Annyi hazugság, torzítás és bulvár-hősködés után, Szőts Géza egyedien eredeti módon be-
szél 56-ról,  nem történelem-leckét ír, hanem színdarabot.  A "nagy"-politika kisszerű alak-
jai,  a zűrzavarban vígan kocsmázó nép,  a boldog napok fejetlen zűrzavara mellett,  talán
sokkal jobban érdekli az idevezényelt szovjet kiskatonák, a másik oldal vétlen áldozatainak
megjelenítése.  A grandiózus előadás legszebb képe a Nagy Szovjetunión keresztüldöcögő
katonavonat,  háttérben baljósan lengedező óriás vörös csillagokkal, mindenbe beletörőd-
ve falatozgató, énekelgető kamaszkatonákkal,  -  bizony ezen a szerelvényen  mi magyarok
is utazhattunk volna  a lázongó  Csehszlovákia felé...  De emlékezetes  a tankágyú-falloszo-
kat lengető megszállók  groteszk harci tánca éppúgy,  mint Malinyin tábornok operai bari-
tonja  Wágner Lajos magyar hangján.  Vidnyánszky Attilá-nak gondja van a legkisebb sze-
repre is: a most is kitűnő díszlettervező,  Alekszandr Belozub alakul félelmetes Andropov-
kísértetté.  A felkelők oldalára átálló  szibériai fiú  szerelmi történetét,  Varga Gabi-val az
oldalán /és a hátán.../,  rendkívüli hitelességgel állítja elénk  Andrássy Máté,  aki egyben
egy 48-as orosz tiszt  hercegi portréjával is megajándékoz.  A forradalmi ifjúság  energikus
csapatát harsány lendülettel formázzák a frissen végzett színi-egyetemisták, bravúrosak az
átváltozásaik, mivel a szembenálló kiskatonákat is ők játsszák:  lyukas zászló és géppisztoly,
mahorka és hujogós gopak... Erőteljes az akusztikai háttér:  Verebes Ernő zenéjében sok-
szor egy kitartott basszus is drámai, a népdalokból, orosz siratókból, opera- és csasztuska-
elemekből összeálló anyag pedig végig erős támasza az előadásnak. Katartikus élmény, ami-
kor a több helyről felhangzó Boldogasszony Anyánk szétkóborló szavai, lassan felerősödve,
egyetlen torokszorító könyörgéssé fokozódnak,  de éppoly hatásos a hangszerre kapó szí-
nészek háborús káosz-zenekara,  megkapó szépséggel énekel  Egres Katinka és a zongorá-
nál  Pál Eszter. A rendezőnek mindenre van ideje,  groteszk és szürreál ötletei mégis szi-
lárd szerkezetté épülnek,  gondosan váltogatva  a cselekmény párhuzamos szálait.  Ismert
politikusok ábrázolása hálátlan feladat,  közülük a Bíbó Istvánt játszó  Jámbor József pen-
geokos szentenciái emlékezetesek, na meg Tinódi Sebestyénje az ő lantjával... Annál meg-
lepőbb  a géppisztoly-grádicson  dizőzként  lépegető  Nagy Imre-unoka  varieté-showja  a
duplafenekű  "MiszterElnök Úr"-songgal.  Szőts Géza  dalszövegei egyébként is pompásak,
elég itt a Borsófőzelék-kuplét,  vagy a tragikus mélységű kátránypapíros akasztófa-dalt,  a
"Sírrepülők"-et említeni, amely méltó előadóra talált a  Maléter Pált szuggesztíven megele-
venítő Csikos Sándor-ban. Már az első bemutatón egységgé formálódott a fiatalok, a bere-
giek és a helyi erősségek sokszínű gárdája.  Megkerülhetetlen  Miske László kocsmatölte-
léke,  Kóti Árpád egyaránt remekel a vendéglős és a szovjet pilótahős alakjában,  felfigye-
lünk  Szűcs Katá-ra és bámuljuk  Krisztik Csaba újabb bravúrját,  a vakon kóválygó extrém
szovjet?magyar?-partizán?  figurájában.  Írói-rendezői-színészi  Csúcs!-teljesítmény a hóhér
Mátyás három jelenete, a kocsmai asztalborogató, a "megérzés"-eit elmondani akaró a par-
lamentben és végül az akasztás utáni, amelyben  Garay Nagy Tamás alakítása gogoli mélysé-
geket nyer: "...de  ki  kíváncsi arra,  hogy  mit érez és gondol  egy  Csúcs Mátyás?", /azaz,
"mondják el a cárnak, hogy él itt egy..."/
A beregszászi után van és lesz! végre egy társulat, amellyel  Vidnyánszky Attila meg tudja
valósítani  ízig-vérig merész és kockázatos  elképzeléseit.  Már a kezdő Illyés-polifónia úgy
szólt,  mint a Szarvassá vált fiú szótag-kánonja,  a tömegjelenetek forgataga  éppúgy érvé-
nyesült,  mint a dialógusok emelkedettsége,  az idézőjeles irónia  egységbe forrt a vaskos
realitással. Az évforduló hagymázos idején nem protokoll-muszáj,  hanem nagyigényű, kor-
szerű, nézőpontjában és realizálásában is különleges előadás született.
Debrecenbe kéne menni...!!! De azért csak remélünk egy budapesti vendégjátékot is!

Nem sok jut Nékünk az ézös beregszásziakból, legalább is a Gástya-árok-ban. A Gyulai Vár
zegzugai /aug 1-2/ után,  egyetlen egyszer lesz itt a  Kaliszi Színházi Fesztivál-on 4, azaz
Négy!!! díjat nyert  Három nővér. Bizony: Szűcs Nelly, Vass Magdolna és Trill Zsolt elhoz-
ta az össze színészi,  Vidnyánszky Attila pedig a legjobb rendezőnek járót! Ne,m akárhon-
nan, LengyelHonból, amely a korszerű színjátszás ősHazája...
Pula ad helyet a  Bérczes László rendezte  Háy János-darabnak  6-án,  amelyben a  Nagy
Páros mellett Tóth László és a beregi gyermek-zsenik tündökölnek /A Pityu bácsi fia/.

Hogyan varázsolja a  Bárka kongó hodályába a zsámbéki fácskás völgyet?  A kérdésre nem
kaphattunk választ:  egy teljesen új verzió született.  Elkezdődött a második résszel, tűz-
vész, kataklizma,  aztán visszafehéredett a nyitó idillre,  végül surranó léptekkel beosont
a pusztulás. Minden párhuzamos történésekben, mozgásban, képekben jelenítve. Szavak,
mondatok röppennek fel,  de legfeljebb  illusztrálják a játékban elevenedő cselekményt.
A félelmetes beregszásziak, kicsik és nagyok, de mindenki a helyén: tökéletes. Nem is sza-
bad neveket leírni: ez a darab a csapatmunka, ez a társulat az álomzenekar, Vidnyánszky
Attila a démoni karmester, a teremtő akarat.
Zsámbékon Mása szenvedélyes tangóval búcsúzott Versinyintől, itt köpenyében szögezi le
a padlóra,  azzal a kalapáccsal,  amellyel feleségétől féltett könyveit kalapálja a polcra az
a Kosztya, aki később a nővérek által kockacokorból a falra varázsolt, áhított Moszkva-ké-
pet zabálja le, bástyástul, vörös csillagostul. Fantasztikus ötletek, soha sem öncélúan, szi-
gorúan a szituációk logikájából sarjadva, Megabyt-ok kellenének az egyszerű felsorolásuk-
hoz is! De mindez következetesen épített, szilárd struktúra, káprázatos vízió, amely sokol-
dalú gazdagsága ellenére egy pillanatig sem engedi lankadni elbűvölt figyelmünket. Peng a
gitár, lebegve szól a klarinét az álmos muzsik,  Katkó Ferenc kezében és aztán énekel is Ő
bús barna baritonján, nem szláv szívünk is beleremeg.
A csehovi konstrukciót  Vidnyánszky Attila most bárhol játszható formában alkotta újjá:
nagy-nagy öröm az, hogy így sok helyen, sokszor láthatjuk még.
A záróképben a nyitott ablakon, lassan a népligeti mennybe ment a társulat.  Mi is.

A Gézagyerek óta  Háy János nem tud hibázni. Naturális mélyvízi abszurdja most is üt, kivá-
lóak a dialógusok, a groteszk beszédmód, a nevettető helyzetek. Talán nem kellett volna a
végén mini-tragédiába futtatni,  sokkal inkább vártuk a hazatérésre kényszerített Pityu bá-
csi fiának, a kilátástalanságba visszasüppedő záró-monológját. De így is, különösebb rende-
zés nélkül,  az eszméletlenül nagy beregszászi színészek  gyönyörűséges előadást produkál-
tak. Tóth László eleinte kicsit harsányra vette a falusi rokon figuráját, okoskodó kisembe-
re aztán megtalálta helyét a szereplők viszonyrendszerében.  Szűcs Nelly fantasztikus azo-
nosulással építette fel a hétköznapi asszony-feleség alakját,  aki ösztönös érzékenységgel
ismeri fel a mélyben,  fenyegető lassúsággal érlelődő  tragédiát.  Nincs szüksége szavakra:
ahogy almát hámoz, vagy reszel, az felér egy Hamlet-monológgal. Trill Zsolt káprázatos ar-
zenálját tovább gazdagította a kicsit gügye, végtelenül jóindulatú, sorsát felismerő, de el-
kerülni nem tudó vidéki fiatalember alakításával.  Játékának visszafogott ritmusa,  a kitar-
tott csöndek hihetetlen feszültsége, a végtelen belső tartalmakat sejtető látszólagos esz-
köztelenség alkotja grandiózus egyéniségének színészi kincsestárát.
Külön fejezet illeti a gyerekszereplőket, akik az egész beregszászi csapathoz hasonlóan, a
legendás  Vidnyánszky  Évike  néni  bűbájos köpönyegéből bújtak elő,  akik az iskolások
drámakörében diákszínjátszóként, tőle tanulták a mesterség, a művészet ábécéjét. Fehér
László és  Bíró Gyula érett színészeknek is dícséretére váló, magabiztos természetesség-
gel játszották nemcsak a saját, de a darabbeli karakterüket is, az előadás legnagyobb, vá-
ratlan nyereségét jelentve.
Végre nem kell hónapokig várni! egy-egy beregszászi színházi estére, a Tháliában havonta
többször is láthatóak lesznek a magyar színjátszás távoli csillagai.                      2005 ősz

Utóirat 2006 tavaszán:  Újra nézve a beregszászi csodát,  tovább fokozódott elragadtatá-
sunk.  Már-már aggódni kezdtünk  Trill Zsolt  egészségéért, annyira elnyűtt,  halálra vált,
áttetszővé kopott volt az arca,  annyira szánandóan esendő örök,  vesztesnek láttuk. Ma-
gánúton kaptuk a megnyugtató hírt:  minden rendben, kicsattan, mint az alma!, csak hát
ekkora színész...

Első alkalommal sikerült  Vidnyánszky Attilá-nak budapesti társulatot betörni: a dán Line
Knutzon abszurd komédiájában az inkább másodosztályú csapattal nagyszerű előadást pro-
dukált. A darab nagyon érdekes,  gondolatgazdag,  igaz és ötletes,  lassacskán már nálunk
is aktuális lészen, mivel látszat-konfliktusok hínárjában vergődő látszat-életekről szól.
Alekszandr Belozub üvegfalú forgószínpada, jelmezeinek kivételes karakterizáló képessége
azonnal feltűnik. A kislány babaruhája, a feleség síszemüvege, amely aztán hajék és diadém
alakjában is visszatér,  a gratuláló pár elegáns palást-ruhái emlékezetesek,  de elmondható
ez bármelyik jelmezről is.  Belozub mesterit alkotott és most is biztos alapot ad a rendező
tobzódó vizualitásának.  Mert Vidnyánszky szinte mondatonként teremti meg a darab köze-
gét, fényváltással, zenével, a színpad forgatásával tagolva,  gazdagítva a cselekményt.  Nem
hiányzik a szokott infernális végitélet-fokozás, az univerzálissá tágított csúcspontok fortisz-
szimója. Az aprólékos kidolgozottság ellenére, gördülékeny folyamatosság a jellemző. Az el-
ső rész börleszk-elemeket sem nélkülöző, komikus hangvétele után, az időskori lepusztulás
csöndes lírája sem válik vontatottá, noha ez a felvonás az elsővel azonos hosszúságú. De ez
mennyei hosszúság!, tűnékeny zenével, párás fényű eső-harmattal és Nagy Mari hihetetlen
fínomságú figurájával. Az ötvenötéves kislány és a bosszúálló bakfis patológiáját jelenítette
meg élete legjobb alakításában, ritkaszép dikcióval. De az egész gárda meglepően helytállt.
Vidnyánszky  minden szereplőben a saját karakterben meglévő alapvonásokat  erősítette,
így alacsonyabbszintű átlényegülő képességekkel is  használható típusok születtek.  Ingrid
kőmerevsége, Rebekka hisztériája, John grimaszai, Hilbert színtelensége,  azaz ezen színé-
szek gyengeségei: összeségükben, egymás mellé rendelve,  jóütemű poéntírozással egy él-
vezhető előadást hoztak létre.  A több éves közös munka csak-csak beérett egyszer: sike-
rült maradéktalanul realizálni  Vidnyánszky Attila nagyívű elképzeléseit,  a budapesti szín-
házak esetében először, de reméljük, nem utoljára...
Aki komédiát vár, nem csalódik, aki abszurdot, megkapja a magáét. Van blődli is dögivel és
bizony,  a vége felé,  emelkedett poézis is. 
Az  Új Színház  csúnyácska békáját  egy estére  mesebeli királyfívá csókolta a beregszászi
Nagy Varázsló: "...Na végre!", hogy a darabot idézzük.

Vágtató fellegek, ömlik az eső: az örök-optimista bereg-fanok azonban reménykedve slaty-
tyognak a Gástya-árok felé. Nem hiába: a  Magtárban hősies rohammunkával épített néző-
tér várja őket és a  Csehov-egyfelvonásosok, amelyeket eddig Budapesten is csak egyszer
lehetett látni. Varga József medve-bömbölése méltó ellenpontja a sűrű mennydörgésnek,
a csodaszép  Szűcs Nelly szikrázó szemei mellett elhalványulnak a kinti villámok, Trill Zsolt
pedig három különböző alakban  versenyez az égiháborúval.  Olyan vibráló feszültsége van
az előadásnak, mintha először játszanák, mintha itt születne a Természet gigászi tombolása
közepette, szilajkedvű istenek mennyei ajándokaként.
De volt meglepetés a  Karnyóné két estéjén is.  Rácz József és  Kacsur András az két sze-
leburdiak képében végre igazi arcait mutatták meg a vendégek elővezetésében zicceralka-
lommá silányuló karaktereknek. A beregszásziaknak semmi szüksége nincs fővárosi mutatvá-
nyosokra,  kiapadhatatlan forrása van náluk a meglepő tehetségeknek.  Mi sem bizonyítja
ezt jobban, mint a Trill Zsolt /!!!/ helyett beugró Vidnyánszky Attila junior, aki teljesér-
kű alakítással lepett meg: Samuka volt,  egy igazi kamaszfiúcska,  aki a világ legtermészete-
sebb módján élte meg színpadi létezését. Egyetlen poén sem veszett el, egyetlen megtor-
panás sem esett,  nem volt hát véletlen az a nagyszerű gyulai Romeó,  amelyet egyáltalán
nem gyermek-színészi módival játszott!  A hazaiak erőterében még pompásabban érvénye-
sült  Szűcs Nelly  lehengerlő Karnyónéja,  amely az utóbbi évtized bizvást legnagyobb ko-
mikai teljesítménye, féktelen vénájú, ezerszínű tüzijáték!
Siessünk hát Zsámbékra, ott meg a Három nővér vár ránk...

A Dáma francziául selypeg, oldalán délceg, tubázó! kadét, akivel elsétál a völgyre nyíló, tá-
gas lejtőn, a távoli színpadig,  melyet gyengéd szellőben fodrozódó bíbor-függöny keretez.
Ez csak a háttér, mert a játék elöttünk, a sudár fácskák kertjében zajlik, sóvárgó csevegés-
sel, vendégváró uzsonnával.  A tücskök kozmikus sistergésébe  monoton dünnyögött orosz
szöveg suttog, alkonyodik, nyárvége van, lányok ruhája lebben körbe-körbe: a csehovi han-
gulat már az első percekben megszületik.
A beregszászi társulat fiatalabbjai kapnak teret,  legendás szerepekhez  mérhetik magukat.
Az utánpótlás-csapat fényesen vizsgázik,  persze, az tűnik ki igazán, aki alkatilag is közel áll
a teremtendő figurához. Kacsur András, kamaszos lénye ellenére, mókásan ütős tudálékos
tanárocska. Vass Magdolná-hoz nem illik a hevesen sistergő Irina,  de nagyszerű játékával
legyőzi ezt az ellentmondást, mély átélése,  konok egyénisége tragikus vénákat sejtet. Tur-
genyevi alkat a fájdalmasan szentimentális  Orosz Ibolya,  pianisszimó létezése a szívszorító
katarzis fenséges pillanatait hívja elő.
Oleg Sztacsuk  ősereje szétfeszítette szerepének korlátait,  önkéntelenül is főszereplővé
avanzsált. Csak azt nehéz elképzelni, hogy egy ilyen telivér embernek hogyan lehetett /a
darabban!/ ellenállni... Szűcs Nelly szerelmes lányként példás önfegyelemmel fogta vissza
magát, hogy aztán fokról-fokra,  ahogy a családban is átveszi a vezetést: leuralja az életet,
a színpadot és a nézőteret. A cseles kapzsiság, az elszánt törtetés, a zsigeri gonoszság mé-
gis oly szeretni való, ellenállhatatlan  Natasáját  állította elénk,  amely újabb ragyogó szín
sugárzó tehetségének bámulatos spektrumában.
Vidnyánszky Attila íme, látványosan mutatta be társulatépítő pedagógiáját, de rendezői
alkotómunkájának is  újabb dimenzióit tárta elénk.  A térkezelés, a körülmények adta lát-
vány lehetőségeinek természetes kihasználása,  a mozgások ritmusa és intenzitása sajátos
erőtérbe helyezi az ismert cselekményt. Mása férje majd a lihegő Natasa tűnik fel a mély-
ből emelkedő úton, ahol később a Dadus poroszkál,  az urak mulatságra készülődnek, egy-
szer meg Andrej röpteti,  szilajon kiáltozva, álmai sárkányát. A távoli fél-színpadon a gáláns
kettős alkot élőképet, táncol, pózol, énekel,  itt nézhetjük végig a halálos párbajt és ez a
függöny gyullad lángra, eszméletlen zenei közegben, gyilkos zörej-háttérrel az első drámai
konfliktus csúcspontján. Sokkoló bravúr az akár monológot is megszakító, váratlan világvégi
fokozás, olyan, mint Andrej törő-zúzó tombolása, amely aztán a szétvert zongora húrozatá-
nak aleotorikus kavics-zenéjébe oldódik.  A búcsújelenet  kicsavart pantomimje észvesztő
tangóra vonaglik, mely szűkített formában idézi a  Bánk bán gubajdulínás Utolsó Itélet-tab-
lóját.  Hajlamosak vagyunk azt hinni,  hogy még a huszadikai tűzijáték távoli petárdadurro-
gása is a színpadot életre-halálra uraló  Vidnyánszky Attila  intése nyomán szólalt meg...
Két év telt el a zsámbéki bemutató óta, de most még elevenebben élt az előadás, további
folytatásra bíztatva. Reméljük, egyszer majd kőszínházban is láthatóvá válik a Három nővér,
amely nem ez a darab lesz, de minden bizonnyal tovább élteti a zsámbéki produkció felejt-
hetetlen értékeit.

Lehet egy fél előadást magasztalni, suergoesssen kitörölve! a selejt másik hányad/ék/ot?
Lehet és kell is: A gyulaiaknak húzónevek kellenek, megkapták! Igaz, inkább a vissza- vagy
a lehúzó-név illene rájuk.  Szégyeljük még leírni is neveiket, talán  Blaskó Péter  érdemli
ki ezt egyedüli kivételként: böcsülettel helytállt.  A többiek siralmasan tehetségtelen hi-
teltelenséggel gyalázták porba a nagyívű rendezői elképzelést, amely a téglavár archaikus
terében  hamleti, macbethi, richardi motívumokból és figurákból épített /volna/, erede-
ti, izgalmas produkciót. Bántóan kongott az  Üres Tér, míg a külső várfalak, bástyák rom-
jain a  Romeó és Júlia ihlette förgeteges játék tombolt,  a beregszászi színészcsapat fan-
tasztikus mutatványaként.  A címszereplők gyerekek,  de nyoma sincs a negédes Lakner-
bácsizásnak:  természetesek, elevenek,  magától értetődő fürgeséggel prezentálják a hí-
res sorokat.  Júlia monológja a kislánytól indul,  majd  Mercutióék  mondják, váltakozva,
egyre többen, míg a mennyei fokozás csúcsán, a szédítő várfokon szólal meg az égi tüne-
mény: Orosz Melinda szívszorítóan gyönyörű deklamációjában. A másik példa még jellem-
zőbb: lenn, /szakmailag/ nagyon lenn indít egy "Aszínész" /a: fosztóképző!/, átveszi tőle
"A Színész"-ek beregi férfi-kara, míg végül, az egyre emelkedő intenzitás forrpontján, az
igazi Júlia, a csodálatos Orosz Melinda  suttogja, könyörgi, sírja el a vágyakozó szerelem
himnikus szavait. Viharosan villámlanak  Vidnyánszky fékeveszett asszociációi,  a londoni
szín halálugrásaitól,  a "Lenni vagy nem lenni" kiszámolós játékán át Zuboly szereposztási
paródiájáig.  Szűcs Nelly-nek a  "Nelli vagy nem Nelly? "-ből most a  NEM jutott, színpadi
jelenlétének káprázatos aurája így is vakítóan világított. Orosz Ibolya, Gál Natália, Béres
Ildikó boszorkány-triója betegre halványította a vértelen Macbethet, ahogy  Szabó Imre
pompásan formált, hús-vér sírásója mellett nevetségessé szürkült az erőtlen Hamlet...Az
est legfényesebb csillaga:  Kristán Attila üstökösként sisteregte végig a játékot, gigászi
energiával komédiázott,  Mercutióként pedig egy nagy alakítás teljes színképét világítot-
ta meg, a bravúros blődlitől a halálos tragédiáig.
Nem véletlen, hogy  V.Csolti Klára fantáziáját is leginkább a nagyszerű beregszászi gárda
ihlette,  szellemes, mindig egyénített,  pompás ruhákba öltöztette a lányokat, a gyerme-
kek 3-tól 10 éves korig menyasszonyi tüll-variációkban, a fiúk,  míg harcra nem vetkőztek,
reneszánsz apródi díszben pompáztak.  Júlia ruházatilag is a feledhetetlen, fakórózsaszín
titkos mámor,  Rácz József  figurája meg egy eleven Holbein-kép.  /Persze, könnyű neki,
hiszen szerinte "Shakespeare is magyar volt!"... netán gyulai/.
Kétszer gyönyörködtük végig a várfalon kívüli szcénát, úgy érezzük, nem veszhet el ez a
tüneményes játék, legyen belőle egy önálló darab!!!... és akkor Pesten is megnézhetjük
mindannyian, akárhányszor újra, mert GYULA és a FeHér ElepHánt NEM FELEJT !!!

Pedig minden a szokásos módon kezdődik: szorít a cipő, éhesek vagyunk és csak várunk...
De aztán... beindul   Vidnyánszky Attila  izgágán indázó fantáziája és egy minden ízében
újszerű,  váratlan fordulatokkal sokkoló  Beckett-látomás bontakozik ki elöttünk. Az álta-
lában folyamatosan játszott jelenetek mozgással, zenével, fényváltásokkal vannak elválaszt-
va, így lassabban épül az egyhelyben toporgás "cselekménye", felerősödik az  időtlen  Idő
antidrámája. Mert a Hely ugyan azonos,  de egy nap helyett lehet, hogy hónapok,  évek,
évtizedek telnek el örök egyformaságban. Végig színen van mindenki, a Fiú is, az átszelle-
mült Rácz József, Bibliát recitáló angyal képében, archaikus oratóriumi közeget sugallva.
A kifogyhatatlan rendezői képzelet megtalálta kompozíciójának kongeniális életre keltőit:
amit  Szűcs Nelly  és Trill Zsolt művel, az a színészi alkotómunka, az átlényegülés, a szín-
padi teremtés magasiskolája. Legkisebb gesztusuk is örökérvényű, minden megmozdulásuk
életveszélyes,  a szünet nélkül játszott,  nehezen emészthető darab permanens feszültsé-
get képes fenntartani. Mert csak ámulunk-bámulunk,  mit tehet két zseniális ember, egy
harmadik álmodta eszement játékban.  Ilyen szintű jelenlétet talán  Grotowskinál éltünk
meg, vagy a moszkvaiak  Gyurmá-jában, nem is oly rég. A díszlet kivételesen nem tetszett,
annál inkább  Pozzo-ként  Varga József  és  Tóth László,  aki finoman árnyalt volt Lucky
annyiszor bravúrrá torzított szerepében.
Fejedelmi ajándék volt ez a Beregszászi Tavasz: újra csodálhattuk a Szarvas-t, imádhattuk
Szűcs Nelly Karnyóné-ját, emészthettük a  Sardaffas-t, szerethettük a  Tóték-at, végre
méltó helyen láthattuk a  Csehov-bravúrt,  élvezhettük a  Sólyompecsenye  fergeteges
komikumát és végül, sajnos utoljára, mert mikor lesz folytatás?!?, mindennek betetőzése-
ként, először szembesültünk  Vidnyánszky  Beckett-jével.

Nagyon vártuk.    Godot-t.    MEGJÖTT.

Szopránhang és egy szál oboa,  önálló  szólamok összefonódása. A kontrfagott bölömbika-
vibrátója fölött bevág a basszbariton, a csábító tenordallam mézét mélyhegedű ellenpon-
tozza.  A vékony hangszerelés brutális erőket mozgósít,  nem sokaság, hanem lélek, a szí-
nész-énekes érvényesül, aki játszik és a hangszeres,  aki segít életre kelteni a drámai szi-
tuációt. Érzékletes, gyönyörű, teljes hangon szólal meg minden! Mert ez nem a Nem.Zen.
Terem.húúú, de gyalázatos, "szinte szabadtéri" akusztikája, ahol "minden hangszert külön
lehet hallani", csak az élménytadó összhangzás hibádzik.  Mintha a zöldséget, húst, fűszer-
számot, csontot és tésztát majszolnánk a vágódeszkáról, ahelyett, hogy a leves-költemény
mennyei ízeit élveznénk./  Ez az  Opera csodálatos Tere és ez  Sosztakovics  bachi szintű,
kontrapunktikus szólamszövése. Nem véletlen, hogy a  Wohltemperirtes Klavier kihívását is
sikerrel állta a " 24 Preludium és fuga" sorozatában. De az  Ő dallamvilága kemény, szögle-
tes, nagyléptékű, ritmikája barbár és monoton,  minden fordulata váratlan, ezáltal szoron-
gató feszültségeket hordoz,  hasít, taglóz,  döbbent és leterít.  Ez a zene puszta létezésé-
ben a shakespeaere-i tragédia komor mélységeit sűríti,  hát még,  ha felbőg  a mély szóla-
mokban tomboló nagyzenekar,  elszabadulnak  a sistergő rezek és a földmoraj basszusok !
Döbbenetes ez a lefojtottságból kitörő,  hisztérikus őrület:  a roppant hangtömbökben a
a lélek szakadékai tátonganak,  a sors kérlelhetetlen végzete örvénylik  bénító szuggeszti-
vitással.  Micsoda operákat írt volna ez a félelemtől nyomorított Géniusz,  ha nem az élet-
mentő  Sztálin-kantátákat kellett volna rettegve körmölnie !  Szerencse,  hogy a hatalmas
szimfóniákban  megmutathatta  a szovjet létezés és saját életének  borzalmas sötétségét,
abszurd iszonyatát,  a leningrádi ostrom és a háború szörnyűségeivé álcázva. Valójában a
mindent kibírás gigászi hősiessége egyaránt jellemezte szovjetország népét és a Gulág ár-
nyékában alkotó komponistát. Így maradt a gogoli Orr és ez a korszakos jelentőségű zene-
dráma, amely most  Vidnyánszky Attila  bravúros rendezésében támadt fel.
Alekszander Belozub egyszerűségében nagyvonalú díszletet tervezett: emeletes gerenda-
ház,  mozgatható szobabelsők és a cselekmény fókuszát jelentő hitvesi ágy,  amely diszkré-
ten elforgatható bizonyos erotikus cselekmények idején. A mobil díszletelemek menetköz-
ben változtathatók, nincs átdíszítés, a jelenetek és felvonásközök vizuális közjátékokra ad-
nak lehetőséget, amit a rendezés virtuóz találékonysággal aknáz ki. Fiatal pár szimbolizálja
a Katyerina számára elérhetetlen, igaz szerelmet, kontrasztként meg Tóth János hangban,
figurában, mozgásban egyaránt remek Rendőrfőnökének piruettjei szórakoztatnak.  Maxi-
málisan kihasználtak a világítás lehetőségei, jeleneteken belül is merész fényváltások segí-
tik a cselekményt. A végén pedig megmozdul a szibériai erdő macbethi rengetege,  vihar-
ban hajladozó fatörzsek jelenitik meg a hősnő végletes indulatait.
Lukács Gyöngyi bombasztikus drámai erővel jeleníti meg Katyerinát, üt-vág, örjöng és hö-
rög, súlyos színpadi létezése erős sodrással hömpölyögteti a drámát. Irtózatos hanganyaga
letaglóz, kár, hogy artikulációi szélsőségesek,  a túlzó ráerősítés és különösen a szüntelen
vibrátó  ádáz  könyörtelensége  egy lepusztult neoncső  örjítő  pulzálását idézi. Nem elég
férfias  Vagyim Zaplecsnij,  mutatós tenorja azonban zeneileg hibátlanul érvényesül,  de
ez az este a mély fekvések, a sötét hangszínek pazar ünnepe:  Berczelly István elementá-
ris szilajsággal formázza meg az elfojtott kéjvágytól fűtött brutalitást, Tóth János parádés
karikatúrája pedig az előadás szatirikus csúcspontja. Szolnoki Appolónia a Négerek után
újabb bizonyítékát adta páratlan tehetségének, Szonyetkája énekben, játékban egyaránt
nagyformátumú alakítás.
A másik szereposztásból  Gulyás Dénes  kivételes jellemábrázoló képessége  emelkedik ki.
Az ukrán tenor sápadt líraiságánál  hitelesebben leszkovi az ő gusztustalan, törtető figurá-
ja, kár, hogy énekel is, néha artikulálatlan üvöltözésbe menekülve. De egy zenedrámában
fontosabb az izgalmas, vérbő jelenlét, a szuggesztív játék, abban pedig kiváló! A két pópa
közül  Kenesey Gábor volt hangban, játékban meggyőzőbb.  Bátori Éva muzikálisabb, kie-
gyenlítettebb alakítása jobban tetszett, a roppantul nehéz lírai passzusokban bizonytalan-
kodott ugyan, de Katyerinája így is szánandóbb, emberibb volt, bár alkaatától idegenebb,
mint ama pompás Jenufa. /Ő is nagyon vibrált, úgy tűnik, enélkül nincs "drámaiság"...?!?/
Vidnyánszky Attila nemcsak Sosztakovics remekművét találta meg, de a Ház ujjáéledésé-
nek lehetőségeit is megmutatta:  "kortársabb" művek,  zeneDRÁMAI  rendezés,  bátor át-
értelmezések,  korszerű szcenika.  Énekes-színész van bőven,  csak feladatot kell keresni
a parlagon punnyadó tehetségeknek. Reméljük, jövőre egy olasz slágeroperát varázsol új-
já, hadd fájjon a fafülűeknek.

 Vidnyánszky Attila beregszászi CsodaCsapata zsinórban játszik itt a bp-i
 színházak jóvoltából: a teljes bevétel a beregszászi színház építésére for-
 díttatik !!! Mi pedig újra ill. először láthatjuk világraszóló előadásaikat...
 Eddig a  Tóték az Új Színházban, a  Szarvas a  Nem. Szín.húúú!-ban, az
 egyfelvonásos Csehov-ok  az Örkény István Színházban arattak tomboló
 sikert. De van még hátra néhány, csak Zsámbékon, Kapolcson látott:

           március 1.      Sardaffass, a hímboszorkány     Bárka

   Zavart pirulást, vagy bárdolatlan beszédünk igazolását váltja ki Verebes
    Ernő, beregszászi háziszerző darabjának CÍME. Utánanéztünk a Fekete
         Mágia Nagykönyvében /Göttingen 1643/, a helyes kiejtés:
    szárDÁFFásssz, középhangsúllyal, elnyújtott szóvégi sziszegéssel !!!

    március 17.    Bocaccio: Sólyompecsenye      József Attila Színház

   április 23.      Szarvassá vált fiú      Bárka       Kortárs Drámafesztivál

 május 13.      GODOTRA VÁRVA    Magyarországon ELŐSZÖR !!!    Radnóti

Latinovits Piki  Őrnagya, Vári Éva  Mariskája...Örkény István remekművéhez már sok nagy
alakítás kötődött,  de a beregszásziak előadásában  először valósult meg a négy főszereplő
egyenrangúsága. Vidnyánszky Attila rendezésében a bravúrra ingerlő őrnagy-szerep és a
szembenálló család  naturális valósága tökéletesen kiegyensúlyozott, négydimenziós teret
alkotott. Tóth  László  finom eszközökkel munkálta ki  Tót figuráját,  vaskos erő helyett a
csendes ellenállás crescendójával jutott az igazságosztó három bárd-ütésig.  Szűcs Nelly
hihetetlen  fegyelemmel  illeszkedett az együttesbe,  a legnagyobbakat idéző tudatos ön-
zással tette lehetővé a kvartett négyszólamúságát.  Ebben a térben virágzott fel Ágika sze-
repében  Orosz Melinda, aki a gyermeki rajongás, a fürge kotnyelesség, a bakfis-szerelem
ezer színével villogott.  A nagyok mellé egyre inkább felnövekvő fiatalabb évjárat másik re-
ménysége,  Rácz József a postás szerepében tűnik ki, visszatérő bicikli-köreivel tagolja a
sűrűsödő cselekményt. Lehet még  Trill Zsolt-ról  bármi  meglepőt mondani,  hiszen min-
den alakítása reveláció,  minden gesztusa életveszélyes és a  felfokozott várakozás ellené-
re mindig újabb és újabb ámulatba ejt. Most játszik talán először férfit, eszelőset, agresz-
szívet, önzésében kegyetlent, de ezt a hiszteroid paranoiát is a magától értetődő egysze-
rűséggel állítja elénk. Néhány hangsúlyában még nagy elődjét is idézni meri, nyugodtan
teheti, biztosan nem tűnik utánzásnak, mivel ez Trill Zsolt Őrnagya, fenomenálisan hatal-
mas, feledhetetlenül szuggesztív, nagyformátumú munka.
A népi tüzoltózenekar és a rádió-műsorok segítségével  Vidnyánszky a darab helyének és
szörnyű korának hátterét teremti meg. A  zenekar és dalárda specialitása, hogy a kisebb-
nagyobb szereplők egyformán játszanak benne, másodpercek alatt lényegülve át, például
postásból tubássá, S örömlányból  /a nagyszerű  Béres Ildikó!/ nótafává.  A  rádióadásban
katona-nóták, Wermacht-indulók mellett szirup-slágerek, napihírek, viccek mellett törté-
nelmi hangképek is helyet kapnak. A démoni dobozolást a donkanyari búcsúparancs döb-
benetes szavai, majd Hitler örjöngése ellenpontozza  Kristán Attila előadásában. Aztán a
későbbi idők csasztuskái, tömegdalai vedlenek át /soronként!/ beat-zenévé a Szűcs Nelly
dominálta kórus frenetikus játékával.
Végre újra beregszászi előadást láttunk, végre újra saját csapatával kápráztat el a félelme-
tesen eredeti Vidnyánszky Attila !!!  Reméljük,  ősszel azért Budapesten is lesz előadás,
a fél házra igényt tartunk: mert aki közülünk a Szarvast látta, az most is ott akar lenni.

VIDNYÁNSZKY ATTILA és a BEREGSZÁSZI SZÍNHÁZ végre újra Budapesten!!! A Nyári Hadjárat végetért: a Monostori Erőd méteres falai beleremegtek a tavaly Zsámbékon bemutatott KIOLDÁS /Verebes Ernő/ atomrobbanásaiba, a zsámbéki hegytető rakétakilövő-állomásáról fejvesztve menekültek a szovjet katona-kisértetek a HÁROM NŐVÉR költői látomása elől, a Gyulai Vár pedig a Titkok Kapujává változott a  SZARVASSÁ VÁLTOZOTT FIÚ nyomán. Minden erőd és minden néző megadta magát, győzött az igaz színház, a jövő magyar színháza! --melynek utóbbi előadását láthatjuk most a Nemzeti-ben feb.9-10.-én. Zenei építkezésű oratórium Juhász Ferenc költeményéből, de igazi szerepek, változatos szituációk vizuálisan, mozgással, szuggesztív képekben megjelenítve. A legkisebb karakter is imponálóan kidolgozott és hatásos , Törőcsik Mari Anyá-ja és különösen Trill Zsolt Fiú-ja pedig megkoronázza ezt a zseniális előadást. Csak vájtszemüeknek! ----- És nincs osztályzat, ahhoz szűk a mi skálánk.

Miért nem ismerjük Janacek-et? Ja...hát cseh ez az istenadta tehetség, aki olyan drámai,
mint  Wagner , miközben annyira érzelmes, annyira dallamos, mint Puccini, plusz mélyen
szláv és egészen cseh. Vidnyánszky  Attila sikerrel bogozta ki és az énekesek számára is
érthetővé tette a vér- és önfertőző  családi kapcsolatok  szövevényét, a cselekmény leg-
apróbb mozzanatát is vizuálisan, fénnyel-játékkal tudta megjeleníteni,  a tömegjelenetek-
ben pedig fölényes magabiztossággal teremtette meg a dráma lüktető hátterét. Hiába, Ő
evidens természetességgel vezényel kétszázfőnyi legénységséget éppúgy, ahogy dermesz-
tő  feszülrséget képes felizzítani  a  második  felvonás  párjeleneteiben. Nagyszerű bemu-
tatkozás: végre Van  OperaRendezőnk!!!, hagyományos nagyoperákhoz is. Szása  Belozub
ruhákban,  színpadképben ismét  kiváló alkotótársnak bizonyult, a  Kovács János vezette
zenekar szépen helytállt, ami a bonyolult  zenei anyagot látva,  nagy-nagy érdem, nem is
beszélve a cseheknél természetes, ördögi rézfúvós-szólamok korrekt megszólalásáról.

Takács  Tamara  hitelesen játszotta a nagymamát, kis szerepében is feltűnt.................
Marton  Éva már nem tudott megbirkózni a Kostelnyicska grandiózus szólamával, külsősé-
gekkel próbálta ellensúlyozni a hiányosságokat. /Talán  Temesi  Mária jobb lesz a másik
verzióban/. Brilliáns alakítással,  gyönyörűséges énekléssel lepett meg   Bátory  Éva, aki
könnyedén hozta a wagneri súlyt és állóképességet igénylő, konok hosszúságú, sulykoló-
an ismétlődő frázisokat, átélésben pedig  izzó hevességet,  megjelenítésben energikusan 
sugárzó teátrálitást mutatott. Hihetetlen teljesítmény, énekes-színészi bravúr !!!

Ebben az évadban az Opera vezetése immár  másodszor bizonyítja,  lehet azért  Budapes-
ten is korszerű dalSZÍNHÁZ-at csinálni.  Felfedezte  Janacek  Jenufá-ját és megtalálta az
alkalmasságon túl, zseniálisan megfelelő rendezőt.

A címszerepben   Trill Zsolt, de rajta kívül még egy beregszászi játszik, Varga József, aki több alakban is látható.  Sajnos, a társulat összes többi tagja nagyon hiányzik, be kell érnünk a punnyadt helyi választékkal. De itt is akad egy igazi gyöngyszem...

Vidnyánszky  Attila legújabb vendégrendezése nehéz terhek alatt rogyadozik. Maga a darab nem elég jó, nem ad választ arra, miért is gyilkol ez a szerencsétlen Zucco, laza epizódokban csupán elmeséli történetét. A másik ballaszt a társulat gyenge játéka,kivételt képez  Varga József, de hát ő /is/ beregszászi, csakúgy, mint a címszereplő, a zseniális  Trill  Zsolt, aki miatt mindenképpen muszáj megnézni ezt az előadást. A rendezés ötletekben és vizuális megjelenítésben most is hihetetlenül gazdag, árnyalt és kidolgozott. A brutális vaku-villanások és a sokkírozó zene pótolja az említett okokból hiányzó feszültséget.

A színészekre vonatkozó éles kritikánkat nagymértékben enyhíti egy szívmelengető kivétel. Botos  Éva az első pillanattól tragikus mélységeket sejtet a nővér szerepében, a vége felé pedig káprázatos monológban bizonyítja, hogy a Varrjak, vagy ne varrjak című, méltatlanul kevéssé ismert darabban nem véletlenül játszott és énekelt káprázatosan. Ha egyáltalán éneklésnek nevezhető az a kivételes virtuozitás, ahogy szavanként, szótagonként vált stílust, hangszínt, artikulációt, ezer titkot rejtve a legszimplább dallamba és szövegbe, mennyei magasságokba röpítve azt. Mindezt most tetézte az egész színpadot bejátszó csodálatos mozgás, na meg ama vörös esernyő, amelyet lényének katarktikus ellenpontjává bűvölt.

Úgy hisszük, igen sokszor fogunk bekukkantani kilenc óra után, hogy újra és újra lássuk  BOTOS  ÉVA  szólóját.            VISSZA !  VISSZA !!!