HOGY VOLT

2003    2004    2005

2 0 0 5

Az Év Zeneszerzője:  KURTÁG GYÖRGY       Földvári Napok  

Koncert:                  FESZTIVÁLZENEKAR    Dal a Földről          Fischer Iván

Karmester:               FISCHER IVÁN             Mahler-ünnep         Fesztiválzenekar

Oratórium:               JENEY ZOLTÁN           Halotti beszéd        Kocsis Zoltán NFZ

Kortárs-koncert        SOFIA GUBAJDULINA    Silenzio           Kaczander Orsolya /fuvola/  
                              Pannonhalmi Napok    A keresztfán     Keller -Vonósnégyes
                              De Profundis          III. Vonósnégyes    Elsbeth Moser /hegedű/ 
                                                                                     Vladimir Tonkha /bajan/
                                                                 
Kortárszenei szólista:  ROZMÁN LAJOS  /klarinét/                      Kagel: Schattenklange 

Zenekari szólista:       ROSSANA CALVINO /oboa/     BuFeZ          Mahler: Dal a Földről

Szóló-koncert:          CSALOG GÁBOR     Messiaen: Vingt Regards sur l'Enfant-Jésus

Szólóprodukció:        ROHMANN DITTA  Ligeti: Gordonka-verseny  MRádióKortárs-sorozat  
Kamara-koncert:       KACZANDER ORSOLYA  KELLER ANDRÁS         MRádióKortárs-sorozat
                              KURTÁG: Három darab, Bagatellek    PETER VAHI: Digitális szerelem

Vonósnégyes:           ECKHARDT Violetta, Sipos Gábor,     Sosztakovics: 8. vonósnégyes
                              Bodolai Cecília, Markó György

Zeneszerző:             ZOMBOLA PÉTER        MRádió Kortárs-sorozat         Lázár Eszter

Matiné-sorozat:        AMADINDA           Dobpergés Családi Koncert         Zeneakadémia

Esemény:                 MONDO QUARTET           Művészetek Völgye         Taliándörögd

Opera-előadás:         KISVÁROSI  LADY MACBETH         Vidnyánszky A.    Operaház

Kamara-opera:          EÖTVÖS PÉTER: BALCON             Tavaszi Fesztivál
                                     
Opera-énekes:          SZOLNOKI APOLLÓNIA     Kisvárosi Lady Macbeth,    Gólyakalifa


Énekes-szólista:         CSIZMÁR DÁVID                         MRádió Kortárs-sorozat  

Kamara-együttes:      CORPUS HARSONA-KVARTETT       MRádió Kortárs-sorozat
                              Dubrovay: Kvartett Ördögűző

Kórus:                     ÉSZT KAMARAKÓRUS    Arvo Pärt: Te Deum         Őszi Fesztivál

Színész-zenekar:        KRÉTAKÖR SZínészTánczZenekar            Szentendre Városháza

Költő-énekes:           LOVASI ANDRÁS                                   Kispál és a Borz

Jazz-koncert:            DÁNIEL ANNAH                Magyar Tudományos Akadémia

Musical:                   HORGAS ÁDÁM                Lüzisztraté         Ódry Színpad

Félsiker:                                TAVASZI FESZTIVÁL 2005

Legnagyobb gyalázat!!!:            Művészetek Procc-Palotája nagy koncert-terme

 V E N D É G J Á T É K O K

Koncert:             BERLINI FILHARMONIKUSOK     Simon Rattle     Operaház

Szólista:              LEONIDAS  KAVAKOS     Bartók: II.hegedűverseny   Berlini Filharmonikusok 

Karmester:          SIMON RATTLE        Sztravinszkij: Tűzmadár      Berlini Filharmonikusok

Pódium-énekes:   CRISTINA ZAVALLONI        Berio: Népdalok       BuFeZ   Fischer Iván

Együttes:            LES ARTS FLORISSANTS     Rameau: Les Paladins 

Most kéne abbahagyni... ezt a nevetséges Korunk zenéjé-t! A régi szép idők rég elmúltak,
/Barberian! Penderecki! Stockhausen!/,  művek és előadók híján minek és minek így...?!?
A "záróhangverseny" jegyeit nem árulták,  a műsorváltozást nem jelentették be,  mindezt
a tök béna Procc-Pláza un. "fesztivál-színházá"-ban.  Ez alatt egy rideg,  ipari műemlék ho-
dály értendő,  amely /az erkély 40 székét kivéve, mert onnan a színpad NEM látható...!!!/
táncszínháznak elmegy,  de akusztikus koncertre éppen olyan alkalmatlan, mint a Nagy, a
Nem/pont/Hangversenyterem. Lézeng itt az a néhány szerencsés, aki MEGTUDTA, hogy mi
készül itt és el mert jönni az alávalóan rosszhírű intézménybe. Ugyanis a jegypénztár az ér-
deklődőket Szombathelyre /sic!/ küldte,  mondván, hogy ez a szombathelyiek koncertje...

Pedig... Nem sok , nem elég Kagel-t hallottunk eddig itthon, de ha csak ezt az egyet hal-
lottuk volna,  akkor is könnyezve borulnánk le az Angyali Mester előtt.  A szférák zenéje
a nehézkesnek aposztrofált basszusklarinéton, éteri tisztaság, poétikus invenció, valóban
ködös, árnyékos lebegés, a megkomponált cage-i csend, az űrrepülés transzcendenciája.
És...És...És Rozmán Lajos, aki gyönyörű hangon, a lélek széles legátóival, a letisztult tech-
nika természetességével, anyanyelvi szinten suttogta el a remekművet. Szárnyalt a csönd,
befelé fordult a látás, csak az fájt,  hogy egy ilyen zene után képtelen az ember tapsolni
és ünnepelni. Legyen hát ez a laudáció helye: az év legnagyobb szóló-produkcióját hallot-
tuk és nagy kár lenne, ha később nem gyönyörködtetne másoka is..

Mert a Rádió /természetesen/ nem vette fel. Ezért: elég!!!... a korunk zenéjé-ből, tessék
beépíteni az Őszi Fesztivál és a  Lázár Eszter fémjelezte rádiós produkciók sorába.  Akkor
közönség is lesz, megfelelő terem és barátságos közeg is és többekhez eljut a híre, mi ké-
szül a kortárs-zenét játszók hősi műhelyében.

A kisterem is szörnyű, ezekkel a chilei cseresznyefa-burkolatokkal, bokaficamító lépcsők-
kel és a Kong.Központra hajazó süket akusztikával, de még mindig jobb, mint a másik. Ér-
vényesül a Nagy Magor Érv: "ahhoz képest, hogy milliárdokat pocsékoltunk el, nem is any-
nyira rossz..."  Mereven szól minden, nincs a hangnak aurája, derekas Népstadion-sound,
a mély regiszternek előnytelen, az énekeseket gyilkolja.
De a Fesztiválzenekar sohasem okoz csalódást: játékban, műsortervezésben, vendégben,
mindig a legtöbbet nyújtja.  Kathy Barberian után Berio-t énekelni szinte arcátlanság, de
a nádszál  Cristina Zavalloni  csodát tett, eszméletlen szuggesztivitással szólaltatta meg a
Mester bravúr-darabját. Az énekléshez tehát nem mázsák kellenek, hanem a páratlan han-
gi adottságokon túl, félelmetes muzikalitás és előadói készség. De jó is lenne jazzt hallgat-
ni egyszer a csupaideg fenoméntól... Az együttes természetesen gyönyörűen muzsikált és
nem is titkolta az énekes iránti bódult csodálatát.
Nagyobb kihívást igazán nem vállalhatott  Fischer Iván annál, hogy egy monstre-zenekarra
komponált  Mahler-zenét kamara-letétben adjon elő.  Olyan muzsikát, amelyre a grandió-
zus hangtömbök,  a drámai hangszínváltások,  az izzó fortisszimók,  a vonóskarok sejtelmes
lebegése annyira jellemző. Pótolható-e a rezek viharos tombolása, a vijjogva síró hegedű-
kórus és a basszusok végzetes osztinátója? - természetesen nem. A hiányt fokozta az emlí-
tett visszaverődés-nélküli száraz hangtér, jobban kiemelkedett viszont a mű szerkezete, a
fantáziadús csontváz, az egymásba fonódó szólamok gazdag szövevénye: Mahler a boncasz-
talon...Az érzelmi ráhatás teljesen az énekesekre hárult, Howard Haskin eufórikus tenor-
ja igencsak szerethető élményt jelentett, nem is beszélve lenyűgöző mimikájú színészeté- 
ről: nehéz volt NEM beletapsolni !!!
Fischer Iván és szólistái bámulatosan oldották meg a lehetetlen feladatot: kísértek, aláfes-
tették az énekszólamokat,  mégis,  szinte önálló,  tökéletes zenekari hangképet létesítet-
tek, amelyet akár önmagában is teljességként élvezhettünk. Felejthetetlen volt a gyászze-
ne indítása, a mennyeien lassú kibontakozás és a transzdenciába ellebegő befejezés. Nem 
sorolhatjuk végig az összes muzsikust, egyik se volt jobb a másiknál: mindenki csúcsra járt.
Régikeletű, megalapozott és annyiszor megerősített nemes elfogultságunk okán, hadd em-
lítsük meg mégis, külön kiemelve,  Eckhardt Violetta  mágikusan delejes hegedű-szólamát
és az új vendég  Rossana Calvino  csodálatos oboa-játékát.

Méltó nyitánya volt az évadnak, most már csak azt az IGAZI hangzást várjuk epedve, ÚJRA
a Zeneakadémián !!!

A minimál-zenében hajszál választja el a keveset a semmitől, ahogy ezt Reich Pityu és Phil
Glass esetében megtapasztalhattuk. Amíg említettek esetében a semmi az uralkodó, Part-
nál, különösen az első időkben,  üdítő kivételeket találhatunk,  például a  Te Deum-ot a
nyolcvanas évekből.  Az  Észt Kamarakórus koncertjének első része  erőltetett stílusgya-
korlatokból állt,  de ezért a műért érdemes volt kidideregni a templomi fűtetlenséget.
A Városmajori templom, szörnyű belalakja ellenére, ideális akusztikával bír, az utózengés
kevesebb a barokk katedrálisokhoz képest és ez nagyszerű hangteret biztosított az éteri
tisztaságú kórusnak.
Egy akkordos,  majdnem  pentatonra szűkített hang-készlet,  de gazdag invenció, merész
változatosság jellemzi a korai  Part-et, amely a szegényes eszköztár ellenére időnként ka-
tartikus magasságokba röpít. Csak így kell, csak így lehet előadni! A bariton-basszusszólam
sejtelmes puhasággal szólal meg, a háttérbe állított tenor-szoprán együttes angyali tökély,
a kórus nem ismer mezzoforténél erősebb hangot, a hihetetlen piannissimók tengerében
mégis drámaian feszülnek a csúcspontok. Mindig ugyanaz a néhány hang, mindig ugyanaz
a dallam-töredék, az interpretálás utolérhetetlen artisztikuma mégis a nagy élményhez ve-
zet. Elég lett volna csak a Te Deum, kár volt a műsort higítani,  de ezzel együtt ez volt az
egyik legnagyobb kórus-élményünk, mivel a szférák angyali zenéjét /még/ nem hallottuk.

Húszéves jubileum ide vagy oda, az Amadinda ifjúi lendülettel szárnyal. Tavasszal a Dobper-
gés Családi Koncert-sorozat jelentett újdonságot, szó szerint 3-tól 99 éves korig tombolt a
közönség, a tradicionálistól  a legfrissebb kortárs ütős-repertoárig  ívelő hangversenypará-
dén. Kedvcsináló szöveg, a régi és az új látványos szembeállítása, kedves humor és a bravú-
ros előadásmód derűs könnyedsége jellemezte a szakmailag,  pedagógiailag egyaránt egye-
dülálló eseményt. Fantasztikus élmény, amikor Debussy-t hallgat az aprók népe, amikor Ta-
kayoshi Yoshioka Square Dance-t csodálja,  vagy a Table Musique zenéjét LÁTJA! és hallja.
De hát a kísérő papák-mamák se bánták,  hogy a rettegett kortárs-zene barátságosabb ar-
cával találkozhattak. A nyitó 80 perc a Föld körül után kellett egy kis bátorság,  hogy még
három koncerten folytatódjon  az ütős-zene gazdagságának káprázatos felvonultatása,  de
bizvást állíthatjuk,  egyetlen pillanatig se volt didaktikus,  vagy unalmas és puszta zenei él-
ményként is maradandónak bizonyult. Még soha nem Amadindáztunk ennyit egy idényben!

Nyáron aztán két idilli helyszínen is találkoztunk a Nagy Négyes-sel: Aquincum után a Káro-
lyi Palota kertjében is.  Az első alkalommal  Westlake régen hallott Omphalo-ja tűnt ki, a
PalotaKerti Esten pedig a misztikus érzetű  Lemurian Dances.  Barátságos és a szabadtéri
események színvonalát  hangzásilag is messze  meghaladó  koncert volt, de természetesen
nem versenghetett a monostorapáti templom csodálatos akusztikájával.
A Völgyprogram és a benne önálló életet élő ÜtősVölgy megnyitójaként, még a tavalyi em-
lékezetes 100 metronómos hangversenyt is felülmúló, emlékezetes élményben lehetett ré-
szünk. Michael Askill: Lemurian Dances című elementáris műve szinte búvárharang bongá-
sával szólt, dübörgő crsecendói pedig mélytengeri vulkánkitöréseket idéztek. Yoshika sok-
szor hallott Square Dance-e is itt kapta meg talán először mozgékony karakterének teljes
harmóniáját.  A legújabb Amadinda-találmány egy Afrikából származó xilofon-darab,  amely
végtelen egyhangúságával ringatott minimál-transzba és nagyon rímelt a művet gigászi mun-
kával lemezről leíró  Holló Aurél egyik repetitív alkotására. A virtuóz szerző most is minden
alkalommal elbűvölt a  beFORe JOHN5 flamenco-viharzású ritmikájával, amely szinte játszha-
tatlan nehézségei ellenére kamaszos lendülettel, elsöprő dinamikával érvényesült.
Aki fogékony az akusztikai szépségekre, jöjjön el talán jövőre a monostorapáti templomba,
hallgasson meg  EGYETLEN  marimba-basszust, hosszú másodpercekig, amíg elzúg a lenyűgö-
ző hangtérben: az maga a ZENE.

Nem sikerült az amerikai vendég bemutatkozása:  nyilvánvalóan eladhatósági kényszerből,
kommersz, lepusztult sémákból építkező, saját darabokkal állt ki, szánalmasan kínos volt a
technikai tudás kiemelkedő szintje ellenére.  Pedig tudott volna mást is !!!  A ráadásként
játszott jazzes,  kortárs-hangzású művek bizonyították,  hogy  Gordon Stout  fantasztikus
dolgokat produkálna, ha  Európában élne és nem megélnie kellene az USÁ-ban. Akkor iga-
zi komponisták írnának Neki igazi darabokat.

Maga az egész ÜtősVölgy azonban megint csak egy hatalmas újabb bravúr az Amadinda tör-
ténetében. Hogy tanulni lehetett Tőlük, bárkinek, egészen a kisiskolás kortól az egyetemi
szintig, hogy egész sora volt az ifjú tehetségeknek helyt adó koncerteknek,  hogy Tallián-
dörögd immár ütős-mennyországként él a köztudatban.

Úgy tűnik, nagy éve ez a sokoldalú gárdának és még nincs vége, előttünk az őszi-téli idény,
de a  Best Of 2005  legjobb kortárs együttese címet bízvást megelőlegezhetjük a fantaszti-
kus CsodaCsapatnak.

A Wohltemperirtes Klavier egyik opuszával kezdeni, azt tökéletes értéssel és mértékletes
dinamikával,  teljes átszellemültséggel játszani:  méltó névjegye az Amadinda-utód  Mondo
Quartet-nek. A huszonéves fiúk nemcsak a repertoárban követők,  hiszen mindent tudnak,
amit a nagyoktól meg lehetett tanulni,  de a technikai perfekció, az átgondolt muzikalitás
terén sem bizonyulnak kevesebbnek. Tovább éltetik az állandó keresés szellemét, az isme-
retlen művek és soha nem hallott tradicionális ütős-zenék felkutatását. Utóbbira eklatáns
példa volt az arab hastáncz-muzsika, amely tánczos tündérek nélkül is buja vadságot sugár-
zott. Az első rész Amadinda-repertoárja az eredeti előadókkal azonos szinten, abszolút tö-
kéllyel,  érett invencióval szólalt meg,  a szünet után aztán a négy ifjú begyujtotta a raké-  tákat és minden izében egyedi, frenetikus hatású produkciót nyújtott.
Négy ragtime-ot mutattak be,  a századelő különböző korszakaiból és igen szimpatikus mó-
don,  mindegyik előadónak jutott  szólista-szerep.  A darabok hangszerelése is meglepeté-
sekkel szolgált, korabeli ütős-effektusok színezték a virtuóz marimba-zenét.  A darabok kö-
zött Cage 12 tamtamra írott műve, egy részlet az  Amores-ből és  Lou Harrison Fugato-ja
jelentett gyönyörűséges kontrasztot,  ráadásul pianissimo érzékenységgel.  Az öntudatos
szerénység, kedves közvetlenség, természetes báj amúgy is jellemezte a legnagyobb remé-
nyekre jogosító ifjú titánokat. Tanuljuk meg máris neveiket: Tóth Lajos, Schlanger Tamás,
a konferálásban is jeleskadő  Szabó Mátyás és Tömösközi László, akinek szólókoncertjén
megtapasztalhattuk, milyen csodát lehet egy szál katonai dobon, két verővel tenni. Bizony
a taliándörögdi Mondo-koncert után olyan egeket ostromló, eufórikus transzállapotba ke-
rültünk,  mintha military-dobosok mennydörgésére indulnánk  dicsőséges harcba a  Művé-
szetek Völgyében...

Kapaszkodhat a szegény  BUFEZ,  önhibáján kívül valószínüleg  nem az övé lesz az év kon-
je,  hiszen eddig szinte értékelhetetlen produkciókat nyújtott, mivel az  Akultúr  Procc-
Plázá-ban minden a HALLHATATLAN-ra sikeredik. Bezzeg az Opera !!! Izzasztó a meleg, de
az akusztika is forrón símogató!,  hallatszik a fuvolás ötliteres lélegzetvétele,  de áramlik,
zúdul a zene, édesen hullámzik, ringat és örjít, harsog, suttog, tombol és énekel.  Mert
nem kanapérugókra szerelt "cipősdoboz", mert nem vattára, víz-ágyra és VízAgyra építet-
ték, hanem évszázados globális! tapasztalatra.
Weber Kalóz-nyitánya igazán egy semmi,  de ahogy ez a vonóskar megszólal,  eláll a léleg-
zetünk. A karmester, ez a  Sir Simon  pedig annyira természetes, annyira magától értető-
dővé teszi a csodát, - finom és erélyes, biztos és szabad: zeneileg-emberileg egy gyönyör!
A grandiózus  Leonidas Kavakos kozmikus terekbe röpíti  Bartók Második Hegedű-verseny-ét,
csellóhangon muzsikál a csodálatos zenekar fölött, a középső tételben pedig szinte kama-
ra-zenél, mintha ütős lenne az első zongoraversenyben...A záró-fergetegben még a trom-
tákat is áttörte, soha nem hallott tökéletességgel, páratlan muzikalitással szólatatva meg
a bartóki remeket. Hát ezután valóban nem lehetett ráadást adni, ez csak a félelmetesen
nagy berlinieknek sikerült,  Sztravinszkij Tűzmadár balettzenéjével.
A semmiből indult, nyúgalom és csönd, észrevétlen apró moccanások,  lassan, lassan, me-
részen visszatartva, lebegünk, révülünk,  kinyílunk a végtelenre,  de mielőtt elillannánk a
nihilbe,  besűrűsödik a közeg, beszív és elnyel a kérlelhetetlen fokozás mennyei mámora.
Micsoda delejes puhasága van ennek a klarinétnak,  hogyan susog a fagott-szóló és hogy
tartja, herkulesi talapzatként a zenei építményt hármasban! És amikor már megsemmisül-
tünk az egymásra rétegződő gyönyörűségek kábulatától, beúszik egy éjszagú kürtdallam,
betetőzve a zenekari muzsikálás ezen ritka ünnepét.
Május Elsején jó volt berlininek lenni, reméljük, jó volt Sir Simon Rattle-ként megdicső-
ülni, de legesleginkább jó volt Nézőnek, Hallgatónak: Embernek lenni, végre...

Szopránhang és egy szál oboa,  önálló  szólamok összefonódása. A kontrfagott bölömbika-
vibrátója fölött bevág a basszbariton, a csábító tenordallam mézét mélyhegedű ellenpon-
tozza.  A vékony hangszerelés brutális erőket mozgósít,  nem sokaság, hanem lélek, a szí-
nész-énekes érvényesül, aki játszik és a hangszeres,  aki segít életre kelteni a drámai szi-
tuációt. Érzékletes, gyönyörű, teljes hangon szólal meg minden! Mert ez nem a Nem.Zen.
Terem.húúú, de gyalázatos, "szinte szabadtéri" akusztikája, ahol "minden hangszert külön
lehet hallani", csak az élménytadó összhangzás hibádzik.  Mintha a zöldséget, húst, fűszer-
számot, csontot és tésztát majszolnánk a vágódeszkáról, ahelyett, hogy a leves-költemény
mennyei ízeit élveznénk./  Ez az  Opera csodálatos Tere és ez  Sosztakovics  bachi szintű,
kontrapunktikus szólamszövése. Nem véletlen, hogy a  Wohltemperirtes Klavier kihívását is
sikerrel állta a " 24 Preludium és fuga" sorozatában. De az  Ő dallamvilága kemény, szögle-
tes, nagyléptékű, ritmikája barbár és monoton,  minden fordulata váratlan, ezáltal szoron-
gató feszültségeket hordoz,  hasít, taglóz,  döbbent és leterít.  Ez a zene puszta létezésé-
ben a shakespeaere-i tragédia komor mélységeit sűríti,  hát még,  ha felbőg  a mély szóla-
mokban tomboló nagyzenekar,  elszabadulnak  a sistergő rezek és a földmoraj basszusok !
Döbbenetes ez a lefojtottságból kitörő,  hisztérikus őrület:  a roppant hangtömbökben a
a lélek szakadékai tátonganak,  a sors kérlelhetetlen végzete örvénylik  bénító szuggeszti-
vitással.  Micsoda operákat írt volna ez a félelemtől nyomorított Géniusz,  ha nem az élet-
mentő  Sztálin-kantátákat kellett volna rettegve körmölnie !  Szerencse,  hogy a hatalmas
szimfóniákban  megmutathatta  a szovjet létezés és saját életének  borzalmas sötétségét,
abszurd iszonyatát,  a leningrádi ostrom és a háború szörnyűségeivé álcázva. Valójában a
mindent kibírás gigászi hősiessége egyaránt jellemezte szovjetország népét és a Gulág ár-
nyékában alkotó komponistát. Így maradt a gogoli Orr és ez a korszakos jelentőségű zene-
dráma, amely most  Vidnyánszky Attila  bravúros rendezésében támadt fel.
Alekszander Belozub egyszerűségében nagyvonalú díszletet tervezett: emeletes gerenda-
ház,  mozgatható szobabelsők és a cselekmény fókuszát jelentő hitvesi ágy,  amely diszkré-
ten elforgatható bizonyos erotikus cselekmények idején. A mobil díszletelemek menetköz-
ben változtathatók, nincs átdíszítés, a jelenetek és felvonásközök vizuális közjátékokra ad-
nak lehetőséget, amit a rendezés virtuóz találékonysággal aknáz ki. Fiatal pár szimbolizálja
a Katyerina számára elérhetetlen, igaz szerelmet, kontrasztként meg Tóth János hangban,
figurában, mozgásban egyaránt remek Rendőrfőnökének piruettjei szórakoztatnak.  Maxi-
málisan kihasználtak a világítás lehetőségei, jeleneteken belül is merész fényváltások segí-
tik a cselekményt. A végén pedig megmozdul a szibériai erdő macbethi rengetege,  vihar-
ban hajladozó fatörzsek jelenitik meg a hősnő végletes indulatait.
Lukács Gyöngyi bombasztikus drámai erővel jeleníti meg Katyerinát, üt-vág, őrjöng és hö-
rög, súlyos színpadi létezése erős sodrással hömpölyögteti a drámát. Irtózatos hanganyaga
letaglóz, kár, hogy artikulációi szélsőségesek,  a túlzó ráerősítés és különösen a szüntelen
vibrátó  ádáz  könyörtelensége  egy lepusztult neoncső  örjítő  pulzálását idézi. Nem elég
férfias  Vagyim Zaplecsnij,  mutatós tenorja azonban zeneileg hibátlanul érvényesül,  de
ez az este a mély fekvések, a sötét hangszínek pazar ünnepe:  Berczelly István elementá-
ris szilajsággal formázza meg az elfojtott kéjvágytól fűtött brutalitást, Tóth János parádés
karikatúrája pedig az előadás szatirikus csúcspontja. Szolnoki Apollónia a Négerek után
újabb bizonyítékát adta páratlan tehetségének, Szonyetkája énekben, játékban egyaránt
nagyformátumú alakítás.
A másik szereposztásból  Gulyás Dénes  kivételes jellemábrázoló képessége  emelkedik ki.
Az ukrán tenor sápadt líraiságánál  hitelesebben leszkovi az ő gusztustalan, törtető figurá-
ja, kár, hogy énekel is, néha artikulálatlan üvöltözésbe menekülve. De egy zenedrámában
fontosabb az izgalmas, vérbő jelenlét, a szuggesztív játék, abban pedig kiváló! A két pópa
közül  Kenesey Gábor volt hangban, játékban meggyőzőbb.  Bátori Éva muzikálisabb, kie-
gyenlítettebb alakítása jobban tetszett, a roppantul nehéz lírai passzusokban bizonytalan-
kodott ugyan, de Katyerinája így is szánandóbb, emberibb volt, bár alkaatától idegenebb,
mint ama pompás Jenufa. /Ő is nagyon vibrált, úgy tűnik, enélkül nincs "drámaiság"...?!?/
Vidnyánszky Attila nemcsak Sosztakovics remekművét találta meg, de a Ház ujjáéledésé-
nek lehetőségeit is megmutatta:  "kortársabb" művek,  zeneDRÁMAI  rendezés,  bátor át-
értelmezések,  korszerű szcenika.  Énekes-színész van bőven,  csak feladatot kell keresni
a parlagon punnyadó tehetségeknek. Reméljük, jövőre egy olasz slágeroperát varázsol új-
já, hadd fájjon a fafülűeknek.

Hol lehet élőben kortárs-zenét hallgatni?, ha nagyvonalúan az utóbbi 50/!!!/év zenéjét ért-
jük ez alatt? SEHOL. Legfeljebb elvétve, hagyományosabb darabok közé, különlegességként
beszorítva, hakni-szinten odakenve.  Bár utóbbi hozzáállás sokszor érződött a  Rádió immár
több,  mint harmincéves,  tavaszi ciklusán,  sajnálattal kell leszögeznünk, hogy ezek a kon-
certek nyújtják az egyedüli alkalmat, a közelmúlt és a jelen szerzőinek élő előadásban tör-
ténő megismeréséhez.
Hallhattuk  Ligeti György  fenomenális  Gordonkaverseny-ét, egy olyan előadótól, akinek
remélhető létezése évtizedekig uralni fogja zeneéletünket.  Rohmann Ditta  elbűvölő ter-
mészetességgel keltette életre a játszhatatlan nehézségű remekművet, amelynek a hallga-
tása is maximális koncentrációt és nyitottságot igényelt.  Az indítás apró bizonytalanságai
után, az improvizatív és az aleatórikus részekben maradéktalanul valósította meg a kompo-
nista elképzeléseit, merészenltárva fel egyéniségének szikrázó dinamikáját.  Sigfried Palm
után Ligetit csellózni !?! Igazi bátorság, nagy-nagy tehetség, hatalmas teljesítmény...
Sári József vitatható művében tünt fel egy másik fiatal: Csizmár Dávid, aki lendületes ma-
gabiztossággal énekelte a Koestler-szövegekre írott opera vezető szólamát. Erőteljes, fér-
fiasan szép hang, kimunkált artikuláció, fölényes muzikalitás!
De a zeneszerzők között is nagy örömmel találtunk friss nevet, a huszon-alig-éves, most de-
bütáló Zombola Péter-t: a Zsoltárok és a  Preludium harangokra eredeti hangvételű,  in-
venciózus tehetséget sejtet.
A legszebb este a  Keller András - Kaczander Orsolya kettős koncertje volt. Igazi profesz-
szionalistái ők a  kortárs zenének,  hallható, érezhető,  hogy nem csak balkézről foglalkoz-
nak vele.  Kurtág György:  Jelek, játékok, üzenetek  ciklusából hat darabot adtak elő az  
est szólistáival,  kettejüktől pedig a  Három tétel és a  Bagatellek hangzott el hosszan ér-
lelt, gondos elemző-munkát sejtető, gyönyörűséges interpretációban .  Keller András már
nem tud meglepni, robusztos hegedűjátáka ritkán okoz csalódást,  de a nap hősének a fu-
volista   Kaczander Orsolya  bizonyult.  Vakmerő regiszterváltások, a végsőkig feszített for-
tisszimótól  a piánó-leheletig terjedő dinamikai spetrum,  bravúros frazeálás  jellemzi játé-
kát,  amely a legszélsőségesebb kitöréseknél sem veszít eredendően lírai szépségéből.  Ez-
zel a produkcióval méltán rukkolt a hazai mezőny élére.  A két nagyszerű művész hangver-
senyének csúcsa  Peteer VahlÍ:  Digitális Szerelem  című darabja volt,  amelyben a művi,
elektronikát utánzó szellemes hangzatok fölött, még hatásosabban érvényesült Kaczander
káprázatosan virulens fuvolajátéka.  Csak a kurtági meghatározás illik  a csodálatos kettős
adta élményre: "Két virág voltak"...
Ki hitte volna  Dubrovay László-ról, hogy annyira ötletes,  a hangszerek minden lehetősé-
gét, sőt!,  helyenként lehetetlenségeit is kihasználó, virtuóz és humoros opuszokat képes
írni, mint a  Kvartett és az  Ördögűző ?!?  Ehez a bámulatos  Corpus  Harsonakvartett kel-
lett!  Tudva tudott,  hogy a pozaun,  a glissando-lehetöségekből adódóan igen alkalmas a
groteszk, a nevetséges szituációk hangi megjelenítésére, használták is bőven Ravel óta, a
legutóbb  Sosztakovics  operájában figyelhettük meg  elementáris hatású jelenlétét.  De
ilyen sokoldalúan,  még soha nem mutatkozott be ez az emberi hanghoz annyira hasonlító
rézfúvós.  Ez a négy fiú mindent tudott és iszonyú energiájával szinte legázolta a közönsé-
get. Virtuózan, mint a jazz-trombitások,  fátyolos lírizálással, mint a kürtök, duhaj csúszká-
lásokkal, recsegő préseléssel,  belebeszélve, beleénekelve...  követhetetlen zsenialitással
prezentálták a nyugodtan mondhatjuk,  zseniális művet. Reméljük, bővül a repertoár, más
is kedvet kap a ritka felálláshoz,  mert ezt az arcátlanul nagyszerű négyest,  amely bebizo-
nyította,  hogy  Globokar  után is lehet harsonán újat hozni,  nagyon sokszor szeretnénk
még a kortárs közel-jövőben hallani !!!

Csak az a baj..., hogy most egy évig kell várnunk a tavaszi vigasz-sorozatra... Addig be kell
érnünk az estek /a radio.hu-ról letölthető/ hanganyagával...                       2005 tavasz

Sok örömöt nem tartogatott Nékünk ez a Tavasz. Először az új  Nem.Zen.Ter.húúú! ádáz
alkalmatlanságát kellett megemésztenünk, a rideg, sivár hodályt "nagyvonalú" furnér-szé-
keivel,  szinte-szovjet fagylaltszínekkel,  a BKV-like jegyszedő-kommandóval és ami az iga-
zi csőd: a hangzás szabadtéri jellegtelenségével. Mert hiába ízelgethetjük, szagolgathat-
juk külön-külön, tisztán a csontot, a húst, zöldséget, fűszert, és megannyi titkos össze-
tevőt, az nem a Leves, az nem a csodálatos ételköltemény, hiába hallunk itt minden ló-
szőr-szisszenést, billentyű-koppanást, ha az egész nem áll élménytadóan össze, ha steril
életteelnséggel enyészik el az irdatlan, ásító magasságban. Szegény  Kavakos, aki Berg s
Bartók hegedűversenyét még az  Erkelben is emlékezetesen játszotta,  hallhatatlan volt,
Csajkovszkijjal !?!  /Jó,  hogy a nagyszerű görög elégtételt vehet majd május elsején, az
Operában, a berliniekkel, a Bartók Másodikat interpretálva./
A Tavaszi másik hidegzuhanya: a nagy nevek siralmas vergődése.  Mehta  egy  piszlicsáré
"zenekar" előtt hadonászott, a fenséges  Boulez pedig  egy trendi Yamaha-metronóm vi-
lágszínvonalán ütemezett. A derék chicagóiak még így is megmutatták néha, mit tudnak,
kérdés, miért hoztak karmestert.  Barenboim, aki évekkel ezelőtt a  Fesztiválzenekarral
kínlódott végig egy  Ravel: G-dúr zongoraversenyt, alkalmatlan Bartókra, az együttes pe-
dig, vezetés híján, lelkesen kapaszkodott, vagy biztatóan sietett előre egy-két ütéssel...
Mahler-ben Barenboim törlesztett, egy koncertteremben a zenekar is szépen szólt vol-
na, de hol van már a tavalyi hó?..., a mennyei  Abbado?
A  Trió Lignum  kedvesen szcenírozott koncertet adott a Katonában, kár, hogy a máso-
dik részben egy  Esterházy uralta a terepet, herczegi őse, a nagy  Esterházy Pál bizony
jobban muzsikált.  Hasonló malőr árnyékolta be az imádott Amadinda estéjét,  ki tudja
miért, egy cirkuszi xylofon-akrobatával álltak össze, jobb lett volna, ha kézen áll.
Szót se ejtsünk Barbara Hendricks-ről,  aki úgy énekelt jazzt,  mintha Jimmy Hendricks
Mozarttal próbálkozott volna.
Idén az operák mentették meg a Fesztivált. Handel Semelé-je  Halász Péter révén igen
figyelemre méltó,   Eötvös : Le Balcon-ja pedig felemás próbálkozás volt. Mindkét eset-
ben a rendező az ok:  Halász  eredeti és merész,  A.R. ellenkezőleg: üres, szürke, alkal-
matlan. Ráadásul haveri alapon megélhetési rock-gajdot van képe szerepeltetni, gusztus-
talan foltot pacázva a hibátlanul interpretált, nagyszerű zenei anyagra.
Vidnyánszky Attila  a tavalyi szédületes  Jenufa  után, most "kortárs"-abb,  mindösszve
70 éves operával bizonyította, mire képes a lepukkadt társulat egy nagyformátumú veze-
tővel.  Sosztakovics elementáris zenéjének legapróbb árnyalatát is gesztusban,  cselek-
ményben, figurában és mozgásban tudta megjeleníteni,  szökőárként gázolva le az avult
sémák sztereotípiáit. Őrjöngő volt és szemtimentális, kegyetlen és misztikus, Dosztojev-
szkijtől,  Gogolon át,  Csehovig ölelve eggyé az orosz lélek megjelenítésének ezerszínű
lehetőségeit. A  Kisvárosi Lady Macbeth  miatt  érdemes  a Tavaszi  Fesztiválra  jönni,
de lehet ezért máskor is Budapestre látogatni !!!

  Baljós beszámoló a  Budapesti Fesztiválzenekar  első perem-koncertjéről.
     A második még kiábrándítóbb vala, Beethoven címén tücsökmuzsika...

                                 Egy ici-pici JÓHÍR, végre:

 Márc. 19-én először mosolyogtunk ebben a szörnyű kultúr-erődben. Az an-
 gyali  Charles Dutoit keze alatt a Fesztiválzenekar tüzes kedvvel pompázott
 Sztravinszkij: Petruská-jában. Nem, nem a szvit: az egész csoda! életre kelt.
 Torkunkat most sem szorította semmiféle érzés - és hol voltak a könnyek ?!?
 Csehovot idézzük: üres, üres! ÜRES!!! mintha szabadtéri koncerten ülnénk.

Mert minek is nevezzük a bornírt bambaság, a benyali tehetségtelenség és ami egyálta-
lán nem mellékes:  a lenyúlós túlszámlázás ezen gagyi monstrumát.  Hely, helyiség, mel-
lék-helyiség. De erről soha többet, ennyit se ér az egész. Próbáljunk meg, az első, gör-
csös hisztériázás, lealázott kétségbeesés után, a hangzó anyagról beszélni.
Külön kell ugyanis választanunk, nem lesz könnyű, a kezdetleges akusztikai tér hatásait
és a zenekar teljesítményét.
A Beethoven II. tanulmányozásra igen alkalmasan szólalt meg, minden hangszer-csoport
élesen elkülönülve jelent meg,  de még  az egyes előadókat is élesen meg lehetett kü-
lönböztetni. Csak hogy mi 1600-an nem partitúraolvasási segédletre gyűltünk ide, talán
mégis inkább a zene élményszerű befogadására. Biztos, hogy lemezfelvételre alkalmas a
terem, ahol az az ideális, ha egyetlen szomszéd instrumentum hangja sem szivárog át a
másik sávjába és az ideális hangzás a 24 sáv művészi elegyítéséből épül. De itt, Mi, a kö-
zönség ülünk,  nincs mikrofonunk,  komputerünk és keverőasztalunk: könyörgünk,  Ne-
künk FÜLÜNK van !!!  Legalább másfélszeres utánzengés kellene és ez még mindig csak
a mennyiségi elem...
Kevés az átütőerő, na de majd a grandiózus  Mahler II. mega-zenekara... Óriási elánnal
muzsikált a fantasztikus csapat.  Torlódtak egy  galaktikus nagyságrendű fantázia szinte
követhetetlen hangtömbjei.  A harmadik tételben közel álltunk a "most kéne abbahagy-
ni..., mert fokozhatatlan!"--bekiáltáshoz,  de a befejezés kísérteties indítása,  Bazsinka
József  pihepuhaságú, éteri tubaszólójával elfújta kétségeinket és újra a végső, kétség-
beesett fortisszimó-halmaz csúcspontjaihoz vezérelt.
Mégis !!!  Mintha ezt a hodályt nem lehetne telejátszani...  Még a lesujtó fakalapács is
fogpiszkálónak tűnt, bár az ütősök hangbeli hátrébb-szorulását egyébként nem bántuk.
Mintha a szólamok atomizálva játszanának,  a zenészek meg egyszemélyes űrhajóban...
Szeretett karmesterünkre pedig rá sem ismertünk, ugyan nem dirigensi értelemben.

Azért reméljünk. Lehet állítgatni /?!?/, buherálni, jó lenne,  ha ama bizonyos "...egy év
múlva dől el,  milyen is ez a terem..."  fischeri jóslat pozitív választ nyerne egyszer.  De
most csak annyit tudunk mondani:  jó lett volna egy negyedéves csúszás,... akkor most
egy felejthetetlen, egy csodás!  Mahler Második emlékével lennénk gazdagabbak.

Harang zúg, zsolozsma búg, lábujjhegyen osonunk be az áhítatos térbe. Gombár Judit
sejtelmes,  költői fehérségeibe öltözött,  roma színészek néznek farkasszemet a feke-
téket feketében játszó "fehér"-ekkel.  Énekelnek:  monológot,  dialógot,  fantasztikus
gesztusokkal, szuggesztív mimikával és végestelen végig...
A Teomachia óta várjuk, hogy a merész és hihetetlenül invenciózus  Balázs Zoltán vég-
re maradéktalanul meg is valósíthassa zseniális elképzeléseit,  ne akadályozza ebben az
alkalmatlan társulat. Csak a saját csapat, a   Maladype teszi ezt lehetővé !
Jean Genet drámai szövegét csak  néha  deklamálják,  a  szereplők  play back-elnek a
a szintén játszó énekesek recitativóira, áriatöredékeire, teljes átéléssel imitálva azt.  
Sáry László,  néhány ütőhangszeres effektustól eltekintve, szinte  a capella operát al-
kotott, kongeniálisan jelenítve meg a drámai összecsapásokat, a textus legapróbb moz-
zanatáig.  Emberfeletti feladatot oldanak meg nagyszerűen az énekesek:  a  több, mint
kétórás darabban folyamatos jelenléttel,  hibátlan énekléssel,  óriási koncentrációt ki-
vánó szinkronitással. Mindegyikük nevét nagy ovációval muszáj leírnunk: Fodor Beatrix,
/szoprán/, Szolnoki Apollónia /alt/, Böröcz László/tenor/, Hámori Szabolcs/basszus/
és Gavodi Zoltán /kontratenor/.
Balázs Zoltán páratlan arányérzékkel építi fel a "fekete mise" gigantikus látomását, min-
den pillanatban váratlan mozgásokkal  lep meg,  szinte  minden szótaghoz talál kifejező
vizuális gesztust,  egy önmagában teljes,  önmagát értelmező  színházi  alkotást teremt.
Kép és szó,  hang és fény,  ostinato-mozgás és robbanékony kitörések  szervülnek góti-
kus építménnyé: egyedülálló, félelmetes, lenyűgöző !!!  A társulat heroikus összmunká-
val valósítja meg a rendezői elképzelést,  mindenki külön-külön önálló karakter,  mégis
magától értetődően testesíti meg a mű egységes stílusát.  Ki kell emelnünk  Dévai Ba-
lázs  virtuózan robbanékony figuráját, elképzelni se tudtuk, hogy ilyesmire is képes ! 
A Bárka Színház túl visszhangos tere használt az előadásnak,  méretei pedig a nézőtér
nagyvonalú felépítését tette lehetővé. A  Maladype és  Balázs Zoltán csodálatos pro-
dukciója pedig polgárjogot szerez a Bárkának az igazi színházak között...   2004-2005

2 0 0 4

Az év zeneszerzője:          SOSZTAKOVICS     VIII.SZIMFÓNIA      JURIJ SZIMONOV   Bufez
                                                               XV.SZIMFÓNIA            MICHIYOSHI INOUE  

Legeredetibb produkció:  FISCHER IVÁN       KURT WEILL: Az Ezüst-tó    "Titok-koncert"

Legjobb kórus-produkció: COLLEGIUM VOCALE GENT   Bartók: Falun   Fischer I.   Bufez

Legjobb szólóprodukció:   KISS GY. LÁSZLÓ    Betty Olivero:   Gólem és hat jiddis tánc
                                     /klarinét, basszusklarinét, basszetkürt/

Legjobb zenekari szólista: ZOE KITSON  /angolkürt/    BUFEZ   Sosztakovics: VIII.szimfónia

Legjobb matiné:              AMADINDA            80 perc alatt a Föld körül  Családi Koncert

Legfontosabb esemény:    HOLOCAUST-emlékkoncert        Magyar Rádió      Lázár Eszter

Legjobb opera-előadás:    JENUFA              Vidnyánszky Attila             Operaház
                                    LOHENGRIN                  Katharina Wagner                 Operaház 
Legjobb opera-énekes:    BÁTORI ÉVA                  Jenufa
                                    SÜMEGI ESZTER             Lohengrin

Legjobb opera-együttes:   SÁRY L.: NÉGEREK       FODOR BEATRIX,  SZOLNOKI APOLLÓNIA
                                                 BÖRÖCZ LÁSZLÓ, GAVODI ZOLTÁN, HÁMORI SZABOLCS

                                     
V E N D É G M Ű V É S Z E K

Legszebb koncert:            CLAUDIO ABBADO    MAHLER: IX.SZIMFÓNIA        EU IFJ. ZKR.

Legjobb karmester:           CLAUS PETER FLOR   CSAJKOVSZKIJ: VI.SZIMFÓNIA       Bufez


Legjobb kamarakoncert:    A HOLLAND RÁDIÓ KAMARAZENEKARA           EÖTVÖS PÉTER

Legjobb szóló-koncert:      AIYUN HUANG  /ütős-énekes/                       Tavaszi Fesztivál

Legjobb pódium-énekes:    PETRA LANG    WALKÜR  I.felv.    Fischer Iván   Bp.Feszt.Zkr.

Legjobb énekprodukció:    BARBARA HANNIGAN          Ligeti: Mysteries of the Macabre

Legjobb duó-koncert:       KATONA FIVÉREK  /gitár/                           Tavaszi Fesztivál

Legjobb jazz-koncert:       STEVEN BERNSTEIN  /slide trumpet/            Trafó

Repülőrajttal indult az idény: a  Collegium Vocale  a zenekari kísérettel  alig hallott
Bartók: Falun-t páratlan egyszerűséggel, átütő hitelességgel szólaltatta meg.  Méltó
partnernek bizonyult a kislétszámú, szinte szólisztikus feladatokat abszolváló zenekar,
a szárnyalóan ívelő éneklés erőteljes kontrasztját teremtve meg.  Dübörgött a  Tánc-
szvit, de ennek az estének főszereplője  Igor Sztravinszkij lett. A  Concerto in D, a
csodálatos vonósok jóvoltából, ábrándosan lírikus mert lenni, a  Zsoltárszimfónia pe-
dig gigantikus perspektívájával nyűgözött le.
Különösen a délelőtti 1 Frtr-os koncerten, ahol a túlzóan eredetieskedő, a kórust a
hegedűpultokhoz kényszerítő ülésrend után,  a normális,  a szemben éneklő változat
is elhangzott, olyan hangzásarányokat mutatva, amelyekre a szerző gondolt.

Baljós zuhanás volt az annyira áhított  Titok-koncert. Talán mégse kellene a bérlete-
sekre erőltetni az ínyencfalatokat... A tavalyi  József-legenda, a  Zimmermann-trom-
bitaverseny után  teljes beégésként hatott  a műkedvelő  hegedűslányok és a valaha
lehet,hogy jelentős matróna pilinckázása. A többi sem érdemel említést.

Bartókot nem tud,  Dohnányit meg nem érdemes vezényelni a fiahordó  Rozsgyeszt-
venszkij-nek.  Miért is vagynak színész- és zenészcsemeték,  virtuóz-feleségek,  akik
esetlen flamencot dübögnek / Romero/,  miért nem inkább tanácsadók,  vagy utazó  
nagykövetek?   Miért eszik el az igaz tehetségek aprócska kenyerét? - Mert így hege-
dülni a Fesztiválzenekar elött: nem lehet !!!  Szerencsére aztán a Papa csak kimutat-
ta a foga és a kézelője fehérét,  iszonyatos dinamikával,  mégis félelmetesen elegáns
szuggeszcióval idézve fel a titáni  Prokofjev  méltatlanul alig  ismert  Szkíták-szvitjét.
Négyszerezett  fúvósok,  baszzuspozán és basszusklarinét,  hárfák,  ütős-légiók, mam-
mutnyi zenekar,  eszméletlen szólistákkal.  A folyamatosságában  is  unhatatlan hang-
tömbök frenetikus tombolása után, éteri áttetszőséggel lebegett  Szűcs Zoltán basz-
szusklarinét-szólója. Nagy-nagy nagyzenekari ünnep volt !!!

Rettegő aggodalommal búcsúzunk a Zeneakadémia Nagytermétől. Milyen lesz a külse-
jében méltatlan, új Hangverseny-Palota ?  A kiváló new-yorki akusztikusok a dilettáns
építészeti tervek kényszerében elkövettek ugyan mindent,  de ismerve a hazai kivite-
lezői  /a/morált és a  belső/sz/építészek alkalmatlanságát,  igencsak fáj a fejünk. Rá-
adásul a Zeneakadémia rekonstrukciója is közelg,  a légkondicionálás fenyegető rém-
álmával.  De hát bízzunk a vakszerencsében  és adakozzunk  a  Madaras Assziszi Szent
Ferencziek-teri madárlátta és -látogatta szobrának fenntartására.../Hátha segít/.

A Fesztiválzenekar búcsúja langyos zongorázgatás után nagyot szólt: Sosztakovics VIII.
szimfóniá-jának előadása a legmerészebb elképzeléseket is túlszárnyalta. Beugróként
Jurij Szimonov bizonyította extraklasszisát, energikus, aránytartó, monumentális diri-
gálása fantasztikus teljesítményre ösztönözte a maximumra éhező zenekart.
A lassú inditás végtelen dallamfolyondárjai,  az imitációk,  kontrapunktok szövevényes
csodája után,  beindult a sosztákovicsi ritmus-gépezet  döngölő menetelése.  Vijjogó
hegedűk,  zokogó gordonkák, szívszaggató rezek,  szárnyaló fuvolák.  Egy órán át tom-
bolt a  vész  tragikus vihara,  olyan feszült változatossággal,  hogy ocsúdni sem volt lé-
legzetnyi időnk.  Magasztosan iszonyatos  csúcspont után,  könnyes mélyhegedűk foj-
tott sóhaja fölött úszott az angolkürtös  Zoe Kitson  siratódallama.
A fagott-trió szakadékos  mélységein   Nagy Bernadette  hihetetlen pikkoló-szólói  vil-
lámlottak át,  a végkifejlet apokalipszise után pedig, még a klasszikusokba őszült törzs-
közönség is hisztérikusan ujjongott.

Az  Amadinda szokásos őszi koncertjén most az  ifjabb  Ligeti és a szokásos tradicionális
ugandai, ghanai, polinéz ütős-zene mellett a legfontosabbnak a nagy   Ligeti György  két
műve: a  Poeme Shymphonique és az  Amadindának írott  Síppal,dobbal, nádihegedűvel
bizonyult, utóbbi az elementáris  Károlyi Katalin énekszólójával.       
A metronómos darab most,  egyforma metronómokkal más jelentést hordozott, a tisztelt
bp-i közönség bárdolatlanul otromba volt, meglepetésnek bizonyult viszont  Lukas Ligeti
Independence-e, sokszínű, átgondolt struktúrájával. A briliáns  Károlyi Katalin eltúlozta
mimikáját, elég, ha csodásan énekli a frappáns kompozíciót.             

Gyermekeket és gyermeklelkű szüleiket utaztatta  Rácz Zoltán és az Amadinda " 80 perc
alatt a Föld körül",  ízesen kommentálva az összes földrész tradicionális ütősmuzsikáját, a
szibériai  sámándoboktól  a  jávai gamelánzenén át  Afrika sokféle dob-stílusáig. Pisszenés
nélkül,  ámultan figyelt felnőtt és a temérdek gyerek egyaránt,  nemcsak a zsigerekig ha-
tó tradicionális ritmus-őrületet, de a KORTÁRS ZENÉT IS !!!  Bizony,  John Cage és Holló
Aurél ugyanolyan frenetikus sikert aratott,  mint a turbános indonéz gamelán.. .és ezért
leborulunk a nagy Amadinda előtt !!!
Lesz folytatás:  egy négyrészes ütős-sorozat januártól a Zeneakadémián,  szintén családi
alapon, szintén filléres áron.  


Michel van der Aa,  fiatal holland zeneszerző egyszemélyes  /plusz magno-video.../ ope-
ráját a Trafó-ban  Barbara Hannigan adta elő a Trafóban, Here c. művét pedig két Lige-
ti és egy  Andriessen opusz mellett  Reinbert de Leeuw /ah! ezek a németalföldi főne-
mesek.../ vezényelte a koncertre tökéletesen alkalmatlan  Uránia moziban.
AA gagyi leckefelmondó,  videózással felpumpált kortárs 333 olvasógyakorlatával.  De az
énekesnő komoly kvatlitásokkal bír, ezt az UMZE-koncerten letudott undoríróan közhe-
lyes másik AA "mű" után,   Ligeti György zseniális  Mysteries of the Macabre-jában, le-
nyűgözően bizonyította.  Lehetlenül nehéz koloratúrákat,  játékos hangképzési bravú-
rokkal tüzdelt félelmetes tempójú és dinamikájú  őrületet énekelt briliánsan, színészi-
leg is tökéletesen.  Barbara  Hannigan egyedülálló  virtuóz,  Ligeti egyedülálló szerző,
érdemes volt a sok holland megélhetési komponistát végigkínlódni...

Négy színpad vette körül a nézőket a bécsi  Klangforum koncertjén, ehez a produkció-
hoz egy is sok lett volna.  Persze a muzsikusoknak is élni kell,  kérdés: a tehetségtelen
kÓÓÓrtárs-szerzőknek minek...?

A  Sex Mob /USA/ a modern jazz egyik kiváló együttese, 2003-ban a  Downbeat az "év
akusztikus zenekarának" választotta, teljes joggal. Amit  Steven Bernstein slide trombi-
tán művelt, az páratlanul szellemes, autenikus, lenyűgöző. Lírai merengések a fújhatat-
lan piannissimók életveszélyes mezsgyéjén, humoros pöfögések, cuppogások, mámoros
glissandók,  amelyeket a különleges hangszer, ez a minipozaun tesz lehetővé és eszmé-
letlen fokozások, drámai kitörések: mindez a zseniális muzikalitás, a csalhatatlan forma-
érzék játékos kontrolljával.  Méltó társa  volt a dobos  Kenny Wollesen,  aki  attraktív
technikáját az együttjátszás legmagasabb szintjén csillogtatta,  soultól a keringő-para-
frázisig, free-rocktól a jazztradiciókig.

Rzewski cserepeivel kezdte, Saarijo totál elektronikus dob-kombinációival folytatta,
de gyönyörű orgánuma,  oratórikus artikulációja vokális csodákat sejtetett. A szünet
után Jean-Pierre Drouet: Un chien dehors című zseniális művében megmutatta, mit
tud recitatív hangképzésben tízezer fajtáját vonultatva fel a különleges száj-,torok-,
ajak-, stb. hangoknak, ujjal ütött, hóna alá szorított tombak-kísérettel. Cathy Barbe-
rian óta nem hallottunk ennyire virtuóz, ennyire gazdag zörej-éneklést !!! Kár, hogy
az otrombán üres jazz-scatelők nem hallották.  Inouk Demers  Désastre-jában aztán
káprázatos marimba-játék következett, sziszegésekkel, tomtomtremolókkal, kézzel is
ütött dallamokkal. Egy csoda volt ez is, a befejező elektronikus hátterű maracas-szó-
ló könnyed lezárásnak bizonyult, a kedvesség nem zárja ki az előadói bravúrt !
A királyi Rádió természetesen nem rögzítette az egyedülálló és nálunk még sohasem
hallott produkciót, nem baj, majd jó pénzért megvesszük valamelyik külhoni koncert-
jének felvételét...

Talán '75-ben lehetett: az  Új Zenei Stúdió vezette elő a  Ligeti performanszot a Zeneaka-
démián. Ezért az  Amadinda  páratlan hőstette,  hogy most megmutatta nékünk ezt a nem
zene, nem performansz: mégis igazi hangzó eseményt és látványosságot jelentő, filozofikus
mélységű remekművet.
Mert nem zenészek játsszák, hanem rugóra járó gépek, különböző sebességre állított met-
ronómok.  Ketyegni kezdenek százan,  20 perc felé egyre többen állnak le,  egyre gyéreb-
ben pulzálnak,  aztán már csak néhány,  végül egy utolsó marad... Mintha az égbolt összes
csillagát látnánk, aztán közelítve a galaktikákat, a naprendszereket, a mi Napunkat, Földün-
ket, óceánok, földrészek képét, hegyeket,  erdőt-mezőt, rétet,  gyepet és végül egyetlen
szál, szélben remegő virágszirmot...
A kozmikus káosz tömény hangzavara lassan tisztul, lassú ketyegések és fürge pergések szó-
lamai tünnek elő,  mintha a tömegből választanánk ki egy embert,  egy arcot,  egy szemet,
mintha a jelenségek  sűrű katyvaszából emelnénk ki hosszú közdelemben a fontosat,  a lé-
nyeget.
Hallgatjuk, lessük. próbálunk támpontot találni a zörej-felhőben, van 24 percünk a meditá-
ciós megfigyelésre. Húnyt szemmel figyelte  vájtfülű itész és falusi nénike, kiváncsi diák és
szenzációéhes tinilány --- mindenki megalkotta a maga élményét:  FANTASZTIKUS este volt.

Aztán  Holló Aurél és  Váczi Zoltán kiváló művei szólaltak meg,  az  Amadinda most  is  fé-
nyesen bizonyította klasszisát, de a Völgy, a Nyár, az  Év revelációja  Ligeti György korsza-
kos remeke volt.                                                2004.jul.29.  Monostorapáti Templom

A szokásos  nyári  örömünnep,  elvihető  kartonszékek,  néprádió-szintű  hangminőség, de újra  ŐK és újra Ő !!!  Fischer Iván vezényelte és kommentálta  Ravel  G-dúr-zongoraverse- ét, ami maga a jazz és az elnyűhetetlen  Boleró-t, ami maga az őrületig fokozott flamenco.

Ha Hitler három évvel később  kerül hatalomra,  az  Ezüsttó  ugyanolyan bombasiker, mint
a Koldusopera, otthon is, máshol is. Zenéjében idézi az alapmű dramaturgiai megoldásait,
fájdalmas szarkazmusát, idézőjeles líráját, betetőzése lett volna egy zeneszerzői korszak-
nak. Vagy egy új periódus fergeteges nyitánya...
Nem tudtunk róla sokat, felejtettük,  míg most az örökmozgó  Fischer  Iván  megajándéko-
zott vele minket,akik immár  Ljubimov  óta   Kurt  Weill- rajongók vagyunk.
Így a pódiumon, megfosztva a színház lehetőségeitől, csak a zene működik, de ennek elle-
nére elragadó, lehengerlő, kolosszális !!! Az orátor-narrátor meggyőzően fűzte össze a jól
válogatott áriákat, /talán az első éhezős-duett nem kellett volna/, A változatos karakterű
részek lendületesen épitették fel a cselekményt is. A Rendőrkapitány szerepében párat-
lan élmény volt  Gyabronka József alakítása, aki a teljes átlényegülés ritka csodáját adta,
színészet, muzikakalitás, dikció egységének szentháromságában./Lásd  Best of 2004 !!!/
Briliáns volt a zenekar, a bőség zavarában említsük most csak a  két trombitást, az oboát,
a klarinétosokat és az összes rezet. A nyitó  Hegedűverseny  irdatlan nehézségű allegrójá-
ban egyébként is szembesülhettünk a muzsikusok rejtett tartalékainak kincsesbányájával.
A szólista  Eckhardt  Violetta  szinte  elektronikus brácsahangot imitáló fantasztikus játék-
kal, szuperszónikus muzikalitásával újra bizonyította, hogy   Best of 2003-beli  értékelése
nem volt alaptalan.

A híres némafilmhez írt kísérőzene talán jobb lett volna a meghatóan bakugráló kép-
kockákkal,  egy sereg dramatikus program-részlet önmagában nem volt elég izgalmas.
Minden frázis hosszabbnak tűnt a kelleténél, mivel a képi esemény strukturálta a fo-
lyamatot, a zenei anyag belső igényei helyett. Így is csodásan szólt a basszusklarinét
orgonapontjai fölött a vonósok sirámos éneke, később a tépett húrok drámai kontra-
punktját adták a klarinét fájdalmas vijjogásának. A Messiaen-kvartett óta első legjob-
ban  csodált  KIss Gy. László, aki méltó partnert kapott  az  Auer-vonósnégyes-ben,
hangban, technikában, állóképességben egyaránt fényesen bizonyított, a legapróbb
rezzenésnek is félreismerhetetlen egyéni karaktert tudott adni.
A  Hat jiddis dal és tánc a szefárd és a klezmer népzene apoteózisa, a jazzes Klezma-
tics, az operettes Hegedűs és a járványosan szaporodó klezmer-bandek után,  végre
egy igazi kortárs zeneszerző munkálta meg a nemes anyagot. Betty Olivero  ebben a
műben már kényszerek és kompromisszumok nélkül tárta fel a merengve bölcselkedő,
fájdalmát elsíró. örömét vijjogó lelkület szivárványos spektrumát.
Rezignált finomsággal bágyadt a basszetkürt a Nigun-ban, a Paxarico-ban pedig távoli
csúcsokon átlebegő ködös pásztorsípként énekelt. A Finálé fergeteges klarinétszóló-
ja aztán végképp meggyőzött arról,  hogy az évad  kiemelkedő  fafúvós  produkcióját
hallottuk.

Terezienstadt,1944. Gyermekek énekelnek: opera-előadás a művelt Nyugat
megtévesztésére fenntartott Patyomkin-munkatáborban. Ráadásul a szerző
is a tábor lakója,  Hans Krása, a  nagytehetségű  cseh  komponista,  igazán
kár, hogy szegény zsidó..., de lám, a propagandafilm bejárja a világot, meg-
nyugtatva a kétkedőket: "azért a német mégiscsak egy kultúrnemzet".
A folytatás,/film nélkül/: 1944  októbere,  a zeneszerző, társaival együtt, az
összes gyermek és egyáltalán, az egész tábor a gázkamrában végzi.
Négy muzsikusra, velük együtt az összes áldozatra emlékezik a Magyar Rádió
Kortárszenei Hangversenysorozatának befejező koncertje.Hárman 40 körüli,
biztató jövő előtt álló zeneszerzők, a negyedik,  a még csak huszonöt  éves   
Gideon  Klein  pedig  a kor legnagyobb ígérete volt.  A műsorban  elhangzó
műveiket utolsó éveikben, a  gettóban és a lágerben írták.

Óriási szerencse, hogy a meghirdetett húzónevek végül is nem jöttek !  Így
a koncert protokoll-pöffeszkedés helyett igazi megemlékezéssé és fantaszti-
kus zenei eseménnyé nemesedett./Ugyan mit várhattunk volna a grandiózus
énekesegyéniség  Dieskau-tól: színészként ?!?/
Viktor  Ulmannn  Rilke poémájára komponált melodrámája a félelmetes or-
gánumú  Katia  Epstein  zseniális  interpretációjában revelációként hatott.
Michael  Allen  zongorista vezényletével a költemény drámaisága robbant,
ami a magyar szöveg-felolvasó esetében kába unalomba fulladt.
Hans Krása gyermekoperájának részleteit a Rádió Gyermekkórusa megható
kedvességgel, tökéletes biztonsággal adta elő. Csak a mű keletkezésének kö-
rülményeire ne gondoltunk volna... így, fájdalmasan szívszorító volt.
A kortárs zene hallgatóinak már sok örömöt hozó  Kelemen Barnabás-Kokas
Katalin kettős, vonóstrióvá bővítve, temperamentumos tökéllyel szólaltatta
meg  Krása és különösen  Gideon Klein műveit. Hajszoltan indázó szólamai-
val,  szinte  bartóki  barbarizmusával utóbbi az est csúcspontját jelentette.
A gordonkaszólam tizenéves csodája:  Rohmann Ditta  szenvedélyes játéka,
páratlan muzikalitása, remélhetőleg, felejthetetlen élmények hosszú sorát
előlegezte meg.

Köszönet  Lázár Eszter-nek  ezért  a  különösen  emlékezetes  koncertért,
amely a nagyon színvonalas,  rendkívül fontos kortárszene-sorozat fenséges
záróakkordja volt.

Csajkovszkij  és  Sosztakovics, két zeneszerző-titán, akinek életét rettegő szorongássá
nyomorította  a  Hatalom.  Az előbbit  szexuális beállítottsága miatt  végül öngyilkosságra
kényszerítette a hypokrita cári udvar, Sosztakovics pedig minden premierje után várhat-
ta a Gulág-beutalót. Pjotr Iljics pazar balett-zenékkel védekezett, a pályáját J.S. Bachot
kihívó preludium-sorozattal kezdő szovjet-orosz szerző meg Sztálin-kantátákkal próbálta
életét menteni.
Utolsó szimfóniáikban fatalista belenyugvással összegezik pokoljáró életútjukat. Sosztako-
vics XV. szimfóniája az idilli gyermekkortól a megnyomorított élet és a közelgő halál drá-
májáig ível, a  VI. szimfónia pedig szinte Csajkovszkij sírfeliratával zárul.

A vártnál is unalmasabb klasszikusok és egy csingilingi kávéházi virtuóz után  megszólalt a
VI., a  Patétikus  Szimfónia,  felejtettük   Krausst és  Wolfit, úgy  énekelte a végtelenül
fájó főtémát a vonóskar, még a falak is sírtak... Talán azért is,  mert jövőre nem hallhat-
ják itt ezt a csodálatos zenekart. Az első tétel a csajkovszkiji képzelelőerő lenyűgözően
gazdag arzenálját mutatta meg,  a második,  igencsak  szokatlan  nehézségeket támasztó
5/4-es pedig olyan könnyedén áramlott, mint egy derűs keringő-variáció.  A gyors tétel-
ben aztán az együttes és a karmester egyaránt a csúcsre ért, Claus Peter  Flor eszelős
tempót diktált, amit a félelmetes gárda a fehérizzásig hevítve, fölényes biztonsággal haj-
tott végig. Soha nem hallottuk még ezt a szövevényes, kis egységekből hatalmas tornyot
építő, letaglózóan sokkoló zenét ennyire mámorosan elevennek.
Aztán a megadás tragikus csöndje, az állva  remegő hangtömbök, a végső búcsúzás kese-
rűsége zárta az életet és a felejthetetlen estét.

Amennyire kiábrándító volt a  Steve  Reich-koncert,  annyira az együttes igazi értékeit: a
töretlen lendületet, az állandó megújulás képességét, az abszolút virtuozitáson túlmutató
érzékeny zeneiséget bizonyította a fennállásuk   Huszadik  Évforduló-ján adott jubileleu-
mi hangverseny.
Valóságos beetető műsor volt !!!   Mert aki nem a komolyzene rajongója, legjobban a sze-
met-fület lenyűgöző ütősjátékkal előadott Grieg, Muszorgszkij átiratok révén közelíthető
meg. Debussy  Gyermekkuckó-jának tételei  pedig sejtelmes marimba-bongásokkal hozzák
közelebb ezt a zenét a puha elektronikával elkorcsosított fülekhez. Az útált kortárs muzsi-
ka, amely, ugye, "elvont", "dallamtalan", "disszonáns", "erőltetett",  mindjárt más elbírálást
kap, ha  Rolf  Wallin Stonewave-je borít el káprázatos ritmusfüzéreivel.
Egy kis butuska közjáték után, amelyben a nevetséges  Presser  ügyetlenkedett, William
L. Cahn madarai  mutatták meg a  kortárs-zene  valódi  arcát, dallam, ritmus, hangszín he-
lyett a  "hangzó esemény"-t állítva a zenei történés középpontjába.
Az egyre bővülő tradicionális zenék a végsőkig forrósították a lelkes hangulatot, amely im-
már húsz éve jellemzi az  Amadinda  páratlan koncertjeit.

Régi fizikakönyvek szerint a szimfonikus nagyzenekar hangteljesítménye  66 Watt.  A japán
Akira  Miyoshi  Kyomon-jának bemutatóján azonban alighanem bármely mérőműszer cső-
döt mondott volna, a félelmetesen muzsikáló zenekar hangtömbjei minden felső korlátot
leromboltak. Egy megtévesztően gyengéd gyermekdal után kitört az atomháború, tombolt
az  Utolsó  Ítélet. A sudár izomköteg  Inoue hypnotikus biztonsággal gyújtogatta a brutális
kompozíció mennydörgő rakétáit. Kényes  fülünknek mindez mégsem volt bántó, mert igé-
nyes, invenciózus, átgondolt és kidolgozott  zenei  anyagot  hallottunk, kifejezhetetlenül
színpompás, sistergően virtuóz előadásban.
Iszonyúan unalmas, csúnya hangzású  Schumann gordonka-verseny következett, vézna ze-
nécske versengett a szólista nevetségesen túlzó agogikájával.
Szabó  Péter, a gordonkaszólam szenvedélyes vezére, a Sosztakovics-szimfónia második té-
telében aztán megmutatta,  milyen egy bensőséges csellóhang, hogyan is kell szólni a leg-
férfiasabb vonóshangszernek. Furcsán borzongatóak ezek a sosztákovicsi dallamok: gigászi
hangközök, vakmerő lépések, széles ámbitusu melódiaívek. Sikerül elkerülnie minden dúr-
moll jelleget, tritonuszok, bővítmények építenek fel lenyűgöző frázisokat. A leghatározot-
tabb intonációt, a megszólalás tökéletes biztonságát igénylik, ellenkező esetben melléfo-
gásra gyanakodhatnánk. A tuba  sziklatömbje fölött szárnyaló csellószóló után, a klarinét,
a trombita, a hegedű, a fagott káprázatos belépései bizonyították a szerző és a Fesztivál-
zenekar kongeniális egymásratalálását. Bizony,  Barsaj  óta hiányoltuk a szovjet-orosz  gé-
niuszt.
MIndezt elsősorban  Michiyoshi  Inoue vulkánikus energiákat mozgósító dirigálásának kö-
szönhettük. Roppant erővel fogta össze a produkciót, démoni szuggesztivitása robbanás-
közeli állapotba gerjesztette a zenészeket és közönséget egyaránt.  Ennek ellenére tu-
dott visszafogott is lenni, kedves derűvel abszolválta a csellóverseny szürkeségét, végig
arányos,  mesterien kiegyensúlyozott volt  és  gyermeki örömmel élvezte a csúcsra jára-
tott együttes eszméletlen játékát. Igazi nagy karmesteregyéniséget ismerhettünk meg,
aki a méltó ünneplést  ritkán látott egyszerűséggel osztotta meg a szólistákkal  és a má-
morosan muzsikáló zenekarral.

Miért nem ismerjük Janacek-et? Ja...hát cseh ez az istenadta tehetség, aki olyan drámai,
mint  Wagner , miközben annyira érzelmes, annyira dallamos, mint Puccini, plusz mélyen
szláv és egészen cseh. Vidnyánszky  Attila sikerrel bogozta ki és az énekesek számára is
érthetővé tette a vér- és önfertőző  családi kapcsolatok  szövevényét, a cselekmény leg-
apróbb mozzanatát is vizuálisan, fénnyel-játékkal tudta megjeleníteni,  a tömegjelenetek-
ben pedig fölényes magabiztossággal teremtette meg a dráma lüktető hátterét. Hiába, Ő
evidens természetességgel vezényel kétszázfőnyi legénységséget éppúgy, ahogy dermesz-
tő  feszülrséget képes felizzítani  a  második  felvonás  párjeleneteiben. Nagyszerű bemu-
tatkozás: végre Van OperaRendezőnk!!!, hagyományos nagyoperákhoz is.  Szása  Belozub
ruhákban,  színpadképben ismét  kiváló alkotótársnak bizonyult, a  Kovács János vezette
zenekar szépen helytállt, ami a bonyolult  zenei anyagot látva,  nagy-nagy érdem, nem is
beszélve a cseheknél természetes, ördögi rézfúvós-szólamok korrekt megszólalásáról.

Takács  Tamara  hitelesen játszotta a nagymamát, kis szerepében is feltűnt  Rácz  István.
Marton  Éva már nem tudott megbirkózni a Kostelnyicska grandiózus szólamával, külsősé-
gekkel próbálta ellensúlyozni a hiányosságokat. /Talán  Temesi  Mária jobb lesz a másik
verzióban/. Briliáns alakítással,  gyönyörűséges énekléssel lepett meg   Bátori  Éva, aki
könnyedén hozta a wagneri súlyt és állóképességet igénylő, konok hosszúságú, sulykoló-
an ismétlődő frázisokat, átélésben pedig  izzó hevességet,  megjelenítésben energikusan 
sugárzó teátrálitást mutatott. Hihetetlen teljesítmény, énekes-színészi bravúr !!!

Ebben az évadban az Opera vezetése immár  másodszor bizonyítja,  lehet azért  Budapes-
ten is korszerű dalSZÍNHÁZ-at csinálni.  Felfedezte  Janacek  Jenufá-ját és megtalálta az
alkalmasságon túl is zseniálisan megfelelő rendezőt.

Ha  Bartók  Béla operát írt volna  Kassák:  A ló elrepül, a madarak elhallgatnak c. exta-
tikus poémájára, az lett volna ennyire abszurdan őrült, mitikusan stilizált és mégis kézzel-
foghatóan valóságos földi mennybemenetel.
Maria, a tangó  királynője, kéjlány és szent lény visszatér a turistasújtotta  városba, hogy
még egyszer bemutassa az érzékfeletti érzékiség énekes-táncos himnuszát. Narrátor, ma-
ga a Duende, a művészet megfejthetetlen titkának megszemélyesítője kíséri útján, tajté-
kosan áradó, szürreálba hajló káprázatos recitativóval, melyben  " dühüket árulják  a gép-
kocsivezetők...", "... a metróalagútak tangókat lehellnek...", vagy: "...a matrónák megtört
ülepén árva motetták zsolozsmáznak..."  Mariát Két Halál várja és Három Őrangyal  Három
Kacsintása. A nyitott koporsóból negédes búcsút int,  fantasztikusan játszik,  úgy táncol,
mint az ördög és énekel, énekel, varázslatos erővel, félelmetes sugárzással.  Nem az első
a Mariát alakítók sorában '68 óta, de számunkra Ő a Szent, az  Utolérhetetlen.
Igazi kortárs opera, !  Egyszerű színpadkép, néhány festett  díszletelem mozgatása, tánco-
sok, minimál-cselekmény, mindent a zenére, az énekelt szavakra épít.
Van mire !!!  Astor  Piazzolla, messze túllépve a tangó-hagyományokon, ezerszínű, a drá-
ma legapróbb rezdülését is kifejezni tudó, szuperszónikus zenéjébe olvasztotta az órató-
rikus szöveget.  Az  Eötvös Péter-álmodta  operai kamarazenekar, ahol  mindenki szólista,
magától értetődő természetességgel jelenik meg  a kávéházi tangó-quintettből  bővített
kisegyütteseben, amely a színpadon ülve,  közvetlen szem-fül-kontaktusban forr össze a
játékkal. Maria születését a  tekerős kézi orgona  meséli el, halálát  pedig a sárkányként
fújtatva megelevenedő  bandoneon,  a  Mester  inspiráló  hangszere kommentálja.  De a
bachi örökség sem idegen a méltán egyre ismertebb szerzőtől, a bartóki metropolist vir-
tuóz fuga ábrázolja, a misék, passiók hatását pedig  a  Mennybemenetel  Milongá-jában
és az optimista  Tangus /sic! / Dei  fináléban érezhetjük. Szinte cluster-szerű hangtöm-
bök, felkavaró disszonanciák, melyek sokszor csak a legutolsó pillanatban oldódnak egy
éteri üveghang, vagy akár csak egy csengettyű tonikájában.
Óriási élmény volt, egy ismeretlen zeneszínpadi világ első jelentkezése.

Tavaszi  Fesztivál  2004                                           Thália  Színház

Mikor halljuk a brácsák sejtelmes, puha, fátyolos hangját?  Hiszen leginkább a középszó-
lamokat játsszák, testét-lelkét adják a zenekari hangzásnak. Néhány elhaló, visszafogott
dallamív, szinte egyetlen szóló  Berlioz  Harold-jában, versenymű alig, tarol a hegedű és
a cselló.
Aztán megjelenik egy nyurga norvég  és alaposan beint az előítéleteknek.  Nem gyorsan
játszik, nem ördög/mély/hegedűs, nem  villog,  nem! --- énekel, dalol, bűvöl és varázsol.
Férfias, érces hang, mintha a kürt  trombitává  válna ... Hindemith  Gyászzené-jében a
a  végletekig  késleltetett frázisok,  gyönyörűen lekerekített  rész-melódiák a meditáció
fájdalmas  megnyugvását sugározzák. Kurtág korai zsengéje , a  Kossuth-szimfóniának te-
kinthető Tétel brácsára, érett  ügyességével  Lars  Anders  Tomter-nek legfeljebb sok-
oldalúsága megmutatására adott alkalmat. A ráadásként játszott  Bach-mű viszont teljes
pompájában ragyogtatta fel szolidságában fantasztikus, intellektuális muzikalitását.

 Debussy  zenekari képei közül a  Giques tömör egyszerűsége  érvényesült a mértékle-
tes  Sylvain  Camberling  vezényletével. Igazi csemegének bizonyult a színekben tobzó-
dó, parázs ritmikájú   Ibéria, amelyben   Debussy  félelmetesen gazdag, már-már a clus-
ter-effektusokig előremutató hangszerelése lenyűgözően szólalt meg  a nagy formában
játszó  Fesztiválzenekar előadásában. Utána szegényesnek tűnt a  Tavaszi  körtánc, de
a szép este élményét már nem veszélyeztette. 

A mélyvonósok csodálatos lírai tömörséggel indították  Liszt  két  Faust-epizód-ját, édes
sejtelemtől borzongott a hátunk: nagy -nagy koncertnek nézünk elébe...Nem csalatkoz-
tunk !  Fischer  Iván  a meditatív első részben a nagyzenekari hangzás minden lehetőségét
bemutatta, a táncosabb második epizódban pedig megtapasztalhattuk, hogy a fortétől a
fortisszimóig terjedő hármas skálán /f-ff-fff/, milyen végtelenül árnyalt dinamikával, hány-
féle módon tud a Fesztiválzenekar  "nagyon erősen-t" játszani. Nyolcig számoltuk...Méltó
bemelegítés volt  Wagner  Walkür-jének  I. felvonásához.
Valahogy így énekelnek  Bayreuthban: a három énekes letaglózta a közönséget, nemcsak
énekelt, de díszlet és jelmez nélkül is tökéletesen jelenítette meg a sűrű, setét erdőt, a
kis kunyhót, a varázskardot és az egyéb tolkieni kellékeket. Alfred  Reiter metsző kamasz-
basszusa  annyira  gonosz  Hunding-ot állított elénk, hogy biztosra  vehető,  10 év múlva ő
lészen  minden idők  legkegyetlenebb  Borisz  Godunovja.  Robert  Dean-Smith  lenyűgöző
biztonsággal és állóképességgel, valós átéléssel énekelte  Siegmund-ot, 50 perc után is fo-
kozásra volt képes. Az eszméletlenül szuggesztiv   Petra  Lang-gal  eszményi álompárosként
játszották el a gyanakvás, a csírázó szerelem, a boldog egymásratalálás és a fényes diadal
megannyi mozzanatát. Végső összeborulásuk  pillanatában,  mi  az egész  pódium-színpadot
szerettük volna őrjöngve átölelni, hasonlóan tombolt az úri publikum is.
Mert mindehhez a fantasztikus zenekar adta, óh, nem a hátteret, hanem a roppant erejű
akusztikus élményt. A már áhítattal emlegetett cselló-szólam,  Szabó  Péter  szenvedélyes
vezetésével grandiózus talapzata volt az énekszólamoknak, a bőgők megszállott erővel tá-
masztottak, de ez az este mégis a rezek hatalmas ünnepe volt! Ritkán szól imígyen a négy
Wagner-tuba az ötödik, a Nagy Testvér elephántbömbölése fölött. A basszus-trombita ve-
zette trombita-szólam és a hasonló regiszterű harsonával bővített pozaun-kórus a győzel-
mes zenei csúcspontok eksztatikus betetőzését jelentette.

2 0 0 3

Legjobb zenekari koncert:    FISCHER  IVÁN       Fesztiválzenekar  okt.18.  Olasz Intézet
                                         Richard  Strauss:   József  legenda     Op.63.

Legjobb kamara-koncert:      AMADINDA      Magyar Rádió kortárs-sorozata /Lázár Eszter/
                                        John  Cage és  Lai Deh-Ho  bemutatók,
                                         Ligeti  György:  Síppal,dobbal     etc.

Legjobb szólóprodukció:       KLENYÁN  CSABA  /klarinét/        Stockhausen:  Harlekin

Legjobb zenekari szólista:     ECKHARDT  VIOLETTA  /hegedű/  Fesztiválzenekar
                                         Rimszkij-Korzakov:  Seherezádé   szept.27. Zeneakadémia

Legjobb énekprodukció:       KÁROLYI  KATALIN                      Ligeti:  Síppal,dobbal

Legjobb  pályakezdő:           FODOR  GABRIELLA  /ének/          A tisztességtudó utcalány 
                                                                                         R.: Mundruczó  Kornél  

                V E N D É G M Ű V É S Z E K

Legjobb zenekari koncert:    EÖTVÖS  PÉTER                           BBC  SZIMFONIKUSOK  
                                         Eötvös  Péter:    zeroPoints   és   JET  STREAM /bemutatók/

Legjobb kamarakoncert:       BOROGYIN  KVARTETT                  Prokofjev, Sosztakovics

Legjobb szerző-előadó:         HEINER  GOEBBELS                      Prométheusz        Trafó

Legjobb szólókoncert:          PIERRE-LAURENT  AIMARD            Ligeti György:  Etűdök

Legjobb előadóművészek:     EMMANUEL  PAHUD  /fuvola/        Reinecke: Fuvolaverseny

                                        MARK  KAPLAN  /hegedű/            Bartók:  I.Hegedűverseny

                                        ALEKSZANDR TORADZE           Prokofjev: II.zongoraverseny                                                                                                         CHRISTINE  BREWER  /ének/             Richard  Strauss dalok

Legjobb kortárs együttes:    PIERROT  LUNAIRE  ENSEMBLE  /Wien/   MR kortárs-sorozat
                                        Crumb, Eötvös, Bánlaky, Deniszov, Mitterer  bemutatók

A legfontosabb az, hogy egészen más volt, mint az eddigiek, hihetetlenül gazdag, sokrétű és számos újdonságot is hozott !   Polgárjogot nyert az elektronikus zene: e-jam és a Corporation underground zenei fesztivál a Gödörben. Hangsúlyosabb lett a jazz, sajnálatos módon azonban mint az  Erik  Truffaz trió, mint  Peter  Erskine  A38-as koncertjét élvezhetetlenné tette a dilettáns hangosítás. Tessék végre tudomásul venni, hogy minden hangosított zenei esemény az előadóművészekkel egyenrangú hangmestereket igényel, akiket egyelőre, kerül, amibe kerül: importálni kell !!!

Még a kortárs-zenei hangversenyek némelyikére is betette  /bal/lábát a technika. Az Arditti Quartet, bár Ligeti második vonósnégyesét meggyőzően játszotta, műsorának második felében a       cég promóciós hírverését vezette elő egy komputerizált fércmű elő-, helyesebben eladásával...A szörnyű  Steve  Reich-est is a hangosított szólamok rendezetlen aránytalanságait szenvedte meg, bár itt nem ez volt a fő baj !    Inkább az, hogy a kiváló Amadindá-soknak nem volt mit játszani, tengernyi zenei üresjáraton kívül, /kortárs zene/. Hasonló gondokkal küszködtek Franz  Schmidt: A hétpecsétes titok c. oratóriumának előadói, ugyanis hamar kiderült, hogy sem titkot, sem értékelhető zenét nem rejt a mű.
Igazi nagy koncert lehetett volna a Trio  Animae estje, ha nem az akusztikai csődöt jelentő Márványteremben rendezik meg, de még így is érvényesült Arvo Pärt, Schnittke és  Vasks műveinek kiváló előadása.
Hősies vállalás volt a Szabad Hangok Énekegyüttes  részéről  Ligeti: Nonsense  Madrigáljai-nak mősorra tűzése, bár az énekesek helyett most még inkább a török fürdő kupolája érvényesült.
Felemás élménnyé sikeredett az  Eötvös  Péter-est. A  Music for New York-ot teljesen tönkretette a gyengécske tánc-produkció, amely csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet a  zene hallgatásától. Utóbb ez otthon sikerült, de akkor ugyan minek volt az egész ? A  Harakiri  és különösen a Tomkins  Énekegyüttes   megszólaló  Madrigálkomédiák viszont a lehető legmagasabb szinvonalon valósult meg, bár ez a két darab már régen elkészült és elhangzott, a  Fesztivál csak műsorára tűzte őket. Persze ez is nagy érdem !

Lendvay  Kamilló: A tisztességtudó  utcalányá-nak  Mundruczó  Kornél általi felújítása nem
zenei, sokkal inkább színházi esemény volt. A kiválóan éneklő operisták hangjára nagyszerű színészcsapat play black-kelt, ironikus idézőjelbe téve a műfajt és a darabot, közülük is kiemelkedett a címszerepet éneklő   Fodor  Gabriella és színészalteregójaként  Tóth  Orsi.
A méltatlanul halálra ítélt  Átrium-mozi izgalmas terét nagyszerűen használta ki a rendező,
bizonyítván, hogy eredetisége és kreatívitása nemcsak a film vonalán érvényesül. Oberfrank
Péter  vezényletével meglepően jól játszott a  Harmónia  Kamarazenekar.

Az  Őszi  Fesztivál  legjobb produkcióját  Klenyán  Csabá-tól láttuk, hallottuk Stockhausen:
Harlekin-jének a világszínvonalt is felülmúló hangszeres, színészi és táncos /!!!/ interpretálásával. De erről akkor, azon nyomban nagy ovációval számoltunk be.

Hiába maradtunk ott a kockázatos második részre, a Beethoven szimfónia kimódolt unalmát
ez a kiváló együttes sem tudta felülírni.  Ács  Ákos csodálatos hangon, ábrándos  zeneiség-
gel játszott a lassú tételben, a hegedű I. szólam pedig ritkán hallható szilaj izzással vi- harzott, de mindez nem változtatta meg vélekedésünket:  Ludwigot soha !
Annál erősebb volt a kecses indulás  Chabrier két bájos opuszával, a Bartók  I. hegedűver-
seny pedig az évad egyik nagy élményét jelentette.   Mark  Kaplan  hegedűhangja  már  a
Chausson poémában lenyűgözött végtelen legátóinak eszményi szépségével.  A Bartók-mű
indítása maga volt a líra és a gyengéd poézis tiszta forrása, amely a kibontakozásban áradó
lávafolyammá duzzadt, az  érett  Mestert előlegező  fináléban pedig tomboló erejű viharrá
fokozódott. Ez a csodálatos hegedűs a ráadásban még azt is megmutatta, hogyan lehet dia-
bolikus tempóban, röpke frázisokon belül,  villanásnyi idő  alatt érces fortissimót és elhaló
pianókat játszani.  Csak a legnagyobbak:  Huberman,   Nathan Milstein, Yehudi  Menuhin 
juthattak az eszünkbe...

Az est első felében egyébként kiváló kortárs- és jazz-muzsikusok meggyalázták  a zenét, a fesztivált és önmagukat. Szedett-vedett olcsó haknizásuk menekülésre késztette a jobbérzésű közönséget. Pedig: ha tudták volna, milyen csoda történik a szünet után, azonnal elfelejtették volna a szégyenletes indulást.

A Stockhausen: Harlekin klarinéttal c. művét előadó Klenyán Csaba, aki nemcsak hangszerén játszott bravúrosan, de maszkban-jelmezben mozogva, táncolva, a szerző intencióinak tökéletesen megfelelve jelenítette meg a hangzó eseményt. Virtuóz előadása már memotechnikailag is fantasztikusnak minősíthető, hiszen majdnem egy óráig volt egyedül a színpadon, minden támasz nélkül, a pusztán zeneileg is irdatlan nehézségű, grandiózus művet játszva. Teljesítménye csak olyan hajdani bravúrral mérhető össze, mint Rácz  Zoltán-é, aki Stockhausen  monstre ütős-opuszát, a Zyklus-t mutatta be pályájának kezdetén.

Nagyon fontos lenne, hogy ez a páratlan esemény még sokszor ismétlődjön meg, minél többen láthassák-hallhassák. Egy ilyen produkció bárhol a világon feltünést keltene, ne hagyjuk a feledés homályába tünni !

KLENYÁN  CSABA             Stockhausen: Harlekin                VISSZA !  VISSZA !!!

Személyesen  vett részt három műve előadásában a repetitív irányzat egyik atyja. Unalmas zenei sormintái  végtelen sorozatban bódították a figyelmét vesztő hallgatóságot. Reich Pityu megvalósította  Erik Satie álmát, a "bútorzati zené"-t, amelyet éppen úgy nem veszünk észre, mint a ruhásszekrényt. Hallgatni viszont elviselhetetlen. A világon nem történik semmi, sőt, az egyes szakaszok még döglesztő   dal Segno-kkal többször is megismétlődnek. A repetitív technika feltalálása igen nagy dolog, hatása is felmérhetetlen, de csak ezzel a módszerrel zenét csinálni !?!   MIntha  Malevics  ezerszer festette volna meg a  Fehér alapon  Fehér négyzetet...A kivitelezés elsőrangú volt:  sehol a világon jobban nem játszották, mint az Amadinda  és a köréje szerveződő UMZE együttes . De ugyan minek!  A négy Stenway-t négy nagyszerű pianistával, vagy a négy marimbát bízvást helyettesíthette volna egyetlen szintetizátor, a szó szerint egyhangú ötperces passzusokban, nem is beszélve a rumba-tök kezelőjének pokoli szenvedéseiről... Ráadásul a hangosítás, az értelmetlen keverés és az alkalomszerű kiemelések teljesen felborították az akusztikai teret. Vagy hallotta valaki pl. a 18 Musicians-ben a négy énekest? 

Az ájulásba dermedt közönség méltán ünnepelte az előadógárdát /és önmagát/, hogy mindezt kibírta. Részünkről  inkább a ruhásszekrényt választjuk.

Az első részben egy káprázatos énekesnő,  Christine  Brewer /USA/   Richard  Strauss Ariadne Naxos-ából énekelt egy áriát, majd zenekari dalaiból hármat. Teljesen kiegyenlített, gyönyörű hang, rezzenéstelen hosszúságokkal, nagyívű legátókkal. Az érzéki hangzású, fantasztikusan játszó zenekar fölött lebegett még a piánókban is, drámai kitörései is arányosak, érzelmileg telítettek voltak. Ritka ünnepi mámort élhettünk meg, soha nem hallottuk még ezt a súlyos és mégis romantikusan áramló dallamosságot ennyire csodálatosan megszólalni.

A szinte ismeretlen  József-legenda  maratoni erőpróba elé állította a monstre zenekart. Mi még ezt is tudjuk, mi a lehetetlent is eljátsszuk,--- természetesen, pontosan, magától értetődő muzikalitással,--- valahogy ezt sugallta ez a próbatét, amelyet a Budapesti Fesztiválzenekar  tökéletesen  teljesített. Egyenként kellett volna az egész társaságot felállítani és egetverő ovációval ünnepelni !   Ilyen vonóskart,ilyen fafúvósokat ritkán hall az ember, nem is beszélve a letaglózó rezekről... A kibővített szólamok minden egyes tagja fényesen helytállt, kedves Iván-unk pedig hatalmas energiával és királyi élvezettel dirigált. 72 percz a hetedik mennyországban !!!   Nagy kár, hogy ez a titok továbbra is titok marad, mivel ezt a művet, így, nem valószínű, hogy máshol, máskor is hallhatjuk még.

A koncert első felében tehetségtelen epigonok műveit hallhattuk,nem sok jóval biztatott a szünet utáni Steve Reich-unalom, amelyben csak a  zenekar-vezető  Evan  Zyporin  imponáló klarinétjátéka érdemelt figyelmet. Andriessen hírhedt  Workers Union-jában érvényesült az előadók kivételes tudása, a gitáros kivételével, akinek jelenlétét semmi sem igazolta. Amiért érdemes volt szenvedni:  Nancarrow Four Studies-jának hangszerelt változata, amely káprázatos előadásban hangzott el !  A  szédületesen összetett, minden ízében eredeti remekmű iszonyatos tempóban hajmeresztő bravúrokra kényszerítette a muzsikusokat. Aki kortárszenét óhajt játszani, ha ütős, ne fogjon neki, míg ezeket a torzított ritmusképleteket nem tudja könnyedén játszani ! De vonatkozik ez a zongora- és a cselló-szólamra is. A bőgő Ray Brown- "up tempó"-kat hozott, a klarinét meg úgy szólt, mintha Benny Goodman tévedt volna be egy argentin jazz-kávéházba, némi kokainnal felpörgetve...

Végre újra láthattuk  Fischer Ivánt és az ő csodálatos csapatát! Stravinsky: Kártyajáték: eleven, friss hang az unt repertoár darabok után --- Rimszkij-Korszakov Seherezádé-ja viszont igencsak sláger, de az ő előadásukban hatalmas élmény volt, különösen  Eckhardt Violetta káprázatos hegedűszólója bűvölte el a publikumot.De ki is az a Reinecke? - akinek fuvolaversenyét az eszméletlenül nagy Emmanuel Pahud játszotta. KIfinomult,lírai gyengédséggel a mennyekbe vitte ezt a romantikus bravúr-darabot,bebizonyítva, hogy fuvolán ma Ő a legnagyobb. Hát még ha  Messiaen-t,Boulez-t vagy Ligeti-t játszana !