Egy komplett zenekar fogad a  Kozma Lajos  tervezte, kihasználatlan műemlék előterében:
a koncertjeiről is híres HOPPart Társulat ül a miniatűr, olykor lábbal hajtott forgón. Sláge-
rek helyett azonban a  John Kander-musical  igen igényes zenéjét játsszák.  Két jeles ifjú
zeneszerző,  Kákonyi Árpád és Matkó Tamás hangszerelésében minden szereplő egy vagy
több hangszeren is jeleskedik,  nem egyszer vetésforgóban,  egymás között is cserélgetve
azokat.  A két billentyűsön  Radnay Csilla és Friedenthál Zoltán,  hegedűn  Roszik Hella,
csellón és szájfútta melodikán  Bánfalvi Eszter  játszik, a fúvós szekcióban  Kiss Dia  fuvo-
lán,  Polgár Csaba  pedig trombitán és klarinéton működik közre.  Mátyássy Bence basszu-
sozik a legtöbbet, de a dobokon is aktív Herczeg Tamás kezében is szól a betonalap, mind-
két gitáron és a dobszerelésnél is nyomul  Vári-Kovács Péter. ...És ez nem udvariassági fel-
sorolás, hiszen mindannyian közben játszanak, mozognak és énekelnek! A két zenei vezető
bravúrosan oldotta meg, a zsótéri hímnem-nőnem cserék követelte ének-transzpoziciókat,
izgalmas megvilágításba helyezve az ismertebb dalokat is. Lehetetlen elkerülnünk az ujjon-
gó lelkendezést:  a fantasztikus együttes  színészi-zenei-énekesi remekléseit már ismertük,
de hogy minden énekszámban VÉGIG mozognak, táncolnak, az tényleg reveláció! Nem hol-
mi diszkós ugra-bugra,  nem monoton bájolgás:  Horváth Csaba  néptánc,  sztepp és főleg
saját unikális mozgáselemeiből alkotott, elementáris koreográfiáját valósítják meg, magától
értetődő, laza könnyedséggel.
Zsótér Sándor rendezése változatos eszközökkel,  hajszálpontos értelmezéssel mutatja be
a média-manipuláció boszorkánykonyháját,  nagyságrendekkel hatványozva  a szövegkönyv
lehetőségeit. Tökéletes egységet alkotnak a prózai és énekes részek, a szereplők folyama-
tos helycseréi,  a zenekari részvétel és a színészi játék észrevétlenül simul egybe. Minden-
kinek jut szóló és mindenki egyformán veszi ki részét a permanens összmunkában, a tempó
töretlen, a lendület elsöprő intenzitású,  alig ocsúdunk az egyik ámulatból,  máris nyakun-
kon a másik. Tüskés süni-fejdíszek feminizálják a hölgyszerepeket,  hiéna-bunda, tigris-bőr,
párduc-kacagány élénkíti a ruhatárat: alkotói fantáziája  Benedek Mari-t  ismét a chicagói
gengszter-dzsungelbe röpítette.
Noha először zord nyomozóként találkozunk vele,  Bánfalvi Eszter-t végül magyar, így magá-
tól értetődően örök lúzer gyilkosnőként akasztják fel, szerencsésebb a koloratúrában villo-
gó Kiss Diána Magdolna, aki hármas öldökléssel kelti fel a sajtó érdeklődését. Polgár Csaba
fauntestét csak tenyérnyi ruházat borítja,  csűrdöngölős akrobatikán túl, sokszor egyetlen
gesztussal,  egyetlen mondattal is képes figyelmet kelteni.  Fegyőrnői feketében  Herczeg
Tamás  fajsúlyos basszusa ellenpontozza karakterét,  Vári-Kovács Péter  érzékletes mimiká-
val, rendkívüli muzikalitással alakítja a nyámnyila férjet, songját alteregója, másodszor is el-
énekli:  Roszik Hella, félelmetes átéléssel, néhány sorban képes az észrevehetetlen jelen-
téktelenség karakterképét felrajzolni.
Tudjuk, hogy az  Ascher-Novák osztály  minden tagja fantasztikusan képzett, all round szí-
nész,  de amit  Friedenthál Zoltán  briliáns magánszámában művel,  az még ezt figyelembe
véve is fenomenális! Könnyedén kíséri énekét zongorán,  majd felpattan és eszeveszetten
cikázni kezd a hangszerek között, mindegyiket megszólaltatva egy gesztus erejéig, peng a
gitár,  dübög a dob,  brummog a basszus, pittyeg a xilofon és még gátfutói repertoárját is
bemutatja, miközben árnyalt zeneiséggel,  töretlenül dalol tovább! Grandiózus formátumú
killerinájának  méltó párja Roxie Hart szerepében  Mátyássy Bence,  aki a sikerbe szédülő
senki mámorát és bukását  gazdag színészi-énekesi eszköztárral jeleníti meg.  Hangszerétől
egy pillanatra sem válik meg, egyidejűleg zenész-színész-táncos és mímes. Gyönyörű artiku-
lációval és hasonlóan artisztikus énekkel lep meg  Radnay Csilla, a tigrisbőrbe bújt ügyvéd-
manipulátor, átütően szuggesztív játéka aktív gyújtópontja a produkciónak.
Két óra tömény mámor,  Zsótér Sándor-i remeklés,  egy páratlan társulat mennybemenete-
le, új út az alternatív szcénában:  az  Évtized Legjobb Musicalje!!!

Hogy operettet  mennyire lehet úgy játszani,  hogy a mezei néző és a vájtszemű ítész tet-
szését is elnyerje,  azt Kaposvár után már számtalan más próbálkozás is igazolta.  Csak azo-
kat a finom idézőjeleket kell megtalálni,  melyek a fonák abszurditást is megmutatják, per-
sze zeneileg és kivált éneklésben azért meg kell ütni egy színvonalat. Sajnos,  Egerben ez
nem történik meg,  a szokásos átírás is elmaradt,  így a derék Harmath Imre poénjai képvi-
selik az "a"humort, (fosztóképzővel). /Elrettentő példának:  "Vettem neked egy villát Nizzá-
ban!!! ...meg egy kést és kanalat a Lafayette-áruházban"/  Még Fényes Szabolcs sem az az
igazi,  első sikere volt ugyan, de meg sem közelíti a későbbiek, annyi slágert hozó szintjét.
A hangvételben  nem tudjuk felfedezni  a rendező autentikus stílusát,  egyetlen kivétel a
tánckar szerepeltetése.  Szó volt arról,  hogy jelenlétük  a korabeli  Orosz Balettet  idézi,
ezzel a zenével azonban nehéz helyettesíteni Stravinszkijt.  Ladányi Andrea  megkísérelte
a lehetetlent, a csak fotók alapján ismert gesztusok újrafogalmazására tett kísérletet, (er-
re már volt régebben sikeres példa),  de a színpadi cselekmény háttereként élő koreográ-
fia nem válhatott revelatív kontraszttá.  A táncosok viszont, tucatnyi alakban nagyszerűen
helytálltak, mint mellékszereplők, állandó jelenlétüket a koreográfus változatos mozgásele-
mekkel, kiválóan rajzolta meg.
Benedek Mari  jelmezeiben is felfedezhetjük a gyagilevi elemeket,  példásan sokszínű tán-
cosok ruhatára és lenyűgözően dekoratív Maya csillámos fekete estélyije. A címszerepben
Járó Zsuzsanna mozgásban tökéletes táncosnő, alakja imponáló,  az éneklés egyenetlensé-
geit szuggesztív játékkal hidalja át. Igazi erőssége a kemény drámaiság,  mint befutott díva,
a Nagy Nő szerepében fantasztikus szuggesztióval játszik. Vajda Milánt karizmatikus gesztu-
sai dicsérik,  Ötvös András  most is  briliáns lendülettel komédiázik és táncoskomikusi eré-
nyeit is megcsillogtatja, több szerepben is feltűnik Venczel Valentin markáns eleganciája.
Igazi öröm,  hogy Jeles Rendezőnk  vigyázó szemeit a zenés színpadra veti, nagy remények-
kel várjuk következő munkáját, amely egy jó darab, kiváló énekes-színészekkel...        2010

Nekrosius-nál rock-énekes játszotta,  de mozgásművész talán még soha:  a címszerepben
Horváth Csaba  egyedisége más szemszögből láttatja a drámát.  A mikron-pontosságú ren-
dezői értelmezés minden szónak, hangsúlynak metszően találó megszólalást ad, a szokott-
nál kevesebb "játék" pedig, általában elsikkadó gondolatok kiemelését teszi lehetővé. Pél-
dául azt, amit még egyetlen rendezés sem állított a középpontba,  /ez sem/,  hogy a dán
királyfi tulajdonképpen a trónörökös is,  a gaztett tehát karrierjét teszi tönkre...  Dikció
mellett akció:  Horváth Csaba nagyjelenete, a híres monológ helyett  az Oféliát kolostor-
ba átkozó kitörés, amikor volt szerelmét kíméletlenül fel s alá vonszolja, ökdösi, rázza, mi-
közben tagjai őrült vitus-táncot járnak. Színészeket instruáló szavait viszont egyetlen tág
ívben deklamálja, mint egy vezetéshez szokott színházi ember, (remélhetőleg el is jutnak
kérései az egész szakmához is, ahogy saját társulatához, mint látni fogjuk, már el is jutot-
tak).  Zsótér Sándor merészsége ismét igazolódott: a technikai virtuozitásnál többet ér a
színpadi létezés generatív hitelessége.
A női szerepek kiosztása jó előre felszította a kedélyeket, - a rendezői elképzelés ebben
az esetben is győzött.  Szabó Éva  inkább sodródó báb  a cselszövények forgatagában, ár-
tatlan bűntárs, értetlen szolgalélek,  aki csak egyszer mond ellent: "iszom!",  abba egyből
bele is pusztul . Ofélia az első szemvillanástól kezdve elementáris:   szerelmes, megalázott,
reménykedő és nemesen belenyugvó,  Vándor Éva  őrülési jelenetében nyoma sincs az is-
mert gesztusoknak, ő még felszéllel sem bolond,  megfontolt racionalitással osztja szét vi-
rág helyett szőrmepalástjait,  fájdalmas zeneiségű mondatainak hatását tovább fokozza, a
Tallér Zsófia  minimál-effekusaival kísért,  áttetsző poézisű dal.  Háttérbe szorult a Király,
a koncepció nem biztosít lehetőséget  az extrém képességű  Krisztik Csabá-nak,  Csórics
Balázs legalább mutatósan emelkedik-süllyed a légtérben,  angol követként pedig elmond-
hatja a stoppard-i végszót: "Rosenkrantz és Guildenstern halott".
A húsz szerepet kilencen játsszák,  de ebből hármójuknak jut tizenkettő!  Zsótér Sándor
egyedülálló színészvezetése, félelmetes pedagógiája olyan rétegeket képes felszínre hoz-
ni, olyan rezonanciákat szólaltat meg, melyekről még a szerencsés alanyoknak sincs tudo-
mása, - egy próbafolyamat Vele felér két színiakadémiával... Ömböli Pál  talpraesett egyé-
niségét, pregnáns humorát eddig is nagyra értékeltük,  de minden szokásos komikusi esz-
köz nélkül, céltudatos egyenességgel fogalmazott Polonius-a elragadó meglepetés! Direkt
poentírozás nélkül fakaszt  heves kacagást, kocsányos tölgyből faragott figurája  magától
értetődöen uralja a színpadot. Norvég tisztként fontos hadititkokat közöl, Osrick gúnyá-
jában kecses táncléptekkel fűszerezi mondókáját. Az átváltozásokban meghatározó szere-
pet játszanak az ötletekben tobzódó  Benedek Mari-nak, harmonizáló színeket soha nem
párosító,  disszonanciáik ellenére  egységes egésszé formálódó jelmezei, - kedvencünk a
mobil páncélzat,  Guildenstern mellényének csíkozott, élénksárga háta, valamint Horatio
tiritarka pulovere... Az izmosan markáns, konok sűrűségű  Kádas József  Laertese fürgén
cikázó majdnem kamasz, bosszúvágyó indulatában is megőrzi  nemességének eleganciáját,
sírásója viszont a szokott részeg-klisék nélkül dülöngél kifelé,  hogy villanásnyi idő múltán
délceg világfiként térjen vissza.  Földeáki Nóri fordított shakespeari nemcserével abszol-
válja a III/III-as besúgó álbarát Rosenkrantz és kontrasztként Hamlet legközelebbi fegyver-
társának szerepét, - piros csuklyában, maszk nélkül elváltoztatott arccal és hanggal brilli-
roz, mint Első Sírásó. A debreceni Tavasz ébredésében  a Nagy Brehm négyoldalas szócik-
két mondta el a gólyamadárról, a tudós szöveggel  mindvégig lázas izgalomban tartva hall-
gatóságát, nem melodikus hanghordozás az övé,  töretlen áradása, mint lézersugár üti át
a falat, talán még a Holdról visszaverődve sem veszítene koherens energiájából.  Minden
replikája ül, mutáló hangszíne magában is elég lenne a folyamatos derültséghez, hogy az-
tán a fináléban,  újra Horatioként,  férfias megrendüléssel kommentálja a tragikus véget.
Ne felejtsük el, hogy az utóbbi két ifjú művész a Fortedanse tagja, így félig-meddig, vagy
tán egészen  Horváth Csaba hamleti köpönyegéből bújtak elő...
Aranymetszésben,  az est csúcspontján hallhatjuk  a Színészkirály Pyrrhus-monológját, a
hajdani, veretes deklamáció méltósága köszönt vissza  a lenyűgöző  Bakó Márta jeleneté-
ben. Fenségesen hömpölyög, lassúdad fokozódik, töretlen ívben éri el zenitjét, mennyei
szárnyalás, - szavak roppant katedrálisa, amelyben a legkisebb névelőnek is roppant súlya
van.  Egy lassan feledésbe merülő színészgeneráció utolsó mohikánja,  feledhetetlen erő-
vel testesíti meg azt a múltat, melynek gránitalapjára lehetne  a színházi jövőt építeni.
Szó, szó, szó: de micsoda átélés izzítja föl, milyen sziklaszilárd belső biztonságra épít, - az
az előadás ezt a mércét állítja mind a színészek, mind a közönség elé és az összképet néz-
ve: magasan teljesíti a szintet.    2009

Félhengerbe hajlított szalagház panel-rasztere, melyen a szereplők le-fel kúsznak-másznak:
talán a társadalmi tagozódás szigorú rendszere. Mert szó sincs itt holmi  "zsidó-kérdés"-ről,
játszódhatna örmény - török, izraeli - arab konfrontációban,  kifejezetten húsba vágó len-
ne egy hazai aranyifjú - cigány pénzmaffiozó párosítás...: a megvetett másodosztályú állam-
polgár, a lenézett másvallású, az "idegenszívű" bosszúkálváriája ez. Zsótér Sándor hátat for-
dít a közkeletű aktualizázásnak,  a befogadó társadalom közegében vergődő ember proble-
matikáját helyezi a középpontba.  Shakespeare is egyenlő mércével mér, ugyan mennyivel
rosszabb a kegyetlen elégtételre vágyó uzsorás  a hetyke úrifiúcskáknál, akik munkavacso-
ra ürügyén lányát és ami még fontosabb számukra:  pénzét rabolják el,  nem is beszélve a
gazdag Portia vagyonára hajtó udvarlásról. A rendezés minden szótagot körültekintően ér-
telmez, a mögöttes tartalmak gesztusban, mozgásban nyernek megerősítést, egy pillanatig
sincs nyugalomban a színpad, a vibráló látvány ellenére, soha nem hallott szinten szól Vas
István fordításában a gyönyörűséges textus. A racionális játékmód egyáltalán nem lehetet-
leníti el a pregnáns jellemábrázolást, az érzelmek és indulatok egészségesen teátrális meg-
jelenítését.  Ötvös András  első megszólalásától az árnyalt dikció emelkedettségét példáz-
za, hanglejtésének fájdalmas zeneiségét, a bírósági jelenetben a halálfélelem és a remény-
kedés mimikai stroboszkópja tetézi.  Vajda Milán  sapka-jelenetében  remekel,  Mészáros
Máté az elvakult gyűlölet önsorsrontó engesztelhetetlenségének valós leképezése, Bányai
Miklós kecses figurája  képmutató álnoksággal rejti  prédaleső természetét:  lehet,  hogy
gazdag barátját sem szereti  annyira tiszta szerelemmel...  Ambrus Mária  most sem marad
adós a díszlettér ötletességével,  Benedek Mari  pedig gyors öltözésesre is alkalmas jelme-
zekkel seíti a jelenetváltásokat. Az előadás legnagyobb meglepetése,  Járó Zsuzsa is köny-
nyedén vedlik férfiruhába át, hogy aztán mélyzöld eleganciáját  a harmonikus megbékélés
opálzöld nyugalmára váltsa.  Alakítását fenséges tempója,  közvetlen természetessége avat-
ja maradandó élménnyé,  penge-logikáját  asszonyi empátia,  odaadó érzelmeit  érett böl-
csesség gazdagítja, a torz indulatok, galád átverések kuszaságában Ő a pozitív erőket meg-
testesítő, eleven nyugvópont.
Az Egri Gárdonyi Géza Színház társulata ebben az évadban, az Elkéstél Terry után, Zsótér
Sándor egyetemben,  immár másodszor bizonyítja egyre inkább kiteljesedő,  töretlen alko-
tóerejét. 2008 - 2009

Szorgosan kötögetnek,  kecsesen horgolnak,  (a vörös fonálba kapaszkodva  a cselekmény
útvesztőiben sem tévedünk el), kézimunkájuk gyümölcse:  száz pár vörös kesztyű pedig mo-
bil díszletként hasznosul.  Benedek Mari öltözékei most is fantasztikusak: a vörösön túl ba-
barózsaszín az uralkodó, a csillogó műszálszövedékekből egyaránt készül mellvért, ujjas, pa-
lást vagy uszályos ruhaköltemény,  a ruhatárat többször gazdagítja, álruhává, barátcsuhává
alakulva a bíbor kesztyű-arzenál.  Zsótér Sándor  rendezésében minden szó megkapja gesz-
tus-kiegészitését,  a látvány és a színészi játék permanansen duplafenekű értelmezésre ad
lehetőséget. Hihetetlen mennyiségű ötlet, geg adódik így, ami a romantikus történet mel-
lett annak ironikus paródiáját is megjeleníti.  Ennyire humoros, ennyire feszülten lendüle-
tes előadást még a Mester remeklései között is ritkán találunk, találkozása a Maladype-mű-
helyben edzőtáborozó csapattal extrém színházi csemegét eredményezett.
A játéktér 3X3 méter, közepén egy asztallal, ebből építi képzeletünk a bekonferált fejedel-
mi lakosztályt, hercegnői budoárt, Firenze főterét vagy sötét sikátorát. A többit megteszik
a nagyszerűen játszó színészek,  akiknek tiszta deklamációja  a textus tökéletes értelmezé-
sét igazolja. Tompa Ádám  a szépséges Alessandro elpuhultan cinikus fölényével, másik sze-
repében, a leendő uralkodó Cosimo Medici nemes bölcsességét állítja szembe, de nem ad-
ja alább  a kéjvágyó bíboros  cselszövő karrierizmusának ábrázolásában sem.  A zsótériánus
stílusban immár bennfentes  Orosz Ákos, aki a bohócmimikától a mesteri színlelés jelein át,
a rejtett szenvedélyesség hangjáig uralja fölényesen kifejező eszközeit, páratlan szuggesz-
tivitással jeleníti meg a címszereplő  ellentmondásos karakterét.  Lendváczky Zoltán, nem
tagadva meg Bárkabeli múltját, a legjobb pillanatban dobta el régi nevét, hogy tüstént egy
egész sor pompás alakítással tegye az újat emlékezetessé. Mint idős Strozzi, hörgésbe fúló
hangon,  kolostorba vonulva fordít hátat az életnek,  Firenze-rajongó művészként gyengéd
bájjal tetoválja a fejedelem portréját annak nyakára,  Katarina csábos asszonyiságát pedig
kifinomult virtozitással állítja elénk.  Zsótér Sándor  újabb példáját alkotta meg az eredeti
művet csak kiindulásnak tekintő,  önmagában megálló, autentikus színházi formának, amely
sokrétű belső gazdagsága révén nyújt tobzódó élményt.

A Megyeri-híd lendületes pilonja,  egy zuhanófélben levő vasúti kocsi, meg holmi mediter-
rán kockaházak teszik izgalmassá  a színpadképet,  ráadásul szinte állandó mozgásban szab-
dalják, alakítják a teret. A furcsa színek ismétlődnek a kórustagok öltözékén, melynek leg-
főbb dísze a fejre illesztett vörös gumilabda...  Katharina Wagner Lohengrin-jén még csak
a wagnerbe rokkant német vendégek "búú"-ztak,  giccsbe idült nagyközönségünk igen ta-
nulékony: a tapsnál hasonló ökörbőgéssel fogadták a rendezőt. A kritikusok ""értelmezni"
próbálják az extrémitásokat,  melyek csupán  korszerű látványvilágot teremtenek, vizuális
élményhez kötve a zeneit. A vizuális momentumok nem bírnak jelentéssel, "Dinge an Sich",
önmagukat képviselő elemek,  ahogy egy absztrakt képen, itt sem szükséges vulgáris meg-
feleléseket keresni.  Ambrus Mária,  a Törpe és a Várakozás  Párisi udvarának liftje után,
ismét bizonyságát adja  különleges talentumának,  Zsótér Sándor  pedig permanens válto-
zatossággal élénkíti a statikus áriák, kórusok hátterét. Ideje lenne beletanulni a korszerű
operaszínpad formanyelvébe,  mielőtt  végképp elmerülnénk  a megkövült ódivat flitteres
Csipkerózsika-álmába.
A Fischer Ádám  vezette zenekar  ragyogó teljesítménnyel rukkol ki:  részben a korabeli
hangszereket használva,  végig káprázatos intenzitással  tolmácsolta  Haydn meglepő drá-
maiságát.  A kórus egyenrangú főszereplője a produkciónak,  a holt lelkek fájdalmas éne-
két csak a fúriák őrjöngő vijjogása múlja felül,  tetézve a 200 éves trombita-harsona-kürt-
modellek pokoli erővel sistergő hangzásával.  Rost Andrea áradó muzikalitással, tág ívű le-
gátókkal énekli Eurydikét,  felejthetetlenek halálának sejtelmes pianói, de legalább eny-
nyire az egész kép:  "A Léthe hullámain süllyedek"-állapot  a kórustagok fekve görgő tes-
teinek futószalagán kilebegve jelenítődik meg. A groteszk labda-kalpagok is funkciót kap-
nak Kreon harci áriájában,  Szegedi Csaba energikus játékát a fejekről lekapott gömbök
hisztérikus dobálásával tetézi,  a véletlenül/?/  a közönség felé röpülőket pedig  párduc-
mozgású kapus-süvölvények hárítják... Cser Krisztián  Plutójában nagy reményeket keltő
orgánumot üdvözölhetünk újra,  mely méltó  a figyelem középpontjában álló fenomenális
tenor,  Kenneth Tarver szintjéhez.  Kifinomultan lírai, mégis férfiasan erőteljes, zeneísé-
ge varázslatos,  átélése, játéka lenyűgöző.  Az őrülési jelenetben  akrobatikus pantomim-
mel hatványozza a hatást, de ugyanilyen szuggesztívek elmélyült hallgatásai is. Ezen a szín-
padon évtizedek óta nem hallhattunk hasonló formátumú énekest,  csak álmodni merjük,
hogy a jövőben még találkozni fogunk vele.
Zsótér Sándor és Fischer Ádám összefogása egyedülálló produkciót teremtett, elképesz-
tő luxus, hogy mindössze két /KETTŐ!!!/ alkalommal volt hallható.

Tandori, Ottlik és Skvorecky óta tudjuk, hogy Hamett mellett Raymond Chandler a bűnre-
nyek legnagyobbja, kár, hogy manapság kevésbé olvasott.  Zsótér Sándor  nekiveselkedett
és egyik szövevényes történetéből színdarabot alkotott.  Esztelen merészség!  A sztori vál-
tozatlan, a figurák azonosak, a zseniális dialógusok a mai nyelvre lettek alakítva, de hogyan
jeleníthető meg  egy folyamatos időben játszódó nyomozás,  amely minden eddigi színpadi
törvénynek élesen ellentmond?  A rendezőnek  Ambrus Mária forgószínpadra épített dísz-
lete nyújtja a lehetőséget,  a féltucat körcikk  szüntelen változásban,  az ablakok,  ajtók,
bútorok redukált cseréivel és ami még lényegesebb, fantasztikus fény-váltásokkal: legalább
félszáz helyszínt képez. A műszak brilliánsan oldja meg embertelen feladatát, amely nagyjá-
ból félpercenkénti reagálásokat kíván,  a szereplők pedig iszonyatos sebességgel közleked-
nek a nyílászárók és átjárások  kiismerhetetlen labirintusában.  Tárgyilagos megállapítások,
választékos mondatok kopognak szenvtelenül: az együttes példás akarással tanulja a szokat-
lan stílust, hibátlan összmunkával teljesíti a nem mindennapos feladatot.  A zsótéri előélet-
tel bíró  Mészáros Máté, Kaszás Gergő, Schruff Milán alakításai emelkednek ki, de  Bányai
Miklós háromféle megjelenése is figyelemre méltó.  Ötvös András  végig a színen van, káp-
rázatos elánnal deklamálja tonnányi textusát,  legkisebb gesztusa is ül,  egyetlen mondata
sem érdektelen,  permanens fizikai és szellemi mozgásban lévő,  dinamikus epicentruma az
előadásnak. Ráadásul egyszemélyes hangosztályként is működik,  telefoncsengés, motorzú-
gás, fékcsikorgás, pezsgőpukkanás s hogy Tandorit idézzük: " a villany-borotva hangja benn
s a fűnyírógépé odakünn"..., megtévesztő tökéllyel szólal meg virtuóz vokalitásában.  Mara-
thoni teljesítményének értékét tovább növeli,  hogy a rideg logikára épülő darab szövevé-
nyeibe, a töprengő, vívódó Philip Marlow magándetektív alakján keresztül emberi érzelme-
ket is bele tud vinni,  finom eszközökkel érzékeltetve  egy megmagyarázhatatlan szimpátia
irracionális gyökereit.
Még ha meg is kell küzdeni a saját értetlenség lustaságával,  nincs jobb, mint valami újsze-
rűt látni,  a beletanulás keserveit feledteti a soha nem látott élmény múlhatatalan öröme.
Zsótér Sándor  ismét sikerrel jelölt ki új irányt színházi alkotómunkájának, az egriek felfe-
lé tendáló teljesítményét pedig újabb kiváló produkció erősíti.    2009

Míg a katonás Barbárok  afféle poszt-csehovi képeskönyvnek tűnt, a Vássza Zseleznova elő-
adása Gorkij plebejus burzsoágyűlöletét reprezentálja,  méltó folytatásaként a Színiegyete-
men rendezett, sajnálatosan kevésszer játszott Anyá-nak.  Míg az a munkásmozgalom ideali-
zált képét mutatta,  a Nemzeti legfiatalabb évjáratú,  markáns egyéniségeivel színre állított
zolai-balzaci látlelet  a friss cári nagypolgárság családi tablóját fürkészi. De szó sincs bárso-
nyos budoárokról, a mai minimálba öltöztetett családtagok Ambrus Mária leleményes polc-
rendszerében bujkálnak,  még a címszereplő nagyasszonynak is be kell érnie a konyhapad-
kával.  A Kaukázusi krétakör félsikere után,  Básti Juli  most rátalált a hamisítatlan zsótéri
hangvételre, sziszegően szikár, sziklazord:  pengeajkai közül a visszafojtott energia iszonya-
tos feszültsége sistereg elő. A többiek sűrű szerepcseréinek követését a testükre tetovált
cirill és a ruháikra írott latin betűk segítik,  de több esetben annyira tökéletes átlényegü-
léssel találkozunk, hogy az új figurát látva, szinte elfelejtjük a színészt,  aki néhány másod-
perce még más alakban állt előttünk.  Varga Mária  majdnem férfias nővére könnyedén si-
mul át a kisebbik lány butácska létezésébe,  Söptei Andrea pedig igazi reveláció: régebbi,
végtelen poézisű lányalakjait idézi  lebegő átszellemültségében, majd ridegen agresszív ke-
ménységgel száll szembe anyjával, mint az az idősebb lánygyermek, aki az üzletasszony gát-
lástalan kíméletlenségét örökölte.  Az ifjú férfiak is  példásan teljesítik sokoldalú feladatu-
kat,  Orth Péter  hetyke természetességű, viharos lendületű matróz-virtusa bravúros. Le-
nint markolászva egyaránt küzd gyermekéért és a forradalomért Bánfalvi Eszter, alakítása
az ösztönös ráérzés és az érett tudatosság ragyogó gyümölcse.
A Patyomkin-páncélos ogyesszai lépcsője tikkasztó sivatagba vezet, Brecht tandarabja két
tekercs hullámpapír attraktív közreműködésével elevenedik meg.  A pengeéles elemzésen,
a sallangtalan játékstílus  megteremtésén túl,  Zsótér Sándor-nak arra is futja,  hogy ezen
szerény csomagolóanyag segítségével  veszélyes karavánutat, megáradt folyót,  súlyos ter-
het, szűkös sátrat jelenítsen meg.  A kreatívan tépegetett anyag pénzzé, irattá,  sőt még
ennivalóvá is válik,  ahogy a színészek is majd' egy szál semmiben képesek karakterüket ér-
zékeltetni.  László Attila  minden szavában  a gyilkos racionalitás önzése éget,  alakítását
tízezervoltos sistergés eszméletlen intenzitása jellemzi,  csúcson kezd és fokozás nélkül is
végig fehérizzásban képes tartani  az elképesztő feszültséget.  Mátyássy Bence elváltozta-
tott hanggal,  torzzá merevült arccal  teszi felejthetetlenné teherhordóját, riksakulitól a
taposómalom rabszolgájáig  a megnyomorított embermilliók  minden jellegzetességét szin-
tetizálva beszédes pantomimjében. Megalázkodik és alkalmazkodik,  elbukik és újra felkel,
kitart a végsőkig, sajnos emberségében is, ami a vesztét okozza.  Bámulatos teljesítmény!
Szabó Kimmel Tamás  ékes deklamációval összegzi az ítéletet és a tanulságokat, megint a
hitvány, a rossz győzött...  De ennek ellenkezője igaz  Zsótér Sándor rendezésére, amely
a zavaros félmúlt után,  a korszerű színház  első diadalát jelzi ebben az elátkozott,  eddig
inkább Nem!Színházban. 2008

Sírgödröket ásnak a civil-jelmezes szereplők, a miénket, avagy azt, hol "nemzet süllyed el"?
Talán most még azon shakespeare-i szereplőknek  készül a verem,  akik példás deklamáció-
val bújnak elő belőlük. A fattyú Edmund a markáns  Klem Viktor finoman parodizáló alakítá-
sában lép színre,  Majorfalvi Bálint mimikai bravúrokkaL, kezes-lábas pantomimmel jeleli le
szövegét,  hogy mi süketek jobban értsük.  A játszók fára másznak, téglafalon egyensúlyoz-
nak és egytől egyig barátkoznak frissen mélyített leendő lakhelyükkel. A csúcsformáját bi-
zonyító  Zsótér Sándor  minden szótag értelmezésére talál  gesztust, hangsúlyt, mozgást,
mesterien használja ki  a tér és a társulat adottságait.  Lear drámája így feszülten izgalmas
történet, miközben megható szépséggel tündökölnek  Vörösmarty Mihály varázslatos sorai.
Réti Adrienn harmonikus jelenléttel, Rusznák András a vakság minimális jelzésével hitelesí-
ti figuráját,  Bata Éva ritka erővel testesíti meg a hűséges Kent emberségét. A Bolond sze-
repében újra csodálhatjuk  Józan László  szerepformálásának metsző érzékenységét, hát-
só hídban, kézzel-lábbal lépegető kutyajárása  plasztikusan bizonyítja szinte korlátlan lehe-
tőségeit. Huszonéves szépségként  őrült aggastyánt játszani csak  Petrik Andrea  intenzív
drámaiságával lehet. Az összetett szerep minden árnyalatát tökéletesen értelmezi és a ma-
gától értetődő természetesség egyszerűségében képes  érzelmekre hatva megalkotni a ka-
tartikus sorstragédiát. Közben félreáll kicsit lazítani, rágyújt, pisil is egyet, a következő lé-
legzetvétellel pedig ott folytatja szárnyaló tirádáját, ahol abbahagyta...  Elképesztő tehet-
ség, csak nehogy tündérlaki leányka legyen belőle!
A KMama, az Anya, a Novemberi éj után  újabb játéktéri szegletét ismerhettük meg a Szín-
művészeti Egyetemnek,  újabb végzős osztály nagyszerű együttesét és  Zsótér Sándor uni-
kális Lear-jének újabb arculatát. - Nincs az a fagy, ami legközelebb visszatartana...    2008

Hullámbádog falak, vasúti trepnik, sejtelmes UV-fény a háttérben: Ambrus Mária újra reme-
kelt: semmi pálma, semmi dzsungel, ez a karvalytöke egyik afrikai építkezése, mintha a Hold-
bázison lennénk.  Konténer-házikó fehéreknek, mozgó szoborrács-díszlet,  csak a kutyaház
megnyugtató egy kicsit,  amíg ki nem bújik belőle  a félelmetes alakítást nyújtó  Keresztes
Tamás.  Koltes darabja rendkívül izgalmas, csavaros gondolkodásmód, őrületes szövegek, a
figurái pedig a színvalóság dermesztő abszurditását hordozzák. Az ifjú színész teljesen új ar-
cát láthatjuk: keserűen lebiggyesztett száj, heves deklamáció, csapzott haj, megkínzott lé-
lek, amely a kudarcos depresszió és a hiszteroid öngerjesztés kelepcéjében vergődik. Káp-
rázatos monológjai hihetetlenül szuggesztívek, dinamikája, tempója hibátlan, teljes színpadi
létezése feledhetetlen élmény! Méltó párja a végre képességeinek megfelelő szerephez ju-
tó  Tóth Anita,  akit a Periklész óta csak azért nem ünnepelhettünk, mert nem kapott nor-
mális játéklehetőséget. Különlegessége most maradéktalanul érvényesül a dzsungelbe poty-
tyant párizsi nő alakjában.  Csúcsjelenete a "külföldi" nyelveken,  azaz németül és afrikánul
folyó szerelmi párbeszéd,  amelyben hiányos germánját  Goethe Erlkönig-ével turbósítja fel.
A Néger és az Öreg esetében  nem ártott volna a szerepcsere:  a triplaszaltót mindig a leg-
jobb ugorja, nem ?!?  Így Horn szerepének nagyrészt megoldatlan maradt, igaz, örülhettünk
Fekete Ernő-nek, aki szokatlan szerepben, visszafogottságában mutatta meg kivételes színé- szi erejét. Tallér Zsófia oroszlánbőgés nélkül képezett  ijesztő zenei hátteret és jó,  hogy
volt szünet:  Ungár Júlia fordításából nagy kár lett volna  egyetlen szót is kihagyni.  Zsótér
Sándor nagy évadot zár ezzel a rendezéssel, az  Öreg hölgy és az  Octopus  után,  immár a
harmadik remekművel tetőzve szárnyalását.
Végre egy darab a Katona-Kamrában! Sokat nem fogják játszani, mégis ez az egyetlen járha-
tó út a korszerűbb játékmód, a korszerűbb színház felé.

Olvasni gyönyörűség,  a Katonában nézhetetlen borzalom,  most meg három óra: MENNYEI
HOSSZÚSÁG !!! A legkisebb jelző is a helyén van, szinte észerevétlen utalások kapnak meg-
határozó értelmet, szárnyal a weöresi nyelv,  elevenek a szituációk, szikrázik az irónia, ve-
szett iramban pereg a történet.  Színpad nincs, mi ülünk rajta,  van egy párkány,  egy lét-
ra, tenyérnyi hely a középen és a szabadba nyíló folyosó,  na meg két zippzáras fóliasátor,
/a mezőőröktől kölcsönözve.../.  Trikók, szoknya-tunikák, talán ha egy királynői ruha. Rit-
mikus mondókákból, száj-effektusokból,  némi szolmizációs nyersanyaggal vegyített hangzó
anyag:  Szűcs Péter Pál igen ötletes, eredeti invenciójú, "Hommage á Sáry László"-zenéje.
A komponista vezényel is egy kicsit bolti kék-köpenyében,  miközben oroszlánkörmein túl,
igazi sárkányfogakat is mutat  a cinikusan démoni  Miron-Octopus szerepében.   Elképesz-
tően erős a férfi-csapat!  Három szerepnél senki sem adja alább, metamorfózisaik könnye-
dén követhetőek, mert pontos karakter-formálás alapján építkeznek. Lazók Mátyás kéjvá-
gyó kocsmáros után rezignált miniszter, majd jó mimikájú kormányosként hányódik tenge-
ren,  László Attila  azonos intenzitással játssza  a hadban szembenálló silenai lovagot és a
római tisztet. Anyakirálynőként és lányaként, nehéz kettős feladatában  Stork Natasa, ért-
hetetlen módon, sehogy sem találja a hangját, sem lelkileg, sem akusztikusan.  Az áldozati
üdvözülésre szánt udvarhölgyek annál inkább:  Dankó István soha nem éneklő,"széphangú"
Lydiája félmondatokból alkot találó figurát,  míg  Adorjáni Bálint  fehéren-feketén, római-
ként- szerecsenként  egyaránt kívánatos.  A titkos keresztény  Drinus rhétor /fél/- és jel-
mezében orátori dikcióval, páratlan szuggesztivitással,  a testben-lélekben utolérhetetlen,
abszolút férfiasságot állítja elénk, akrobatikus keresztre-feszülése az előadás mítikus logo-
jává híresül.  Földi Ádám,  elegánsan egyensúlyozva a mítosz és az irónia mezsgyéjén, szín-
padi létezésével  eleve idézőjelbe teszi  a szent György-legendát.  A koszlott valóság béna
homálya fölött túlvilági fényként ragyog  a testvér-szerelem csillagképe.  Nincs Szex, nincs
Erotika,  nincs Vágy és Érzékiség.  A ruhátlan gyermek-testek tétován közelednek-távolod-
nak az egymást kereső lelkek vonzalom-hálójában,  olyan tiszták és naívak, mint a preraffa-
eliták angyali Ádám-Évá-i. Orosz Ákos varázsos lejtésű frázisaiban szinte dallamokat hallunk,
a bizonytalanság kamaszos kételyeitől, a világgal szembeszálló elszánt hősiességig,  Erdélyi
Tímea  törékeny tisztasága meggyőző hitelességgel alakul át, fanatikus önfeláldozásba áju-
ló meneküléssé.  Kettejük jelenete  virtuális Édenkert:  a Bűnbe Nem Esés csodája, a két
Sándor művészetének poétikus mennybemenetele.
Micsoda Darab! Micsoda Rendezés!  Micsoda Osztály!!! Micsoda előadás...!!!    Köszönjük.

Brechthez képest Dürrenmatt kicentizett tétel-drámákat írt,  a helyzetek világosak, az ala-
kok vázlatosak, a történés szimplán egyenesvonalú, de éppen ez a tiszta szerkezet ad lehe-
tőséget  a hazai színpad  Nagy  Varázslójának,  szilaj  kisérletező-kedve  kitombolására.  Az
érzelmi hiátust zenével, énekkel, kórussal ellensúlyozza, de bizony itt a szereplők fakadnak
dalra és maga  az isteni Nép zengi a dicséretet.  Semmi melodráma,  semmi esztétizálás, az
igen igényesen komponált polifónia  határozott tömbökben  tagolja a cselekményt. Tallér
Zsófia megannyi film-és színpadi zene után is képes újat, hatásosat alkotni, tökéletesen il-
leszkedve a rendezői koncepcióhoz.  Az együttes meglepő magától értetődőséggel  állja a
sarat, amiben nagy segítség az idén végzett, ascher-nováki szellemben szocializálódott ifjú
titánok triumvirátusa.  Friedenthál Zoltán  a humanista Tanár szerepében meggyőző, Vári
Kovács Péter Rendőrként rajzol pregnáns karaktert, a Polgármester összetett szerepében
Szabó Kimmel Tamás remekel, utóbbi énekszólóit külön is ki kell emelni. Hiába, ezen ifjak
vérében már a  zsótéri  KMama instrukciói lüktetnek,  ők anyanyelvi szinten beszélik a kor-
szerű színház nyelvét...  De nagy elismerés jár  az egész gárdának,  szokatlan feladataiknak
teljes erőbedobással, ritka azonosulással tudott eleget tenni.  Megkerülhetetlen szuggesz-
tivitás jellemezte  Zöld Csaba  figuráját, revelatívnak bizonyult  Ladányi Andrea  színpadra
lépése. Példátlan merészség volt a főszerepet egy Sulyok Mária /etc./ után,  bármennyire
is karizmatikus táncosra bízni,  a merész húzás azonban átütő sikert hozott. Az önmagában
félelmetesen erőteljes, fanatikus energiákat  sugárzó művész,  hihetetlen biztonsággal, le-
nyűgöző átéléssel démonizálta  a bosszú angyalát és méltán vált az előadás feketén izzó fó-
kuszává. Úgy tűnik,  a máshoz szokott közönség  Ungár Júlia  frappáns aktualizálásain túl is
megérzett valamit a rendezés szándékaiból, az értők meg újra csodálhatták  Ambrus Mária
most éppen a geometrikus absztrakcióval  kacérkodó díszleteit,  Benedek Mari-tól az atlé-
tatrikótól a fagylaltszínű közönségességig terjedő jelmez-arzenált és Zsótér Sándor grandi-
ózus kristályszerkezet-építését. Mert ez a produkció nem váltja ki az azonosulás katarzisát,
de csodálnivaló leckét ad a korszerű színjátszásból.
A József Attila Színház végre bekapcsolódott  az országjáró garabonciás-messiás szellemi vi-
lágjárásának áramkörébe, kicsiny, de múlhatatlanul időszerű lépést téve a modernebb szín-
ház felé, amit Gaál Erzsi hajdani ittléte óta hiába vártunk.

Wyspianski MagyarHonban !?!  Egyszer régen már megütött Szolnokon, egyik első rendezé-
se volt Színházi Nagyurunknak,  most egy csupasz edzőterem bordásfalai előtt,  a lehetet-
lent is bravúrosan megvalósító, jövőre végzős ZséZsé-csapattal. nem ismerjük a lengyel tör-
ténelmet, összekeverjük a tábornokok, spiclik, oroszok és lengyelek neveit, mégis minden
világos és áttekinthető. Orth Péter adonoszi szépségű Nagyherczeg-ének tétovaságát, fél-
szeg hataloméhségét, sírásában is tetten érhető narcizmusát természetes átéléssel, érett
színészi eszközökkel mutatja meg. Tenki Réka, akinek Tyúk-ja, a Kamrában is látható Gol-
doni: Háború emblematikus figurájává híresült,  most Nagyherczegnő-ként jeleníti meg iz-
galma egyéniségének sziporkázó sokoldalúságát. Kulcs-jelenet: hogyan lehet létezni a bor-
dásfal börtönében?... Erdélyi Thímea majdnem néma szerepében a történésekkel való ki-
vételes mimikai, gesztusbeli együtt-rezdülésekkel tűnik ki, míg végül aztán a pornográf kár-
tyacsatát teljes színészi vértezetben teszi feledhetetlenné, melyben a vesztes-áldozat Po-
tocki tábornok, Orosz Ákos antagonisztikus rétegekből építkező alakításában. Szűcs Péter
Pál mindahány szerepében elemében van, általa érteni véljük a Szatír-t, az árulót, de még
a kényszeredett Besúgó-t is. László Attila egyszerűségében hatásos jelenléte, a szélsősé-gekkel is bátran operáló  Lazók Mátyás az egész osztály  sokoldalúságát bizonyítja. Mert a
kollektív  játék  magasiskoláját  láthatjuk,  amely képes realizálni  Zsótér Sándor  legvakme-
rőbb elképzeléseit is.  Proletár-mars közben kóbor dialógus-töredékek,  blues-recitálás az
ominózus bordásfalon,  köhögő-roham,  suttogások, sírások,  dzsidás-roham és az az elátko-
zott novemberi éj...  Történelem,  látomás,  natúra és groteszk egy tyúklépésnyi kondi-te-
remben, lássátok feleim: ez az igazi színház, amely annyira hiányzik a hivatalosból...
Vizsga-munka volt és még másfél évünk van ezzel az együttessel. Még csak márciusi éj van,
vöröslik az ég alja, nagy idők elé nézünk..., de jó!

Brechtet nem kell aktualizálni,  mondatai dárdaként ütik át a közönyös megszokás páncél-
ját, csak!!!...: értelmesen el kell játszani. Ez az osztály érti, tudja és kihegyezett szuggesz-
tivitással képes megjeleníteni a brechti ihletésű zsótéri víziót. Nem hadgyakorlat van: éles-
lövészet. Összecsap az  Érdek és a  Morál, villogó szemek párbajoznak, poén-petárdák röp-
ködnek, hang-gránát nyitja fülünk, viták torkolattüze vakít: háború ez, a javából. Küzdünk
mi is, izgatott rettegéssel loholunk fel s alá, lépcsőn, korláton, emeleten,  követni próbál-
va a hadszíntér sűrű változásait.  A  Mamák sorát az átütő erejű  K1 Takács Nóra nyitja, őt
követi a líraiságában sugárzóan energikus  Kiss Diána, aki győzi a lehetetlenül nehéz ének-
szólam dessaui kacskaringóit is,  a harmadik pedig az őserejű nyúgalmú  Szilágyi Kata,  aki
Katrin2-ként is nagyszerű a talált csecsemő jelenetében és a híres utolsó,  "dobolós" kép-
ben.  Veszély leselkedik, fel kell verni álmából a Várost, a halott fiútestvérek tünnek fel a
szó szerinti Tetőn,  Verdi Don Carlos-ának szabadságkettősét éneklik bele az éjszakába, a
néma lány zongorán "üti" hozzá az akkordokat...  Elementáris zsótéri csúcspont, Tarjányi
Tamás  korlátlan áradású tenorjához  Mátyássy  Bence korláton egyensúlyozva szekundál-
ja Posa márki szólamát,  Szilágyi Kata hangtalan mosolyában az önfeláldozó hőstett, a pil-
natnyi győzelem kétségbeesett diadala ragyog.  A Szakács szerepében  Polgár Csaba pen-
geéles racionalitása mérkőzik  Vári-Kovács Péter hiszteroid cinizmusával,  ahogy a legrej-
tettebb mondat is lézer-pontossággal izzik az egész együttes kidolgozott összjátékában.
Nagyra tágult a kis Belső Udvar: bárcsak ilyen udvari Színházunk lenne az egyre apróbb-
ra töpörödő Udvari színházak helyett...
Szigorú tárgyilagosság/... Neue Sachlichtkeit.../ és szilaj teátrális dinamika: ezt a zsótéri
stílust eddig csak a KrétaKör Peer Gynt>-je tudta megvalósítani, sziporka remény a jövőt
illetően, hogy ez a nagyszerű osztály is képes volt erre!

A musical vizsgán ismét bizonyított a Csapat.  A West Side Story operai igényű akadályait
felkészülten vette,  az amatőr koreográfia ellenére tanúságot tett profi mozgáskészségé-
ről, a Hair kiséretét adó zenekarban pedig kiváló erőket sorakoztatott fel gitárokon, bil-
lentyűkön, sőt, még egy nyitó fuvolaszólamban is.  A Balcony képben és az I got life elő-
adásában  Szabó Tamás  szikrázó aktivitása lehengerlő lendülettel párosult,  emelkedett
szépségű volt a Tonight,  karakter-remeklésként  Mátyássy Bence  My conviction-ja sze-
rénykedett, míg a Hairben  Polgár Csaba hasított. Vári-Kovács igencsak  Hot volt a Cool-
ban, Donná-jának magasfeszültsége pedig kiverte a biztosítékot.
Hát ha operettben is ennyire jó ez a társulat, a végén még megszeretjük ezeket az álta-
lunk fensőségesen lekezelt műfajokat...

Pattogó replikák,  szikrázó billentyű-futamok,  komótos ökörségek  Ambrus Máriá-tól, geg-
örvény és frappáns átértelmezés-halmaz a rendezőtől. Sáry László a gesztus-zenétől Ligeti
Voluminá-jáig mesterien alkalmazza a kortárs zene gátlástalan eszközeit,  effektusait a cse-
lekménnyel  együttlélegezve,  briliánsan  interpretálja  az egyébként fontos szerepeket is 
játszó  Láng AnnaMária,  Péterfy Bori és  Nagy Zsolt.  Hisztérikus csembaló-pötyögés, kö-
nyörtelen könyök-clusterek,  észtvesztően izgalmas kortárs melodráma!  Bánki Gergely él-
ből hozza a groteszk abszurdot,  pezseg és forr a színpadi világ bús magyar tengere: felizzó
várakozással szünetelünk, aztán Terhes Sándor hatalmas Petur-szólójával, amelyet a pusztai
nagyurak bégető-kórusa kísér,  tart a kezdeti lendület,  hogy aztán a puszta szövegfelmon-
dás sarába fulladjon. Az elepHántnak négy lába van, mégis elbotlik, de ekkorát...?!? Bődüle-
tes szereposztási balfogás  Bánkot Tiborc-ra osztani,  míg a színlapi jobbágy ökörnyi tereh
alatt is királyi fenség!  Láng Annamária  imponáló gyermekséggel csúszkál  rémült királynő-
ként, későbbi kettős szerepét  a célja vesztett  magányos küszködés jellemzi.  Azért bevil-
lannak a zsótéri vezetés erényei: a kevéssé ismert Somodi Kálmán nagystílű arányossággal
interpretálja a Mikhál bán méltóságában veretes monológját, a markában szorongatott kis-
nyúlért viszont a rendezőt kellene  ketrecbe zárni.  Péterfy Bori gyönyörűséges jelenete,
mágikus létezésének folyamatossága még egyszer felcsillantja a reményt, Bánki Gergely új-
raéleszti pompás figuráját, de a darab kudarcosan csúf véget ér.  Mert talán nem  Katonát
kellene játszani, hanem avitt ős-szövegére épülő Színházi Előadást.  A KrétaKörösökön nem
nem múlik.

Shlick, a maláj, Brecht pozitív Übü-je: indokolatlan jócselekedetei felborítják a hétközna-
pok és a dramaturgia szabályait.  Kiismerhetetlen, konok és következetlen.  Ilyen nincs is!
Talán olyan, mint az ifjú lázadó, a veszettül pipázó Bertolt? Talán olyan szikáran logikus az
abszurditásban, mint Zsótér Sándor, aki legjobb napjait idézően varázsolt mágikus teret a
Padlás szűkösségéből. Ambrus Mária /mindig Ő, megint Ő és újra máshogy!!!/ pottyantós
budijaiból komor figurák másznak elő, akik aztán szorgosan használják az ülőkéket, méltó
közeget biztosítva a hebehurgya cselekménynek. Érteni nem lehet, de nem is kell: a mar-
káns tempó egy pillanatnyi gondolkodási időt sem enged, feltartóztathatatlan monotóniá-
val menetel a végzet.  A strici, a Féreg, az alvilági alakok zaftos ziccerekre csábítanak, de
Zsótér  műhelyében  a korszerű színjátszás rideg geometriáját sugározzák.  Mózes Balázs,
Féreg-ként,  egyetlen, /önmagát!/ arculcsapó üvöltésbe csúcsosítja lenyűgöző habkatyo-
lását,  az örök anya elnyűtt szerepének   Simkó Katalin obligát mosolya és kétségbeesett
hisztériája ad váratlan kontúrokat.  A produkció gyémánttengelye,  az archimédeszi pont,
amelyre az egész konstrukció épül,  a hihetetlen szuggesztívitású  Krisztik Csaba.  Bámul-
tuk mozgás-virtuózként,  finomságát csodáltuk  a  Poppea dajka-szerepében,  a valaha lá-
tott félszáz Hamlet közül, bizony az övé volt a legszebb halál.  Most rezzenéstelen arccal,  
merev bádogszemekkel, nullára redukált mozgással teremt leírhatatlan feszültséget. Majd-
nem géphangon beszél,  mégis érzékeltetni képes a legapróbb hangsúlyt is,  érthetetlen,
mint a kvantummechanika, de lézersugárként metszi ki a belső végtelen koordinátáit. Ta-
lán a negyedik dimenzióból tévedt közénk,  talán ismeretlen szférák égi küldötte Ő... De-
rékszögű mozgás-rítusok ellenpontjaként, a szereplők néma vonulásában, egyetlen, néma-
ságában eleven,  mozdúlatlanságba nyűgözött,  vakító felkiáltójel !  Jéghideg fehérizzás, a
Titánium hőfokán.

Materlincket alaposan felfriisítette a dramaturg Ungár Juli, szimbolizmusba bújtatott fal-
védő-filozófiája így se lett nemesebb. De kell is ez  Zsótér Sándor-unknak!,  hiszen ŐŐŐ
mindenben meglátja a színházat és meg is tudja csinálni. Legalább is a partitúrát: szerke-
zeti elképzelései tökéletes építményt rejtenek,  Ambrus Mária páratlan érzékenységgel
teremti meg vizuális terét,  a mozgások, gesztusok ellenpontozása, a jelenetek hangsze-
relése támadhatatlan, a tempó fenségesen, mennyei nyúgalommal menetel. Karosszéké-
ben élvezheti Bartókot, aki tud olvasni partitúrából. De a színházban életre kelteni vala-
mit, társulat és színészek nélkül, lehetetlen. Sziszifuszi feladat reménytelenségével küzd
egyedülálló rendezői fenoménunk, süketnéma, béna szereplőkkel, alkalmatlan szereplők-
kel. Kivétel az ismeretlen  Juhász István, aki Kutya-hűséggel követve a rendezői intenci-
ókat,  EGYHANGÚAN intonál,  így hiteles és sallangmentes.  A sokadik x-en túl érik aszú-
vá a lőre:  Halász Judit és Béres Ilona  elegáns dikcióval örvendeztet meg, sőt, még ját-
szik is! A többi: néma csend, rettenetes!!!
Néhány emelkedett pillanatban még így is áttör az alkotó félelmetes víziója. A nézők fel-
emelik a fehér szegfüket:  holt lelkeket jelenítve meg,  a  Vígszínház egyedülállóan gyö-
nyörűséges arany-bársony tere cézári ravatallá bíborul. A meg nem született gyermekek,
/na ezért csak kijár egy bók a belgának.../, opálos jelenéssé fényesednek, áttesző fény-
függönyök ambrusi varázslatában.
Azért csak azt kérjük, ne nézze senki, csak az, esetleg, aki partitúrából élvezi a szimfoni-
kus zenét, akiben az elképzelés csodálata lenyomja a sivár valóságot.
De lesz még Zsótér a KrétaKörben..., Adriennen kívül is van üdvösség.

Megmásztuk az ibseni kásahegyet, a szövegben nem volt sok örömünk. Dialógban jó, de az
üres monológok rettenetesek. Többször bealudtunk, nem is ajánljuk ezt a produkciót nor-
mál-nézőknek,  csak a Kréta- és a Zsótér-fanok jöjjenek.  Mert a hosszúság változatos szín-
házi izgalmakt rejt,  Zsótérnek mindig eszébe jut valami fura  a szituációból,  ötletei meré-
szek és keményen végig is viszi őket.  A Társulat, ez a KirályGyémánt!!! pedig mindent meg
tud csinálni, manótól a bajadérig, Nagy Gömbtől a hagymahéjig, mesét is, natúrt, szürreált,
Életet és Halált. Na meg sivatagot, tengert, erdőt, repülőt... Ebben óriási támasz a jelmez:
Benedek Mari még saját  Himalája-szintjét  is felülmúlta most,  erős gesztusokkal pillanatok
alatt istent, ördögöt, fajdkakast vagy pingvint varázsol elénk. Ambrus Mária  forgószínpada
a rendező jóvoltából lehetetlen dolgok idézésére alkalmas, kihasználása egyedülálló az oly
gyakori alternatív esetlességek idején. A legmeredekebb zenei élményt a tánczban, játék-
ban, egyaránt remeklő  Láng Annamari  brutális hárfaszólója jelenti,  Rába Roland minden
egyes figurája egy megzabolázott atombomba vakító villanása.  Nagy Zsolt egyetlen szárny-
csapással, egyetlen farokcsóválással is meggyőzően hiteles, Csákányi Eszter példás visszafo-
gottsággal bizonyítja, mennyire nélkülözhetőek a katonás manírok. Feltünő volt a világítási
effektusok gazdagsága: milyen csodát lehet tenni egy tucat, színesen pulzáló neon-csővel!
Nem könnyű előadás: a korszerű színház rajongóinak érdemes.  Zsótér újra a régi, a Kréta-
kör pedig egyre jobb. Kölcsönösen feladták a leckét egymásnak, mindketten állták a sarat.

Cilea operája óta nem hallottunk  Adrienne Lecouvrer-ről, aki korának híres tragikája volt,
a bulvársajtót helyettesítő Scribe-pletykaszínmű szerint pedig magánéletileg is jelentős PR-
értékkel bírt.  Zsótérnak volt mersze leporolni a teljesen érdektelen,  bár szakmailag töké-
letesen felépített opuszt,  újra bizonyítva, nem a tartalom,  nem a "mondanivaló" és egyéb
szocreál kritériumok,  hanem kizárólag a Rendező tehetsége döntő egy mű színrevitelénél.
Zsótér Sándor az Erdélyi HelységnévTár-ból is lélegzetállító tragikomédiát tudna csinálni !!!
Most egy polgári iskoladarabból sikerült, amelynek összes karakterét mesterien vázolta fel,
hozta a szituációkat és lehetőséget adott a jelesebbeknek komoly alakításokra.  Természe-
tesen  Börcsök Enikő-t kell első helyen említeni, az Iglic és a Kaukázusi Krétakör felejthe-
tetlen Azdak bírója után most színésznőt játszó színésznő abszurd szerepében mutatta be,
hogyan kell jellemzés híján,  puszta szavakkal izgalmassá tenni a semmit,  szerethetővé egy
képlet-figurát.  Iszonyatos drámai ereje atsüt a hosszadalmas tirádákon, legapróbb gesztu-
sa is titokzatosan bűvölő. De jó is, hogy van Sándorunk, egy ilyen zseni ott punnyadna nél-
küle a Víg poshadt mocsarában... Meglepetés volt  Balog Erika egyszerűségében fenséges
márkinője,  új név és vehemens öröm  Makranczy Zalán, aki az ügyelő szerepét kiváló ka-
rakter-érzékenységgel emelte a cselekmény középpontjába.  Pompás ifjú hős is lehetne,
de azért nem baj, hogy ennyire nagyszerű színész, már most, a kezdet kezdetén.
Felvillanyozva várjuk a Krétakör-ös rendezést, Zsótér színészei végre nem ülnek: ÉLNEK !!!

Örömmel vettük észre, hogy Nagy Kedvencünk kirúgta a széket maga és mások alól, újra
aktív és attraktív módon rendez. Tandori elementáris szépségű, hypermodern ízű Kleist-
fordítása, Ambrus Mária feszt/y/elen csatakörképe, minimális mozgások maximális kifeje-
zőerővel. Izgalmas darab, gyönyörű látvány, energikus elképzelés.
Most csak a színház lelke, a színész hibádzik. Mert ilyen bretli-csapattal, amely híven ké-
pezi le a  Nem.Szín. külső rettenetét, dolgozni nem lehet. Stohl András, Söptei Andrea
és meglepetésünkre  Varga Mária  kivételével, a textushoz méltóan megszólalni sem tud
senki.  T.O. szerepeltetése pedig a szakma és a közönség durva arculcsapása.  Az egész,
úgy, ahogy a darabban is elhangzik: Borzadájjj !!!
Felelősség terheli mindezért a rendezőt is, de ismerve az Őt sujtó körülményeket, most
inkább reménykedve várjuk  munkálkodásának következő állomásait,  olyan  előadásokat,
amelyeket végre már megnézésre is ajánlhatunk majd. Mert Zsótér: újra a régi !!!

Nem az a baj, hogy bénultan ülnek, hiszen ez a statikusság nem ártott a Kaukázusinak, a Vi-
lág feleségei a Trafóban pedig kifejezetten ezért ütött nagyot. De mindkét esetben volt deklamáció, értelmes dikció és főleg, volt mit mondani. Mert  drága   Vörösmartynk meske-
téje nélkülözi az   igazi drámát, ez az előadás meg az elemzést, az átgondolt értelmezést és
az orátorokat:  Bodnár  Erika,  Szacsvay László   és nagy örömünkre végre egy ifjú színész-
palánta:  Keresztes  Tamás kivételével senki sem képes megbirkózni a szövegmondással.
De ezért  nem a színészek hibáztathatók. Csakis szegény  Zsótér?,  aki  körbejárva a színhá-
zakat, kénytelen évente négy-ötöt futószalagon rendezni, ami teljes képtelenség  és az  Ő
igényességével: lehetetlen. Visszasírjuk a  Lángarc-ot, sóvárogjuk az idő előtt féltékenyen
legyilkolt  Periklész-t, várjuk az újabb nagyoperát.  Egek ! Hát miért nem lehet repertoár
a Törpe, vagy a  Szentivánéji  álom ?
Egy igazi kultúrában államosítani kellene a  független rendező-óriásokat,  csak úgy, mint az
alternatív színházak legjobbjait.
Zsótértől meg azt kérjük, bármi is lesz a következő, a jelszó legyen:  ACTION !!!

Több félig sikerült kisérlet után /Esterházy,Iglic,Jóembert keresünk/, Zsótér Sándor megmutatta, hogy teljesen idegen közegben, egy egészen másra szakosodott társulatban is meg tudja valósítani egyedüállóan eredeti, természettörvényként támadhatatlan, szigorú látomásait.Ő az a rendező, aki kérlelhetetlenül ragaszkodik elképzeléseihez és azokat a legkülönfélébb közegekben is érvényesíteni tudja. A jó öreg Bertolt bizony örömében tövig rágcsálja most mennyei szivarját, ebben az előadásban tökéletesen valósult meg az elidegenítési elv, az epikus szerkezet, a figurák bábszerűsége és mégis tomboltak az érzelmi hullámok, de a nézők lelkében. Geometrikus mozgás, riasztó színpadkép, melyből minket néz a kisiskolások kadétegyenruhás kórusa, a nagyszerű Tallér Zsófia operáját énekelve.Az Operaház Gyermekkórusa a továbbiakban is eleven résztvevője a cselekménynek, többek között egy irdatlan szakadék fölötti hídként ívelnek, amelyen a menekülő Gruse szerencsésen átjut, a végkifejletben pedig ők alkotják ama nevezetes krétakört. Ezer apróbb-nagyobb szerepet is formálnak, teljesítményük egyszerűen lenyűgöző !  A színészek példás igyekezettel mondják fel a brechti szentenciákat, de ketten: a szívet melengető  Börcsök Enikő  és a több alakban is /Kormányzóné, Idősebb hölgy, Parasztasszony, Kalmárnő, Sógornő, Anyós, Menekült!!!/  zseniális  Harkányi Endre,  valósan életteli alakításokat nyújtottak. Ez a darab végre megérdemelt szakmai elismerést hoz a Vígszínháznak, köszönet a vezetésnek, hogy a korszerű színjátszásnak is helyet ad.

Nagyon siessünk megnézni ezt a szenzációs előadást, bérleten kívül aligha lesz játszható, bár a törzsközönség meglepő módon megadta magát Zsótér konok agressziójának és úgy tűnt, ha nem is tetszett, de megértésre talált a szokatlan stílus.