A félkarú rablókon a  Három/!/ Jágó játszadozik,  csíkos öltönyük maffiózót sejtet, össze
is verekednek tüstént,  eldöntendő,  melyikük az intrikus bajkeverő.  Felismerjük  Uray
Péter emlékezetes Romeó-jából a címszereplő  Nagy Attilá-t, pankrátor-társai:  Dávid A.
Péter /Mercutio/ és  Szekrényes László /Claudius/. A húszas évekből származó, ötszörö-
sére nagyított  rádió-monstrum mellett  a szürkearcú  Othello és a csábos Desdemona is-
merkedik, már első duettjük koreográfusi-táncosi remeklés. A heveny mozgások kitartott
pozitúrákba csitulnak,  vetődések, forgások, bravúros emelések akasztják meg lélegzetün-
ket. A főszereplők egyéni bemutatása sem késik, a mór magabiztosan áriázik  végtelen fal-
zettekben, a ritmus-alapot a Jágó Trió adja. A velencei patríciuslány piros boxkesztyűvel
sasszézik, profi ütéskombinációkkal küldi padlóra  a gengszter triumvirátust. Sűrűn változ-
nak  Adrian Damian  jelmezei, Othello afrikai pólója külön élmény,  a teljes társulat éne-
kével, dobolásával kísért őserdei tánclecke maga a mámor.
Miért is kellene számon kérni Shakespeare-t, miért kell mondanivalót, "üzenet"-et, politi-
kai /?!?/ áthallásokat keresni,  adva van az ismert történet,  melyet úgy játszik mindenki,
ahogy arra képes,  Verdi avagy Nekrosius sem az avoni hattyú változatát rendezte meg...
Ez itt és most  "fizikai színház", "mozgásszínház", "táncszínház",  vagy amit akartok  - ez a
századunkbeli, kortárs lehetőségek egy változata, egy zseniális változat! - talán nevezzük
egyszerűen: hétbetűs  Színház-nak!
Mihai Măniutiu szövegkönyvét világos koncepciója élteti, fantasztikus játéklehetőséget
teremt színész-táncosainak, akik deklamációban sem maradnak alul,  Uray Péter  konge-
niálisan testükre szabott koreográfiáját pedig  egyedülálló szuggesztióval  jelenítik meg.
Úgy nézzük, ahogy a zenét hallgatjuk, kit érdekel, hogyan lép be a melléktéma, hogyan
indáznak a fúga szólamai, - megéljük, átérezzük, megmerülünk benne!  A virtuóz akroba-
tika éppúgy lenyűgöz, mint az ironizált erotika kifacsart pózai,  a vágy sistergő crescen-
dója,  vagy a düh tajtékos hullámai.  Györgyjakab András  rendíthetetlen tartása, iszo-
nyatos ereje,  robbanékony dinamikája,  párosulva  Györgyjakab Enikő  nem  kevésbé
energikus, hisztérikusan szilaj gesztusaival, félelmetes légmunkájával, a fehérizzás hőfo-
kán, fokozódó feszültségben vezet a tragikus végkifejlet felé.
De előbb még  tele tüdővel fújják fel  a nászágyként szolgáló légpárnát,  a szeretkezés
ütemére pumpával is rásegítenek,  bemutatják az arab Káma Szutra ígéretes pózait, az-
tán békésen heverésznek a lassan leengedő csodapamlagon. A násznép is ismert az  M-
Stúdió régebbi produkcióiból, Polgár Emília, Bajkó László, Nagy Eszter, na meg a les-
ben ólálkodó Jágók tonnányi párnahegyet építenek,  amely végül a szerelmespár mind-
két tagját megfojtja. Az eddig csicsás ajándékcsomagba rejtett  lélegeztetőgép ugyan
meghosszabbítja Desdemona haláltusáját, kattogása zakatoló gyászinduló.
Mihai Măniutiu rendezése,  Uray Péter koreográfiája, a mozgás, a szöveg, a látvány és
a játék koherens egysége  csúcsra járatva mutatja a  Sepsiszentgyörgyi M-Stúdió  tö-
retlen kreativitásának folyvást megújuló erejét.

A környezettudatos bábok kukás-narancs és láthatási zöld színekben hirdetik a szelektív
hulladékgyűjtést, Zián a komoly apafigura, Kopik a bohókás gyermek. Négy feketébe búj-
tatott színész mozgatja őket, beszéd ugyan nincs, de a szájjal képzett hanghatások és a
pazar gesztusnyelv határokon átnyúlva,  mindenki számára érthetővé teszik a darabot. A
pisszegések, köhintések, kippek-koppok mellett a csodálkozó Ah!-ok, elutasító dörmögé-
sek, elégedett brummok alkotják az akusztikai mezőt, ujjongó klasszikus zenével körítve.
Természetesen a látvány az elsődleges,  az animáció  változatos, szellemes, arányos. Zö-
rögnek a kukába mentett fémtárgyak, sörösdoboztól teáskannáig gyűlik a hasznosítható,
a kedves bábokkal együtt örülünk minden újabb zsákmánynak.
A díszlet-pult három gyűjtőedényt tartalmaz, tetején zajlik a cselekmény, rövidesen már
a papír-kacat a célpont.  Zián, az okoskodó felnőtt,  módszeresen nevelgeti a Kopik-gye-
reket, leteremti ügyetlenkedése miatt, közben újrahasznosított papírdarabbal legyezge-
ti hiúságát.  A kislány (reméljük, az...) papírvirágot formáz,  ki is békíti a zord atyát. Min-
degyik bábra  ketten jutnak,  ezáltal mindkét kéz fürgén mozog és a lábak is  életre kel-
nek. Semmi erőltetés, természetes jókedv, egyszerű ötletek, nagyszerű megjelenítés, a
rendezés, a játék magától értetődő közvetlenséggel hatásos.
Műanyag-kacatban aztán nincs hiány,  a kis vörös izével "itt a piros, hol a piros?"-t játsza-
nak, majd lassacskán szoborrá épülnek a színes tárgyak,  ott magasodik középen egy em-
beralak, a haszontalan vackok az emberlétet teszik élhetővé.
Környezeti analfabéták vagyunk:  mindenkinek látni kellene,  nem csak  az avignoni világ-
fesztivál vájtszemű funjainak. Hazafelé bandukolva, megakadt a szemünk egy eldobott ci-
garettás-dobozon.  Óvatosan körülnéztünk, - nagyon ciki az utcán felszedni valamit!, de
aztán hősiesen felkaptuk és sutty a /nem szelektív/ szemétkosárba...                    2012

Peter Handke címkéje korlátlan szabadságot ad a rendezőknek, olyant csinál mindenki,
amilyenre képes.  Máté Gábor a Katonában nagyrészt híven követte a szövegkönyv elő-
írásait,  Bozsik Yvette, cikázó fantáziával, minden ízében önálló, saját művet alkotott.
Visz a vonat Erdélyen át, majd autón közeledünk Gyergyószentmiklós felé, a tüllre vetí-
tett kép mögött  a helybeli lakosok  téblábolnak. A sikertelen öngyilkosság kötele hor-
gász-alkalmatossággá válik,  ám merész váltással  az óceán vizében találjuk magunkat. Cá-
pa rémíti a víz alatti társulatot, amely a veszélyre remek táncképpel reagál.
Egymást érik a frappáns jelenetek,  ötlet-zuhatag,  geg-parádé, színek és jelmezek őrült
kavargása.  Bozsik Yvette-nek egy karkörzés elég, egy fejsimítás, egy ujjakkal tremolózó
"szurikáta"-gesztus:  mindenből tud hatásos koreográfiát varázsolni.  - És micsoda zenék!
Tomboló ritmus, megejtő dallamosság,  román népies,  progresszív rock,  tangó reminisz-
cenciák,  csalhatatlan ízléssel válogatott anyag,  mely mindig adekvát  a vizuális történés-
sel.  Húsz táncos színész, /avagy színész táncos?!?/,  testre szabott feladatok,  koherens
összmunka, de lehetőség az egyéniség megmutatására is.
Szabó Eduárd  szövegben, játékban egyaránt erős, vak ember, tétova bolyongó, csecse-
mőt dédelgető, halmozza a jobbnál-jobb karaktereket.  Bartha Boróka  még a nézőtérre
is kiront, hogy aztán kíváncsiskodó visszatérése után, trillázva balettozzon a vágyott szín-
padon. Gyors öltözéssel  manökenekké szépülő hölgyek tűnnek fel, rövid úton agyonver-
nek egy szeleburdi kíváncsiskodót,/a rendkívül dinamikus  Kőmíves Csongor/,  az esküvő
és a lakodalmi tánc előterében  feketében szólózik  Máthé Annamária,  (talán ő az elha-
gyott szerető?), Vajda Gyöngyvér narancsban-vörösben táncol - énekel elragadóan, hát-
ha még ki is bontja derékig zuhogó fekete haját...
A négy terepruhás kommandós gimnasztikai gesztusokkal harciaskodik, emberek hullanak,
gyermekek születnek, biciklik robognak, szerelmesek válnak. Férfi és nő ruhát cserél, bo-
hóc fintorog, nyüzsög, zsivajog a kavargó tömeg. A látszólagosan véletlenszerű gomolygás
átgondolt komponálást takar,  a viharos tempó ellenére mindig arányos,  esztétikus, gon-
dosan kimunkált. Figurák panoptikuma, gesztusok arzenálja,  amorf és geometrikus formá-
ciók, kimunkált térszerkezetek: ritkán látható, fenomenális tömeg-koreográfia.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház  nagyszerű együttest, irigyelhető hátteret
biztositott az invenciózus munkához,  Bozsik Yvette az utóbbi évek legnagyvonalúbb, leg-
hatásosabb táncszínházi produkcióját teremtette meg.
/Később tudtuk meg, hogy az előfüggönyre-vetítés  végigkíséri az előadást! A technika ör-
döge miatt csak percekig láthattuk. - Még ennél is nagyobb élmény lett volna?!? /

Hímzett mellényben, csizmásan,  hegedülve, gitározva, énekszóval két bukolikus trubadúr
toppan be:  Bandi bácsi és a monodráma nagymestere,  Gál Tamás, aki kalapját a homlo-
kára tolva bele is kezd Petőfi hősi eposzába.
A sziporkázó paródia összes szereplője enszemélyében jelenik meg:  Harangláb, a fondor
lelkületű egyházfi, Csepű Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója, a bé-
ke barátja Bagarja és még sokan mások. Hangját nagy kedvvel igazítja a figurához, mimiká-
ja zseniális,  az Szemérmetes Erzsók 55 éves bájainak hunczfut mosolyával csábítja a diák-
sereget. Mert a nézőtéren, nem kifejezetten  a magyar irodalomért lelkesedő diákok ku-
corognak, kik első szóra be is ugranak bármelyik szerepbe.  A színész fantasztikus kontak-
tusteremtő, varázslóként vonzza a figyelő tekinteteket, a sűrű beletapsolásból kijut a be-
segítő kisiskolásoknak is.
Pipa helyett  gyakran gyújt rá  egy-egy pezsdítő nótára, kelléke a gitáron kívül csupán a
négylábú zsámoly. Halálos biztonsággal poéntíroz,  elsöprő lendülete töretlenül vezet vé-
gig a hősi cselekmény markáns fordulatain. Isteni szórakozás! Így kellene magyart tanulni,
de lehetne mást is... Fejenagy kovácsmester, templomi bezáratása után, a lágyszívű kán-
tor  szerelemféltésből adódó elagyabugyálásáért  kalodába csukatik,  de a mi jókedvünk
szabadon szárnyal a fergeteges élmény után.
Gál Tamás  Petőfijét  minden iskolában játszani kell!  Ne csak a felnőttek élvezzék elké-
pesztő virtuozitását, jusson el a még meglévő, utolsó tanyabokorba is!

Brutális kínzások, otromba vetkőztetés, naturális ordibálás: mérhetetlenül avítt, szánalmas
rendezés gyengíti  Sofi Oksanen  húsba vágó darabját.  Tányérból esznek,  lavórban mosa-
kodnak Gerhard Hauptman modorában, vajon nem találták fel a stilizációt?!?  Közben a Szi-bériába űzött nővér szellemalakja kísért és vidáman ugrálunk az idősíkok között...
A kaposváriak erőteljes jelenléte  sokban ellensúlyozza ezt,  Kelemen József a verőlegény
emberi arcát is képes felmutatni, Sarkadi Kiss  János  pedig nagyívű,  hiteles, igen szépen
kimunkált alakítással lep meg,  Kaszás Gergő  elkínzott mondatai, tétova gesztusai a bezárt-
ság-szindróma jegyeit hordozzák,  híven jeleníti meg  a szabadságvágy és a kötelességtudás
halálos dilemmáját is.
Hogy közepessége ellenére beszélünk erről a produkcióról, annak egy, kardinálisan fontos
oka van. A  Kaposvári Egyetem Színművész Kará-nak végzős növendéke, a  Mohácsi János
vezette osztályban izmosodott Lovas Rozi, aki a főszerepben teljes színészi fegyverzetben
mutatkozik be. Fiatalasszony a megszállt Észtországban, aki árulással menekül meg a depor-
tálástól,  aki elüldözött nővére ellenálló férjét rejtegeti,  miközben szerelmes belé és szö-
késüket készíti elő. Undorodik házastársától, de hát az a szovjet ávó embere, ő teszi lehe-
tővé a kivételezettséget. Drámai erő, konok akarat, a mindent elviselő szívós öntudat eré-
lyes gesztusai jelzik kiugró tehetségét, melyet a tudatos szerepépítés és arányos visszafo-
gottság  tovább erősít. A  Csehov.zip és a  Vízkereszt vizsgaelőadásaiban már eddig is fel-
tűnt, most azonban már a legreményteljesebb pályakezdők sorában köszönthetjük!

A brezsnyevi hetvenes évek átlag-értelmiségi lakása, zsúfolt könyvespolcok, konfekció bú-
torzat, szól a rádió, a televízióban a cári udvartól örökölt balett-giccs tipeg.  Az apa szék-
hez láncolt, bénalábú lányának olvassa fel, ki tudja hányadszor, Shakespeare Vihar-ját. Az
üvegajtó négyszögében  villámok cikáznak, sivít a szél, mennydörgések robaja idézi a hajó-
törés képeit. Prospero telefonon szórja átkait, vitrinbe gyűrve Ariel, az elátkozott tündér
könyörög szabadulásért.
Airida Gintautaite,  Miranda élettelenül csüngő bokái heves pantomimben kelnek életre,
suta artikulációjú hebegése reszelős szirén-hangba modulál, Povilas Budrys, nekivetkőzve,
rövidesen otromba vademberként áll elénk. Porszívója csövével vágyait illusztrálja, letepe-
ri a védekezni képtelen lányt,  szerencsére egy újabb égzengés véget vet a kínos jelenet-
nek.
Ámuló aggodalommal követjük  a cselekményt,  a nagy Korsunovas-tól, a Hamlet,  a Szent-
ivánéji álom és az elképesztő Romeó után,  kicsit furcsa a kétszereplős játék.  Nyomasztó
a naturális díszlet,  valami invenciózusabbat vártunk,  az eredeti ismeretében világosak az
utalások, tiszták a párhuzamok, csak azt nem sejtjük, hová lyukad ki mindez.
A mesteri kidolgozottság, a szorosan komponált tempó, a fénnyel-hanggal kiemelt kiemelt
csomópontokra épülő szerkezet és a két színész nagyszerű játéka azonban lassan feloldja
kételyeinket.  A jambikus sorok szépségéhez  egyre inkább a shakespeari drámaiság is tár-
sul, tombol a gazság, lebeg az érzelem.
Torz dühében Caliban kínozza a térden csúszkáló légi tündért,  hogy aztán vakmerő meta-
morfózissal, az áhított Ferdinand szenvelgő koreográfiájával hódítson. Végre nevetni is tu-
dunk! A feminin mozdulatok, spiccelő pipiskedés humora könnyedén vált az egymásra talá-
lás katartikus poézisébe. Povilas Budrys harmadik szerepe a mozgás-elemek és az artikulá-
ció rendezői elképzelésének tökéletes megvalósítása,  abszolút hitelességű mestermunka.
A színpad varázslója a befejezésben futtatja csúcsra a produkciót:  megelevenedik a kép-
ernyő, az ármányt, a vihart legyőzi a vakító fényű szépség. Miranda tütüben ágaskodik, fo-
rog a Hattyúk tava tánckara előtt,  Csajkovszkij zenéje és a hófehér kavargás nosztalgikus
gyönyöre ragyogja be a világtól elzárt sziget-lét börtönhomályát.
Lehetne giccses, lehetne ironikus is,  de a tolószékben magát színpadra álmodó  Miranda
primadonnai megjelenése fenséges győzelemmé változtatja a koncepciót. A mozgásképte-
lenség börtönéből szabaduló  Airida Gintautaite  a stroboszkóp vibrálásában  hattyúként
szárnyal,  gyönyörűséges gesztusaival koronázva meg  csodálatos alakítását.  Emlékezetes
volt Hermiája a Szentivánéjiben, de mostani hármas bravúrja hatványozottan bizonyítja le-
nyűgöző színészi nagyságát.
A Gyulai Shakespeare Fesztivál idei repertoárja megerősítette előkelő helyét a nemzetkö-
zi mezőnyben, biztos, hogy a jövőben is, egyetlenként az országban, hiteles rálátást ad a
külhoni színjátszás remekléseire.

Szegény Molnár Ferenc gyönyörű szavait elmondják ugyan, nagyjából a másodrendű kőszín-
házak stílusában,  a színészek megbízhatóan közepesek,  igaz, van aki  fojtott torokhangon
beszél, ami nem mindennapi truváj!! A ritmustalanul hömpölygő cselekményt eredeti szelle-
mességek élénkítik.  Jókat köpködnek, akár a mellényzsebbe,  a mankós Mari fél év után is
büszkén biceg a levehetetlen sínnel a lábán, Ficsúr a kukából vacsorázik és a Hollunder fiú
/lány?/ telt keblein onanizál.  A rendezői fantázia eme csodái láttán  nem lepődünk meg a
nyíltszini csirke-nyakazáson, /kivégző-tönk gondosan bekészítve/,  a levesfazékban történő
lábáztatás is könnyed eleganciával fordul  a kiemelt tésztabetét zabálásába. Nem maradhat
el a hajdani  Baal-reminiszcencia sem,  a bűvésztrükkökkel is ügyesen operáló főhős  mit is
tehetne örömében: ugrál egyet ruhátlanul az asztalon.  Julikát is utoléri a balsors,  neki a
szerencsére félhomályos háttérben kell feredőzni ama végzetes bádogkádban.
Egyébként  Pető Kata  ez egyetlen, akinek játékában az emberi mélység, a kitartóan konok
szeretet hiteles vonásait fedezhetjük fel,  akinek játéka  igazi színészi teljesítményként ér-
tékelhető.  A rendezői üresjárat csúcspontja  a felvonásvégi hollywoodi apokalipszis, szem-
besértő reflektorokkal, zuhogó törmelékkel, kísérteties zenével, füsttel-köddel, az utóbbi
persze inkább szellemi. Igaz, ideje volt már felrobbantani  ezt a rozsdaövezeti loftot, mely-
nek száz négyzetméterén az exhintáslegény meghúzza magát.
Láttunk már tőle nagyon jónak ígérkezőt,  sajnos,  ez visszatérés a handabandázó cirkuszi
mutatványokhoz, mache, trükk, blöff: megalázóan csillogó látványpékség.

Antonio legalább 50 éves, pityókásan betámolyog, - hát nem egy Ötvös Andris, de..., de...:
elég megszólalnia, valami áttetszően gyengéd zeneiséggel,  olyan szuggesztív erővel, amely
kecses mozdulataival színezve is  mélységes drámaiságot jelez.  Irfan Mensur  hangtalan je-
lenléte távoli mennydörgés,  radikális megszólalásai  megkerülhetetlenné súlyozzák polgári
eleganciáját.  Homofil pincérek tűnnek fel,  aztán a szintén piperkőc jóbarát, aki könnyel-
műségével elindítja a végzetes történetet.  A színpad néhány állítható pódium, de a ruhák
fenomenálisak: fekete-fehérben, változatos vonalakban bizonyítják a nálunk is honos terve-
ző,  Ignatovics Krisztina  bámulatos képzelőerejét.
Az összhatás nagyságrenddel korszerűbb a hazainál. Egyenes, nyílt deklamáció, a pontos lé-
lektani értelmezésen túl  hasítóan pregnáns játékmód.  Egyszerűségében sokrétű, lendüle-
tében hatásos, könnyedségében gránitkemény. A háttér teljes magasságában nyílva adja a
járást, a színészek önmaguk teljes vállalásával válnak játszó személyekké.
Portiát Dragan Micsanovics ÚR adja,  elkerüli a szokott nőimitátor-sablonokat, komikus fel-
hangjai ellenére  acélos férfiasságban túltesz az izomhősökön.  Szikrázó bravúr, de nem te-
lepszik rá az előadásra. Shylock sajnos, eltűnik, nem tudjuk mit, miért és hogy ki is cselek-
szik Lincoln-szakállas maszkjában. Egon Savin rendezése azonban, ügyesen kerülve az etni-
kai-politikai áthallásokat, nélküle is feszült drámává futtatja fel a befejezést.  Káprázatos a
bírósági jelenet, szenilis dózseforgószéken, lelkes drukkerek a háttérben,  érvek pengevál-
tása az egy font hús körül.  A fináléban győz az emancipáció,  a felszarvazott férfiak alázat-
tal követik kardos aráikat a nász-szobába. /Ezért gondoljuk meg, kinek adunk kölcsönt!/
Az oroszok jobbak, a németek úgy beszélnek, hogy! - , a litvánok mindig erősek, na persze
a románok, lengyelek köztudottan mérföldekkel előttünk... De hogy Szerbiában is ennyivel
modernebb a stílus... - Ébredj magyar színház!!!

Jon Fosse maiabbá szikárította a Krisár Csilla Mária fordításában megszólaló veretes szöve-
get,  de revelációvá  a klasszikus sorokat bevezető,  kísérő, ellenpontozó hangzó anyag te-
szi. No-színházi, a semmibe haló fapergetések, réztányér, csengettyű,  "edényben egy szál
fuvola", - zörejek , sóhajok, zümmögések, hangszer-sikolyok:  Rozs Tamás kongeniális zené-
je a kortárs ütő-arzenál és az emberi hangképzés teljes spektrumát használja. Minden szó
és mondat tovább fűződik az aprólékosan kidolgozott,  gondosan felépített akusztikus uni-
verzumban. A királyi jogarként szolgáló, felfüggesztett lábszárcsont szűkülő körökkel köze-
líti a szintén lengő gongot,  találkozásuk az irányított véletlen  végzetes lélekharangjaként
kondulva vetíti előre a tragédiát. /Vidovszky Autokoncertje nem volt hiába.../
A hangszereket,  a kórus, néha csak egyszavas reagálását,  fantasztikus együttműködéssel
olyan nagyszerű színészek szólaltatják meg,  mint Némedi Árpád, vagy  Sarkadi Kiss János,
példásan igazolva, hogy nem a szöveg hossza méri a színészi nagyságot. A színtér árkában a
népet képviselve,  Nyári Oszkár, Tóth Eleonóra,  Serf Egyed mutat hasonló minőséget, fö-
löttük magasodik a Kórusvezető  Gyuricza István gigantikus sziluettje. Az ő felerősített to-
rokhangjai szinte a tudatalatti mélységekből reccsennek fel,  komor keretbe szorítva a ki-
kerülhetetlen fátum beteljesülését.
Rusznyák Gábor a viszonyulások, a gesztusrendszerek, a térbeli mozgások és az ereszkedő,
süllyedő attribútumok arányos kihasználásával teremti meg a tragédia időbeli egységét. Ak-
tualizálás, belemagyarázás helyett Szophoklész időt állóbb igazságait bontja ki, egyértelmű-
vé téve  a bűn és a bűntelen vétek különbségét.  Nem riad vissza a szó szerinti megfelelte-
téstől:  Csapó Virág  Iokaszté-jét lábánál fogva akasztja fel,  Oidipus  majd' a földhöz vágja
a balsorsot jósló Teiresziászt,  de lényegében mindvégig  a stilizáció kiérlelt eszközeivel él.
Kocsis Pál  robusztus belső energiákkal  jeleníti meg a thébai királyt, lenyűgöző a hitetlen
felismerés perceiben, fehérizzású deklamációval hitelesíti  a drámai csúcspontot. Alakítása
töretlen egységben rajzolja meg  az isteni koncepciós per vétlen áldozatát,  akire úgy vet
árnyat a leselkedő balsors, ahogy bármelyikünket fenyegethet. A Hírnök Szula László jele-
netében beindul konfliktus, amely a Pásztorral folytatott dialógusban kulminál.  A király és
Kelemen József  vad iramban kergetőzik a tenyérnyi párkányon,  végül egymásnak feszül a
két homlok és már az önvakítás sem ígér feloldást.
A kaposváriak nagyszerű együttese összjátékból most is fényesen vizsgázik, Rusznyák Gábor
és  Rozs Tamás alkotását teljes joggal nevezhetnénk  Oidipus-oratórium-nak.

A paravánfalon ajtók, ablakok, a keretekben esetlegesen felbukkanó szereplőket kíváncsi
reflektorfény emeli ki.  Barta Éva  elszántan gimnasztikázó bakfis, aki sehogy sincs megelé-
gedve visszafogottan nőiesedő vonalaival,  a középkorú  Antal Olga  hasonlóan bizonytalan-
kodik össze nem illő ruhadarabjaival. Míg  Vicei Zsolt  az éjjeli műszakból készülődik haza-
felé, a postás reggeli körútjára indul.  Horváth Sebestyén Sándor-é az első adat-monológ:
utcáról utcára, házról-házra sorolja a címeket,  mellékelve  a kézbesítendő tárgyak teljes
választékát. A sofőr-apuka,  Avass Attila  szuicid borotválkozás közben memorizálja aznapi
útvonalát, közben röpdolgozatos délelőttre sminkelő gimnazista lányát eteti-itatja.
Igaz, hogy  Forgács Péter és Faragó Zsuzsa  Thornton Wilder drámájából indult ki, de egy
gyökeresen más, autentikusan mai darabot alkotott. Gondosan rajzolt, jól kiválasztott figu-
rák, ismert helyzetek intim megvilágításban, filmszerű jelenetezés, az epikus sodrás mélyén
rejtőző dráma és poézis.  Minden bizonnyal a társulat sokat tett hozzá  saját élményeiből,
általános és helyi tapasztalataiból.  Nagyidai Gergő  híres verseket skandálva,  nagy költők
sorai mögé rejtőzik,  Illyés Ákos ital-rendelése se vége, se hossza monológgá duzzad. A lo-
boncos haját aprólékosan fésülgető nagykamasz,  Pásztor Pál tükör előtt grimaszolva erősí-
ti önbizalmát, a szerelmi közeledés SMS-taktikáját azonban inkább osztálytársára, a félkata-
ton  Balogh Gábor-ra bízza. Jó ritmusú, frappáns szituációk, melyekben a komikumtól nem
gyengül az életközeli hitelesség.
A produkció gyújtópontjában a narrátor  Szalma Noémi  áll. Néhány szóval eleven kapcso-
latot létesít a közönséggel,  majd briliáns hangváltással, kikiáltóként konferálja be Nyíregy-
háza Emberi Panorámáját. Eligazít, bemutat,kommentál, észrevétlenül visszahúzódik a sötét-
be, hogy aztán egy nagyívű prózai regiszter-áriával kerüljön ismét a középpontba.  Vagy tíz
percig sororlja a város statisztikai adatait,  járdahossztól a születések számáig,  hírességek,
a munkanélküliségi ráta,  a költségvetés,  a bűnözés arányai egyaránt helyet kapnak memo-
technikai bravúrjában. Talán Ő az a színésznő, aki nemsokára majd a telefonkönyvből is ké-
pes lesz káprázatos monodrámát formálni...
Azt is megtudjuk, hány ügyfelet kínlódott végig  Széles Zita és Olt Tamás kecsegtető üzle-
ti ajánlatokat tevő buzgalma,  hány ezerszer tamponálta  a borotva-sebet a gondos feleség
Horváth Réka, egyáltalán: 2021-re ugorván, mekkora számoszlopok tornyosodnak életutunk
mentén.  De "szívünk nem kartoték-adat!": a hajdani gimis szerelmespár már az esküvő tete-
mes problémáival küszködik,  össze is adja őket kedves narrátor-papunk, (csak az érthetet-
len, miért kell kétszer elmondania az ismeretlen felekezet maratoni hosszúságú eskető-szö-
vegét...) A házasfelek hamar halnak:  Molnár Marianna  49 évesen a sírba kerül, bár a túlvi-
lágon,  az ámuló nézőkkel együtt,  őt is furcsa meglepetések várják.  A soraink között elve-
gyülő hazajáró lelkek megengedik neki, hogy egy napra visszatérjen kamaszkorába, mi is át-
lépjük a Holtak Kapuját és a paraván másik oldalán beülünk a 90-es évek kispolgári otthoná-
ba. A szokásos reggeli hajcihő, ahogy a nyitóképben, ablakon bekukkantva láttuk, alul-fölül
a ház, a város többi lakója ébredezik. Gépies, mindennapos rutin: - Senki se néz a másikra:
Soha!!!  A keserű felismerés után csak a temetőbe lehet visszamenekülni, ... a mi esetünk-
ben pedig talán megkísérelni a szembenézést másokkal, magunkkal.
Forgács Péter rendezése,  az együttes és a műszak /világítás!/ fantasztikus összmunkája az
újszerű formák mellett, váratlan szemszögekből mutatott meg tanulságos, átélhető emberi
tartalmakat, igazi kortárs-színházi élményt teremtve.

Végre hozzányúlt valaki a mi  Szent Tehenünkhöz!  Dömötör András ugyan zanzásított belő-
le egy idézet-csokrot /E.T./,  de Mohácsi 80-as évekbeli  Bánk bán-ja óta nem ütöttek ek-
kora rést az ósdi tabuk bástyáján!  Gyarmati Kata és Kokan Mladenovic kamaszos avangárd
szellemben használja kiindulópontnak a madáchi remeket, autentikus színházi produktumot
alkotva.  Nálunk csak Zsótértől láthatunk hasonlót, öröm, hogy az új szelek a déli végekről
is fújnak.
Vörös hurok feszül a nyakára,  de Ádámnak még az öngyilkosság sem sikerül. A kötél vége a
mindent mozgató Lucifer kezében:  ilyen egyszerűen nem lehet  a sorskérdésektől megsza-
badulni.  Kezdődik az időjáték,  a dicsőítő angyalok bólogató kara előtt ősünk oldalbordájá-
ból Barbi-babaként születik meg Éva.  A motívum többször is visszatér,  a párizsi színben né-
pünk szisztematikusan ízekre szaggatja  ellenségeinek babamásait. A jól ismert szövegek fel-
bukkannak ugyan, de a jelenetek karakterét  gazdag invencióval kialakított  teátrális eszkö-
zök adják. A római szín hip-hop orgiává fajul, mulatságos Kámaszutra-pózokkal, a főszereplő-
vé váló kórus attraktív közreműködésével.  Balázs Áron  Ádámja böcsületes helytállással há-
nyódik az emberi létezés poklaiban, a domináns tényező azonban Lucifer démonivá növesz-
tett alakja.  Elor Emina  első megszólalása,  a kissé avitt hanghordozással rémítő,  de hihe-
tetlen szuggesztivitása,  robbanékony lendülete, sistergő energikussága  gyorsan feledteti
az első téves benyomást. Lakkcipősen, Marina Sremac nyurga feketéjében talpig férfi, úgy
játszik Ádámmal és a közönséggel, ahogy neki tetszik.  A Tankréd-jelenetben, áttetsző géz-
fátylakban feszül a vörös keresztre és eszméletlen muzikalitással énekel, szakaszonként vált-
va stílust és hozzá illő hangszínt, musicaltől pop-rockon át a blues-ig. Az "i" betűn vitázó ka-
ratékákat sikerül is megnyugtatnia,  a biciklin kerekező, apácafátylas Évával azonban ő sem
bír.  Ahogy a francia forradalom vérgőzös őrülete is a háttérbe kényszeríti:  "itt nincs szük-
ség az Ördögre..."
Már túl vagyunk a felén, ám az alkotópáros leleménye kifogyhatatlan, páratlan ötleteik ará-
nyos szerkezetben, gondos kidolgozottsággal realizálódnak, koherens egységet építve. Lon-
don: a pénz körül tomboló élettánc forgatagát az esernyőből kicentrifugálódó aranyak jel-
képezik, a falanszter-valóságot a képernyőre meredő, egerüket mániákusan szorongató em-
berkék, akik egytől egyig "Ádám Vagyok"-al mutatkoznak be. A lenyűgöző előadást Történel-
mi Kvíz-műsor tetézi,  az ördögi játszma  Ádám vesztésére játszik. A táblákkal manipulált né-
zők irányított tapsa, nevetése kíséri a híres emberek felismerésének kálváriáját:  Leonardo
bejön, egy alma segítségével Newton is, de már Madách-nál elakad a szufla...  Iszonyatosan
nevetünk elejétől a végéig,  aztán hazafelé felrémlik,  hogy az egész darabot a legmélyebb
tragikomikum teszi védhetetlenül sűrűvé.
Elor Emina  szédületes Lucifere végül elbűvölő vörös estélyiben próbálja az Első Embert el-
csábítani, s bár az,  inkább Éva anyánkat választva, kimenekül a sátáni ölelésből,  - de mi bi-
zony alaposan belezuhanunk...
Az Újvidéki Színház társulata óriási akarattal, példás fegyelemmel, tökéletes egységben va-
lósította meg  a rendkívül munkaigényes koncepciót,  Gyarmati Kata és Kokan Mladenovic
alkotása merész telitalalátként robban be színházi világunkba.

Rettegünk az "improvizációs" produkcióktól, a kreatív színészi gyönyör általában parttalan
üresjáratba fordul.  Ráadásul  itt még darab sincs,  csak a hiábavalóan szidott  mobil-világ,
amely pozitív értelemben forgatta fel életünket.  Máté Gábor,  a Vas-utcában és Zsámbé-
kon beérett tapasztalatait hasznosítva, kemény kézzel kurtította felére a társulat imponá-
ló energiákkal megszült anyagot,  feszes szerkezet változatosságába komponálta, így bizto-
sítva a teljességet mutató, töretlen tempót.  Egyrészt az orvosi rendelő, a kocsma, az ut-
ca helyszínein derülhetünk a mobilozás komikumán, másrészt szinte miniatűr félfelvonáso-
sok képeznek zárt egységeket.
Mészáros Sára  Szabó nénijének szatyrában csilingel a készülék,  de az otthoniakkal folyta-
tott beszélgetés csak  Rétfalvi Tamás, a különféle testnedveit kivizsgáltató ifjonc szolgálat-
kész közreműködésével jöhet létre.  A liftben rekedt, végtelen beszélőkéjű  Görög László
beosztottját dölyfösen alázó nagyfőnökből alázkodik  parancsra makogó törpévé, majd egy
lendülettel emelkedik vissza a kényúri magasságokba.  Fenyő Iván perfekt hitelességgel ad-
ja az amerikás magyart játszó színészt,  ahogy később színészként játssza ragyogóan  a nép-
dalunkat tuc-tuc zenéjével legyűrő nyugati turistát.  Gyönyörű orgánumával bájolog  Bozó
Andrea  "átküldött" dekoltázs-fotóval,  majd call-girli munkavégzés közben kihallgatott, dal-
mos erotikájával segíti  Mészáros Máté öntevékeny orgazmusát, - és hogy tud fecsegni!!!
Villám-váltásokkal, több szerepet játszik mindenki, Kovács Andrea a pállott kórházi zöldtől,
ezüstsuhogón át a lokáli bíborig,  szédületes fantáziával öltöztet,  miközben jottányit sem
mozdul el a realitás talajáról. A Jolly Joker fregoli-ember,  Ötvös András mentős-zubbonyá-
nak vöröséből pincérkötényére már csak csíkok jutnak,  felszolgálói némaságát viszont éle-
sen ellenpontozza  tajtékzó gárdista-magyarsága.  Homopubiként decens és lányos,  annál
keményebb a rapperi tombolásban.  Máthé Zsolt brechti szövegével,  brake-táncosok gyű-
rűjében, a gengszter-eleganciájú Rétfalvi Tamás szólójával, ez a mobil-song az első, de ko-
rántsem utolsó zenei csúcspont...
Nem győzzük már a hahotát, a lakógyűlési képben csak nagy nehezen tudjuk a párhuzamos
történések összes poénját fogni.  Óriási játékkedv, pazar összjáték:  végül is minden egyes
színész nevét háromszor kellene leírni! Vajda Milán a meccs-nézés és a mobil-gügyögés di-
chotómiájában vergődik,  Hüse Csaba  biciklis sisakját eldobva,  telefon-doktorként  vígasz-
talja elérhetetlen gyermekét. "Szilvásváradon leszállt az éj", az SMS-költészet remekét pszi-
chológusi ravaszsággal értelmezi a szilaj deklamációjú Fekete Györgyi, Járó Zsuzsá-val pár-
ban pedig szívszorító énekkel sírja vissza a régi szép időket: "hová lett a tavalyi drót..."
Kaszás Gergő  sem érti, miért nem szuperál a bedobós készülék,  az ő játéka olyan rubátó,
melyben a kitartott csöndek fermátái koronázzák meg színpadi jelenlétének csodáját. Bús
nótáját hallva: a hideg futkos az ember mája táján...
Fenyő Iván patkánystíl mobil-dílerének, nagystílű pénzeszsák-maffiózójának alpári alteregó-
ja az utcák késes garázdája,  Bányai Miklós a gátlástalan lazaság pantomimjét rajzolja meg,
artisztikus fürgesége átütően érvényesül a táncos fináléban is.  Mert a végén,  Túri Lajos
dinamikus koreográfiájában  az egész együttes döngöli  a tuci-zene vadító ritmusát,  felejt-
hetetlen mozgóképpel tetézve a káprázatos produkciót.

Bevalljuk, képtelenek voltunk követni ama levél összekuszált útját, fogalmunk sincs az ármá-
nyos fondorlatok mikéntjéről,  így viszont teljes erőbedobással élvezhettük a mohácsis szö-
vegek káprázatos tűzijátékát.  Végenincs lelemény, a szófacsarás kiérlelt taktikája, áradnak
a gegek és poénok,  - csak azt bánja  a letaglózott néző,  hogy egyet is alig tud megjegyez-
ni, pedig akármelyik szállóigévé válhatna.
A kétszárnyú ajtó a lelkes műszak fotocella-reflexeivel nyílik, akárki jön is be, biztosak lehe-
tünk egy újabb humorforrás érkezésében.  A bombardon bömbölő basszusa fölött a táncos-
testű  Kovács Márton  trombita-hegedűje szólózik, a kontrapunkt mellett az éteri üveghan-
gokat  Rozs Tamás, immár öblös réztölcsérrel ékesített bot-bőgője adja. Hol a színfalak mö-
gül, hol a színpad változatos pontjain játszik a zenekar, hangzatai nem csak tagolják, kísérik
a történéseket, de igen gyakran kommentálják is.
A Nagy Mozgató most is a megszokhatatlanul szuggesztív  Kovács Zsolt,  az ő polgármestere
féktelen dinamizmussal, heves ágálással uralja a városkát és a színt egyaránt. Egyetlen hang-
súllyal helyre tesz  egy szituációt,  egyetlen kaszáló mozdulattal lefejezi az ellenzéket, - ál-
lórajtból átsprintel balról-jobbra,  de merev vigyázzban is bejátssza a teljes teret. Nehéz a
dolga  Pál András  pantallós rendőrfőnökének, mitugrálsz beosztottja,  Urbán Tibor  ragyo-
gó alakításában az összes viccet elhalássza előle. Ez a kisközeg agyafúrtan alkalmazkodó, mi-
közben pimasz, életrevaló, kedvesen groteszk, akinek minden jelenését felfokozott izgalom-
mal várjuk.  Marcz Fruzsina hiszterikájának karcos ereje azonnal feltűnik, tömény dicséret
illeti  Szabó Vera  majdnem-képviselőnőjét: az ifjú színésznő  Ottlik Ádám társaságában ko-
reografált pipiskedéssel  mozog,  egész színpadi jelenléte és kortesbeszéde pedig reményt-
keltő tehetségről árulkodik.
Az aprólékosan kidolgozott szóbeliség, a látszólag töredezett cselekmény  mennyei ellenté-
telezései a fantasztikus kórus-képek. A teljes együttes éneklése csodálatos egységet alkot,
úgy szól,  mintha a Dóm orgonájának sípjaiban  emberi hangszálak rezegnének. A trikolórok
kibomlanak, dákó-román szívünk szaggatva dobol,  nacionál-paródia helyett azonban inkább
a lélek szárnyalását érezzük, az igazi színházi élmény albatrosz-röptét.
Mohácsi János rendezése a fékeveszett mulatság mellett  a napjainkra való reagálás élessé-
gével is felvértezte Caragiale darabját,  a pécsi társulat káprázatos teljesítménye pedig azt
mutatja, milyen óriási értékeket képes felszínre hozni egy ilyen nagyformátumú vezető.

A színészek jó ötletei mindig beépülnek az előadásba, csak erre építeni és ezt hangzatosan
közös "improvizációs" módszerként kezelni,  nálunk igen elterjedt, közveszélyes alibi, amely
a rendezői koncepció hiányát takarja. de lehet ezt hitelesen is csinálni!
A kitűnő drámaíró  Gianina Carbunariu  /Stop the tempo/, az 1990-es marosvásárhelyi ször-
nyűségeket átélők és a mai fiatalabb visszaemlékezők elbeszéléseiből  eredezteti alkotását,
a motívumokból, történetekből drámai jeleneteket formál, amelyeket erőteljesen körvona-
lazott figurák keltenek életre. A képek sora gondosan komponált, ahogy a textus is tökéle-
tesen kidolgozott, így nagyszerű játéklehetőséget biztosít a több szerepet is formáló tíz ak-
tornak. Az ifjú drámaíró-csillag rendezőként  kemény kézzel fogta össze a kétnyelvű társula-
tot, arányosan, személyre szabottan osztotta el a szerepeket, a szituációk gondos felépíté-
sével, a tempó muzikális váltásaival végig csúcson tartja a töretlen feszültséget.
Közös focizásból hazafelé tartó  román-magyar csoport, meglátva egy husángokat harciasan
forgató tüntető-csapatot, rettegve bújik össze: magyarok vagy románok közelednek-e? "Ne
szólalj meg tört románságoddal,  inkább "'bozgorozz", vagy,  ha a másik tábor támad, csak a
magyarok beszéljenek..." bíztatják egymást:  egyből a véres abszurd  kellős közepébe csöp-
penünk. - Két holland segélyszállítmányozó férfi emlékezik vissza, hogy mentettek meg egy
magyar párt üldözőik elől,  Rolando Matsangos és  Bányai Kelemen Barna ékes angolsággal
fényezi hőstettét, a felidézett esemény brutális valósága  meghazudtolja őket,  bennünket
is inkább a menekülők halálfélelme szorongat.
Azokban a napokban, egy magyar család Sárika /Berekméri Katalin/ születésnapját ünnepli.
Váratlanul toppan be két román házaspár, akikkel évek óta jó szomszédságban élnek, a tár-
saságot  egy Budapestről érkezett színészpár egészíti ki.  Finom a torta, fogy az itóka, de a
levegőben vibrál a jó modor álcázta etnikai feszültség. Az arisztokratikus nevű pesti színész-
nő,  Tompa Klára  magyar népdalt bájolog, férje irredenta verset skandál,  a román vendé-
gek gyanakvását a sógornő hevenyészett /félre/fordítása altatja el, később mégis majdnem
összeugrik a két tábor. A román nők /Paula Gherghe és Mădălina Ghitescu/ a nyelvi korlá-
taik ellenére  igen jól megértetik egymást  a mieinkkel,  a kártyaparti során a részegségből
ocsúdó testvéröccs,  Sebestyén Aba  azonban a sapkás  Radu Iacoban-ban  a halálos össze-
csapások egyik hangadóját ismeri fel,  az eddig mindenkit csitítgató házigazda,  az óriáster-
metű  Korpos András  pedig mint Molotov-koktélt dobáló alkalmi hős lepleződik le.
Mindenki tettes és áldozat egyszerre, mert a bűnös a hatalmi manipuláció, az irredenta so-
viniznus,  nacionalista demagógia mindkét oldalon.  Gianina Carbunariu  szigorú egyensúlyt
tart, nem igazságot oszt,  hanem a történések  emberi vetületét keresi.  Összevegyülnek a
nemzeti karakterek,  /hiszen ilyesmi egyáltalán nem létezik!/,  csupán a különböző értelmi,
szellemi, neveltetési szint határozza meg az tudati-érzelmi reakciókat, teljesen függetlenül
az állampolgárságtól.  Román vagy magyar színész? - a többnyelvűek okán sokszor ki sem de-
rül..., ők a hihetetlen intenzitással, elsöprő szuggesztióval játszó együttesből is kiemelked-
nek.  Sebestyén Aba az elmagyarosodott román rock-zenész,  Rolando Matsangos az oxfor-
di angolságú segélyszállító,  Bányai Kelemen Barna  egy tősgyökeres román ember megjele-
nítésével légiesíti a nyelvi határokat,  Cristina Toma  pedig angolul, franciául,  magyarul és
románul összegezi a látottakat.  A szemek most ránk szegeződnek: ... és ti?  Mit gondoltok?
 Mi a véleményetek?
A felelet belénk szorul,  de a félelmetesen nagyszerű előadás kérdéseitől nehéz lesz szaba-
dulni: - reméljük, egyszer mindannyian megtaláljuk a helyes válaszokat.

A Ben Jonson Alkimistá-jára alapozott  "Who the fuck is  Lady Domina?",  melyet az Ódry
Színpadon láthattunk négy szereplőre zanzásított darabként, a frenetikus előadás ellenére
nem adhatott választ a címbéli kérdésre, mivel a Lady nem is vett részt a játékban... Az an-
gol vendégcsapat  a  Londonban élő  rendező és az akkori dalszövegeket jegyző  Galambos
Attila átdolgozásában mutatta be, a királyt és titkos ügynökét is felfedő változatot.
Bella Máté  zenéje,  amely kortárs-zenei invenciójával messze túlmutat a szokásos musical-
szerűségen,  nagyobb együttesre hangszerelve sem vesztette el  hatásos eredetiségét,  az
üres színpad pedig felerősítette  a gesztusok helyett inkább  a szövegre építő színészi játé-
kot. Colin Appleby rezzenéstelenül deklamál, két szerepét, Lord Mammon és a kereskedő
 Shylock slemil figuráját  csak a kérdőn félrehajló fejtartás különbözteti meg,  a nem köny-
nyű dalbetéteket is kimunkált professzionalizmussal énekli. Fürge komikum jellemzi Duncan
Wilkins alakítását  a minden rosszra kapható szolga szerepében, párja,  Barbara Zemper is
kitűnő, énekben, játékban egyaránt. Az angol színészeket végtelen önbizalom és biztonság-
érzet élteti:  míg nálunk rengeteg a mütyűrözés, felesleges mozzanat,  aprólékos őtletelés,
ők kiállnak és mondják...  Suda Balázs Róbert  rendezése ki is használja ezt,  frappáns a stí-
lus, vágtat a tempó,  egyszerű kiperdüléssel végződik egy jelenet,  míg hátul már indul is a
következő.  Néhány vetített kép mélyíti  a perspektívát, a jelmezek is szikáran dísztelenek,
racionális fényváltások tagolják a sok kis jelenetből épülő cselekményt.
A budapesti előadás hősei,  az eredeti gárdába rövid idő alatt  szervesen beépülő,  egyen-
rangú teljesítményt felmutató beugrók.  A Jakab királyt megszemélyesítő  nigériai színészt
Galambos Attila, tökéletes illúziót keltve, helyettesítette a feminin uralkodó alakjában. A
színművészetis produkcióban is  Fekete Linda  játszotta Hootie-t, a német kurtizánt,  bri-
liáns szólója most is lehengerlő,  Lady Mammon-ként pedig  a nimfomán arisztrokata hölgy
sokszínű személyiségét rajzolja meg.  Házasságában megalázott, féltékenység tépázza, igazi
érzelmi beteljesülést csak a csúcspontot jelentő sapphói duettben remélhet: mozgásban,
énekben, gesztusban erőteljesen megfogott karakter.  Az energikus sugárzású ifjú színész-
nő külön érdeme, hogy a főúri hanghordozás kontrasztjaként, az alpári kéjlány germán ak-
centusát is képes visszaadni. Alig hittük el, hogy a számunkra végre lelepleződő Lady Domi-
nát sem  Adam Ganne  játszotta eredetileg.  A nagy shakespeare-színészeket idéző káprá-
zatos dikció, a női mivolt finom virtuozitású érzékeltetése, lenyűgözően muzikális orgánum
feledhetetlen élménnyé fokozza színpadi jelenlétét.  Csak remélhetjük, hogy karizmatikus
egyéniségét egyszer majd tragikus hősként is megcsodálhatjuk...
Reneszánsz darabból zenés komédia, angolul és Angliában:  Suda Balázs Róbert merész vál-
lalkozását megérdemelt siker kíséri, a nagyszerű együttest látni pedig tanulságos és példa-
mutató élmény.

Carmencita Broiboui  hullámosra domborított, krómozott acéllemezei baljós fényeket vet-
nek a színpadra,  kíváncsiságunk azonnal felizzik,  hát még ha sejtenénk, hogy vöröslő tra-
verzekből épített acéloszlopokat rejtenek, melyek mozgékony térelemként, a tragédia vál-
tozatos környezetét adják. Az iszonyatos hevességgel mozgó Tybalt tűnik fel,  Szekrényes
László  alakításában köpcös termetét kompenzálja embertelen agresszióval. Még apjával is
szembeszáll,  a délceg  Fehérvári Péter-rel  csap össze villámgyors mozgáskombinációkban.
Uray Péter  dramatikus koreográfiája lenyűgöző:  minden mozzanatát  soha nem látottnak
véljük, annyira eredetien, újszerűen komponálja meg az egymásnak feszülő indulatokat. A
táncosok? színészek?...: - talán színész-táncosok maximális technikával és százszázalékos át-
léssel, szöveg nélkül is  tökéletesen jelenítik meg a szituációkat.  Csak a nagyszerűen válo-
gatott zene segíti őket, Capulet és neje,  Nagy Eszter  észbontó tangó-variációkkal nyitja
a báli jelenetet, melynek vérforraló közegében virágzik ki a fiatalok szerelme.  Minden pár
a buján artisztikus táncot járja,  Júlia és Romeó,  a gyönyörűségesen visszatartott, tétova
közeledés után,  az első csókban talál egymásra.  Magyarosi Imola  ártatlanul érzéki, szép-
sége költői, mozgása megelevenedett zene.  Romeó,  Nagy Attila  kicsit tanácstalan majd-
nem kamasz,  mimikája legapróbb lelki rezdülését is jelzi,  - ők ketten úgy játszanak, hogy
szinte elfelejtjük,  hogy közben mennyire pokolian nehéz és összetett koreográfiát valósi--
tanak meg. A robbanékony emelések, az összefonódó testek virtuóz alakzatai, a vágy és a
gyengédség míves gesztusai olyan lendületben, hogy felocsúdni sincs idő s máris a halálos
párbajok szemtanúi leszünk.  Dávid Attila Péter  Mercutióként halálba hanyatlik, mereve-
dő testét Romeó úgy emeli az égnek, ahogy barátja az ő szerelembe feszült lábaival tette
néhány órával ezelőtt. A Tybalttal való párbaj az egymásnak csapódó rácsok között ér vé-
get, a vérvörös vasvázak koporsófedélként csattannak össze.  A tetszhalott Júlia kiterítve,
fölötte a Dajka  /Polgár Emília/,  Párisz  /Györgyjakab András/ és a szülők kvartettje ját-
ssza el a gyász Rodin-i szoborcsoportját. Zseniális jelenet! Egyenként és párokba verődve,
összeborulva és görcsösen egymásba kapaszkodva,  elképesztő szuggesztivitással, fájdalom-
ba torzult arccal élik át  a megérthetetlent.  A kripta-képben az állványokon  tetemek he-
vernek zöldes homályban,  megelevenednek,  átadva helyüket  a haldokló szerelmeseknek.
Összezárnak a mozgó fémfalak és elénk sorjázik az a Kilenc Ember, aki a dráma és a poézis,
a színjátszás és a mozgásművészet ritka csodájával ajándékozott meg.
Mikor láthatjuk Őket a Tánc és a Színház Fesztivál-ünnepein?

A Romeóhoz képest kevesebb tánc,  kevesebb párbaj,  kevesebb szerelem. A sírásó  Bajkó
László pemzlijével sepregeti a királyi koporsó körül a földet,  a királynő ezüstszürke fátyol-
ba burkolózva gyászol, de mihamar eldobja azt, hogy  Carmencita Brojboiu borvörös csoda-
estélyijében mulatozzon  a gyilkos fivérrel.  Kettősük alpárian groteszk,  némi italozás után
börleszkízű fetrengésbe torkollik.  De a párducmozgású Gertrud:  Polgár Emilia, miközben
félig az alázatba fulladt udvarmestert is elcsábítja,  az élveteg domina hiteles portréját raj-
zolja meg. Polonius szerepében  Nagy Attila  a végtelenségig alkalmazkodó szolgalélek, ott-
hon meg kimért okoskodó, emlékezetes alakítása kimunkált fegyelmezettségével tűnik ki. A
dán királyfi képe kissé elhalványul az udvar kicsapongó közegében, töprengő vívódásai nem
jelennek meg vizuális jelekben, nem szerencsés, hogy csak monológjai tudatnak minderről.
Dávid Attila Péter és az Oféliát játszó  Györgyjakab Enikő  kettősei a hamvába holt szere-
lem kifejezői, félig megvalósuló mozdulat-láncok.  Fehérvári Péter  villámgyors mozgású, di-
namikus szilajságú  Laertes, de mint bumfordian sete-suta Guildenstern is nagyszerű. A két
színész viharos tempójú párbaja után, dermesztő kontraszt a halálba görnyedt, térdelő te-
temek képe. A legnagyobb alakítás  Szekrényes László  Claudiusa. A koporsóra nem szórja
a földet, lapáttal dönti, a halotti torból nászlakomává viduló mulatozásban elsöprő energiá-
val komédiázik, robusztos alkatánál  csak hevessége erősebb. Gátlástalan és célratörő, nő-
jét és a férfipartnereket egyaránt pehelyként dobálja, az imajelenetet katartikus csúcsra
emeli. Vad megbánással dobja magát hátsó hídba, csak úgy koppan busa koponyája, tíz kö-
römmel kaparja a padlót, sunyi megbánással pillog az ég felé.  Az igazságosztó tőr elől, kö-
nyörgő mozdulattal hanyatlik a földre, de még halálában is megőrzi karizmatikus nagyságát.
A finoman visszatartott, lekerekített mozgások  a no-színházat, a pekingi operát idézik, az
a tény is,  hogy így olyan darabokat lehet  színpadra állítani,  amelyeknek történetét min-
den néző ismeri.
Uray Péter társulatépítő pedagógiai munkája,  az átgondolt gesztusrendszer és az autenti-
kus koreográfia a kiugrás lehetőségét hozta meg a Sepsiszentgyörgyi M Stúdió nagyszerű
együttesének.

A forgón egy szegényes fagylaltszinekbe függönyözött körhinta-henger áll,  revü-lámpafür-
tökkel ékesítve: a csupasz színpadon ez lesz az egyetlen díszletelem, amely egyaránt alkal-
mas a galíciai, schetlbeli ház belsejének s a New Yorki fényes környezet megjelenítésére.
Bert Neumann munkája ugyanazt a visszafogott,  antihatásvadász szemléletet tükrözi, mint
az előadás egységes stílusa.  Johan Simons  rendezése nem ismeri a fortissimót, de még a
forte kitöréseket is alig, alsó középhangon játszatja  a színészeket, ahogy a zeneszerző is,
még a duhajkodó kozákkórus " amuri partizán"-dalánál  sem tolja rá a hangerőt. Gesztusok,
mozgások sincsenek túlzottan,  az egyetlen lehetőség  az a hihetetlenül koncetrált dekla-
máció, amely átélt erőteljességével,  áradó lendületével  tökéletesen helyettesíti a külső-
séges elemeket. Ahogy a Mendel Singert, a "kis zsidót" játszó,  zseniális André Jung "csak"
elmondja a történéseket, a helyzetét, a lelkiállapotát,  az megmagyarázhatatlanul hatásos,
pedig "csak"  mesterien recitált monologizálás!  A Faust, a Mester és Margarita, de még az
unalomba fulladt Jellinek-darab előadásain is  megcsodált káprázatos képzettség, a szómá-
gia fantasztikus tobzódása, amely a német színjátszási stílus legnagyobb erénye, most is el-
lenállhatatlan szuggesztióval érvényesül.  Természetesen a fizikai, a pantomimikus profesz-
szionalizmus sem hiányzik. Az expozícióban  Sylvana Krappatsch, az epilepsziás fiút megsze-
mélyesitő fenomenális színésznő  olyan koreográfiát produkál  a világot jelentő deszkákon,
amelyet a mímes-táncos szakma legnagyobbjai is megirigyelhetnének. (Akkor még majdnem
néma,  leszámítva a ritka "Mama" nyögéseket,  - a végjátékban aztán orátori képességeit is
megcsodáljuk majd). A háttérzene nem az obligát klezmer,  legfeljebb annak avatott zene-
szerzői imitációja, ahogy a háborút, az újvilági örömmámort érzékeltető hangkulissza is az.
Nem találkozunk pro és kontra zsidózással sem,  egy emberi történetet látunk,  a maga tá-
gasabb általánosíthatóságában.  Wiebke Puls, a színesebb életre és főleg minél több férfi-
ra vágyó, egy kissé szintén idegkárosult hisztérika szerepében, arányos eszközökkel, mégis
kirobbanó energikussággal állítja elénk  a szintén tragikus vég felé tartó  Singer-lányt. De
felsorolhatnánk nyugodt szívvel a teljes színlapot, a két-három szerepet abszolváló férfiak
egyenrangú teljesítménnyel biztosítják a színvonal töretlen egységét.
Nem tévesztendő össze  az amerikai  Philip Roth-tal,  Joseph Roth  élt a Monarchia és az
orosz cár birodalmának távoli, galíciai csücskében,  belülről ismerte az ábrázolt világot és
a kivándorlás körülményeit is.  Johan Simons  rendezése fölényes tárgy- és emberismeret-
tel, a kortárs német színházkultúra,  számunkra távoli fároszként pislákoló bámulatos szint-
jén alkotta meg kivételes remeklését,  amelyben múlhatatlan érdeme volt  a félelmetesen
grandiózus mümcheni társulatnak.  Köszönet a Nemzetközi Színházi Fesztiválnak, hogy any-
nyi balfogás ellensúlyaként, ilyen produkció meghívásával tette rangossá a sorozatot.

Híre jócskán megelőzte,  kár, hogy nem egy igazi  Luk Perceval  remeklést láthattunk. A
gengszter-klánból államfői dinasztiává emelkedett Kennedy-ek doku-története legfeljebb
hangjáték, vagy még inkább tartalmas olvasnivaló lenne. Szituáció, konfliktus, karakterek
nincsenek, csak sztorik, személyiségrajzok, botrány-krónikák, tragédia-csámcsogások. Kit
érdekel?!?  Story Magazin színvonal,  amelyben a napi orgazmusok, köztörvényes stiklik áll-
nak az érdeklődés középpontjában. Szörnyű ez a família! Bolsevik-pártfegyelem, az alapi-
tó atya  diktátori teljhatalma jellemzi,  alkoholcsempészéssel,  csalárd tőzsdeügyletekkel
összeharácsolt milliárdok, kokain- avagy karrier-mámorba hajszolt gyerekek. A rendező li-
la fantazmagóriája a John Kennedy gyilkosságról,  miszerint,  mivel "mindent elért az élet-
ben, már csak a halál hiányzott...", eszement butaság, hiszen szegény "Jack" minden reg-
gel iszonyatos hátfájásra ébredt, amelyet csak a napi több adag amfetamin enyhített, há-
zassága  atyai kényszer volt,  az őrült csajozás és az államvezetés túlfeszültsége  emésztő
stresszbe hajszolta...: - na kösz!
Ami a színpadon történik, az mindennek ellenére igazi csoda.  A zseniális rendező egy las-
san köröző forgószínpaddal,  egy fantasztikus rock-gitárossal és  a hamburgi Thália tucat-
nyi színész-fenoménjával,  négy órát át képes  a feszült érdeklődés szintjét  fenntartani.
Pedig "csak" mondják a szöveget,  "csak" játszanak néha egy kicsit,  - de hogyan!!!  Ilyen
deklamációt talán csak az orosz és a német színházban hallhatunk, ilyen sokoldalúan kép-
zett aktorok is ritkák.  /A 17 évig terhes nagymama  angolspárgában kering,  a kakaskodó
kamasz-John egy verekedés folytán vízszintes orsóban forogva, háromszor pattan vissza a
földről,  - ekkorát a cirkuszi akrobaták  sem szoktak esni.../  Színlap híján megpróbálunk
néhány szereplőt, szimpla leírással azonosítani. A későbbi szülő-gép és piár-mama "Rose!",
bődületes szuggesztivitással, apró fejrázásokkal vezeti be magát, Joe senior életpályáját
egy hihetetlenül értelmes,  de amellett villódzó mozgáskészségű  színész mutatja be,  az
első filmcsillag-szerető, Gloria Swanson és a leghíresebb,  Marylin Monroe megszemélye-
sítői is felejthetetlenek.  Sajnálattal jelentjük,  hogy ebbe a csapatba  egyetlen magyar
színész sem fért volna be... És ott van még Patricia,  a kezelhetetlenül szabados energia-
bomba és az a jól megtermett, kopasz férfi, akit számos szerepe mellett főleg családi jó-
barátként láthatunk,  aki úgy énekli a bluest,  mintha a  Mississippi deltájában született
volna.
Ámultunk, irigykedtünk, de főleg értetlenkedtünk:  miért nem az Othello-t avagy Gorkij:
Nap fiai-nak előadását hívták meg  a gazdag Luk Perceval-i repertoárból?!?  /Talán a hoz-
záértés hiánya, na meg a Kennedy jó húzónév.../

"Őrizve járjanak AZ őrültEN nagyok"- módosítottuk a shakespeari szállóigét, bizony, a Nagy
Korsunovas-nak is jót tett volna  egy szigorú dramaturgiai felügyelet... Bántó előjelek buk-
kantak fel:  stoplámpaorrú négylábú,  gigászi méretű egér-báb, - de ettől eltekintve, a szí-
nész-jelenetig  gyönyörűségesen működött  a Szentivánéjiben, Romeóban csodált Mester
színháza.  Sok majdnem ismeretlen, soha el nem játszott mondat is elhangzott, az ellenté-
telezés azonban katasztrofális összeomláshoz vezetett: a temetéstől kezdve szinte a teljes
befejezést érthetetlenné csonkította, keserű szájízt hagyva az addigi mámor után. A Ham-
letet nem ismerő nézőnek fogalma sem lehetett, mi is történik a végén...
Na de addig...!  "Ki vagy Te?" - a szereplők suttogása önemésztő kiáltássá fokozódik az egy-
személyes, mobil sminkasztalok tükrébe meredve,  melyek aztán jelenetről jelenetre, száz-
féle alakzatba rendezve módosítják a játékteret.  Dainius Gavenonis, a Romeó arisztrokra-
ta Páris grófja, duplán remekel: a bűntudatos Claudius és a meggyilkolt király szellemének
alakjában.  A felejthetetlen Capulet,  Vaidotas Martinatis, mobiltelefonján fia barátjának
zengi erkölcsnemesítő szózatát, vasalás közben pedig Ophéliát okítja ildomos viselkedésre,
későbbi nagymonológját azonban,  a közönség felé fordulva,  olyan magyaros, mütyürkéző
manírokkal gyengíti. Idősebb a dán királyfi a szokottnál, szélsőséges érzelmi kitöréseit erő-
teljes mozgással, átütő orgánummal hitelesíti  Darius Meskaukas  stílusa éppen csak hogy
beleillik a korsunovasi stílusba,  de arról nem tehet, hogy a nagymonológot  a fináléban is
el kell harsognia... Ezen apró zavarok ellenére  rendkívüli eredetiességgel komponált jele-
netek sorjáznak:  a Király imája a tükrös asztalok cellafalai közé szorul,  később Ophelia a
peremükön egyensúlyoz kötéltáncosként végig, míg  Nele Savicenko, a hihetetlen drámai
erejű Királynő, megelőlegezve recitálja vízbe fulladását.  Az egérfogó-képben a spanyolgal-
lérba öltözött aktorok egyszerre játsszák a Színészeket és az udvari Nézőket,  Claudius né-
zi, hogyan gyilkolja meg bátyját, akit itt Ő játszik... A leleplezés őrjöngő mámorában vérvö-
rös papírkendők hullanak alá, tömeghalált sejtetve  egyaránt tapadnak a bűnösök és az ál-
dozatok arcára: számunkra ez volt a katartikus vég! - utána már csak érthetetlen katyvasz
következett.  De még a totális zűrzavar lehangoló rettenetén is átsütött  Rasa Samuolyte
Opheliájának hipnotikus szuggesztivitása, deklamációjának intenzív sodra,  játékának, még
ebből a félelmetes együttesből is kiemelkedő, karizmatikus energiája.
Az eddigi mérleg: két remekmű: a Szentivánéji álom és a Romeó, meg ez a 90 százalékos...
Nekünk legyen mondva: töretlen érdeklődéssel várjuk  a Vilniusi CsodaSzínház minél előb-
bi, újabb vendégjátékát.

Sokáig  emlékezetes  marad  Háy János  pengeéles darabjának  debreceni  ősbemutatója,
Pinczési István rendezése, a címszerepben  Maday Gábor-ral.  Palackposta a mélyvilágból,
a bérmunka zselléreinek életéről, ahol annyira nincsenek képzettségi elvárások, hogy még
egy autista is egyenértékű.  Sárkány Sándor katorga-arénájában  úgy járnak körbe a mun-
kások, mint a nyomtató ló, talán fizikai erejükre sincs már szükség,  elég a jelenlét, ahogy
a Gézagyerek is csak ül ott fönn, "mint az Isten" és nézi-nézi a tovagördülő köveket. A dísz-
lettervező és   Bérczes László  rendezés a látvány bezártságával,  melynek tengelye a csa-
ládi konyha sakktábla-padlója, erőteljes felütéssel indítja a darabot, míg a falubeliek, a ve-
gyesbolt és a kőbánya főnöksége fenn,  a nézők háta mögött zárja a kört.  Csernik Árpád
és Mess Attila két melósa zsigeri szuggesztivitású karakter-duó, a Lajos /bácsi/ férfiasnak
látszó, túlsúlyos alkoholizálása tökéletes kettőst alkot Herda Pityu szekundáló alkalmazko-
dásával. Félelmetes alakításuk egy,  színpadainkon legfeljebb komikus epizódokban felbuk-
kanó embertömeg  Tar Sándor-i karakter-rajza.  A szegénysors, az anyasors emblematikus
figuráját formálja meg a hitelességével lenyűgöző  Vicei Natália,  megfejthetetlen talány
a címszereplő Pálfi Ervin. Jó, jó, lehet hadarva beszélni, szögletesen mozogni, de hogyan
lehet a tekintet ennyire üres?  Mintha bádogra néznénk,  egy rezdülés sem  árulkodik ér-
zelmekről,  az arc is merev, a hang is fakó... Lehet, hogy abszolút alkati azonosság, lehet,
hogy fantasztikus átváltozási képesség, - mindegy!!! A rendező és a színész közös remeklé-
se felejthetetlenül vésődik be, egyre jobban ámuló emlékezetünkbe.
Szerettük a buszozás zötyögős humorát, a falusi miljő kialakításában az összes szereplő ha-
tékonyan működött közre, markáns volt a tempó, a kontrasztok váltakozása egyetlen gon-
dolati ívvé formálódott.  Örömöt jelent,  hogy mennyire erős színjátszás él a déli határon
túl és hogy mennyire balgaság a jelenkori magyar drámaírást temetni!

Ahhoz, hogy remekmívű monodráma szülessen, Író kell,  Rendező és Színész. Alina Nelega
fantasztikus beleéléssel képzeli el  a náci háborús főbűnös lelkivilágát, a fanatizmus, az ag-
resszió,  a hétköznapi paranoia és a szenzitív bizonytalanság alkotta,  korántsem őrült sze-
mélyiségképet.  Nézőpontjai változatosak, az indítékok újragondolása igen kreatív,  ítélke-
zés helyett csupán megmutat, helyenként még valami homályos együttérzés csíráit is felfe-
dezhetjük.  Anamaria Pop, megannyi magyar és román mű kétnyelvű,  oda-vissza forditója,
keményen fogalmazott,  hihetetlen intenzitású  textust ad  az előadás alkotóinak kezébe.
A rendező  Tapasztó Ernő,  gondos elemzőmunkával jelenetezi az örvénylő tudatfolyamot,
mesterien építi fel a hangváltások partitúráját. Klasszikus zongorafutamok, plasztikus fény-
használat tagolja a cselekményt,  az utóbbi skálája  a rideg cella-világítástól a nő-monológ
goyai groteszkjéig ível, a csak felülről árnyékoló fény által pedig eizensteni szörnymaszkok
születnek. A ruházat, a kellék a rendező és a színész közös munkáját dícséri: a sokgombos
állig zárt, puritán papi öltözék,  a levesesfazék, amely később lavórként funkcionál, a ször-
nyű mementóvá váló, apokaliptikus húsdaráló.
Rudolf Hess, az egyre nyilvánvalóbb vereség előérzetével,  átröpült Angliába,  úgymond: a
fegyverszünetről,  a békéről tárgyalni.  Példás következetességgel  az angol vezetés szóba
sem állt vele, lecsukták, - magán/?/bravúrja  nem mentesítette a nürnbergi perben,  élet-
fogytiglant kapott. Bizony nagyobb büntetés ez,  mint egy ciánkapszulás öngyilkosság,  45
év magánzárkában,  az nem a pokol, az az élve eltemettetés.  Lassan felőrlődik a személyi-
ség, bomlik az agy,  de a mélyben ugyanazok az elborzasztó indulatok működnek, amelyek
Hitler helyetteseként vezérelték.  Harsányi Attila  néhány furcsa bevezető gesztustól el-
tekintve, szinte a teljes normalitásból  indítja szerepét, amikor utolsó repüléséről beszél
és azt  az istenkeresés transzcendens magasába vizionálja,  majdnem együttérzésünket is
sikerül elnyernie. De "Isten halott", a szolgalélek a Vezérben találja meg a minden kérdés-
re egyértelmű választ adó parancsolót,  színpadi létezésében  fokról fokra állatiasodik el.
Ahogy csattogó fogakkal zabál,  ahogy a nyers húst tépi,  ahogy a gyűlölet örjöngésében
saját karját darálja be csuklóig,  az az emberi lélek legembertelenebb mélyrétegeinek ka-
tartikus önboncolása. Sátáni mimika,  sistergő kitörések:  Harsányi Attila istenkísértő út-
ján a megszállott tömeggyilkos figuráját a latinovitsi Cippola démonikus szféráiba emeli. A
játék mesteri stilizálása dermesztő ellenpontja a téboly szélsőségeinek: nálunk az öncson-
kolás minden bizonnyal véres festéközönbe torkolt volna, - mennyivel rettentőbb a vörös
gézbe burkolt végtag...  Az elfojtott kacagás sikolyként tör elő belőlünk  a rikoltó fejhan-
gon handabandázó nőellenes monológnál, - (ha mernénk, legszívesebben egyetértenénk),
de egyre inkább kénytelenek vagyunk:  saját fasizmusunkkal szembesülni,  a köröttünk ké-
szülődővel és a bennünk lappangóval egyaránt.
Darvas Iván: Popriscsin, Várnai Szilárd: Charlotte von Mahlsdorf,  Bíró Kriszta: Sárbogárdi
Jolán,  Scherer Péter: Klamm tanár úr... A felejthetetlen EgySzálSzínész Remeklések közé,
ráadásul egy frissen alakult színház első produkciójaként, emblematikus felütésként sorolt
be  Harsányi Attila  Rudolf Hess-e. Kisvárda, Miskolc és Zsámbék után, mindenképpen lát-
hatóvá kell tenni a budapesti közönség számára is!

Most mindenki a borzalmas visszhangosságról beszél: valóban, a  Pécsi Bazilika  akusztikai-
építészeti nonszensz.  Az utánzengés irdatlan hosszúsága rettenetes, ráadásul több irány-
ból, más-más késleltetéssel teszi nehézzé a szövegértést. De mi sem jelzi pontosabban az
előadás értékét, mint az, hogy koncepciója, szerkezete, tempója és emelkedett költőisé-
ge ennek ellenére érvényesülni tudott.
Nyilvánvaló, hogy történelmileg  Becket Tamás és Henrik király  párviadala szimpla hatalmi
harc,  T.S. Eliot  súlyos drámája azonban a helytállás, a következetes elvhűség, a felsőbb-
séggel szembeni ellenállás  apoteózisává  emeli.  Trill Zsolt  mágikus intenzitással  jeleníti
meg a mártír püspököt, kérlelhetetlen elszántsága  már az expozícióban előre vetíti a tra-
gikus véget.  A teljes előadás  párhuzamos főszereplője a hárászkendős asszonyok,  görög
drámákat idéző kórusa, amely fantasztikusan komponált viharzó, örvénylő mozgással terem-
ti meg  a hipnotikus feszültség izzó atmoszféráját.  Mondják, kiáltják, sziszegik, vijjogják a
poétikus emelkedettségű szöveget, hajladoznak, énekelnek, lerogynak és törhetetlen hit-
tel élednek újra.  Oratorikus zeneiséggel hol együtt,  hol egyesével szólalnak meg, miköz-
ben tökéletesen valósítják meg  az összetett mozgásképet. Hosszú a névsor?  Hát akkor is,
igenis le kell írni  az összes beregszászi színésznő nevét!  Szűcs Nelly, akinek arcán a sors-
dráma teljes képsora tükröződik,  Vass Magdolna és Orosz Melinda,  a fájdalmas együttér-
zés két eleven szobra, - Orosz Ibolya, a tehetetlen kétségbeesés, Gál Natália, a hitetlen-
kedő reménykedés megtestesítője, az értetlen félelembe dermedt  Tarpai Viktória  és a
később allegorikus ikonként visszatérő  Kacsur Andrea emblematikus alakja.  De itt van az
általuk betanított kilencfőnyi lánycsapat is,  amely hihetetlen azonosulással illeszkedik az
együttesbe, a mennyiségi növekményt  minőségi többletté transzformálva.  A férfiak közül
Varga József a papság sokat megélt,  Rácz József az ifjabb korosztályt képviseli, míg a töb-
biek,  Tóth László  diplomatikus vezetésével, a gyilkos lovagi kommandó tagjai.
Az első félidő  Eliot-é,  de aztán frenetikus  Vidnyánszky Attila-trouvaille-ok  sorakoznak.
Karácsony  lévén,  bukolikus betlehemes-játék kezdődik,  elragadó  gyermekszereplőkkel,
akik a csodálatos nagymuzsalyi színészbölcsőde, bíztató utánpótlást ígérő munkájának győ-
zedelmes folyamatosságát képviselik.  A nagylány szépen énekel, a kislány tündéri mosolya
beragyogja a teret,  az öregapót játszó kisfiú  bölcsen bóbiskol  a két setétruhás pásztor,
Ivaskovics Viktor és Sőtér István vállain.
A gyilkossági jelenet, a kaput döngető öklök vészjósló dübögését követően, többször meg-
szakított, mesteri fokozással csúcsosodik  a lesújtásra emelt fegyverek  kimerevített képé-
ben, majd váratlan fordulatként jelenik meg  Szabó Imre lovagi szóvivő, ki a legkorszerűbb
mikrofonhangon jelenti be  az akciót kommentáló  sajtókonferenciát...  A siratóasszonyok
gyászlepelként,  simogató gyengédséggel borulnak,  a katarzis végleteit  átütő expresszivi-
tással hitelesítő, grandiózus formátumú  Trill Zsolt  holttestére, míg vérét mementóként,
tenyérrel mázolják szét a padlaton.  A nagy orosz rendezőkre jellemző, mennyei hosszúsá-
gú befejezésben az égre kiáltó orgonaszó lassan elnémul, s a komor homály halálos csönd-
jében csak a remegő fényű gyertyák sercegése neszez.
Vidnyánszky Attila és a  Beregszászi Színház  első nemzetközi sikert hozó, évtizedes elő-
adása égi ajándokként született újjá, - bízvást mondhatjuk,  igazi diadalútja csak most fog
elkezdődni.

Már a téma is  eredeti:  szerelmi  történet,  de depressziós  kamaszhőse  különféle  fél- és
egész-robotokkal próbálkozik. Azt még megérthetjük, hogy a rámenős középkorú szexrobot
nem tetszik neki,  de bizony a hyperaktív tinirobotnak nem tudnánk ellenállni. A technora-
jongó tokiói fiú megszemélyesítője,  Shiro Amano azonnal kitűnik virtuóz mozgásával, arcjá-
tékának színészi perfektségével. A másik hímnemű lény, az ő törékeny alkatának kontraszt-
jaként, nemcsak japán viszonylatban óriás: fantasztikus fizikumához kidolgozott gesztuskész-let és bravúros ugrások, forgások sorozata társul.  Koji Yamazaki szavait, férfiasra torzított
modulációval,  angol  nyelven,  Nagy Olga  komoly  színészi kihívást  jelentő  szinkronjában
halljuk, ugyanő játssza így, az okos gépezet segítségével, a többi hölgyszereplő szövegét is.
Ez a ragyogó ötlet egy csapásra megoldaná a nem eléggé jól beszélő táncosok problémáját,
de itt nem erről van szó, hiszen japánul megszólalva, az előadók hangban is tökéletes helyt-
állását figyelhetjük meg.  Rino Daidoji,  a higanymozgású energiabomba,  szavakkal és azok
nélkül is,  lehengerlő intenzitással jeleníti meg lelkiállapotait,  az egész darab pedig, kemé-
nyen összefogott szerkezetben, szédületes iramban meséli el az extrém történetet.
Nem véletlen,  hogy  Yoko Kitagawa  néhány éve alapított társulata,  ezzel a produkcióval
sikeresen tört be a nemzetközi fesztivál-világba. A mi örömünk ebben az, hogy Hollandia és
Berlin előtt, itt a Szkéné-ben csodálhattuk inspiráló játékukat.

Nehéz himnuszt nem írni, - hozsannát, ódát, apológiát! De kinek a szavai méltóak a Meny- 
nyei Csoda dicsőítésére?  Oskaras Kursonovas  színházához  Nádas Péter kellene... Napok
óta képtelenek vagyunk elmondani. valamit is, a vilniusi mágus újabb mirákulumáról. pedig
nincs nagyobb öröm, mint a jóról, az  Égi Ajándokról írni.  Ájult mámor volt a Szentivánéji
álom, Gyulán és Budapesten, de ez a Romeó és Júlia még azon is túltett.
Két szomszédvár, két pizzéria csatázik egymással jó negyedóráig,  csak gesztus, csak mimi-
ka, csak pantomim: a tésztacsata alaposan meggyúrja nevető-izmainkat,  púposra dagaszt-
ja a hahotázó jókedvet.  Arra gondolunk, hogy végül is, a teljes darabot el tudnák így ját-
szani: szemünkkel hallanánk a shakespeari sorokat...
De jön egy fürge ifjú, csupa vibráló energia, lobogó láng, ez csak Mercutio lehet, de nem,
van más, aztán besétál egy elegáns szépfiú, na ez az!... de nem, ez csak Paris grófja, aki a
lánykéréshez, alkalmassági próbaként gyúrni tanul, míg végül besétál a kígyóhajlékony tré-
famester:  Dainius Kazlauskas.  Piperkőc homokosként, valóságos gay parádéval ingerli az
ellenfelet,  hogy aztán, halálba bénuló agóniájában,  rezdülés nélküli szuggesztiójával káp-
ráztasson el.  Milyen lehet ezek után Romeó?  Délceg, szerelmes, ifjú szépség - dehogy! A
vég baljósan be-begördülő dagasztóüstben egy vézna kamasz gurul elénk, akitől, a fárasztó
vágyakozás okán csak egy elhaló "Ah!"-ra futja... Gytis Ivanauskas gyermeki csodálkozással
fogadja az energikus Júlia,  Rasa Marasaite heves közeledését.  A két szerelmes erőltetés
nélkül, természetes lendülettel deklamál, mondataiknak áradó zenéje, mozgásuknak bűvös
ritmusa van.  Nem fessek,  nem szépek:  Színészek!!!... és ez a teljes társulatról bízvást el-
mondható, csak ennek a szónak kell új értelmet adni, nálunk inkább azok dominálnak, kik
ehhez képest  "a"színészek,  ( az "a": fosztóképző...).  De  Vaidotas Martinaitis  Capuletje
sem adja alább, sóvárogva várjuk az őszi Hamletben Poloniusát, - még egy nevet kell kőbe
vésni:  Egle Mikulionyte  Dajkája még ebben a páratlan teátrumi közegben is kiemelkedik.
Totyog, mórikál, sápitozik,  Capuletné-vel énekelt nevetés-orgiája pedig egy  Monteverdi-
operába is beillene.
Micsoda mozgás-őrületek! A bálban mindenki saját, extrém koreográfiát táncol, a párbajo-
zók puszta karral vívnak,  a szerelmesek magasban lebegnek,  a tragikus végben halálba fo-
rognak.  A gesztusnyelv  látvánnyá transzformálja  a legrejtettebb mozzanatot is:  a Dajka
bátorítóan hetykére gumizza  Romeó üstökét,  amelyet egy előző, felejthetetlen jelenet-
ben, saját vénuszdombjaként/!/ vakargatott, a Júliára áhítozó Páris teszt-tésztáját a hírvi-
vő szolga "fejére olvassák"... - mivel levélpapírrá avanzsál.
Na meg a díszlet!  Jurate Paulekaite fémes  kredenc-építménye, a funkcionalitás felsőfo-
ka: ajtaja, ablaka, teteje tökéletesen kihasználható játéktér,  nem is beszélve a kegyetle-
nül ketyegő óraszerkezetről,  melyben Molnyija zsebóránk belsejére ismertünk.  A végzet
dübörgő üstje Ljubimov Hamletjének démoni mozgófüggönyét idézi, megelőlegezve a drá-
mai csúcspontokat. Az első csók  a lassan forgó varázsfazékban forrasztja egybe  a szerel-
meseket, Tybalt és Romeó fejjel belerogyva, kalimpáló lábakkal itt vívja párbaját, a vero-
nai álompár, lisztet szitáló szereplők sorfala előtt, mosolyogva hal meg a végzet üstjében.
A liszt egyébként végig játszik:  ködfelhőként gomolyog,  halotti maszk,  gyászoló esőper-
met, vagy halálos sebek jelzete.
Nekrosius Othellója után, úgy éreztük, sokáig nem lesz hozzá mérhető, de az egyedülálló
intenzitású  Gyulai  Shakespeare  Fesztivál  kreatív tájékozottsággal,  példás értéktudat-
tal találta meg az  Oskaras Korsunovas Teatr vilniusi remeklését.
...és ezek a litvánok ősszel, a Bárka Fesztiválra, a Hamlet-tel jönnek...!!!

Bár vígjátékot ígér, komor száműzetéssel indul; elég soványka a cselekmény, az ardennes-i
idillben  csak a három szerelmespár viszontagságai töltik ki.  Igaz:  talán a legszebb, legmé-
lyebb shakespeare-i gondolatok itt fogalmazódnak meg,  szókincsünkbe szállóigeként épül-
ve be.  Alekszandr Belozub  forgó-porondja  temérdek játéklehetőséget kínál, a csapóab-
lakokkal tagolt deszkavár, amely megfordítva  Henri Rousseau dzsungelébe visz,  eleven for-
málója a játéktérnek.  Az ablakocskákban hol replikázó arcok bukkannak elő,  hol különbö-
ző állatok, farkastól egészen a Fiú-ig, "aki szarvassá változott"... De a jelmezek is pompásak,
Kacsur András alkoholfüggő hercege egész mezőnyi virágot hordoz palástján, az udvari bo-
lond  Próbakőnek több konstruktivista öltözet is jut, a versenybirkózónak, előénekesnek,
sőt,  szende szűznek is kiváló  Szabó Imre ruhatára is osztályon felüli. Sőtér István, eddigi
szelíd álarcát levetve, átütő erővel állítja elénk hiszteroid intrikusát.  Vidnyánszky Attila
Globe-ális sokszínűséggel dúsítja a komédiát, a szavak a gesztusnyelv, a mimika alkotta erő-
térben élnek, a verbalitást hatványozza a mozgások összetett látványossága. Az emberi lét
hét stációját elbeszélő monológot  Rácz József  tüneményes bohócának hetedhét panto-
mimje vizualizálja, az ábrándos herceget poétikus színekkel játszó  Ivaskovics Viktor híres
"Színház az egész világ"-át,  az álarcot öltő erdei társaság keretezi.  A drámai mag szűkössé-
ge, középtájt, lankasztja a tempót, ami leginkább  Vass Magdolná-t sújtja, aki méla Jaques
köré,  nemes erőfeszítéssel  próbál szituációt  teremteni.  Ilyen szempontból is gondtalan
Krémer Sándor és a most is elbűvölően sziporkázó  Orosz Melinda bukolikus szerelmespár-
ja, míg az előadás motorja,  Rácz József  pajzán akrobatikával nyeri el  Gál Natália Juci-já-
nak kegyeit.  Hiába követeli a szerelmet  Kacsur Andrea,  aki az utóbbi években szerepről
szerepre erősödve, egyre sikeresebben találja meg egyéni hangját.  Ha Tarpai Viktória is
következetesen ezt az utat követi, a jövőben sok lányszerepben fog hasonló örömöket ki-
váltani, darabbéli párja,  Ferenczi Attila  most szüreteli  folyamatos fejlődésének gyümöl-
cseit. Felmutató ujjas ikonjai  groteszk refrénként térnek vissza, s bár birokban győzedel-
kedik,  valljuk be,  énekben Charles mester a jobb...  Sokáig nem tudtuk, hogy Ő a szőke-
szakáll tiszteletes,  míg végül könnyű fehér ruhában,  gyengéd játékokkal  kismama-pocak-
ján ironizálva, szépséges Hymenként,  Béres Ildikó lepleződött le.
Olvasva, tetszik az Ahogy tetszik,  de igazán shakespeari így lesz,  Vidnyánszky Attila szín-
padán, mivel ő mindent a saját képére formál, az örök aktualitás és a jelen idejű korszerű-
ség dialektikus egységét teremtve meg.
Ismerve beregszászi modellt,  tudjuk, hogy ez az előadás  legfeljebb munkabemutató, per-
manens építkezéssel, tucatnyi este után kristályosodik majd ki a végső forma.  Most is ki-
tűnően múlattuk el az egyvégtében háromórás ötletparádét, de felfokozott kíváncsisággal
várjuk a következő megnézést,  amely ismét  próbaköve lészen  a folyvást erősödni képes,
mindig nagyszerű élményt jelentő beregszászi társulatnak.

A papírfalakra, Orosz Ibolya ecsetje nyomán,  sorra festődnek fel az ismert hősök és hely-
színek,  a Búsképű Lovag a gonosz Varázslóig,  Sancho szigetétől a hírhedt szélmalmokig, a
kikiáltó  Vass Magdolna  pedig ékes szavakkal konferálja a jeleneteket. Vidovszky György
ötletes rendezése feleslegessé teszi a naturális elemeket, a lendületes játék, a mozgások
és gesztusok pontos kidolgozottsága tökéletes illúziót kelt. Ivaskovics Viktor a címszerep-
ben az őrült fantáziálástól a fantasztikus őrületig mutatja meg  a lovagi kalandtúra stációit.
Talpraesetten fickós ellenpontja a könnyedén komédiázó  Rácz József Sancho Pansaként,
míg a példás összjátékkal muzsikáló együttes a valós és a képzelt személyek színpompás ar-
zenálját vonultatja fel.  Kacsur Andrea  hol Kulcsárné, hol Királynő,  Gál Natália  a Jóság,
míg  Béres Ildikó  maga az áhított  Bűn,  Sőtér István  réztányérjától megfosztott borbély,
de itt van az angyali  Tarpai Viktória,  a császári fenségű  Krémer Sándor,  hogy csak ízeli-
tőt adjunk a fergeteges kavalkádból...   Elég baja van szegény  Don Quijoténak, nem kelle-
ne tetőtől-talpig bemázolni,  a végjátékban szerencsére visszatér  az eredeti stílus, amely
bravúros szerepcsere-kombinációkhoz vezet. Egy szimpla paraván elég ahhoz, hogy Kacsur
András, Ferenczi Attila és a  Dulcineaként-Hercegnőként egyaránt igéző  Orosz Melinda
káprázatos kergetőzéssel, villanásnyi alakváltásokkal ejtsék ámulatba a Lovagot és a lelkes
publikumot.  Bizony, így kell becsali színházat csinálni az ifjuságnak, ha már nem fűlik a fo-
ga az olvasáshoz, nemhogy egy Cervanteshez. Kell hozzá egy ilyen nagyszerű csapat, kelle-
nek a beregszásziak, akik elmondhatják magukról Szabó Imre Ördögének magabiztos szava-
it: "...Ördög is vagyok, Színész is vagyok... - Mindent tudok!"

A titokzatos rendszám a  Harsányi Sulyom László - Novák Eszter  rendezőpárost rejti, pe-
dig nincs miért bujkálniuk,  Lőrinczy Attila  akkurátus darabjából nagyszerű előadást rity-
tyentettek a színre!  Már a tér is figyelemre méltó,  úszómedence, virágágy, nászágy is el-
fér  Kiss Gabriella tenyérnyi színpadán, sőt, mindegyikük sokoldalú funkciót is nyer a per-
gő tempóban bonyolított komédiában.  Csípősek a kiszólások,  ízesek a dialógok,  a kitűnő
textus jól játszható,  pompás figurákban testesül meg,  záporoznak az ötletek,  de szeren-
csés arányossággal elkerülik  a túlzásokat.  Meglepően egységes stílusban muzsikál a több
helyről verbuvált együttes,  a nagyok mellett  megállják helyüket  a fiatalok,  Viola Gábor
nagyszerűen énekel,  Lapis Erika lendületesen frivol,  Téby Zita árnyaltan rajzolja meg a
kamaszlány  halálos szerelembe torkolló metamorfózisát.  Egyed Attila szolgája kissé lassú
felfogású,  Katona László-é szexuálisan retardált,  duójuk vibráló elevenségű mozgatója a
cselekménynek. Lukáts Andor, úriemberi visszafogottsága villanásnyi hézagában, lilába vö-
rösödő dühkitöréssel igazolja egyedülálló klasszisát.  Friedenthál Zoltán  lubickol enyhén
neurotizált szerelmi őrjöngéseiben,  már csak úszni kéne megtanulnia, a darabbéli csúfos
halálozás elkerülése végett.  Szilágyi Katalin  remek, mint butácska vidéki lányka,  ízesen
játssza az első randevú mámorát,  csábos narancsban mutatja be a leendő kurtizán bűvös
bájait, de köznapivá visszaszürkülve is ellenállhatatlanul sugározza színészi szépségét.
A hisztérium-játék természetesen  Margitai Ági  Celestiná-ja körül forog, megérdemelt ju-
talomjátéka minden lehetőségét kihasználva, ezerszínű alakítással teljesíti ki sokoldalú sze-
repét,  a ravasz bölcsesség,  a fanyar irónia,  a zsigeri jóság színeivel gazdagítva a komikus
szituációkban bővelkedő figurát. Csak csodálni lehet hihetetlen kondícióját, energiájának
áradó lendületét, játékának érzékletes intelligenciáját, amely teremtő centrumként fogja
össze a hamleti végbe vesző, egyetlen mozdulatára mégis jóra forduló történetet.
Az obligát mellékmondatnál jóval többet érdemel  Barabás Árpád  zenéje, amely a  Lebuj-
nóta villoni tuttijában és a taps-zene ujjongó örömében csúcsosodik.
A közönségbarát darab és a korszerű színházi nyelv nem zárja ki egymást, bár csak Pesten
is láthatnánk néhány hasonló attrakciót!  2009

A tavalyi nagyszerű  Unalmas őszi este után jogos érdeklődéssel vártuk az idei újdonságot.
Nehéz ügy ezt a Paszternák-regényt színpadra állítani,  a legdrámaibbak benne a függelék-
ben található versek. /Egek!...ahogy Viszockij őrjöngte el a Hamlet elején.../  Maga a cse-
lekmény igen hosszadalmas,  kevés benne az ütközéses csomópont.  Ennek ellenére műkö-
dött a darab, jó ritmusban dübögött a katonák menetelő léptei alatt és bár legtöbben ka-
rakterüktől elütő szerepet kaptak, kialakult a szörnyű polgárháborús évek rettenetes han-
gulata. A lógatott sokfunkciós lepel  megint  Ljubimov Hamlet-jé idézte,  a keresztekre fe-
szülő halotti ingek azonban, a döbbenetes ortodox kórus kiséretében mágikus látomásként
vakítottak. Ferenci Attila szélsőséges figurája szilaj erővel ellenpontozta a depresszív férfi-
ak visszafogottságát,  Orosz Melinda és Vass Magdolna a mindent túlélő szelíd jóság színei-
vel ábrázolták a közös sorsban egymással is megbékélő riválisokat. A befejezés csodáját so-
káig nem fogjuk elfelejteni: A sokszoros gyilkos vezeklésként a hátára rétegezi áldozatainak
véres ingeit,  a Doktor a padlót mossa, szó szerint,  lassúdan az egész színpadot, "...kérem,
csak azt mondja el,  hogyan beszélt rólam a feleségem, hol és mikor..." - könyörög a sötét
tudatalatti mélyén vacogó orosz lélek, " a felesége szerette Önt!" -hangzik a válasz és ned-
ves padló, a kiontott vér sötétje tengerként keríti be a bűnbánó szörnyeteget.  A keresz-
teken csüngő ingek egyre sűrűbben tölti be a teret és egyre hangosabban zúg a végítélet
basszusa.  Ivaskovics Viktor és  Rácz József  az utóbbi évek  legszentebb,  dosztojevszkiji
mélységű jelenétében bizonyították a beregszászi színház bámulatos életerejét. Az utóbbi
most Doktor Zsivágóként, pompás karakterképek, komikusi remeklések után, a történelem
viharában sodródó entelektüel,  az esendő ember legyűrhetetlen emberségét mutatta fel.
Átütő deklamációjával szólalnak meg újra a nyitó Paszternák-sorok: "Elült a zaj, a színpadra
lépek,/ ajtónak dőlve hallgatom,/ miként jelzik visszhangtöredékek,/ hogy mit mível az én
századom./...A cselekmény rendje megszabott,/ minden farizeusságba dermed,/ végig kell
élnem, magam vagyok./ 2008

A 2008-as Bűvészetek Völgye legfontosabb színházi eseménye a harmadvirágzását élő erdélyi
Figura Stúdió Színház vendégszereplése volt  Talliándörögd-ön.  Zalán Tibor-nak a  Grimm
testvérek nyomán írott Jancsi és Juliská-ja nemcsak a gyermekeket bűvölte el, Bornemisza
Magyar Elektrá-ját és a  Figaro házasságá-t ajánló portálunkon már lelkesen méltattuk.
Kiss Csaba: Világtalanok című darabja   Kövesdy István  rendezésében néha kissé a túlzott
naturalizmus felé tolódik,  de a fiatal társulat  ebben a mai tragikomédiában is fényesen bi- zonyít.  Bartha Boróka szerepén messze túllépve, egész asszonyi-nevelői sorsának bezártsá-
gát képes megmutatni, amelynek magányát csak megértő jósága ellensúlyozza.  Vak fiúként
Antal D. Csaba a teljes átlényegülés iskolapéldája,  remeklése méltán állítható a budapesti
előadás Dolmány Attila által megformált alakítása mellé.  Barabás Árpád viszont magasan üti
Bertók Lajos Apá-ját, míg utóbbi egy félnótás alkoholistát állított elénk,  míg ő egy ereden-
dően jobb sorsra érdemes, talán csak átmenetileg kisiklott embert mutat be.  Hitelességét
emeli,  hogy karizmatikus játékkal, bivalyerős formátumú, egyértelműen népi karaktert ala-
kít.  Mesés könnyedségben,  szilaj komédiában, a legszebb magyar tragédia veretes nyelvé-
ben és a magyar valóság legsötétebb bugyraiban egyaránt óriásit produkált a gyergyószent-
miklósi együttes,  amely  Béres László  vezetésével  reménykeltően új színt hozott tágabb
terű honi színjátszásunkba.2008

Három létra, néhány palló, ennyi  Katona Imre színpadképe és máris kezdődik  Bornemisza
Péter archaikus nyelvén az enumeráció, a szereplők bemutatása. Fehér vászonban van min-
denki, a rájuk aggatott bíbor mellény, sál vagy palást jelzi majd a királyi vért,  az igazságke-
resőket fekete, a könnyűvérű Chrysothemiszt fényes türkiz kendő. Átruházásuk által követ-
hetők a folyamatos szerepcserék: a három férfit két színész játssza, sűrűn váltogatva Ores-
 tes, Aegistus király és Parasitus szolga figuráit,  a Királynő és a Dajka  állandóan váltja egy-
mást, Elektra és húga is két-két alakban jelenik meg.  Az aktorok személyiség-váltásai azon-
ban annyira pregnánsak,  hogy jelmez-cserék nélkül is bízvást pontosan eligazodnánk... Le-
nyűgöző egy  sunyi Parasitus - daliás Orestes metamorfózis,  vagy amikor a két szembenálló
fél: a trónbitorló király és az életére törő  igazi királyfi  cserél pozíciót.  A roppant nehéz
szöveg mívesen artikulálva, biblikus zengzetességgel szólal meg,  mégis úgy érezzük, mintha
mai nyelven beszélne hozzánk . A teljes együttes állandóan színpadon van,  a kórust az ép-
pen nem játszók adják, kíséret nélküli, rendkívül hiteles intonációjú népi énekekkel tagol-
va a cselekményt.  Blénessy Enikő és Tamás Boglár  a gyermeteg  Chrysothemis kettős ar-
culatát rajzoja meg,  Bálint Éva tragikus drámaisággal állítja elénk a megalkuvásra képtelen
Elektrát.  Boros Mária  katartikus siratója felejthetetlen, Dajkájában a bátor emberség, Ki-
rálynőjében a halottnak vélt fiát mégis gyászoló anyaság fájdalma  nyer plasztikus színeket.
Antal D. Csaba a királygyilkos belső útját mutatja meg az önfelmentő töprengésétől a kon-
fliktus rideg hárításáig, cizellált szuggesztivitással ábrázolva a gyenge jellem összetettségét.
Végre szabad vagyok, végre nem kell félnem a fiam bosszújától, élhetek a szerelem és a ha-
talom mámorában:  Bartha Boróka  roppant ívű boldog kitörése  majdhogynem az együttér-
zésünket váltja ki, feledve, hogy démoni lénye szüli az egész rettenetes szituációt.  A hát-
térbe húzódva is roppant súlya van  Barabás Árpád  jelenlétének,  szökdécselő szolgája, a
cinkos király, avagy a hős Orestes pedig  kivételes jellemábrázoló képességének ékes bizo-
nyítéka.  Éneke gránit-fundámentoma  a zenei betéteknek,  míg virtuóz mozgáskészsége a
végső botpárbaj feszült forgatagában csúcsosodik ki.
Katona Imre víziója  képben, hangban, tempóban alkot érzékletes játékstílust, a gyönyörű-
séges textus minden szépségét kiaknázza,  soha nem látott mélységekig láttatva a rettene-
tes családtörténetet,  amely minden borzalmával  emberi lelkünk  feneketlen sötétségébe
világít: mindenkihez szóló korszerű színház, egy nagyszerű társulat káprázatos előadásában.

Francia nyelven íródott, de Figaro bízvást sevillai borbély is lehetett, ahogy ezt a bevezető
Rossini-nyitány is jelzi.  Anger Zsolt  flamencós izzással telíti  a spanyol környezetet, zené-
vel, Fekete Katalin  vörös-fekete ruháival és bámulatos tempóval érzékeltetve a vágyak he-
vesen andalúz lüktetését.  Bodnár Enikő-nek  néhány fehér függöny elég  díszlet gyanánt,
a mozgékony tüllök nemcsak rejtőzködésre kiválóak,  hengerbe csavarva fatörzsekként sor-
jáznak. A hangsúly a szédületes iramú, sziporkázóan humoros,  páratlan intenzitású színészi
játékon van, a nagyszerű gárda ismerős személyiségekké formálja Beaumarchais XVIII. száza-
di figuráit. Veress László prókátori pátoszát  Tamás Boglár alkohol-báva kertészének zsige-
ri hitelessége ellenpontozza, Szabó Tibor míves eszközökkel jeleníti meg a pisztolyával han-
dabandázó grófot.  Az intrikus Basilio Anger olvasatában  vérszomjas testőrré vadul,  Szabó
Eduárd-nak ugyan csak bugylibicska jut,  de ezt ha kell, hőstenori, kitartott magas B hang-
robbanásával tetézi.  Bálint Éva tüzesen kreol, józanul agyafúrt, megértjük az urak és szol-
gáik gyötrő epekedését...,  Boros Mária  különösen váratlan anyaszerepében szólaltat meg
szívhez szóló hangokat.  Bartha Boróka  exkluzív alakításában a grófnő a fegyelmezett arisz-
tokratizmus és a fájdalmas szeretetvágy különös kevercse.  A szexéhes kamasz-apród le- és
fellepleződései az előadás  komikumai csúcspontjait jelentik,  Antal D. Csaba  éppoly szug-
gesztív vörös kombinéban, mint saját vérében fetrengve. Barabás Árpád színpadi jelenlété-
ben elementáris őserő dübörög,  hangváltásai,  gesztusai elragadóak,  az ígéretes adottsá-
gokhoz harmonikus arányérzék és kifinomult játékintelligencia társul.  Túl a címszerep fan-
tasztikus lehetőségein, nagymonológjában az útját, identitását kereső ember kétségeit ké-
pes megmutatni,  hamleti szférákba röpítve, az általában rutinból félresöpört, manapság is
érvényes textust. Sokkal több így Figaro, mint egy csavaros észjárású legény, ő a jövő em-
bere,  ő maga az 1789-as Francia Forradalom.  Anger Zsolt  rendezése elhomályosodó szín-
paddal, alulról démonizáló eizensteini fényekkel teremtette meg a jelenet miliőjét, ahogy
avatott biztonsággal vezényelte le a helyzetkomikumra épülő passzusokat, vagy a kiélezett
dialógusok tárgyalási képét is.  Esztétikai tetőpont a nagy tánc-tabló,  amelyben mindenki
mindenkivel párba kerül és a parázs ritmusok  végsőkig feszítik a konfliktusok feszültségét.
Félelmetesen erős együttest ismertünk meg: így kell a klasszikusokat játszani a mának, így
kell a legszélesebb közönséget, a legkorszerűbb módon,  a legnemesebb eszközökkel meg-
hódítani.  Ennek az előadásnak  nyáron  Zsámbékon a helye,  tavasszal meg a  Határontúli
Színházak Fesztiválján, Pesten!

Két Hamlet, a litván költő  Tavasz-éneke és a felejthetetlen Othello után,  tárult örömmel
ültünk be a  nagyszerű gyulai  Shakespeare-fesztivál  újabb évadjának  fő attrakciójára, az
évek folyamán annyira megszeretett,  bájosan szocreál művház nézőterére.  Persze, hogy
Skócia nem  Helsingőr,  a hangás fenyér  nem az imbolygó fedélzet,  nem kívánhatunk min-
den nap csodát, ez egy normális nekrosiusi produkció volt, olyan szinten, mit bölcselmünk
még álmodni is képtelen.  Macbeth kevés volt, az öncélúbb mozgás, futkosás sok. Félelme-
tes mélységű, őserejűen díszített hegedű, melizmatikusan kántáló népének tagolta a folya-
matosan zúgó elektronikus alapot,  de a finálé olcsó  Misereréje nem volt méltó a Mester-
hez. De, DE!!! - és most felejtsük el az álmosító monológokat, arról beszéljünk, hogy mégis,
mégis, miért mutatkozott egészében páratlan szuggesztivitással a nagy alkotó. A három bo-
szorkányból egy is világcsoda lenne, az Othellóban csodált balett-akrobatikájú Desdemona
vészjósló deklamációja,  az akkori Emilia,  Margarita Ziemelyté  melodikus hangvétele és a
harmadik vészmadár, a legfiatalabb dübörgő altja egyaránt részese triójuk főszereppé válá-
sának.  Gesztusaik, vokális effektusaik, koreográfiájuk az előadás legnagyobb erősségeit ké-
pezik. Az egyetlen ironikus kép, Duncan és Banquo szellemének megjelenése, ugyanezt az
egységes,  kimunkált ötletgazdagságot jelzi.  Lady Macbeth Asta Nielsen-i némafilm-mozgá-
sokkal, erőteljes artikulációval stilizált szerepében  Dalia Zykuviené- Storyk adott leckét
az extremitásában hiteles, démoni szuggesztivitásból. A látványvilágban is voltak ambivalen-
ciák: a fenyegető koporsók indokolatlanok, a lassúdad lengedező gerenda annál drámaibb.
Csalódtunk? Dehogy! Láttunk egy átlagos Nekrosius-t, de ne felejtsük, hogy az Ő közepese
a számunkra elérhetetlen alapszint.

Bolsoj Tyeátr 1994: kavargó tömeg, csillogó kupolák, egyre izmosabb basszusok tűnnek elő
a Rimszkij-Korszakov kozmetikázta  hangmámorban, végül a leghatalmasabb,  a címszereplő
lép be cári koronában. Dmitrij Bertman nem óhajt a monumentalitással versengeni, futbal-
lelátójának lépcsői alatt az arctalan nép könyörög diktátorért, álságos színjáték után meg
is kapja egy ifjabb karrierista személyében, aki néhány rokon-gyilkosság árán jutott révbe.
Trónra kerülve  persze népboldogító szeretne lenni,  hogy némi együttérzésben is legyen
része,  de imponáló megjelenése ellenére sem válhat főszereplővé, olyan tömegben vonul-
nak fel csodálatosnál csodálatosabb operaszínészek.  Pimen elbeszélése kiforrott muzikali-
tású énekesként mutatja be Stanyiszlav Svetsz-t,   aki a nagy orosz basszusok lírai vonula-
tát idézi, míg karcosabb népies ellenpárja Varlam szerepében Dmitrij Ovcsinnyikov. Szug-
gesztív játékának természetességével Vadim Zaplecsnij  Suiszkij hercege a cári udvar köz-
ponti figurájává nő, aki éles elméjűen manipulálja  a hatalmi játszmákat.  A szocreál verzió-
ban felturbózott fontosságú, "forradalmi" nép legfeljebb  több kenyérért könyöröghet, itt
most zárt ajtók mögött zajló  kamarilla-cselszövényeket látunk. Az ál-Dimitrij közben a len-
gyelek segítségére ácsingózik,  szándékait Marina hercegnőhöz fűződő,  klastrom böjtben
őrületté tépázott vágya is motiválja.  Puskin azért tudott valamit  az emberi játszmákról: a
cselszövő lelkiatya ármánykodásaival fűszerezve,  az est tetőpontját jelentő "szerelmi" jele-
net a hataloméhség, az érzelmi zsarolás,  az erotikus csábítás összes trükkjét felvonultatja.
Petro Morozov  szexcentrikus gyóntatóját érces baritonján túl, nagyszerű karakterábrázo-
lása teszi emlékezetessé, Xénia Vjáznyikova drámai fűtöttséggel játszotta-énekelte a vágy
uralomra vágyó tárgyát.  A produkció óriása vitathatatlanul  Vaszilij Jefimov  szerzetesből
trónkövetelővé avanzsált Grigorija. Izgő-mozgó börleszkslemil, vakaródzik, grimaszol, de gir-
nyó teste gigászi ambíciókat érlel,  hadak élén suhogtatná korbácsát, amellyel a sóvárgott
hercegnőt is megzabolázná.  Szinte hősies tenorját  ritka hangszín-gazdagság árnyalja, jel-
lemábrázoló képessége a legmagasabb színészi mércét is megütné.  Minden megmozdulása
feszülten izgalmas, úgy él a színpadon, mintha nem is énekelne,  miközben a magától érte-
tődő, természetes muzikalitás varázslatával kelti életre a merész dallamíveket. Mert ebben
a sosztakovicsi hangszerelésben a romantikus lakkozástól megszabadított, saját korában "is-
kolázatlan, nyers" muszorgszkiji hang szólal meg.  Barbár megbicsaklások, fékeveszett ritmi-
ka anticipálja a XX.század elejének bartóki,  stravinszkiji hangvételét.  A kórus olyan áradó
energiával szól,  mint a volga-parti lányok sulykolófával ütemezett dalolása, hiteles színpadi
létezés mellett, a polonéz-képben még a táncosokat is helyettesíteni tudja. Az ál-Dimitrijt
váró nép kenyérért könyörgő fohászát,  merész dramaturgiai húzással, a trónkövetelőt ala-
kító, lenyűgöző képességű Vaszilij Jefimov hallgatja, a Bolond mezébe bújva. Így az opera
legszebb áriáját, a jobb életért esdeklő koldus-éneket is megbűvölten hallgathatjuk megrá-
zó előadásában. A rendező  Dmitrij Bertman  nem éri be ennyivel:  a tömegjeleneteket ki-
húzza, de beemeli a hajdani gyilkosságot újra felelevenítő szerzetes jelenetét,  melyben a
szálakat mozgató  Suiszkij némán artikulálja  a cárt végképp megőrjítő elbeszélést. Kemény
aktualizálás a trónra lépő utód külleme:  öltönyös törpe-alkata egyértelműen Putyint idézi.
Félelmetes zenedráma,  fantasztikus kórus és zenekar,  kortárs-színházi rendezés, felejthe-
tetlen énekes-színészek: talán egyszer az Opera-Tháliába is meghívhatnák őket!  De az sem
baj, ha a példamutató Miskolczi Opera Fesztivál jelenti nálunk az európai színvonalat... Iz-
gatottan várjuk a jövőre a Haydn-évadot, remélhetőleg a híres német rendezőóriásokkal.

"Tiltott játékok": a felejthetetlen francia filmben, amely Narciso Yepes gitárján világszerte ismertté tette a XV.-sz-i Gomez-románczot, a háborús gyermekek repülőgépet játszva öldö-
sik a bogarakat, úgy, ahogy a német vadászgép sorozata szüleiket gyilkolta meg.  A láger vé-
letlenül még élő apróságai   "koncentrációs tábor"-osdIt játszottak, míg a Hotel Modern az
auschwitzi helyszín élethű terepasztalán játssza el egy nap és egy éjszaka eseményeit.
Az őrök, a tisztek, a foglyok bábok, de nem ólomkatonák: stilizáltságukban zseniálisan egyé-
nített, görnyedésükben, fejtartásukban pontosan megkülönböztethető alakok. Pedig több-százan is vannak,  lapátolnak, talicskáznak, botorkálva zsákokat cipelnek, verik őket, akaszt-
ják őket. Végzetes robajjal gördül be a halálvonat, békésen álldogálnak a rámpán, engedel-
mesen indulnak a gázba, míg a munkaképesek az újabb krematóriumot építik. Mindössze há-
rom aktor animálja a szörnyű gépezetet,  nesztelenül mozogva készíti elő az újabb és újabb
helyszíneket,  mozgatja a figurákat,  egyikük pedig mikrokamerájával  veszi az eseményeket,
amelyek kivetítve láthatóak.  Borzalmasabb a legnaturalistább filmnél!  Az őrtoronyból,  egy
géppisztolyos őr szemével pásztáz,  az Appel-Platz-on sorakozók közelképeiből emelkedik a
magasba, végigpanorámáz fölöttük,  megmutatja a hírhedt kapu dermesztő sziluettjét, majd
visszafelé haladva a már-már összeroskadó rabok között, megáll a Vigyázat! Nagyfeszültség! halálfejnél, végül az "Arbeit macht frei" sátáni feliratán köt ki.  De benézünk a zuhanyra vá-
ró halálraítéltek közé is,  aztán a csattanva záródó kémlelőnyílás mögül  halljuk sikolyukat.
Erősebb ez a megszokott film-horrornál, a képzelet hyeronimusi rémképeket társít a /még/
élőket megszemélyesítő figurák pokoli panoptikumához.
A racionálisan szerkesztett,  ökonomikusan válogatott jelenetek,  a világítási effektusok, a
realizálás aprólékos kidolgozottsága olyan művet hoz létre, amely megkerülhetetlen és új-
ra végiggondolni kényszerít  egy hihetetlenül abszurd őrületet.  Emlékezetes volt érezni a
nagyrészt gimnazista közönség  rémült csöndjét,  tanulságos volt hallgatni utána  kérdései-
ket:  mindent értettek és átéreztek,  a történelem-könyvnél ezerszer érzékletesebb előa-
dás jóvoltából.
A tábor nyugovóra tér, a priccsek deszkarekeszeiben, egy újabb napot átélve alszanak el
a deportáltak. Nekünk aznap éjjel nem sikerült.

Kedvesen kezdődik, de aztán erőt vesz rajtunk a címbeli őszi unalom. Hagyományos stílus,
kicsit kevés,  már-már  reményt vesztünk,  amikor egy parádés burleszk-jelenetben a vaksi
háziszabó  Sőtér István hunyori értetlenkedése váratlan izgalmakat kelt, aztán az ellenállha-
tatlan  Béres Ildikó  csábos percei következnek, fantasztikus pantomimjén túl, frappánsan
poéntírozott zengő beszólásaival.  Varga József továbbra is derekasan birkózik szövegtöme-
gének kása-hegyével, de az egyre szaporodó "tömeg"-jelenetek igazi felfrissülést hoznak. A
rendező  Oleg Melnyicsuk itt érzi elemében magát,  zenével ügyesen megtámogatott foko-zásai, sűrűsödő forgatagukkal a legjobb tosztonogovi, ljubimovi hagyományokat idézik. A te-
tőpont,  az abszolút csúcs  Kacsur András-é: néma kocsisa az előadás és az évad egyik leg-
erőteljesebb alakítása.  Visszafogott mozgása, mimikai rezdülései, belső finomsága szuggesz-
tiv hatásossággal párosul,  amennyire leheletnyiek gesztusai,  annyira harsány kacagás-orká-
nokat keltenek. Végül is fényesen vizsgázik a beregszásziak otthoni serege, nagyon bízattó,
hogy főrendezőjük mellett most már újabb nevek is sikerrel helytállnak.
Az ásító térben kicsit szétfolyt,  de ezzel együtt élvezetes, szépen megcsinált volt a gogoli
Háztűznéző is. Sokoldalú, mozgékony díszlet-ajtók, egészen kiváló zene, pompásan komédi-
ázó együttes. Kiemelkedő volt  Vass Magdolna érdes nagynénije és  Sőtér István pengeéles
tengerésze,  Béres Ildikó  eladó lányként is nagyformátumú, érett alakítással bizonyított.

A Hamlet után úgy éreztük, nincs tovább, ez a végső határ, ez a Himalája..., aztán jött az
Évszakok,  egy drámai töltés nélküli  elbeszélő költeményből formált színpadi játék,  ráadá-
sul a kölyökcsapattal..., nem volt utána kedvünk újabb Leg-eket állítgatni, láthattuk, hogy
Eimuntas mindenre úgyis rácáfol. Tavaly, a Hamlet másodszori kiütéses győzelme tetézte a
csodálatot,  így hát e legmerészebb várakozással ültünk be  a Shakespeare Fesztivál egész
nagyszerű sorozatához méltó Othello-ra.  Négy és fél óra Megdicsőült Varázslat múltán so-
káig csak sétáltunk a szökőkút-csobogású gyulai éjszakában,  kellett még néhány nap, míg
egyáltalán megfogalmazni mertük  az elementáris élmény sokkjától  lassan tisztuló gondola-
tainkat. Már az első jelenet leírhatatlan. Szöveg semmi, egy böhöm nagyúr melodramatikus
dallam-töredéket zongorázik, furcsa alakok feltűrt nadrágszárral ugornak át egy piciny tek-
nőt, amely felett később egy gátfutó-mozgású ifjú röpköd, a kopasz monstrum elbődül, ki-
lép a rivaldához,  kiderül, takarta eddig az igazi billentyűst és azonnal nyilvánvaló,  hogy Ő
a velencei mór, pedig nincs vezéri díszben, meg nem is fekete. Nekrosius színházában nin-
csenek díszletek, bár mívesen kimunkáltak,  a ruházatok esetlegesen hétköznapiak,  a vilá-
gítás sem tobzódik,  visszatérő motívumokkal sokat szól a zene,  de a megjelenítés kardiná-
nális eszközei: a mozgás, a gesztus és első helyen maga a Színész.  Ez a fogalom, sajnos, ná-
lunk egészen mást jelent, deklamálni ha négyen-öten tudnak, /soroljuk...?/,  a hölgyek bá-
josak egy ideig,  az urak már huszonévesen pohosak, szelekció,  válogatás egyáltalán nincs,
a többet akaró rendezőknek kényszer megoldásokkal kell beérniük.  Nézzük csak meg job-
ban Othello-t:  Vladas Bagdonas ötven éves, szakállas és tar,  90 kiló,  de szikáran izom!!!,
félkézzel forgatja a sportosan nyúlánk Desdemonát percekig, közben hevesen ontja a jam-
bikus sorokat, szerelmi vallomását párducléptű futás közben abszolválja,  nem látjuk verej-
tékezni, nem halljuk lihegését... ráadásul színészi hitelessége mindezen túl is páratlan. De
itt van mondjuk Jágó, a hetykén zselézett ifjonc,  Rolandas Kazlas: hadarva exponálja gyű-
löletét,  tehát jóval kevésbé karrierista a szokásosnál,  fürge, óvatos és beájulunk,  amikor
bevillantja meztelen felsőtestét.  Pedig nem akrobata, hangbűvész a javából,  mimikája szé-
dületes,  például, ahogy a vélt győzelem pillanataiban  letörli kezével  az ellenállhatatlanul
kikívánkozó gúnyos mosolyt...!!!  Desdemona balerina volt,  nagy színésznő lett,  megőrizve
szépségét,  mosolyát és a csodálatos alakítást párhuzamosan kiteljesítő  bravúros mozgást,
amelyet artisztikus tökélye ellenére sem érzünk illusztratívnak. Bizony, le kell írni az Ő ne-
vét is:  Egllé Spokatié, legyen imánkba foglalva örökkön örökké! És mielőtt a felsorolás za-
varába fulladnánk,  legalább még az isteni Emiliát hadd dicsőítsük:  Margarita Ziemelyté-t,
aki képes egyedül intonálni egy himnikus kifejletbe felnövekvő kórus-áriát, de sima szöveg-
mondása is fantasztikus modulációkkal ékes.  De kit ne említsünk  a hihetetlenül egységes
csapatból ?!? Talán a csetlő-botló ikerpárt, amely marmonkannákkal imitálja a cselekményt
mindvégig kísérő hullámverést, a drabális  Cassiót,  aki a finálé monológjában képes a jövő
othelloi hadvezérét sejtetni, vagy Biancát,  aki felháborodva várja kedvesét,  hat órája és
szó szerint hat órával?  Próbáljuk meg inkább  Nekrosius titkát megfejteni,  hogyan képes
minden jelenetben valami  rendkívül izgalmasat, váratlant, újszerűt produkálni.  A helyszín
a vezérhajó fedélzete,  a hullámok szöszmötölése, haragvó csapkodása, a vihar bömbölése
a hangtér, a szereplők időnként ujjongva köszöntik az elhúzó hajókat, a rivaldán áthajolva
farkasszemet nézhetünk a mélységgel. Nincs matróz-járás, dülöngélés, mi játsszuk el, hogy
a vízen vagyunk.  Desdemona vitorlák függőágyában alszik,  Rodrigo dagadó vásznaik között
hal meg, az árbóc végül Jágó mankójává lényegül. A tengeri csatát teknő-hajók idézik fel,
teknő-koporsóba kerül Othelló mellett minden kincse,  még a lova is, a hölgyek teknő-pa-
ván mögött mosnak hajat,  szárazon lebegtetve a dús fürtjeiket.  Egy cserép kamerává vál-
tozik rögzíti a képeket,  kémleli a nézőteret,  később zuhanyrózsa,  végül ravatali virágágy
lesz belőle.  Minden összefügg, illeszkedik, koherens rendszert alkot,  megteremtve a szín-
padi történés magában álló szerkezetét. Eimuntas Nekrosius világot teremt a shakespeari
sorokból,  tengert és levegő-eget,  benépesíti ármánnyal, hittel,  bűnnel, szerelemmel és
végül művét az emberrel koronázza meg, a képzelet eleven katalizátorával: a Színésszel.
Köszönet Vilnius és köszönet Gyula, viszlát jövőre újra ugyanitt itt, a Macbeth-en...!!!

Csupasz a színpad, néhány ajtónyílás, az előtérben víztükör. Bejönnek civilben a szereplők:
"a Vihar-t fogjuk eljátszani..." és perceken belül  életre kel a csoda,  az Üres Tér fénnyel,
energiával, igazi kortárs színházzal teíitődik, a szédületes fiatal rendező-óriás és a nagysze-
rű társulat jóvoltából.  Székeket hoznak be, vagy kottatartókat, egyszer egy ülőkádat is, a
kellékek azért akadnak: üres bőröndök sokféle funkcióval, fallikusan meredő csáklya, de a
színpad titkos áramköreit  Rizsakov  zseniális elképzelései izzítják. A legapróbb mozzanatot
is sokoldalúan tárja fel, szóban, mozgásban, játékban, tárgyi és emberi gesztusokkal, követ-
kezetes ökonómiával, pontos elemzéssel, szigorú önfegyelemmel. Ha egy szóval kellene jel-
lemezni alkotását,  a magától értetődő  Egység lenne a találó meghatározás.  A jelmezek is
az ő munkái, rengeteg átöltözés van, de a sápadt seszínek, a fekete-fehér visszafogottság,
a kolorit szűk ámbitusa  szinte észrevétlenül jellemzi,  árnyalja a szituációkat. A kimunkált
minimalizmus nem zárja ki az annál hatásosabb,  váratlan gesztusok alkalmazást, de a szélső-
ségek is  pontosan helyükön vannak. Nem véletlen,  hogy a nagy orosz színházi hagyomány
légkörében felnőtt beregszászi óriások tökéletesen képesek megvalósítani az originális vízi-
ót. A szelíd  Tóth László, az alapkarakterétől igen távol eső, szangvinikus akarnok-figurából
hiába szól ki a közönségnek,  miszerint "...ma megint túljátszottam...",  alakítása a teátrumi
metamorfózis ritka példája.  Szűcs Nelly  elementárisan gonosz, villanásnyi felbukkanásai a
szerelmi előjáték jelenetében metsző kontrasztját képezik álszent erkölcsösködésének.Fe-
kete lelkét és ruháját  a váratlanul kirúzsozott ajkak  tüzelő villámfénye leplezi le.  Vérbeli
komédiásként lubickol parádés szerepében, sőt, bőrönd-horgászás közben a vízben is Trill
Zsolt, aki a bohóc-maskarában rejtőző  kocsma-filozófus  gondolati mélységeit is ábrázolni
tudja, csak úgy,  minta tű-cérna nélküli gombfelvarrás misztériumát.  A frappáns fürdetési
kép kényes szituációját kiválóan oldja meg  Mercs János,  a felnőni nem tudás, a gyermeki
kiszolgáltatottság,  később az italba oldódó önfeladás  szuggesztív megjelenítésével.  A sze-
relembe zuhanó  Andrássy Máté  kicsit finomabb a kelleténél,  érzelmeinek hevét  tovább
hűti a partner-hiány, egy őszinte elbődülés azért megmutatja titkos tartalékait. Szűcs Kata
viszont,  türelmes reagálások fojtott csöndessége után,  amelyben rebbenésnyi gesztusok-
kal nagyszerűen érzékelteti az ugrásra készen lapuló aktivitást,  a várva várt találkán, társa
vakító fehérizzásában  másodpercek alatt  válik a vágyban égő nőiesség  glóriás angyalává.
A csókos abgang  sokáig emlékezetes marad,  amiben része van  Krisztik Csabá-nak is,  aki
egyedülálló mozgás-virtuozitásán túl,  amelyet, többek között egy szédületes, jó két méte-
res nyakba-ugrással bizonyít,  most találta meg igazán  az emelthangú deklamáció átütő tó-
nusát. Pompás a koreográfia: keringő a nyakiglábbal, a groteszken buja tangó, az együttes
össztánca, megannyi érzékletes kivetítése a hangulati történésnek. A találékony zenei ef-
fektusok közül is kiemelkedik a fantasztikus gárda kórusa, a monoton zúgásból feltörő frá-
zisok,  dallamcsírák hullámzó áradásával.  Ez is  Viktor Rizsakov  műve?  Ha igen,  ha nem,  
az előadás az Ő remeklése, amely Debrecenben és országosan is, az új évad meghatározó
eseménye lesz, emlékezetes lecke a hazai színházaknak és rendezőknek...

Nincsenek szavak, nincsenek mondatok. Ehhez egy Nádas Péter kellene...

Gyulán képtelenek voltunk a Macbeth-et végignézni, a gyönyörűséges éneklés nem tudta
ellensúlyozni a dilettáns statisztéria üres alakzatait. A Lear király ürügyén készített újabb
"Előszó" elfogadhatóbb,  mivel a maszkok elrejtik a kifejezéstelen arcokat,  a jelmezek pe-
dig dadaista bravúrral teszik hihetetlenül érdekessé az ukrán népi formákat. Némi ötletes-
ség is felbukkan  a karakterizáló gesztusokban,  fenséges méltósága van a lassúdad vonulá-
soknak. Az első részben még Lear-t is felismerjük a motorizált hatalmát jelző autógumikról,
kecsesek a presszóslányok, felhőkben száll a kokain. A második, szabadtéri rész már kiürül,
üres sétálgatás vezet a nevetséges gyujtogatásig.  Hogy miért muszáj mégis ott maradni?!?
A válasz sejtelmes: DakHa BrakHa...  Ez a varázsige három eszelősen éneklő, csodálatos le-
ányt és egy férfi-gurut rejt, csellón, bajánon, hosszú-furulyán kísért dalammokat, melyek-
hez hasonlót még sehol, sohasem hallottunk.  Ruhát sulykoló parasztmenyecskék daloltak
ilyen ősi természetességgel,  generatív muzikalitással,  hogy az angyalok kara bizony elné-
mult szégyenében. A puhán lebegő népdalok afro-cubán gyökerű aláfestést kapnak dobo-
kon, dinamika- és tempó-váltásaik  nemcsak követik a cselekményt,  de szinte megtestesí-
tik a nemlétező cselekményt, félelmetes szépséggel töltve fel az egyébként brookian tel-
jességgel "üres" színházi teret.  Szpartakiád-alakzatokkal  illusztrált fantasztikus zene,  pá-
ratlan merészség  ezzel etetni a nézőt, bár,  a lengyel utcaszínházak dagályos ürességére
emlékszünk,  van azért létjoga ennek a formának is,  amolyan becsali látványpékség,  nem
színház, nem katartikus, mégis van benne csipetnyi a poézis álomvilágából.
Pedig...: Vlad Troickij sokkal többre képes !!!  Adjatok a keze alá  egy energikus színész-
csapatot,  kiderül, nagyon is van eredeti elképzelése, mondjuk a Hamletről.  A nagyszerű
beregszászi derékhadban rendelkezésére állott az ideális társulat,  merészen osztott sze-
repet,  néhány jelzéssel megalkotta a dráma közegét, majdnem civilbe öltöztetett, mégis
valós légkört tudott teremteni.  Kevés volt az idő,  kidolgozatlanul maradnak a nüanszok,
mégis izzik a levegő, tombol a színpad,  a kissé hosszadalmas kifejlet ellenére végül is ösz-
szeáll a darab egysége. A második sírásóból dán királyfivá avanzsált Szabó Imre magabiztos
nyúgalommal állítja elénk a tétova töprengésből nekivaduló bosszúállót,  kár, hogy a kon-
cepció a vége felé kevesebb lehetőséget ad neki.  Sőtér István groteszk komikumát is tö-
retlenül kellett volna  végigvezetni,  extrémitásában  így is felülmúl  minden valaha látott
Claudiust.  A szerelmes gyermek mosolyától,  az emésztő kétségeken át, az értetlenségbe
fulladó artikulálatlan üvöltésig ível  Orosz Melinda Ofélia-ábrázolása,  amely legkisebb rez-
dülésében is tökéletesen kimunkált,  minden pillanatában megejtően szuggesztív.  Kacsur
Andrea démoni megjelenésével, fekete hajörvényeivel hitelesíti a királynő fagyos erotiká-
ját,  a Rosenkrantz-ok kis szerepében is kitűnik  Katkó Ferenc robusztus szerepformálása.
Vlad Troickij  igen eredeti képekben fogalmazza meg Hamlet-vízióját:  a Szellem ravatalán
szól fiához,  Gertrudis-t Polonius gyakja szorgosan, míg a király virtuális gyönyörét csak fa-
nyar gesztusai jelzik,  Hamlet önkínzó táncban löki újra és újra el a döbbent Oféliát. Iga-
zi trouvaille  az egérfogó-jelenet  a fazékfedők alól ágáló hajkoronákkal,  a sírásó-kvartett
ződhagymás breakfast-je pedig  a leendő nagy rendezőt sejteti.  De a másik  nagy zabálás
sem kutya: az idősb Hamlet hulláján vacsorázik az új királyi pár,  "gazdálkodás, Horatio," a
halotti tor  maradék sültjéből  kitelik a nászi lakoma.  Nem hálás feladat a  DakHa BrakHa
után zenélni, de a beregszásziak amazonjai,  Béres Ildikó, Gál Natália, Orosz Ibolya és az
érettebb drámaiságot mutató  Vass Magdolna  nemcsak kifejező hangszeres hátteret ad,
de énekben, táncban, színészi megjelenítésben is jeleskedik.
Talán az lehetne a jövő  reménykeltő  lehetősége,  ha a beregszászi csodacsapat és a az
egyedülálló  DakHa BrakHa  állna össze  egy utószóra  Vlad Troickij  keze alatt.  Jöjjenek
most már a királydrámák, de Zsámbékon a Vihar semmiképpen !!!

Váratlan iwiw-es üzenet nyomán vágtatni BalatonFöldvárra,  lesni az   ŐsPark  vihart igérő
zúgását, beülni a hét év után újjáéledt Szabadtéri Színpadra, -hogy a parnasszusi irodalom
szállóigéiből idézzünk,  már magában is "kész őrület!",  de mindez természetes,  racionális,
magától értetődő, ha egy kaposvári MoHácsiádá-ra szól a meghívó.  Mert az  Istenítélet gi-
gászi látomása, a  Csak egy szög  szerteágazó gazdagsága,  hogy csak nehányat említsünk a
kétévtizedes kincsestárból, eleve életfontosságúvá teszi a jelenlétet,  ezeken az alkotáso-
kon nőttünk és nőtt mammut-magasra a kaposvári Második Generáció. A földvári mámoros
éjszaka most nem az  Élet és a Társadalom nagy problémáit feszegette, virtuózan előveze-
tett bohózati alapanyagra épített, amelyet  Mohácsi István  nemesített viccben, poénban
sűrün maivá, szófacsarban karinthyssá.  Bátran vállalta a dramaturgiai töményítést, amely,
a végre eljátszott  három felvonás  4 és fél óráját,  végtelenített  tantrikus  gyönyörré fo-
kozta. A darab megelőző, bp-i változatával szemben,  amely mindössze két felvonás ellené-
re is nézhetetlen volt,  ez a produkció újra igazolta, hogy bármilyen minőségből születhet
remekmű, de csak a rendező és az aktorok alkotó munkájának és tehetségének következ-
ményeként és csakis a színpadon. Mennyei Hosszúság! Égi Tömény! Fetrengtünk ugyan vé-
gig,  de lehetetlen volt nem észrevenni azt a végtelenül aprólékos,  hajszálpontos kidolgo-
zottságot,  amely pazar keretet adott  az ötlet-tüzijátéknak és káprázatos pompájában ra-
gyogtatta fel a kivételes színészi remekléseket.  Egyetlen kis túlzás,  egyetlen apró szélső-
ség, öncélú mache: és borul az egész!, de Kaposváron a kontrolált összjáték gyönyörűsé-
ge világít.  Azt is nagyon lehet érezni,  nemcsak egy  gegsziporka-elme fogja össze  vasma-
rokkal,  sokkal inkább az egész kompánia egysége, akarata,  tehetsége, kreatív hozzáállása.
Egytől-egyig, mindenki a legjobbjánál ad többet, ilyenkor azt szokás írni, "lehetetlen felso-
rolni az össze szereplőt", de miért is?!?  Szabad-e elintézni egy jelzői bókkal azokat a telje-
sítményeket, amelyekből a fenséges szerkezet felépül?  Nosza,  ne resteljük a dicséretet!
Tóth Eleonóra elsöprő intenzitással indított, de az előadáshoz hasonlóan végig tartani tud-
ta a gyilkos iramot. Ahogy szétmorzsolva letöttyen a lépcsőn...! Gyuricza István a becketti
clownok modorában, malvolió-i magasságokban komédiázott, elkerülhetetlen együttérzést
ébresztve a nyugdíjas színészek és betörők irányában.  A hajdani Tom Jones  útonállójára
emlékezve az ötlött fel bennünk,  nem az számit,  hogy mit és hogyan, hanem az,  hogy Ki
mondja! A fiatalok csapatából  Horváth Eszter és  Kovács Zsuzsanna már birtokában van a
kaposvári laza természetességnek,  amit  a nagy "öregek",  Lugosi György  és  Serf Egyed 
féltett etalonként örökít át.  Kocsis Pál  energiatömbje herkulesi elánon túl,  érzékenyen
kimunkálva mutatta meg a színészi alakítás ésszerű alapjait, a blődli komédizás és az össze-
tett hatások finom gépezetét. Meglepő volt  Pető Kata, aki eddigi bizonytalanságait és fe-
lesleges ruházatát  levetkőzve,  szinte  a poézis síkjára emelt egy börleszk szerep-sémát.
Nagy Viktor-nak volt kiktől eltanulni a rendezői attitűdöket,  reméljük, ezután sem fogják
azért mellőzni a sértődékeny instruktorok. Nagyon bele tud ülni, sokadszor is, egy cserép
kaktuszba és nagyon nagy abgangot kreál betüskézett ülepéből..., belülről !!! Felhőfi  Kiss
László minimál-gesztusai könnyedén szervülnek az együttes játékstílusába, metsző követke-
zetességgel szikráztatva antiripacskodásának égi erényeit. Mindent tud  és  mindent mer,
törhetetlen és éghetetlen:  mestermunka.  A mélységet illetően  a legnagyobb elismerés
Varga Zsuzsá-t illeti. Egy tűzről pattant rakéta-töltet, egy közveszélyes tüzijáték: csendes
depit hoz, butácska jólelkűséggel, aki elvan, mert nem is nagyon érti, mi is történik körü-
lötte, meg benne... Atommáglyán rántottát sütni !?!  Hát ez az igazi Nagyság: a szerep ér-
dekében lemondani a beváltról, visszafogni énünket, átformálni karakterünket és így, ön-
kéntes béklyóban, vállalt bilincsben, mégis győztesként érni a célba !!!
Az országelső kaposvári társulat hihetetlen szintjét jelzi, hogy gond nélkül ki tudna állíta-
ni egy hasonló erősségű másik csapatot is! Urbanovits Krisztina, Némedi Árpád, Kelemen
József, Lázár Kati mv.,  Márton Eszter, Znamenák,  Kovács Zsolt, Sarkadi, TótH RicHárd
és a többiek, akik most nem jutnak eszünkbe... Egek! Adjatok egy IZgazgatót is !!!

Kit érdekelnek a díjak...!   Csak jöjjenek Pestre és sokszor !!!  Jöjjön ez a csoda,  amely
Paganininek látszik, mégis Beethoven-t halljuk ki belőle.

A BEST OF 2003:  "az év legjobb előadásá"-nak minősített  fantasztikus produkció az néha-
néha még szerepel a  Nem!Szín!ti-ben. A Mohácsi testvérek darabja a teljes, negyventagú
kaposvári társulatot és a nézők 4 és fél óráját veszi igénybe, nem is beszélve a rekeszizmok-
ról. Alacsonyabb toleranciaszintű többségi egyedek csak személyi motozás /kiskés, villa, fa-
kanál/ után, leszedálva és szájkosárral léphetnek be a nézőtérre.
Mohácsi János most is eget-földet mozgat, süllyesztőtöl a zsinórpadlásig, ókortól  a  szebb
jövőig:  igazi színházi csemege lesz és hetekig kitartó rágódnivaló...

Az első részbe már belekóstolhattunk 2003 szilveszterén,  a Krétakörösök elővezetésében,
Tasnádi István nem lankadt, virtuóz abszurdját frenetikus darabbá fejlesztette. A Nézőmű-
vészeti,  a Bábelna szédületes humora köszönt újra ránk,  tetézve az elképesztő csavarok,
a frappáns szerepek és a betét-dalok elementáris eredetiségével. A Kokainfutáron edzett
Znamenák István nemcsak a szélsőséges groteszk nyelvét bírja, de a varieté-hangulatot is
maradéktalanul sikerült  megteremtenie.  Ebben,  a nikotinmentes füst-okádón kívül,  leg-
főbb támasza  Némedi Árpád és Varga Ákos  zenéje, a helyenként a jazzig is merészkedő,
fantasztikus zenekar tolmácsolásában. Sláger, bretli-dal, sanzon avagy free-impró magától
értetődő természetességgel fonódik össze hangulatos, mindig a történéseket szolgáló hát-
térré,  míg végül a fináléban  elszabadul a pokol,  az addig diszkrét trombitás parókás rap-
perként uralja el a színpadot.  De addig a nagyszerű társulaté a szó!  Nyári Oszkár  kispol-
gárnak,  nőfaló kujonnak,  főúri kékszakállnak egyaránt hiteles,  operettben pedig igazán
otthon van. Végh Zsolt áltudósa és tőröl metszett bürokratája metszően pontos, Sarkadi
Kiss János leheletnyi gesztusokkal képes egy poézisra hajló erőművészt ábrázolni.  Ezerar-
cú Hős Fregoli-ként a tízezerarcú  Némedi Árpád  remekel, meg is tetézi még énekkel-gi-
tárral, örökmozgó motorja a produkciónak. Hajdan Gyabronka a lárvaarcú színtelenséggel
állította elénk, ennek ellenére káprázatos szuggesztivitással,  a jelentéktelen középszerű-
séget. Szula László nehezebb utat választott, hanggal, mimikával egyaránt játszik, Buflakár
Bélája mégis a mindenben átlagos senki abszolút tökéletes megjelenítése. Amikor már min-
den poént behozott, amikor végképp lenyűgözött élettelen okoskodásával, némán villódzó
karácsonyfaként/!!!/  is hihetetlenül érdekes tudott lenni.  A félelmetes férfi-gárda egyet-
len ellenpontja  Márton Eszter, aki egyszem magában képes kiegyensúlyozni a nemek mér-
legét.  Bűvölő dizőz, csábos díva, szatyros háziasszony, kalapos dáma: bármely alakjában el-
lenállhatatlan és akkor még nem is beszéltünk a pazar kuplékról...
Reméljük, ez a lehengerlő varieté, amelytől tényleg beparázik a néző, sokszor látható lesz
Budapesten is! Addig csak azt ajánljuk, rohanjon mindenki Kaposvárra, nagyon megéri !!!

A Gézagyerek óta  Háy János nem tud hibázni. Naturális mélyvízi abszurdja most is üt, kivá-
lóak a dialógusok, a groteszk beszédmód, a nevettető helyzetek. Talán nem kellett volna a
végén mini-tragédiába futtatni,  sokkal inkább vártuk a hazatérésre kényszerített Pityu bá-
csi fiának, a kilátástalanságba visszasüppedő záró-monológját. De így is, különösebb rende-
zés nélkül,  az eszméletlenül nagy beregszászi színészek  gyönyörűséges előadást produkál-
tak. Tóth László eleinte kicsit harsányra vette a falusi rokon figuráját, okoskodó kisembe-
re aztán megtalálta helyét a szereplők viszonyrendszerében.  Szűcs Nelly fantasztikus azo-
nosulással építette fel a hétköznapi asszony-feleség alakját,  aki ösztönös érzékenységgel
ismeri fel a mélyben,  fenyegető lassúsággal érlelődő  tragédiát.  Nincs szüksége szavakra:
ahogy almát hámoz, vagy reszel, az felér egy Hamlet-monológgal. Trill Zsolt káprázatos ar-
zenálját tovább gazdagította a kicsit gügye, végtelenül jóindulatú, sorsát felismerő, de el-
kerülni nem tudó vidéki fiatalember alakításával.  Játékának visszafogott ritmusa,  a kitar-
tott csöndek hihetetlen feszültsége, a végtelen belső tartalmakat sejtető látszólagos esz-
köztelenség alkotja grandiózus egyéniségének színészi kincsestárát.
Külön fejezet illeti a gyerekszereplőket, akik az egész beregszászi csapathoz hasonlóan, a
legendás  Vidnyánszky  Évike  néni  bűbájos köpönyegéből bújtak elő,  akik az iskolások
drámakörében diákszínjátszóként, tőle tanulták a mesterség, a művészet ábécéjét. Fehér
László és  Bíró Gyula érett színészeknek is dícséretére váló, magabiztos természetesség-
gel játszották nemcsak a saját, de a darabbeli karakterüket is, az előadás legnagyobb, vá-
ratlan nyereségét jelentve.
Végre nem kell hónapokig várni! egy-egy beregszászi színházi estére, a Tháliában havonta
többször is láthatóak lesznek a magyar színjátszás távoli csillagai.                      2005 ősz

Utóirat 2006 tavaszán:  Újra nézve a beregszászi csodát,  tovább fokozódott elragadtatá-
sunk.  Már-már aggódni kezdtünk  Trill Zsolt  egészségéért, annyira elnyűtt,  halálra vált,
áttetszővé kopott volt az arca,  annyira szánandóan esendő örök,  vesztesnek láttuk. Ma-
gánúton kaptuk a megnyugtató hírt:  minden rendben, kicsattan, mint az alma!, csak hát
ekkora színész...

Czajlik József rendezései eddig nem tudtak meggyőzni,  de most megtalálta  1.: Nyikolaj
Koljada nagynyomású, mélytengeri darabját, 2.: kiváló együttest szervezett a sok helyről
toborzott csapatból,  3.: az extrémitásában is emberi főszerepre megtalálta a különleges
tehetséget: Szoták Andreá-t. Koljada a gézagyerekes vonulatra hajaz, de veszettebb, mé-
lyebb annál, a végletekig mer elmenni,  de a legkockázatosabb szituációból is képes kivág-
ni magát, főleg erőteljes nyelvezetével, kiélezett dialógusaival.  Szvrcsek Anita sablonsze-
repét hitelesen jelenítette meg, elkerülve a kisstílű démon-kliséket, még részegségében
is arányos, összefogott alakítást nyújtott. Fabó Tibor káposztazabálós papagáj-monológja
sokáig emlékezetes marad, egészséges lendülete motorja volt az első résznek. Tóth Attila
szerepét önfeláldozó bravúrral, kitűnően adta  Lucskay Róbert.
A Zsámbékról  Londonba tartó buszon, Filló Vera  fantasztikus abszurdjában, kalandvágyó
írónő-szobalányként csodáltuk,- két nyáron át tapsoltuk ott a szintén Jámbor Dzsózy ren-
dezte  Csodálatos vadállatok-ban,  idén meg  Bizio: Élet-halál-táncában tündökölt,  nagy  
várakozással jöttünk tehát most is, de ez a félnótás,  mégis ember Rimma ezekhez képest
is kimagasló, páratlan alkotás !!!  Bugyuta, éleseszű, delirál és a velejéig pontos, kutyaimá-
dó és kutyahóhér futószalagon, aszex androgén és váratlanul eszelősen vágyakozó nő. Ter-
mészetesen iszik, hát hogy is lehetne ennyi ellentmondást kibírni!, mégis,  rendbe teszi a
dolgokat, máséit, végül a magáéit is.  Mocsokban él,  de Puskint szaval, rongyokban meny-
asszonyi ruháról álmodik. Kiismerhetetlen, de őrületének vasalogikája van. Szoták Andrea
velőkig ható szuggesztivitással,  szinte rezzenéstelen arccal formálja meg a túlzásokra csá-
bító szélsőséges karaktert. Gyönyörűen deklamál, szavainak pöröly-súlya, csöndjeinek de-
lejes feszültsége van.  Nézésével lézer-kalodába fogja partnerét, néhány ritka pillanatban
a nézőket is.  Ahogy mámoros könnyekben úszó szemmel  "Boldog Újévet! Hurrá"-t kiált a
katonáknak, ahogy azt sikoltja élete első és utolsó férfiának: Gyere!... megrázó, megindí-
tó, ellenérzésre, együttérzésre egyaránt késztet,  olyan sokarcú, annyira végtelen, mint
az enberi természet maga.  Nagy kár, bűnös hiba, hogy a T.Zsüri és a  nemT. Szakma nem
volt jelen, így nem volt kénytelen szembenézni azzal, hogy nem a talmi trend-sztárok hor-
dozzák a dicsőitendő értéket. Még inkább fájó, hogy ezt a gyönyörűséges alakítást a kö-
zönség is hiába keresi majd. De: Szoták Andreá-nak a csúcson a helye!, sajnos, ihol csak
dimbes-dombos lankákat látunk.

Az Empedoklész nem sikerült, Dogyin avitt '910-es stílben untatott a ragyogó színészek elle-
nére, a Johanna meg egyszerűen nagyon rossz, nézhetetlen. Gyenge kezdés után a végére
mágiscsak belendült az  BÖF:  a lengyel csapat nem volt erős, darabjuk pedig kifejezetten
kerülendő,  meggyőződhettünk viszont  Warlikowski elementáris képességeiről, - a berlini
Volksbühne vendégjátéka azután maga volt a Hetedik Mennyország!
Nem az a baj, hogy  Sarah Kane  egy szerencsétlen pszichopata,  hány sorstársa írt remek-
műveket!, neki is sikerült ez egyszer, a  Phaedrá-val,  de ez a hagymázas horror-giccs nem
való színpadra, mert csak kínpad lesz belőle.  A Titus Andronícus-ban is metélnek, karokat,
lábat, de valami halovány oka-értelme csak van a cselekménynek, itt zagyva dilizés. A többi
motívum sem hordoz jelentést, legfeljebb sokkoló, a maga esetlen módján.
De ebből a matériából a rendező nagyszerű előadást formált. A sötét térben négyzetméter-
nyi fényhasábok,  aztán mindent elborító csúnya sárga fény, dermesztő hang-effektek, szi-
gorúan összefogott ritmus.  Minden szótag tökéletesen intonált, minden megszólalás az ér-
telmezés legmagasabb szintjén,  nem kifejezetten nagy színészek kiváló interpretálásában.
Egy eszméletlen énekes-színésznő emelkedik ki,  bluest, sanzont,  jazzes songokat énekel,
zseniálisan ellenpontozva a szoernyue eseményeket.  Örültünk az első találkozásnak a len-
gyel mágussal, de  Warlikowski-ék legközeklebb inkább a Dybuk-kal jöjjenek.

Kiszédelegve a  Mester és Margaritá-ról, hipnotizálva a félelmetes élménytől, eltelve az iga-
zi nagyság csodálatától, mennyei gyönyöröktől ittasulva biztosak voltunk abban, hogy erről
írni lehetetlen, képtelenség, vakmerő szemtelenség lenne: szó bennszakad, szem fennakad.
Meg se próbákljuk elemezni,  lelkendezni meg annyira szegényes,  legfeljebb néhány apró
gondolatot pöttyentünk ide,  hogy legközelebb   MINDENKI!!!  rohanjon a  Volksbühne és
előadásaira. 
Talán a színészekről valamit. Úgy artikulálnak minden erőlködés nélkül, hogy a   Nem.pont.
színház borzadály nézőterén minden szisszenést hallani, tátrálisan játszanak,  de olyan kifi-
nomultan, hogy videon premier plánban közvetítve, filmszerű és egyáltalán nem túlzó, azaz
egyszerre fognak kinn és benn egeret...  A  jó negyvenes  Martin Wuttke, aki  Pilátusnak,
Mesternek egyaránt fantasztikus,  eszméletlen testi-lelki kondiciójával tűnik ki,  a Josuát
alakító középkorú  Kurt Naumann hasfalát pedig egy gladiátor is megirígyelhetné, hát még
egy fiatal honi aktor... Margarita /Irina Kastrinidis/ sikoly-áriái döbbenetesek, nyávogó ko-
loratúrája a valószerűrég határait feszegeti.  Hontalan Iván  megtestesítőjének riadt pislo-
gásai, melyeket katatón merevséggel váltogat, mimikai bravúrok.  De mindenki táncol, éne-
kel a jazzes, blues-os betétekben, mint egy musical-színész, illetve,  mint egy igazi színész,
aki nem ragad le egyetlen stílusban. Csak azért időzünk ezeknél a mozzanatoknál, mert ki-
jelenthetjük, ilyen színházat Schilling is tud/na!!!/ csinálni,  van is hozzá nehány embere,
akik közelíthetik a Tilo Werner-i szintet,  de hol lenne ennyi és hol lenne hely és idő ?!?
/Azért csak jogos a büszkeség, hogy a Krétakör dolgozott már a Volksbühnével, Süsü ren-
dezett is ott és fog is még.../. Útáltuk: annyiszor láttuk már ezt a videózást értelmetlenül,
divatból, amatőr módon, de itt, most az operatőr egy átgondolt képalkotási tervet követve
alkotta meg filmjét élőben!, kongeniálisan. Általában, minden aprólékosan kidolgozott volt,
de ez nem a német precizitás, hanem a nagyszerű ötletek következetes realizálása, ami ná-
lunk, egy kicsit mindig hibádzik.  Forog, közelít,  kézben rohan a kamera, néhány külső fel-
vételt is ráúsztatnak, de 95 százalékban minden a színpad terében történik.
Bele lehet nyúlni úgy Bulgakovba, ahogy  Frank Castorf  teszi, aki szabad asszociációit fűzi
az immár kanonikus történethez, reflektál az eredetire és aztán saját magára is. Lehet ze-
nei betéteket inspirálni, melyeket Sir Henry és a teljes gárda varázsol elénk. Mit nem iga-
zol, mit nem szentesít az elementáris tehetség?!?  Ezzel együtt elszorul a szívünk, amikor a
szállóigévé lett mondatok megszólalnak, amikor egész bekezdések hangzanak fel mindannyi-
unk MM-jéből, amely most végre, először kapott méltó színházi megjelenítést.

Hetek óta gyűjtjük az erőt: neki kéne ülni a litvánokról regélő soroknak, de annyira nagy Bennünk a félelem: nem tudjuk kellő nagyságrendben érzékeltetni ezt a színházi csodát!!!
Mit lehet írni egy olyan előadás után,  amikor csak nagyon-nagyon csöndesen sétálgatunk
a gyulai  ÉlőVíz  kuruttyos partján, elrévülve, megsemmisülve, ujjászületve...
Látunk a színen tucatnyi másfél x feles álló farost-lemezt.  Megelevenednek az  alul  kiku-
kucskáló lábak és más-más mozgással, egyénített,  groteszk koreográfiával surrannak fel és
alá. Mögöttük rejtőznek a játék szereplői, alig-jelmezben, az ő eszköztárukban a mozgás, a
pantomim,  a tiszta deklamáció,  az ének- és hangbravúrok helyettesítik  a ruhát-díszletet.
Egyetlen kellék ez a nagyobbacska rajztábla,  amely azonban miljom metamorfózisra képes.
Pajzs, tető,  sziget és tó,  bástya és ajtó,  lejtő és ruházat. Követhetetlen ez a pillanaton-
kénti átváltozás, mégis tökéletesen egyértelmű, mert hihetetlen ötletessége a történések
elemi logikájából adódik. A tömeg egy emberként él és mozog, az egyes színész viszont, be-
épülve a csapatba is megkapja a szólózás ajándék-perceit.  Titániából négy is van,  virtuóz
Zuboly egyetlen egy, ám az ezeregy arcú. Oskaras Korsunovas-t káprázatos tehetsége való-
ban feljogosítja arra, hogy színházát önmagáról nevezze el. Brook és Mnoushkine óta nem
láttunk ennyire sokoldalú, ennyire egyedi alkotó-rendezőt. Társulata pedig a  Csoda!!! ma-
ga, tetőtöl talpig színművészek, bármit képesek megjeleníteni, amit elképzelni bírnak.

Örjöngött a gyulai MűvHáz félháza... mert ennyien voltunk csupán. A városban próbáló ha-
zai színész-stábok hol is lehettek?!, nem is beszélve a színházról írók amúgy túl népes trup-
járól,  pedig a vilniusi társulat tavalyi,  nem is Korsunovas rendezte bemutatkozása a Trafó-
ban, igazán figyelemre méltó volt!!!  Persze, rossz dolog szembesülni a litván és a moszkvai
példával, mert ha ez a színház, minek nevezzelek,  Dohos Hazai Teátrumocska... Rumocská-
nak avagy ocskának?

 
Vidnyánszky Attila beregszászi CsodaCsapata zsinórban játszott itt a bp-i
 színházak jóvoltából: a teljes bevétel a beregszászi színház építésére for-
 díttatik !!!  Mi pedig újra ill. először láthattuk világraszóló előadásaikat...
 Eddig a  Tóték az  Új Színházban, a  Szarvas a  Nem. Szín.húúú!-ban, az
 egyfelvonásos  Csehov-ok az Örkény István Színházban arattak tomboló
 sikert. De volt még néhány, csak Zsámbékon, Kapolcson látott:

        március 1.      Sardaffass, a hímboszorkány     Bárka

Zavart pirulást, vagy bárdolatlan beszédünk igazolását váltja ki Verebes
Ernő, beregszászi háziszerző darabjának CÍME. Utánanéztünk a Fekete
         Mágia Nagykönyvében /Göttingen 1643/, a helyes kiejtés:
   szárDÁFfásssz, középhangsúllyal, elnyújtott szóvégi sziszegéssel !!!

 március 17.    Bocaccio: Sólyompecsenye       József Attila Színház

 április 23.      Szarvassá vált fiú      Bárka       Kortárs Drámafesztivál

 május 13.     GODOTRA VÁRVA     Először Magyarországon !!!    Radnóti

Latinovits Piki  Őrnagya, Vári Éva  Mariskája...Örkény István remekművéhez már sok nagy
alakítás kötődött,  de a beregszásziak előadásában  először valósult meg a négy főszereplő
egyenrangúsága. Vidnyánszky Attila rendezésében a bravúrra ingerlő őrnagy-szerep és a
szembenálló család  naturális valósága tökéletesen kiegyensúlyozott, négydimenziós teret
alkotott. Tóth  László  finom eszközökkel munkálta ki  Tót figuráját,  vaskos erő helyett a
csendes ellenállás crescendójával jutott az igazságosztó három bárd-ütésig.  Szűcs Nelly
hihetetlen  fegyelemmel  illeszkedett az együttesbe,  a legnagyobbakat idéző tudatos ön-
zással tette lehetővé a kvartett négyszólamúságát.  Ebben a térben virágzott fel Ágika sze-
repében  Orosz Melinda, aki a gyermeki rajongás, a fürge kotnyelesség, a bakfis-szerelem
ezer színével villogott.  A nagyok mellé egyre inkább felnövekvő fiatalabb évjárat másik re-
ménysége,  Rácz József a postás szerepében tűnik ki, visszatérő bicikli-köreivel tagolja a
sűrűsödő cselekményt. Lehet még  Trill Zsolt-ról  bármi  meglepőt mondani,  hiszen min-
den alakítása reveláció,  minden gesztusa életveszélyes és a  felfokozott várakozás ellené-
re mindig újabb és újabb ámulatba ejt. Most játszik talán először férfit, eszelőset, agresz-
szívet, önzésében kegyetlent, de ezt a hiszteroid paranoiát is a magától értetődő egysze-
rűséggel állítja elénk. Néhány hangsúlyában még nagy elődjét is idézni meri, nyugodtan
teheti, biztosan nem tűnik utánzásnak, mivel ez Trill Zsolt Őrnagya, fenomenálisan hatal-
mas, feledhetetlenül szuggesztív, nagyformátumú munka.
A népi tüzoltózenekar és a rádió-műsorok segítségével  Vidnyánszky a darab helyének és
szörnyű korának hátterét teremti meg. A  zenekar és dalárda specialitása, hogy a kisebb-
nagyobb szereplők egyformán játszanak benne, másodpercek alatt lényegülve át, például
postásból tubássá, S örömlányból  /a nagyszerű  Béres Ildikó!/ nótafává.  A  rádióadásban
katona-nóták, Wermacht-indulók mellett szirup-slágerek, napihírek, viccek mellett törté-
nelmi hangképek is helyet kapnak. A démoni dobozolást a donkanyari búcsúparancs döb-
benetes szavai, majd Hitler örjöngése ellenpontozza  Kristán Attila előadásában. Aztán a
későbbi idők csasztuskái, tömegdalai vedlenek át /soronként!/ beat-zenévé a Szűcs Nelly
dominálta kórus frenetikus játékával.
Végre újra beregszászi előadást láttunk, végre újra saját csapatával kápráztat el a félelme-
tesen eredeti Vidnyánszky Attila !!!  Reméljük,  ősszel azért Budapesten is lesz előadás,
a fél házra igényt tartunk: mert aki közülünk a Szarvast látta, az most is ott akar lenni.