok örvénylő erővona-
lai, a kimerevített pózok sugárzó szuggesztivitása. -  És még csak nem is használja arcának
mitikus erejét, megvető pillantása jéggé dermeszt, elszánt szembenézése gigászi erő, mo-
solya tavaszi verőfény... Két ilyen szólista létezése megkerülhetetlen kihívást jelent a tár-
sulatnak, minden lehetőséget biztosítani kell maradéktalan kibontakozásukhoz!
Hámor József  autentikus tánc-nyelvének  Nagy Szótára  teljes gazdagságában készen áll.
Várjuk a történetet, a mesét,  az egymásnak feszülő vágyak és szilaj akaratok hevességét,
a karakterek kontrasztjait és a szerepek pompás arzenálját,  érzelmeket, hősöket, dicső-
séget és bukást,  gyönyört és katarzist,  egyszóval: színházat tánccal, TÁNCSZÍNHÁZAT !!!

A tütüs hóttciki,  spiccelő csontvázak, bájkandúr súlyemelők:  láttuk mi a Hattyúk tavát a
régi nem is olyan szép időkben,  de ez most egy húzósan kedves mese a szerelemről, a go-
nosz varázsló még gonoszabb lányáról, ártatlan fehérből ármányba feketedő hattyútündér- 
ről: fekete mágia - hófehér hepiend,  Csajkovszkij bűbájos -zenéjével. Érdemes volt kiötöl-
ni a világos, értelmes és végül is a jókat jutalmazó cselekményt. Lenyűgöző a szegediek tu-
dása, tényleg a teljes együttes fantasztikusan táncol és játszik, hiszen ez ma már táncszín-
házi alapkövetelmény, mégis bámulatos és lehengerlő.  Haller János  a nagyon szerethető
nyakigláb királyfi,  akinek szeles cséphadaró-akrobatikája kifejező muzikalitással párosul, a
sátánian energikus  Kopeczny Kata  robbanékony virtuozitása első intrikus-szerepében, az
eszementen komédiázó vadász-hadász békák: megannyi értékes szuper-teljesítmény az egé-
szen tökéletesre kerekedett produkkcióban.  Juronics Tamás sziporkázó ötletekkel, kacag-
tató gegek áradatával elégítette ki  ifjú közönségét,  de a koreográfiában újra csillogtatta
alkotó tehetségét. A futkosós vadász-jelenet, a kacsacsapat toporgása  Finta Gábor sajnos
túl rövidre szabott szólójával, a rabságukban bénán vergődő hattyúlelkek, a látvány és moz-
gás szerkezeti felépítése, mind a fénykorát élő táncszínház-kreátor utánozhatatlan stílusát
mutatja. Jónás Zsuzsa spicccipő és forgások nélkül is maradéktalanul idézi a klasszikus em-
lékeket, a megejtő kéztartás, a gesztusok lírai tágassága, a poézis ellenére is szilajon vihar-
reográfikus elképézelés brilliáns életre keltése: táncosi csúcs-teljesítmény!
Sajnos,  a felnőtt-változatban  csak a táncosok bravúros munkáját  emelhetjük ki,  a darab
egy elhibázott, ál-pszicho erőltetés dramaturgiai csapdájában vergődik, nem kínálja az azo-
nosulás katartikus lehetőségét,  míg a mesés táncjátékban  éppen ezzel találkozhat,  talán
először, a kiskorúak mindenre fogékony drága közönsége és a melléjük szegődött felnőttek
szerencsés csapata. ...Ha nincs gyerek: kérjünk kölcsön erre az örömünnepre !!!

Már magában az is igen figyelemre méltó, hogy koreográfusi diplomamunkaként egy kitűnő
táncos olyan produkciót állít színpadra, amelyben a táncos elemeknél  sokkal fontosabbak
a játszott szövegek, a groteszk humor,  a gesztus-színház momentumai. Tekintsük tehát tel-
jes mértékben  színházi előadásnak a picasso-i abszurd blődli realizálását,  amelyet a debü-
táló  Lisztóczky Hajnal  vibráló sokoldalúsággal, biztos arányérzékkel valósít meg.  Minden
mondatot találó gesztus-kommentár kísér, a történésekre reagáló szereplők is állandó moz-
gásban vannak,  szikrázó élénkséget adva a darabnak,  amit tovább erősít a cselekménnyel
tökéletesen összeforrott, ötletesen kiválasztott zene. Geg-parádé,  mimikai bravúrok,  fer-
geteges tempó!  Mint egy hevesen odavetett  Picasso-skicc,  amelyet évtizedes, elmélyült
műhelymunka alapoz meg.  Ubrankovics Júlia ennivaló Tortácska, de mint farmotoros tola-
tásjelző is emlékezetes,  Cortés Sebastian Picasso-ként mozgásban,  hangban,  grimaszban
remekel. Vislóczky Szabolcs táncon túl lottó-sorsolásban jeleskedik,  Nemes Zsófia káprá-
zatos komikumával sziporkázik,  Feledi János keszeg tóbiási figurájának  minden moccanása
életveszélyes!  A börleszk forgatag gyöngyszeme  Vértes Mihály gitáros-énekes elvisi /ön/-
paródiája.  Az ezerszínű kaleidoszkóp  egységes színpadi játékká áll össze,  ami az együttes
önfeláldozó munkáján kívül, az ígéretes koreográfus-rendező  Lisztóczky Hajnal  bravúros
teljesítménye.  

Kísértet-ek járják be Budapestet, a vészes témaszegénységben fuldokló musical-biznisz már
csak a transszilván rémmesékben bízik:  Drakula a Margitszigeten ül vérszívó tort,  Polanski
abszurd humorát vesztett vámpírjai a Nem!-zeti Magyar Színházban báloznak. Szóra sem len-
ne érdemes,  ha kedves  ÉS-ünk nem biztatna  elragadtatott recenzióban  az utóbbi sürgős
megnézésére. Mivel nem fedeztük fel az írás alján a fizetett hirdetésre utaló "X"-et, ezúton
figyelmeztetjük hiszékeny olvasóinkat, ne üljenek fel az ármányos szavaknak. Rettenetes kí-
nok közt végigszenvedtük, hátha!.., de sajna ez csak a szokott musical-maszlag. Senkin sem
vár történetet, szellemességet, eredetiséget, de hát a zene is gyötrelmesen ócska, alapfo-
kú akkordokkal dúsított együgyű frázisok, a dallamok képlete:  kvart-terjedelmű szlogenek,
amelyek hosszú és alaposan megvibrált ordításban végződnek.  Még az egészséges matériá-
val rendelkező amatőr-énekesek is áldozatául esnek az elviselhetetlen stílus rémuralmának.
De ilyenekről  sem beszélhetünk nagyon, az egész társulatból az egyszem  Jegercsik Csaba
üti meg a mértéket, nagyszerűen játszik, mozgása, karakter-áriái élményszerűek.
Amit viszont nem halgathatunk el:  a táncosok és a tánckar fantasztikus! Avitt unalom után
a heves lendületű vámpír-csapat keringője, Taródi Szilvia és Tihanyi Ákos bravúros duett-
jével felrázó élményt jelentett.  Dennis Callahan koreográfiája  fantáziában, nehézségben,
kifejező erőben majd'  a Szegedi Kortárs Balett-et idézte...  A totálisan ellaposodó produk-
ció mentsvárának bizonyult  a lélegzetelállító zárókép,  ahol a tömegmozgások és az egyéni
virtuozitás szuggesztív egysége valósult meg,  mámoros végét képezve a borzalmas estének.
Mert ez a musical messze esett a  Chicago,  a Kabaré, a Hair, vagy a Rocky Horror Picture
Show azóta nem igen termő fájától, legfeljebb a színház Üres Terébe bocsátott zenés-tán-
cos anyagcsere-temék.  Igaz, a legtöbb pesti színházé is..., de azért az sem mindegy, hogy
ki üríti...