RÉGEBBI       2 0 1 1     2 0 1 0     2 0 0 9     2 0 0 4 - 2 0 08

                                        2 0 1 2

Tíz évvel ezelőtt, a kormánykommandó einstandja után, nyári színpad épült a Károlyi-palo-
ta udvarán, szépségtapaszként játszotta itt a kaposvári társulat  Feydeau alaposan megmo-
hácsizott komédiáját. Kaposvár után itt is teljes volt a diadal, most a Radnóti csapata a le-
gendás előadással egyenrangút produkálva győzedelmeskedik.
Mohácsi János  szoros emberfogással vezérli színészeit,  mindegyikük képes megújítani stí-
lusát, egyes alakítások kiemelkedőek, de a legnagyobb érdem az együttes káprázatos össz-
hangja.  Majd' négy órán át  a viharos tombolás szintjén tartani a nevetés-orkánt, a legap-
róbb momentumtól a bődületes gegekig minden pillanatban megtalálva a robbanékony ko-
mikumot, nem mellesleg még a karakterek pregnáns megrajzolásával is törődni: bizony, ez
rendezői csúcsteljesítmény!
A hölgyeket  Remete Krisztina  igéző szaténbe öltözteti, szerencsére nem korhű, hanem
kreatívan mai formában.  A Bagzó Macska örömtanya direktrisszének  fekete ruháján, tró-
pusi halak fluoreszkáló hátcsíkja vörösizzásban jelzi a gerincvonalat, enyhébb tónusban az
értetlen szobalány,  Andruskó Marcella hátán,  sőt, az amorózó  Adorján Bálint nyakken-
dőjén is megjelenik.
A nyugati világ  külhoni bajnokai  derekasan helytállnak:  Schneider Zoltán  adrenalin- és
tesztoszteron-fűtötte hidalgója és  Klem Viktor oxfordi orgánumú rögbi-celebje sokszínű
harcművészettel terrorizálja a magunkfajta franciákat.  Kováts Adél és Szervét Tibor pá-
rosa megerősíti azt a régi igazságot, hogy a lenge orfeum-tündérek és a kemény katonák
egyaránt kuplerosként végzik.  Csányi Sándor, kitörő örömünkre, végleg elhagyva a szép-
fiúi ürességet, újra pompás jellemábrázolással lep meg,  dadogáson túl, kimunkált gesztu-
sokkal formálja meg tragikusan komikus figuráját.
Petrik Andrea, Lucienne Homenides de Histangua  sablonos szerepében is bevillantja ka-
rizmatikus egyéniségének bűvös erejét.  A kifacsart grimaszok, kétségbeesett jajongások,
tempósan intonált poénok a legjelentéktelenebb jelenetben is  gyújtópontba állítják kü-
lönös személyiségét. Nem mindennapi erőpróba  Kovács Zsolt után a  Chandebise-Poche
kettőst színpadra állítani:  Gazsó György  mindkét alakját valami megmagyarázhatatlan hi-  
lességgel hozza. Látszólag semmit se csinál, a hanghordozás, a kéztartás mikronnyi eltéré-
seivel, mesteri pauzákkal, bravúros tempóban teremti meg fantasztikus párosát.
Mohácsiék immár klasszikus komédiája végeláthatatlan ötlet-cunamival üti ki a nézőket, a
színészeknek pedig megérdemelt jutalomjátékot jelent. Biztos, hogy az elkövetkező évti-
zedekben még sok városban teszi próbára a társulatot, kergeti ájulásba a közönséget.

Első Évadnyitó-ján  Eszenyi Enikő  változást,  új hangot,  friss szellemet ígért.  Először a
Pesti Színház-ban kezdett repedezni a jég, - Tom Jones, Punk rock, Billy világa -, a Víg-
ben csak a padláson bujkált a  Kalocsa,  a kulisszák mögött meg a new  Period. Az egyfél-
idős Romeó és Júlia után,  most azonban a nagyszínpadon is megszületett az egyaránt kö-
zönségbarát és szakmai sikerdarab!
A marathoni verseny magától értetődően kínálja a táncbetéteket, a félelmetesen vijjogó
szirénák hangjaira begördülő  TOITOI- és ágy-sorok jelzik a tízperces pihenőket. A mono-
lógok és egymás közti párbeszédek, a tömegjelenetektől sötét snittekkel elválasztva, ref-
lektorfények fókuszában élesednek ki.  Kovács Krisztina példás kreativitással formálja fe-
szessé a giccses bestseller fordulatait, dialógusai keményen maiak, a Csopakra telepített
sztori meglepően rímel küzdelmes mindennapjainkra.
Az utóbbi évtizedek legjobb hazai slágerei,  Dinyés Dániel  hangszerelésében felülírják a
hollywoodi listát, a verseny tétjét emeli, hogy énekprodukciókkal is elérhető a siker: kö-
zönségdíj, szponzor, országos média-nyilvánosság. Minden párnak van szólószáma, egymás-
ra licitálnak a káprázatos előadók.
Hegyi Barbara és a vén tengeri medve, Hegedűs D.Géza léggömböt fújva, léggömbbe búj-
va járja strandpapucsos csacsacsáját, Réti Adrienn és a svung-király  Nagy Dániel Viktor
rock' n rolljába beleremeg a karzat. A színiegyetem csillagai amúgy derekasan helytállnak,
az utóbbi úrfi mellett  Rétfalvi Tamás és a  Hekler Melinda-Ágoston Péter ikerpár is vib-
ráló fénypontja a tüzes forgatagnak.  Nem maradnak le a szeniorok sem,  Kerekes József
és Igó Éva az utolsó lélegzetig vonszolja egymást az áhított győzelem felé, Börcsök Enikő
és Mészáros Máté a  "Hazám, hazám" elkoptatott frázisaiból alkot ironikus performanszot.
A gigantikus színjáték motorja  Duda Éva  koreográfiája. Minden szám stílusa a más, a tár-
sastáncból kiinduló formák, a musical-színpadok látványosságai, a kortárs kontakt-elemek
mellett  merész forgások és bravúros emelések is helyt kapnak,  ráadásul legtöbbször az
összes szereplő egyformán teljesíti a professzionális kívánalmakat.
A manipulátor konferanszié ellentmondásos figuráját Pindroch Csaba állítja elénk, társai,
Csőre Gábor és Borbiczki Ferenc kifejezően ellenszenvesek. Az emelt szinten emelt szin-
tű zenekar élén fantasztikusan énekel  Szőcs Artúr, zseniálisan ötvözve a lakodalmas báj-
gunár és a diszkósztár szirupos vonásait.
Az operai nagyságrendű stábot  Eszenyi Enikő  koncepciózus eréllyel  fogja össze, érzé-
kenyen arányosítva  a tánc, az ének, a színjáték elemeit. A teljes színpad pezsegve forr,
minden szereplő következetesen éli végig karakterét.  Az összehangolás, az egységesítés
nem veszélyezteti az egyéniségek identitását, pazar a látványosság, elragadó az atmoszfé-
ra. A nagy egészben élesen különülnek el a minidrámák, minden egyes versenyzőről talá-
ló jellemrajzot kapunk.
Majsai-Nyilas Tünde  kilenchónapos pocakkal is akrobatikusan táncol,  Molnár Áron he-
vesen vehemens,  Herczeg Adrienn  blues-osan kemény orgánummal tarol.  Járó Zsuzsa,
Telekes Péter-rel az oldalán, a Jamakai trombitással éppen úgy elbűvöl, mint az asszonyi
csábítás fondorlatos trükkjeivel.  Péter Kata,  túllépve általában depresszív szerepkörét,
viharos energiákkal táncol földön-egen,  Józan László,  elvakultan is ruganyos frissesség-
gel ugrik, forog, spárgába nyújt és energikusan játssza be a színpadot. Lengyel Tamás a
föntről jött ember, a rózsadombi luxusból véletlenül csöppen  a showbusiness posványá-
ba,  amilyen könnyen idomul a helyzethez,  olyan természetes lendülettel mozog és éne-
kel. - Szélsőséges természet, megszenvedte a magáét, vad és fullánkos, nem kímél senkit,
de magát sem: izzó felkiáltójel a pokoli örvényben.  Bata Éva,  messze túl egyéniségének
karizmatikus keménységén,  érett eszköztárának sokszínűségével realizálja extrém figurá-
ját.  Hangjában balladai tragikum, táncában robbanó elevenség, gesztusaiban önpusztító
szenvedély.  Váratlan kitörései mellett az élesnyelvű riposztok,  a rábeszélő empátia ele-
mei képezik a hitelesítő kontrasztot, alakítása a személyiség teljességének megmutatásá-
val hitelesíti a végkifejletet,  színpadi jelenlétének szuggesztivitása  még ebből a fantasz-
tikus közegből is kiemelkedik.
Eszenyi Enikő, a szédületes együttes és  Duda Éva  nagyszerű produkciója  a nagy idők
Képzelt riport-jához hasonló,  a közönség minden rétegét, korra és ízlésre való tekintet
nélkül lenyűgöző, többszázas sikerszériát ígér.

Ki hitte volna, hogy Schwajda anno ennyire erős, igaz és összefogott abszurdot tudott ír-
ni? Se hozzátenni, sem elvenni nem kell belőle,  megáll a lábán a maga kemény tömörségé
ben.  Felesleges díszletépítményekkel terhelni, nem kellenek a megzenésített térelválasz-
tók. A Lakmusz csoport színészei:  Juhász Levente,  Koncz Andrea,  Kovács Anni,  Orbók
Áron és Fekete Zsolt  nagyszerű énekléssel, hiteles játékkal tűnnek ki, nem tehetnek ar-
ról, hogy szerepük illusztratív.
Noha a dialógusok közegét megfelelően alakítja ki,  Árkosi Árpád  a színészválasztásban is
tévedett,  Kuna Károly, alkatidegen figurájában,  minden nemes igyekezete ellenére sem
lehet ellensúlya,  az első tétova megszólalástól döbbenetes szuggesztivitású női főszerep-
lőnek. Elrekkentett, félnéma éneklő hanghordozás, bizonytalanul kérdező tekintet, az ér-
tetlenség monotóniája,  sivár igyekezet,  megtorpanó gesztusok.  Vasvári Emese alakítása
külön tanulmányt érdemel, az egysíkú szerep auráját totális léptékűvé tágítja. "De hiszen
szeretlek...!" - tör ki a meddő jószándék kétségbeesése,  "de hát itt vannak a gyerekek!"-
mutatja meg  a véglényi állapotban is eleven anyai ösztönt.  Szánalmas, primitív,  nevetsé-
ges: mégis ott lappang benne  valami szeretnivaló emberség, valami humanoid extremitás.
A Gózon Gyula Kamaraszínház  imponáló bátorsággal vállalta fel  a nem mindennapos kihí-
vást, lehetőségeit hatványozva, fontos és értékes produkciót hozott létre, alkalmat adva
egy ilyen kiváló színészi teljesítmény születéséhez.

Vaknak lenni, némának,  tolószékesnek, süketnek?  Az utolsót választanák,  Nina Raine da-
rabja láttán azonban  kételyeink támadnak.  Elzártságba tompult, hierarchikusan belterjes
közösség, retardált érzelmek, beszűkült perspektíva.  Billyt szabad művész szülei egyenran-
gúnak nevelik, szájról olvas,  nem is ismeri a jelelést,  hogy ne kerüljön a társadalomtól el-
szigetelt csoportba. Hegedűs D. Géza  hippis apukája és a hasisba bódult írónő anya, Pap
Vera  másik két gyermeke a jófej liberális engedékenység terheit nyögik, önállótlanok, ki-
ábrándultak, képtelenek kudarcaikat túlélni. Péter Kata hang híján akar operaénekes len-
ni,  Daniel, a fiú pedig szerelmi csalódásán,  írói alkalmatlanságán gyötrődik.  Géczi Zoltán
kívül-belül változva, árnyalt alakítással lep meg,  finomságukban is hatásos eszközökkel állít-
va elénk a bizonytalan tépelődés, a hallucináló depresszió kórképét.
Szőcs Artur a hátsó színpadon sikeres  Period után, a nagyobb térben is magabiztosan ve-
zényli a tempót, szépen kimunkált karaktereket épít,  egyensúlyban tartja a kényes téma
ambivalenciáit. Avatottan mozgatja szereplőit a babzsákos közegben, a kiélezett szituációk
és a köznapi dialógusok  egyaránt megfelelő dinamikával szólnak.  Lisztopád Krisztina dísz-
lete és a világítási effektusok  gyors váltásokat tesznek lehetővé, őt dicsérik a jelmezek is,
különösen megragadó  Bata Éva  ruháinak metamorfózisa:  a narancs és szürke síkok több
lépcsőben alakulnak rázáródó rácsmintává. Alig ismerünk rá a nagyszerű színésznőre, visz-
szafogott indulatai csak egyszer törnek elementárisan elő,  a kemény, fegyelmezetten al-
kalmazkodó személyiség képét rajzolja fel, aki válaszútra kerül a két világ között, a drámai
erő azonban így is ott izzik minden gesztusában. Első nagyjelenetében egy költeményt je-
lel, a kezek varázsos táncává fordítva a szavakat.  De ez csak illúzió:  a siketek kommuniká-
ciójában nincs feltételes mód, előidejű múlt, hiányzik az áttételek asszociativitása, Agota
Kristof-i tőmondatokban ketyeg a lét.
A hallást fokozatosan vesztő lány az épek és a siketek határmezsgyéjén egyensúlyoz, még
hall egy kicsit, szájról is olvas, a jelnyelvet is használja. Billyt is jelelni tanítja, ezzel a sze-
relmi kapcsolaton túl is eltávolítja a családtól, amit leginkább az öccséhez erősen kötődő
Daniel érez meg, minden módon meg is próbálja akadályozni a szerelmesek elköltözését.
Telekes Péter  hihetetlenül összetett, színészpróbáló feladatot abszolvál. Furcsa orrhan-
gon beszél , de még nagy kitörésében is tartani tudja, szélsőséges mimikával erősített ar-
tikulációját. Kiégett nézése, késlekedő reagálásai, téblábolása a csak látszólag barátságos
otthoni közegben, ritka mosolya, keserű zokogása feledhetetlen. A  Punk rock-ban nyúj-
tott revelatív alakítás után, újabb fantasztikus teljesítménnyel rukkol ki, egyre inkább ki-
tekjesítve extrém színpadi jelenlétét.
A záróképben békévé oldódnak  az ellentétek,  a családtagok jelelni tanulnak,  "a csönd
foglyai" és az "épek"  egymás felé fordulnak, hogy végre jobban értsék egymást.  Nekünk
is így kellene többnyelvűvé válni.

Átszerkesztett,  jól átírt változat diadalmaskodott  néhány éve a  Krétakörben,  a mostani,
talán túlzottan is, ragaszkodik  a teljes textushoz.  Erőteljes a kezdés:  az esküvői képben
Vajda Milán  remekel, a menekülés mozgalmas,  Szandtner Anna  fanyar felhangú, különös
Solvejgje felforrósítja az erdei egymásra találást. Az ámultan figyelő közönség azonban egy-
re többet mocorog,  a felvonásvég indokolatlanul hosszadalmas.  Több mai fordulat,  több
"Gyntia" és "Peerszepolis" is elkelt volna,  nem véletlen, hogy az egyetlen nevetést a "nem-
zeti érzelmű színész" beszólás fakasztja.
Ascher Tamás  a csupasz térben, míves finomsággal dolgozza ki minden egyes mondat aurá-
ját,  maximális lehetőséget biztosítva  a színészi munka egyediségének.  Kerekes Éva, Aase
"anyó" helyett egy magányos asszony  anyai nagyságát formálja meg,  intonálása felülmúlha-
tatlan:  "nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek?"- mondja és szavai valóban ott vibrálnak a fáj-
dalom és az öröm határmezsgyéjén.
A strandon még minden rendben van, ám a két majom-jelenet teljes érdektelenségbe ful-
lad.  Polgár Csaba mintaszerű dikcióval, változatos gesztusokkal  győzi a tengernyi monolo-
gizálást, mozgása, tempója tökéletesen fedi a kamaszlelkű ember küzdő optimizmusát, köz-
ben, kívül-belül fokozatosan lemeztelenedve, nem marad adós a jellem árnyoldalainak meg-
mutatásával sem.
A halálba vágtatás pátosza helyett  valami torokszorító emberség teszi feledhetetlenné az
anya utolsó pillanatait, ahogy  mennyei mosolyba némulva mered a végtelenbe,- az a gyer-
meki kedvesség,  amivel Aase alakját átszellemíti,  Kerekes Évá-t  végképp a legnagyobbak
közé emeli.  Polgár Csaba  kifogyhatatlan energiával vészeli át bolondok háza és többszöri
keresztút feleslegességét, marathoni futóteljesítmény közben is  ragyogóan deklamál, fan-
tasztikus helytállása ellensúlyozza a csüggesztő terjedelmességet. A halott fiát ölében tar-
tó  Szandtner Anna  szoborrá dermedő arca, Michelangelo Pietá-jának fenséges márvány-
szépségét sugározza.

Soha ne essünk be  az utolsó pillanatban!  Kell az a kis ácsorgás, ráhangolódás, elolvassuk
a stáblistát, elcsípünk egy kerengő bennfentes pletykát. Ennél az előadásnál még erre se
lesz időnk, a nézőtéren élőben tombol a Beatles! Mai frizurával, de tökéletesen az erede-
ti hangzással játszik  a darab korába bevezető zenekar. A vokál élén  Simon Kornél, a szó-
lóénekes  Vári-Kovács Péter, aki fantasztikus orgánumával,  lenyűgöző muzikalitással veszi
sorra a leghíresebb számokat.  A bónusz-meglepetés félórája után lemegy a függöny, vala-
milyen átvezető elektronika szól, (szívesebben vennénk egy kimaradt Vári-Kovács slágert),
de a hangjátéknak induló komédia azonnal leköti figyelmünket. Ja!... Most éppen világos
van a színpadi történésben, a rövidzárlat után látjuk majd teljes fényben a sötétet.
Peter Shaffer művében lassan épül a cselekmény,  egyre mulatságosabb szituációk alakul-
nak, a vaksi szereplők, legnagyobb örömünkre, félreértések hínárjában evickélnek. Aláva-
ló ügyeskedéseit  akrobatikus cipelésekkel teszi jóvá  Schmied Zoltán, nem érdemli meg
a végső büntetést. A szomszéd vénlány alkoholba fulladó erkölcseit  Pokorny Lia diszting-
váltan vezeti elő,  Kovács Patricia  butácska menyasszonyjelöltje is a helyén van,  Blaskó
Péter  jeles formátumát kölcsönzi  Melkett ezredes rigorózus figurájának.  A gyújtópont-
ban  Simon Kornél áll, a szokványos eszközök mellőzésével,  a személyiségjegyek arányos
megformálásával,  áttetsző tollrajzként jeleníti meg  a kifinomult érzékenységű Harold, a
a meleg széplélek alakját.
Puskás Tamás  rendezése minden ziccert kihasznál,  a konfúz mozgásokat gondos előrelá-
tással tervezi meg, a bonyodalmak hosszú során át gyorsuló tempó, ellenállhatatlanul sod-
ródik a végkifejlet felé. A teljesen összegabalyodott helyzetbe újabb konfliktusforrásokat
jelentő szereplők érkeznek:  Liptai Claudia,  a mindent átlátó régi szerető,  Papp János,
a teljesen félreértett villanyszerelő, - tovább fokozódik a komikum nagyfeszültsége.
A milliomos műgyűjtő Bamberger pillanatokon belül eltűnik a süllyesztőben, csak abba re-
ménykedünk, hogy az őt játszó   Vári-Kovács Péter az előcsarnokban újra feltűnik és fre-
netikus előadásában még néhány örökbecsű Beatles-dalt hallhatunk...

Nem tudjuk, mondana-e valamit a mának  Lessing Bölcs Náthán-ja, de biztos, hogy  Ulrich
Hub igen invenciózusan vezeti fel a hitbéli tolerancia kérdését és egyáltalán nem csak az
ifjabb nemzedéknek!  Mindannyian súlyos előítéletekkel vagyunk terhelve, ami talán a val-
lásokat illetően a legkisebb,  ám a darab tanulságai  bátran kiterjeszthetőek  a rasszizmus-
ra is.  A gazdag jerusalaimi zsidó kereskedő  rémülten tiltja el lányát  a tűzvészből mentő
keresztes lovagtól, nem csoda, a hódítók hét gyermekét ölték meg.
A szuggesztív szépségű, elragadó kedvességű  Martinovics Dorina  finom közeledéssel sze-
lídíti a harcokból, vallásból kiábrándult Kurt lovagot /Földi Ádám/,  annak békülő gesztu-
sai azonban visszapattannak a zord apáról. Az ifjú hős életét a Szultánnak köszönheti, aki
a keresztény püspök meggyilkolására próbálja rávenni, vice versa ugyanezt kéri tőle a jé-
zushitű főpap.
Gigor Attila magabiztos arányérzékkel vezérli a játékot, tiszta értelmezés, kimunkált kon-
cepció,  szépen kidolgozott részletek.  Daróczi Sándor  pompás játéktere sakktábla, em-
bernyi bábokkal,  a bástya tetején a szultáni sakktábla, a paraszt ülőkeként szolgál, a fu-
tár fejében a püspök kakaslevese fő... Jelmezei is szellemesek: Náthán fényes plexi-hen-
gerben feszít,  a szultán tarka színességét fokozza  a sárga sapka felcsapott simlédere, a
lány egyszerű ruhája, a fehérpöttyös fekete lábak kontrasztjában lényének égi harmóni-
áját emeli ki.
Hommage á Milorad Pavic: A Kazár Szótár híres hitvitájára rímel  a három vallás képviselő-
inek szópárbaja. Három Színész-óriás feszül egymásnak: a falánk püspök, Hollósi Frigyes,
az emberfejekkel sakkozó  Sinkó László és Kulka János, a Bölcs Náthán. Micsoda Trium-
virátus! Micsoda játék!!! Didaktikus érvek, csavaros szofizmák, alattomos szúrások, egyre
durvább hangnem:  "Terrorista!", "Lélekkufár!", "Uzsorás!"...,  mely végül nyílt zsidózásba,
sőt! cigányozásba csap át.
Martinovics Dorina  ívelten deklamált tanmeséje aztán lecsillapítja  a hit bajnokait, egy-
más mellett gubbasztva,  lassúdad bemozdulásokkal ringatóznak az  Üszküdárá török nép-
dal békítő ritmusára.
Külön méltatást érdemel a képeket tagoló kísérőzene, amely hangulatokat fest, érzelme-
ket idéz,  történések lezárása, vagy indulatok előjelzése.  A  Magyar ünnep-ből is ismert
Halas Dóri  nemcsak énekel, bravúros trükkökkel ott a helyszínen keveri ki a szólamokat
az élőhang manipulálásával.  A kezdő motívumból  ritmikus kíséret lesz,  melyre újabb és
újabb szólamokat énekel rá, de használja a taps, a pisszegés, csettintés, cuppogás zöre-
jeit is,  bámulatos invencióval épülve  a cselekménybe.  A püspök-jelenetben  valóságos
gregorián kórust alkot meg  a mennyei szférák hangjaiból,  akusztikus kompozíciója meg-
határozó alapeleme a nagyszerű előadásnak.
Mintha a színházi stílusban, nevelésben úttörő  Kolibri Színházban lennénk, az előadást
drámapedagógus vezette beszélgetés követi az iskolás kamasz nézőkkel. Úgy érezzük, rá-
férne ez a nagykorúakra is...

Eszmélésünk első nagy olvasmánya volt, hétévente újraolvassuk, nagyon féltünk: hogyan
lehet az egyedülálló írói csodát színpadra tenni?!?  Gyarmati Kata adaptációja rácáfol a
kételyekre, összefogott, racionális, a cselekményen túl igen sok gondolati mélységet is
meg tud mutatni.  A dialógok kamaszosan frappánsak, a konfliktusok nemcsak a diákélet-
ből is erősek, a dramatizálás szerkezetileg kiegyensúlyozott és erőteljes.
Vidovszky György  rendezése már a szereposztással telibe talál: az általa kinevelt nagy-
szerű fiatal csapatban minden karakterre jut adekvát színész.
A terem hosszabbik oldalán  katonásan sorjáznak hőseink ágyai,  a jobboldali pódiumon
tanyáznak a rosszfiúk:  Blahó Gergely, Márton Gábor, Horváth Zoltán és a bunyósszívű
Bárdi Gergő, vezérüket, a zsigeri gonoszság megtestesítőjét, a pengeéles  Juhász Lajos
állítja elénk.
A szobatársak között  Mesés Gáspár  a tétova kisfiú,  Koloszár András  az élesnyelvű jó-
barát,  Vitányi-Juhász István a felnőttes határozottság,  Kulcsár Balázs  a váratlan düh-
kitörések,  Pomlényi Attila  az alkalmazkodó középutasság képviselője.
Gados Béla  háromszor triumfál,  a gyűlölt Schulze őrmester,  majd az  Orvos emberibb
alakja után Hanák atyaként oszt igazságot.  Vidovszky György  a brutális jelenetekben
is mértéktartó, a sűrűsödő feszültséget kiváló tempóérzékkel fokozza, marad energia a
szembeszegülés momentumainak kibontására is.
Medve szerepében  Dér Zsolt  szuggesztív stílusa érvényesül,  az első anya-képben fel-
rémlett pontról pontra azonos intézeti élményünk,  a remény, hogy hazavisznek, a csa-
lódás, hogy csupán kötelező szülői látogatás volt...  Varga Anikó tudattalanból sugárzó
mély tragikuma most is lélekbe markolóan hat, megértő aggódása, rejtett fájdalma szín-
padi jelenlétét az előadás katartikus csúcspontjává emeli.
Egri Bálint  tohonyának tűnő,  alamuszi szenteskedő,  nem sejthetjük,  hogy alakosko-
dó taktikája hozza el a váratlan győzelmet.  Az Ottlik Géza alterego Bébét az érzelmek-
től túlfűtött tekintetű  Horváth Zoltán  játssza, passzív, de gondolati síkon ő a legerő-
sebb, vibrálóan érzékeny lénye, árnyalt mimikája, visszafogott deklamációja teszi emlé-
kezetessé gyengéd figuráját.
Fiataloknak szóló produkció?  Igen, mert talán el is olvassák azok, akik még tudnak, de
aligha szűkíthető így le a közönség, kemény lecke, nagy iskola minden nézőnek.

Az Asztalizene félfiaskója után  Valló Péter Térey János-rendezéséről  csak a legnagyobb
elismerés hangján szólhatunk. A félelmetes súlyú textus értékei maradéktalanul transzfor-
málódtak  a korszerű színház nyelvén  fogalmazódott előadásba.  Horgas Péter  játéktere,
a képkeretben megjelenő mímesekkel,  az általuk mozgatott mobil elemekkel, a felületek
tiszta geometriájával a mívesség eleganciáját sugározza.  Kiváló a jelenetezés, a színpadra
alkalmazó  Kovács Krisztina munkája, a környezet atmoszféráját a táncosok igen sűrű fel-
bukkanása teremti meg,  stilizált jelnyelvük  a költői nyelv sűrítésével rokonítható. A Szil-
veszteri hóesésben  halálfejes maszkban trombitálnak,  pincérként nesztelenül suhannak
márkás italaikkal, a protokoll fekete testőrei.  Falon függő kortárs festményt, gyászruhás
hölgyet, lokáltáncost, temetőőrt egyaránt hitelesen jelenít meg  Fejes Kitty koreográfi-
ája, ahogy hulló leveleivel emlékezetes az avart talicskába gyűjtő kertészek képe is.
Fekete Ernő  lendületes deklamációja, pengeéles értelmezése gránit-fundamentuma az
előadásnak, szinte folyamatos monológja, melyet fehér arca és a fejgép is kiemel, a drá-
ma rugalmas gerincét képezi.  Annyi muszáj-feladat után, végre intellektusához, színészi
nagyságrendjéhez illő szerepben bizonyíthatja   kivételes képességeit.  A többiek méltó
partnernek bizonyulnak,  az együttes koherens egységben teremti meg az előadás össz-
képét. Blanka összetetten extrém személyiségét  Szávai Viktória, a miniszteri pártfogó-
ét  Gazsó György alkotja meg,  Adorjáni Bálint  okos eleganciája jól érvényesül Donner
doktor szerepében. A hajszolt forgatagban áhított középút  Wéber Kata  gyorsírólánya,
míg  Lukáts Andor  az életből kifelé tartó Laci bácsit hitelesíti sajátos egyéniségével.
Az ivócimborák  a zsinóron lengő egyszál deszkával jelzett  ablakpárkányon szaporítják a
poharak számát,  Schneider Zoltán-t  mintacsaládjának  váratlan elvesztése  taglózza le,
a mindent becsmérlő műítész  Karányi,  Szervét Tibor  újabb remeklése,  egy gyíkkal él
/és hal/...  Elnagyolt hősök helyett,  élesen rajzolt karakterek ábrázolásával az igazi sze-
repkörét egyre inkább megtaláló  Csányi Sándor,  egy békásmegyeri bunkó hitvány kar-
rierizmusát mutatja meg pregnáns eszközökkel.
Valló Péter  innovatív rendezése  a legapróbb részletig kidolgozott,  a díszletet igazító
táncosok erőteljes mimikával reagálják Mátrai ájulását, a titkárnő-etalon  Martin Márta
a falból varázsolja elő  az életmentő gyógyszert,  a 3D-s élőkép lábai tetszés szerint zár-
hatóak-nyithatóak, - a precíz nüanszok azonban nem veszélyeztetik a cselekmény sodró
lendületét. A kisstílű realizmustól nagyságrendekkel ellépve, az absztrakció áttetsző raj-
zolata határozza meg a stílust.
Térey János-t olvasva  elsősorban poézisának lehengerlő erejét érzékeljük,  a személyi-
ségképek, sorsfordulatok viszont  sokkal jobban érvényesülnek a színházi térben. Inten-
zív drámaiság sugárzik,  miközben még a természeti leírások  csöndes szépsége sem vész
el.  Félelmetes,  hogy a jó évtizeddel előbbi  politikai aktualitás, sajnos, ma is érvényes,
(többen hitték, hogy az "államcsőd", a "forint-árfolyam" stb. most íródott a szövegbe...).
Korunk antihőse, a hivatali és magánéleti protokoll béklyójában vergődő közalkalmazott,
Fekete Ernő  briliáns alakításában  színháztörténeti eseménnyé avatja a  shakespeare-i
ihletésű szövegtestből alkotott, fenomenális előadást.

A stúdió üvegablaka mögött  Epres Attila  szigorúan vallató személyzetise,  rovátkolt hang-
tompítós furnérfalak,  Tallér Zsófia  zaklatott, freejazzes szakszofon-futamai: azonnal meg-
ragad a keményen agitatív atmoszféra. A Babaotthon Nórájából takarítónő lesz,  aki farkas-
fogú kötényekben /fül/hallgatózó, lakneri varrólányoknak szónokol a női egyenjogúságról.
Kulcsár Viktória az örök anya,  Kosik Anita Zsuzsanna  kemény munkásasszony,  Törőcsik
Franciska  maga a szocdem szólamokat áriázó  ifjonti lelkesedés. Az életben, szerelemben
egyaránt lúzer komor keserűség Szandtner Anna, aki bankellenes kitörésében a vesztesek
tajtékzó gyűlöletét vágja a szemünkbe.
Zsótér Sándor koncepciójában a tarantellával hódító Nóra végigtáncolja az egész előadást,
a fantasztikus  Kerekes Éva  pedig győzi változatos koreográfiával,  gyerekes kedvességgel,
legyűrhetetlen energiával teremtve meg  örökmozgó figuráját. De ezer színe van a kitörni
vágyó fiatal nő  lélektani ábrázolásához is,  akinek zseniálisan alkalmazkodó viselkedését az
eltökélt elhatározás motiválja.  Sugárzó lénye,  dinamikus mosolya emeli  pillanatok alatt a
dúsgazdag pénzember, Vajda Milán  kedvesévé.  A tőke-imádattal jól megfér egy kis érzel-
mi kitérő, bár az ifjú színész kiválóan érzékelteti,  hogy még ezt is fel lehet üzleti célokra
használni. Kicsit hosszú a rábeszélő monológ, Elfride Jelinek elképesztő gazdagsággal ont-
ja a bénító erejű, gyönyörűséges mondatokat,  a tempó folyamatossága miatt azért ki kel-
lene húzni egy párat.
Ambrus Mária  három díszletfala helycserés akciókkal és a forgószínpad innovatív használa-
tával teremt  újabb és újabb helyszíneket, a kazettás felületek hátulról is mutatósak, nem-
csak a fotelek forognak, néha az egész játéktér is. A zene heves dinamizmusával körítve, a
színváltások ritka izgalmakat, rejtett feszültségeket előlegeznek meg. Az elhagyott Helmer,
Debreczeny Csaba Hitler beszéde helyett a tőzsde-híreket füleli,  Kerekes Viktória a ház-
vezetőnőként befurakodott csizmás domina szerepében remekel.  Ebben a műfajban Nóra
sem adja alább, a korbácsolásból  egy kicsit rövidebb  hatásosabb lenne, de a két színész
munkája  csak felsőfokú jelzőkkel értékelhető.  Fila Balázs  lenyűgöző finomsággal játssza
Annemariet,  anyáskodó bejárónőjéből az emberség világít,  egyetlen biztató fénypont az
egész előadásban.
Tudtuk, a király meztelen, de egy miniszter vonatkozásában most szemb/l/esültünk a pőre
valósággal. Mindazonáltal máris elindult egy gyűjtőakció: csak összedobnak a lelkes Máthé
Zsolt-rajongók egy erényövre valót! Addig talán  Kosik Anita ráénekelhetne egy Karafiáth
Orsolyás "Fecské"-t...  Kerekes Viktória a szélsőséges kísérletek után hitelessé tudja ten-
ni a kompromisszumos visszatérés félsikerét is,  ez az alakítása  valóban a legnagyobbak kö-
zé emeli, kiemelkedős eseménye az évadnak.
Áporodott lilásvörösben fénylik fel a polgári otthon  festett perspektívája, a bíbor fotelek
ölelésében  már csak a rádió gombját kell lecsavarni és máris  puha békességbe süppedve
álmodozhatunk a felsőbb körök világáról.

Hogy a dúsgazdag csemeték elitgimnáziumában is történhetnek tragédiák? A jólét és csa-
ládi háttér sem véd meg a kortárs-csoport hordaösztöneitől?  A falkavezér megalázhat, a
tömeg bénán asszisztál,  a szexista brutalitás, a csípéssorrendben elfoglalt hely meghatá-
zóbb,  mint a szellemi-érzelmi képességek.  Hiszen, /ennyi pénzért!/, mindenki jól tanul,
már egy nyomorult négyesre is ferde szemmel sikoltoznak otthon...
Eszenyi Enikő  a kisebb színházban  jobban tudja érvényesíteni  a fiatalok felé nyitás di-
cséretes koncepcióját,  példás színészvezetéssel alkotja meg a jellegzetes karaktereket.
Talán csak a  Lilly-Cissy párost  kellett volna megcserélni, a kisebb szerepében is  ragyo-
gó  Bata Éva  többre jutott volna a újonnan jött lány szerepével.
Alkatához illő feladatát  Varjú Kálmán  már kissé hajlott hátú tartásával a legjobb megol-
dás felé indítja, tikkelő gesztusai, okoskodó halksága, tudálékos körmondatai tovább erő-
sítik hitelességét. Lengyel Tamás  fölényes elánnal hozza az agresszív alfa-hímet, árnyalt
deklamációját a gunyoros hangvétel mellett is megőrzi. Az együttes magabiztosan játssza
a majd tíz évvel fiatalabb korosztályt, bár kíváncsiak lennénk, hogyan élne ezekben a sze-
repekben, mondjuk az East Balkános Vidovszky-csapat...
Herczeg Adrienn  túlsúlyos gömböcként a kamaszkorban ritka emberség megható portré-
ját mintázza meg, karizmatikus sugárzása  a középpontba emeli alakját. Rendezői és színé-
szi telitalálat az újonc  Telekes Péter  Chadwick-je. Szinte suttog, négykézláb pitizik, ha
kell, komor alakja belső erőket sejtet, és amikor visszaszól kínzójának, egyenrangú ellen-
félnek tűnik.  Nagyívű kataklizma-monológja csöndessége ellenére átütő, csöndes párbe-
széde a másik lúzerrel kottázható remeklés.
De minek az epilógus, az indítékokra nem derít fényt, fölösleges szószaporítás. Ettől elte-
kintve,  Eszenyi Enikő  munkája tempóban, értelmezésben, összefogottságban  mintasze-
rű, a produkció jó irányt mutat, feltétlenül számíthat az ifjabb közönség érdeklődésére.

Már a belépő emlékezetes: kedves környezet, szépvonalú fotelek,  a theához akácmézet
és citromnyomó csipeszt/!/ is kapunk.  Az átlagcsalád átlaglakásában hétköznapian zajlik
az élet,  amíg az ablakban  fel nem tűnik  Fejszés Attila  Celofán nevű,  zöld szakállú mu-
musként. Szerencsére rövidesen megismerkedünk a pergőnyelvű Hébehóval és a terebé-
lyes Böhömmel,  Őmumusságuk  Kis Domonkos Márk és  Stubnya Béla  energikus játéká-
val igen hamar a szívünkbe férkőzik. A valóság és a mumus-világ között kószál Páder Petra
és Illés Dániel  testvérpárja, az átjárást egy pirosmintás takaró biztosítja.
Rákos Péter mesejátéka,  Bornai Tibor  zenéjével a gyermeki fantázia igaza mellett teszi
le a voksát,  Felhőfi-Kiss László  rendezése a komikum összes lehetőségét kiaknázza, len-
dületes tempója  az utolsó percig fokozza az izgalmakat.  Nem marad adós  a karakterraj-
zokkal sem,  Urmai Gábor  lágyszívű tutyimutyi apukája még egy lírai önvallomásban is el-
dalolja a csalási alávetettség megbékélt bánatát, míg az élesnyelvű domina-anyuka a való
világ  sistergő középpontjába kerül.  "Hiszen mumusok nincsenek!"-harsogja,  keményen
leckézteti csemetéit, szegény férjeurát meg villámló tekintettel egzecíroztatja.  Molnár
Gyöngyi  karizmatikus drámai ereje  még egy ilyen köznapi figurából is  nagyívű alakítást
formál, takarító-songja, átütő orgánumával, hevesen akcentált soraival és a ritmikus moz-
gás vulkánikus elánjával harci indulóként rengeti meg a panel-falakat.
Mese-musical, de a felnőttek számára is tartogat meglepetéseket, a kisebbek-nagyobbak
pedig huncut együttérzéssel kacaghatják végig a kedves lényekért való szurkolást.  2012

Camus regénye nem igazán jó. Drámának még kevésbé: a kilátástalan küzdelem nyomasztó
atmoszférája nélkülözi a drámai elemeket.  Aktuálpolitikai jelentősége volt és sajnos, van,
hatása azonban nem mérhető mondjuk Ionesco Orrszarvú-jához.
Irdatlan hősiesség a színész vállalása,  mégis sikerül ellensúlyozni a szövegtest egyoldalúsá-
gát.  Változatos gesztusrendszer, a kiművelt orgánum gazdag regisztereinek példás haszná-
lata, következetes távolságtartás és szenvedélyes átélés egyensúlya.
A szereplők  minimál-eszközökkel történő megjelenítése is  kiemelt érték,  de még inkább
hangsúlyos az Elbeszélő átélt személyessége. A ritmusváltások, a hömpölygő tempó taglalá-
sa mindvégig tartani tudja az érdeklődés feszültségét, pedig néhány reflektoron, körbejá-
ráson kívül, csak a zenei közeg segít ebben.
Márkos Albert  csellója a hagyományos módon megszólaló dallamtöredékek mellett a kor-
társi effektusok arzenálját is felvonultatja.  Ütött, kopogott, pálcikákkal generált hangjai,
a sul ponti cello játékmód és az eredeti vonókezelés  innovatívan tágítja  a hangzó anyag
spektrumát.  Példás a két művész  együttmüködése,  a legapróbb rezdülések is kölcsönö-
nösen fokozzák a másfél órás produkció hatását.
Hegedűs D.Géza  vállalkozása  az utolsó mondatokban  szinte mai állapotainkra reagál, me-
mentóként figyelmeztet  a fenyegető veszélyekre.  A véresarcú patkányok  már utcáinkat
járják, Európa vigyázz!

                                        2 0 1 1

Első nálunk megjelent könyve, a  Sztálin tehenei megrázó élmény volt, Tisztogatás c.drá-
mája rossz előadásban, legfeljebb az érdeklődést keltette fel  az abból írott regény iránt.
Sofi Oksanen könyve azonban letaglózó eróvel,  félelmetes hitelességgel tárja fel az észt
történelem pokoli bugyrait.  Sopsits Árpád, szerencsés kézzel, a dráma helyett ebből kiin-
dúlva alkotta meg az előadás szövegkönyvét, érthetővé téve a számunkra ismeretlen közeg
tragikus hátterét, az 1939  óta brutálisan elnyomott ország  elképesztő viszonyait. A 90-es
évek jelenideje és a múlt képei filmszerű vágásokkal rímelnek egymásra,  a párhuzamok és
hasonlóságok erősítik a történések valódiságát.
A gengszterek KGB-sek voltak,  a fejmosásra használt vödör  mindig kedvelt kínzóeszköz, a
távoli Szibériából származó lány  a testvér-árulás  elfojtott bűntudatát hívja elő.  Mindket-
ten az emberek tekintetétől félnek:  Aliide meggyalázásának emlékétől,  Zara attól, hogy
feiismerik benne a pornó-videók szereplőjét.
Tökéletes  a dramaturgiai szerkezet,  lassan világosodnak meg az összefüggések,  az egyre
rettenetesebb kihallgatások végsőkig feszítik a döbbenetet. A legtöbb a dialógusokból ma-
radt, de azok is feszesebbek, átláthatóbbak lettek, ahogy a karakterek kialakítása is a kon-
fliktus teljes értékű kibontását tette lehetővé.  A gyilkos kés lesújt, a díszes öv fojt, a re-
volver ott tesz igazságot, ahol kell.  Nem regényadaptáció,  hanem az eredetinél nagyság-
renddel erősebb színpadi dráma született.
Kovács Yvette Alida játékterének hátfala maga a partizánokat rejtő nyírfaerdő, naturális
szekrény helyett egy nehezen mozdítható oszlop rejti a krumplisverem búvóhelyét, a nők
igénytelen zsávolyban szürkék, a posztszovjet gengszterek talpig bőrben feszítenek. Haás
Vander Péter  jóságos KGB-cinizmusa ugyanolyan iszonyatos, mint a törtető okosságában
gyűlöletes  Szűcs Péter Pál jeges gonoszsága.  Érdek Obádovics Mercédesz nagy utat jár
be  az elvakult szerelemtől,  a megpróbáltatások  stációin át,  a bosszúálló csalódottságig.
Nagy Viktor  funkcionáriusa  méltán utálható,  de  Bozsó Péter fanatikus ellenállója sem
kelt nagyobb szimpátiát.  A menekülő lány szerepében  Stefanovics Angéla  sokszínű, leg-
apróbb gesztusában is árnyalt, izgalmas alakítással örvendeztet meg.
Az idős Aliide Truu ellentmondásos figurája kardinális pontja a lélekbe vágó darabnak. Nő-
vére mellett  örök másodhegedűs,  megbélyegzettségéből érdekházassággal menekül, fel-
jelenti, Szibériába száműzeti testvérét,- sógorába szerelmes, veszettül hitegeti magát, mi-
kor rájön,  hiába, vágyai nem teljesülnek:  egy mozdulattal szabadul meg a rejtegetés ve-
szélyeitől és a hamis ábrándok kínjaitól.  Szilágyi Zsuzsanna  sziklából faragott,  gránitke-
mény személyisége archimedesi pont,  mely a tragédia gigászi terhét hordja. Szikáran szá-
raz mondatok,  redukált minimál-mozgás:  szuggesztív jelenléte akkor is meghatározó, ami-
kor a múltbeli jelenetekben,  félrehúzódva borsót fejt a sarokban.  A bűntudat évtizedes
szorongatása után,  a váratlan szembesülés a múlttal  megszabadító leszámolásra készteti,
az igazságosztó pisztolycső célra tart, a felcsapó lángok a katartikus megtisztulást hozzák.
A grandiózus színészi munka  egy mélyvilági Lady Macbeth shakespeari alakját teszi feled-
hetetlenné,  Sopsits Árpád  írói-rendezői remeklése  Oksanen  véres sorstragédiáját.

A hétvégeken muszáj valamit találni!  Egy helyet, egy bulit, nőket, fiúkat, piát, drogot, ex-
tázist.  A teljes csapat, négy gramm elszívása után,  reményt vesztetten kódorog Siófoktól
Agárdig, végül jobb híján órákig didereg a vasútállomáson. Jellegzetes élményeik sorjáznak
előttünk, a sörbe kevert drog, a szeszfajták pénztárcához mért hosszadalmas válogatása, a
kivédhetetlen csoport-vonzás: ott kell lennem!, a legnagyobb flashek mámorító emléke.
Tasnádi István  céltudatos terepmunkával  kutakodott,  valós beszámolók epizódjaiból kiin-
dulva,  a kamasz-szlenget takarékosan használva,  ökonomikusan felépített szerkezetben ír-
ta meg pregnáns szövegkönyvét. A pattogó dialógusokat egy-egy szereplő kisebb magánmo-
nológja szakítja meg,  családi helyzetről,  szülőkről esik szó,  vagy éppen egy extrém öröm-
forrásról:  "Másfél méterre egy mélynyomótól végighallgatni egy Prodigy számot igazi intim-
torna..."
Vidovszky György magabiztosan vezeti az évek során kinevelt tanítványait, az együttes ho-
mogenitása példaszerű,  a karakterek erővonalai  egymást erősítő hálózattá szerveződnek.
A Bárka-hodályt most először sikerült betölteni: Heike Vollmer csúcsára állított tetőszer-
kezete pőre háttérként, bejátszható emeletként, előrenyomuló, végzetes falként is félel-
metesen funkcionál.  A diszkóközeg hangorkánja ízlésesen szelídítve is hatásos,  dinamikai
váltásai  árnyaltan illeszkednek a cselekményhez.  Ez mondható el  Sarah Jane Siels  fény-
használatáról is, mindamellett a legemlékezetesebbek a reflektor előtt legyező kézzel szag-
gatott, az elsuhanó vonatablakok chaplini képét idéző pulzáló fények voltak.
Szabina, /Könczei Anna/ inkább kémiát tanulna, de nem tud ellenállni  a majdnem felnőtt
Atesz, /Balla Richárd/ csábításának, elmegy a buliba, hogy a fiúknak könnyebb legyen fel-
csípni valakit, ám Kapolcson ugyancsak megtalálja éles hangját, amikor barátnőjével hajba
kapva, földharcban küzdenek  ideáljukért. Vitányi-Juhász István fölényes hangadója a tár-
sas eseményeknek,  sorba fejeli le az izgágábbakat,  bár a pult mögül kiemelkedve, puszta
látványa elég a meghunyászkodáshoz.  Juhász Lajos  temperamentumát  a pia-vita és a ko-
lostori zsályaszívás /"Ott ült Jézus!!!/ frappáns elbeszélése jelzi, de ketrec-táncban is igé-
zően vonzó tud lenni. Az összetéveszthetetlen orgánumú  Koloszár András néhány benyö-
gése szállóige-gyanús: "én kommunikációt és média-tudományt tanulok",  "hogyan basszuk
át /a legendás huszonnyolcig/azt a tíz évet?!?", vagy a kötözködési nagy-adu: "Buzi vagy?!?"
De mit kezdhetünk a  "bebaszós" révülettel?  Ne vegyük észre?  Tiltsuk?  Szörnyülködjünk?
Az impulzív  Császár Réka és a drámai intenzitású  Varga Anikó  csúcs-jelenete erélyesen
vágja szét a gordiuszi csomót, hiszen az ősök is mindent megpróbáltak:  habszifon, kodein,
szipu, kéjgáz és gracidin, máktea és gomba, (hogy maradhatott ki a csavarlazító?!?),  plusz
a szex orrba-szájba,  - hát akkor mi a különbség? Az, hogy ma tömegben lehet és könnyen
hozzáférhető, de nem lesz több függő, mint eddig. /Csak számoljuk bele a gyógyszereket,
az alkoholt, a csokokoládét etc/.
A két generáció együtt hentereg a sztroboszkópos orgián,  amely fölött a kivételek fehér
angyalalakjai lebegnek.  Dér Zsolt  Somá-ja permanensen rögzíti mobilos portréit,  hosszú
viaskodás után dönti el,  hogy 27 ezres szerelésében  elmegy a nagy buliba. Vágyainak tár-
gya, a jókislány Janka is leküzdi viszolygását,  pedig Ö soha nem szív, neki Tonio Kröger fé-
lénk szerelme imponál és persze a megtévesztően közömbös Soma... Herman Flóra, dimen-
ziót váltva, csörgős gólyalábakon,  Szabó Gergely  eszelősen szép,  hullámos színekben alá-
omló ruhájában érkezik,  hogy  Ivánovics Beatrix  poétikus hárfahangjaitól kísérve, megta-
lált párja karján emelkedjen az éteri magasság ironikus szférájába.
Kígyózó mozgásával tűnik ki a fekete Petra,  tánctudására a buligazda  Dévai Balázs is felfi-
gyel, bűvölő szavaival a pódiumra és magához is csábítja.  Sipos Viktória hitelesen mutatja
meg a belecsúszás heveny folyamatát, mellyel kissé már a későbbi szétcsúszás veszélyeit is
érzékelteti.
Az apropóul szolgáló tragédia  megkerülhetetlen rettenete mesterien összefogott,  irtóza-
tos fortisszimóban csúcsosodik,  a ljubimovi függöny-fal  vonagló tömbbé préseli a menekü-
lőket.  Elsötétedik a tudat, dermedt csönd után a társulat a fal mentén sorakozik. Várja a
bebocsáttatást. A szigorúbban ellenőrzött diszkóba,  - vagy talán  a kisbetűs élet csikorog-
va nyíló kapuját lesik?
Mindenkinek szól, - csak az álszent Nagy Testvér ne nézze.

Sokszor eljátszották már,  mostani színrevitelének indítéka az  Álmodozók-ban feltűnt, ki-
vételes egyéniségű  Szamosi Donáth, kamaszfigurája meghatározó gyújtópontja az extrém
pszichiátriai esetet feltáró, méltán híres  Peter Shaffer-darabnak.
Cziegler Balázs  színpadképe  elegánsan nagyvonalú, négy karosszékben a végig jelenlévő
mellékszereplők, középen a lovarda homok-négyszöge, háttérben a Thália rettenetes szín-
padi mélységét  előre-hátra mozogva kihasználó, áttetsző forgóajtók.  Dicső Dániel már a
családi környezet  felvázolásával megadja  a különös viselkedésű fiú  személyiségfejlődésé-
nek koordinátáit,  Kútvölgyi Erzsébet  átütő deklamációval jeleníti meg a fanatikusan val-
lásos anyát,  Kőszegi Ákos  apája a jószándékú tudatlanság, a tehetetlen erőszak megtes-
tesitője: találó gesztusrendszerrel kimunkált, nagyszerű alakítás. Bírónőként  Béres Ilona
képes súlyt adni rezonőr-szerepének,  Holecskó Orsolya egy hétköznapi jelentéktelensé-
gű lányt tesz fontossá.  A pontos ritmusban pergő,  egy helyszínen váltakozó jeleneteket
Stadler Ferenc  gondosan megtervezett fényváltásai tagolják,  adekvátan tágítva, vagy fó-
kuszálva a teret.
Régen láttuk  Alföldi Róbert ennyire felszabadultan játszani, ráadásul egy igen összetett,
embert próbáló szerepben. Laza, de lényegre törő, objektív, de nem rejti együttérzését,
fölényesen okos kívülálló, miközben hitelesen mutatja meg saját gyengeségeit.  Most dik-
ciója is sallangmentes, kifelé fordulásai könnyedén vonják be a nézőket, dinamikus lendü-
lete energikusan vezérli az előadást. Pszichológusának teljes eszköztárát felvonultatja, az
óvatos alkalmazkodástól  az erélyes keménységig,  a talány megfejtésének pillanatában  a
szakmai győzelem érzékeltetése helyett végre az empatikus humánum szólal meg.
Egy éve debütált, szerény üstökösként robbant be a semmiből,  ritka adottságaival, szüle-
tett színészi intellektusával, magától értetődő természetességgel egyenrangú partner az
apollói megjelenésű Szamosi Donáth. Óriási kihívás: nem elég a sugárzó ifjúság, egy kono-
kul magába zárkózó, abszurd fantáziavilágában élő, fanatikus eksztázis-vágy lelkivilágát kell
felrajzolni,  kontrollálatlan kamasz-szélsőségeket,  a katatónia és az autista éleslátás kont-
rasztját. Fojtott szavak, éles replikák, tétova gesztusok, őrjöngő kitörések: az ifjú színész
meglepő magabiztossággal játszik minden regiszteren.  Vágyainak equus-tárgyát, a Vasgyú-
rót a Coincidance szólótáncosának, Patornay Norbert-nek imponáló termete állítja elénk,
dübögő patái, rugózó mozgása lenyűgöző erővel telíti a veszett száguldást..  
Reklámdalocskák dacos kántálásától, gyengéd átmenetekkel halad a megnyíló bizalom felé,
végül már alig várja, hogy az igazat elmondja, a tajtékos vágtatást az éjszakában, a félszeg
légyottot, a gyilkos őrület tragédiáját.  A főpróbát láttuk, technikai részleteiben bizonyá-
ra még árnyalódni fog, de az máris egyértelmű, hogy  Szamosi Donáth  nagyívű, egységes,
eleven szuggesztivitású alakításával újra sikerrel bizonyítja tehetségét.
Dicső Dániel  első nagyszínpadi vállalkozása igen figyelemre méltó, érett rendezői munka,
amely,  kitűnő együttessel és két nagystílű főszereplővel,  az izgalmas lélektani drámát új-
szerű megvilágításban láttatja.

Kurosawa alapfilmje meghatározza hozzáállásunkat,  de  Müller Péter színpadi változata, a
négy variáció mentén igen szépen bontja ki a gondolati tartalmakat is.  Ehhez hűen a ren-
dező  Csiszár Imre is  maradéktalanul érvényesíti  az igazság relativitásának  taoista filozófi-
áját,  noha számos vonatkozásban  feleslegesen terheli a darabot.  Sok a hangoskodás, ez
nem a régi Nemzeti, minek ordibálni egy tenyérnyi színpadon? Frappáns a kirántott kardok
szisszenő csusszanása,  de borzalmas a tízszeres hangerővel megkonduló harangszó, vagy a
befejező hangorkán.
Szerencsére a színészek többsége nem követi az erőltetett deklamációt,  Kocsó Gábor, tő-
le igazán szokatlan ódon, kicsit sok, ám ez nem csökkenti karcos hitelességét, Mesterházy
Gyula  átélt tisztasággal  szólaltatja meg  a szentenciái mögé bújó szerzetes  őszinte rette-
netét.  A feledhetetlen  Toshiro Mifune  szerepében,  Varga Zoltán  erőteljes egyénisége
uralja a színpadot,  hősködése,  elgyávulása,  cinizmusa és kéjvágya  egyaránt hatásos szug-
gesztivitással jelenik meg.
A józan emberséget képviselő favágóként  Dolmány Attila remekel,  egyedül Ő töpreng el
a váratlan fordulatokon, állandóan beavatkozik a játékba,  rámutat az ellentmondásokra, a
végén pedig szinte  a közönséggel együtt elemzi végig a valós/?/ történéseket.  A sors vég-
zetes viharában egyedül az Ö érzékeny tekintete sugároz egy piciny reménységet.
Elgondolkodtató, értékes előadás, de azért érdemes Akutagavá-t is újraolvasni.

Közfelkiáltással kezdjük: Brávóóó! Egy hónapon belül két nagyszerű bemutató, két fajsú-
lyos rendezés:  Mácsai Pál és a társulat permanens diadalmenete!
Pedig  Szuhovo-Kobilin abszurdba hajló komédiája  nem könnyű falat. Lépésnyire a bör-
leszk  csábító szakadékától,  ujjnyira a véres naturalizmustól  nem mindennapos kihívás,
ám a rendező  hajszálpontos értelmezéssel  találja meg  a kegyetlen szatíra  végtelenül
szórakoztató középútját.
Huszonöt /!/ szerep,  de csak Nyolc /!!!/ színész,  villanásnyi alakváltások,  maszk- és jel-
mez-bravúrok /Nagy Fruzsina/. Bíró Krisztina egy az Öt Hivatalnokból, Négy Hitelezőből,
három gyermekkel súlyosbítva  felháborodott ágyas,  Sidó Kereskedőként  bölcsen aláza-
tos,  Ficza István repertoárja a báva Gyalogrendőrtől, suta Házmesteren át ível a hózen-
trógeres lurkóig.  Gyabronka József se válogatós, legszívesebben persze a rendőrkapitá-
nyi öltönyben feszít.
Van mitől tartanunk az elején, a bárgyú fogsorok a blődli rettenetével riasztanak,  ám a
karakterek  következetes  jellemábrázolással rajzolódnak fel,  a színészek  szerepről sze-
repre licitálnak rá egymásra és önmagukra, a fergeteges játék egyre mulatságosabbá vá-
lik.  Epres Attila, gyakorló rokkantként, üvegszemét mankóra cseréli,  Kákonyi Árpád is
a színre perdül,  hogy a találó zenei gesztusok, mesteri hangeffektek mellett  merész ve-
tődéses piruettjével is  elkápráztasson.  Máthé Zsolt,  anatómiai precizitással egy komp-
lett, "Unmöglich", azaz lehetetlen  gerincműtétet vezet elő,  Takács Nóra Diána  a múlt
idők panoptikumából varázsolja elő Mavrusa szakácsnő és Csvankin fölbirtokos félelmete-
sen hiteles figuráját.  Utóbbi, dölyfös elbizakodottságában vizeletével,  majd hatóságilag
megtöretve,  vérével becsteleníti meg  Izsák Lili  gyönyörűséges törtfehérben derengő
díszletét, amely kontrasztként erősíti  az expresszív színekben dúskáló játékstílust.  - És
mennyire jól lehet a hiányzó lépcsőfokokat hódoló hátakkal helyettesíteni!
A Tarelkin-Kopilov metamorfózist  Debreczeny Csaba  már első színrelépésekor, redukált
visszafogottsággal,  bámulatos hatással jeleníti meg,  a bosszú diadalmas mámora után, az
ereszkedő függöny  szűkülő résében ajánlja  mindenre elszánt hivatalnoki személyiségét.
Kontra-szindbádi lakoma,  ahogy gondosan megalkotott, gigászi hammm!burgerét zabálja,
bődületes energiával küzd  az áhított előléptetésért,  szelíd brutalitással ütlegel, szolgá-
latkész szűkagyúsággal hajlong a feljebbvalók előtt:  Vajda Milán  mindent legyűrő erély-
jel, pompás alakításban testesíti meg  Minden Idők Örök Rendőrbiztosát.  - Ahogy beszo-
rul a felfordított asztalkába... !!!
Az  Örkény István Színház dupla repülőrajttal indítja az évadot, biztos, hogy  Mácsai Pál
együttese a továbbiakban sem adja alább.

Ilyen színház is van: milliméterre kiporciózott események, hat-elemes kombinatorika, szi-
tuációmátrix, dramaturgiai Káma Szutra. Négybetűs beszólások, szellemes dialógusok, há-
lás szerepek. Dőlünk a katzagástól, vijjog a röhögés, néha még idézni is fogjuk a legvasko-
sabb poénokat.  Egyetlen szereplővel sem tudunk azonosulni,  csak fürkésszük  a lombik-
ban fortyogó indulatokat,  katarzis hiányában  a megvalósítás értékeit csodáljuk: - ilyen
színház is kell, ilyen is van, - és micsoda színészek!!!
Figyeljünk hát a magasszintű szakmaiságra, a rendezés és a színészek fantasztikus teljesít-
ményére. Mohácsi István darabja a Tandori-krimik abszurd zsenialitásával valósítja meg a
kapcsolati hálók, a cselekmény-bonyolítás, a karakterrajzok és az egyéni fogalmazás egy-
ségét. Mestermunkája minden bizonnyal óriási sikert aratna a nagyvilág bármelyik színpa-
dán,  már ha eszméletlen csavarintásokkal ékes textusát valaki képes lenne lefordítani, -
mert nála az "Igen", az "Nem", illetve "igen?!?", avagy "nem?!?" és így tovább...
Rendezésének  összefogott szerkezete, pontos ritmusa,  szerepértelmezése és a eleven
tempója míves kidolgozottságú,  elsöprő lendületű produkciót eredményez.  A színészek
példás összhangban, egytől-egyig teljes erőbedobással alkotják a nagyszerű együttest.
Súlyozás nélkül, maradjunk hát a szigorú betűrendnél: Felhőfi-Kiss László, közösülésben
gyenge, okoskodásban annál erősebb pszichológusa  szofisztikált gesztusaival, alkalmazko-
dó modorával  abszolút telitalálat,  annyira tudatvezérlésű,  még a hátával is gondolkodik.
Herczeg Adrienn  már a pécsi verzióban megalkotta  az ösztönlény domina karcos figurá-
ját, az erotikus kiégettség és a tobzódó vágy szélsőségeit  a nagy tragédiák drámai erejé-
vel ellenpontozza. Szöges ellentéte a cinikusan kiábrándult, férjgyalázó  Kovács Patrícia,
kinek racionális ésszerűsége csupán  a mélyben rejtőző, taktikusan szégyellt,  kifinomult
nőiességet védő kemény csigahéj.  Szenvedélyes és megalkuvó, fürge is és tétovázó  Pál
András  vezérigazgatója, ellentmondásos egyéniségét szuggesztív mimika, ragyogó poéntí-
rozás erősíti.  Az alternatív vizeken is otthonos  Szabó Vera, érett nyugalommal tájékozó-
dik az /al/testtájakon is, könnyedén illeszkedik be a nagymúltú csapatba, sugárzó energi-
ával válik az előadás csábos középpontjává.  Urbán Tibor a bizonytalankodó kisember sze-
mélyiségét jeleníti meg a végtelen egyszerűség átütő hitelességével, ő az, aki még az áhi-
tott győzelem kapujából is beijedve somfordál vissza.
Francia rúdugrás: nem szeretlek, de csodállak!  Valószínűleg igen sokan lesznek, akik for-
dítva gondolják majd és sokáig melengetik magukban egy igen mulatságos este emlékét.

Mintha Carver hétköznapi hősei mászkálnának  az ide-oda húzogatott fehér függönyfalak
között, szimplák és suták, mint mi mindannyian, legalábbis ami a magánszférát illeti. Szok-
ványos helyzetek,  közhelyes dialógusok,  melyek azonban egy stroke-halálból visszatérő
férfi tudatában idéződnek fel.
A színen az alternatív szcéna obligát kanapéja, úgy látszik, a kőszínházak sem nélkülözhe-
tik ezt a Jolly Joker bútorzatot. Töprengések, házastársi komplikációk, meg a négyszemé-
lyes,  majdnem kettős párcserébe bonyolódó party  zajlik öbleiben,  van ugyan még egy
fotel és a végzetes kórházi ágy, de ez a minimalizmus csak elősegíti a gyors színváltásokat.
A múltbeli és a nem régi események váltakozásának mozaikos szerkezete fokozatosan tár-
ja fel  a pszichés problémák gyökerét.  Kálid Artúr  Gerryje  az örökbefogadásakor elve-
szett húgát keresi társában,  gyermeki vágyakozása  csak érzelmi bizonytalanságát leplezi.
Varga Anikó keserűen ismeri fel  jelentéktelenségét, amit párkapcsolati dominanciája se
enyhít. A másik férj,  Kardos Róbert  is szeretettelen kényszerben él, amin aligha segít a
váratlan party-szex.
Göttinger Pál  a jelenetek  elbeszélő jellege ellenére  képes a feszültséget szinten tarta-
ni, hajszálpontos értelmezése, a szituációk biztoskezű felrajzolása, és a hibátlan színészve-
zetés egységes egésszé formálja a darabot. Dinyés Dániel, zongorára és szívszaggató jazz-
trombitára írott zenéje  kivételes ráérzéssel segíti az atmoszféra megteremtését, a másik
eszköz  a premier plánban közvetítő kézikamera. Általában nagyon felszínesnek tartjuk az
élőjátékot kivetítéssel fokozni kívánó módszert, ebben az esetben azonban valóban hozzá-
tett a közvetlen élményhez. Látjuk a beteg fölé hajló orvos arcát, nyomon követjük a pin-
cében zajló beszélgetést.  A penészelhárító gyorsszolgálat küldötte,  Ilyés Róbert, monu-
mentális alakjával  uralja a nézőtér traverzei alá süllyesztett jeleneteket, ő a Kezdet és a
Vég, minden titkok tudója, karizmatikus alakítása  súlyos ellenpontja  a felszínen vergődő
hétköznapiságnak.
A Bárka Színház kvartettjébe nagyszerűen illeszkedik be  Szoták Andrea  neurotikusan ka-
paszkodó felesége, szánalmas részegségében is  vonzóan izgalmas,  tolókocsis, aggkori mo-
tyogása, a révedt tekintetű,  gyermetegen ismételt sztereotípiák is emlékezetesek.
Göttinger Pál  negyedik bárkaszínházi rendezése  tovább öregbíti fiatalos hírnevét, továb-
bi alkotásaira kíváncsian, szívesen zarándoklunk Kaposvárra is.

Brooklynhíd, New York, de a színpadi látványban semmi sem utal ere, függönyfal, melynek
résein a  Bevándorlási Hivatal fogdmegjei jelennek meg az Apokalipszis angyalaiként, maga
a játék egyetlen  háromszemélyes fotelben zajlik, igaz, általában öten kucorognak benne.
Izsák Lili  díszlete  tökéletesen illeszkedik  Mácsai Pál  rendezői  koncepciójához,  ezen-
kívül láthatunk még a háttérben  néhány hasonló bútordarabot,  melyen antik kórusként,
énekelve, zenélve, néha meg is szólalva, tucatnyi környékbeli figyeli az eseményeket. Kö-
zülük lép elő bowlingozésra csábító  Vajda Milán,  soraikban áll  Máthé Zsolt,  akinek te-
norja autentikus átéléssel vezérli a tragikus mélységű kórusokat.  Matkó Tamás  válogatá-
sából természetesen a táncos vígasságok dallama sem hiányoznak, a népes csapat megszó-
lalásai tökéletes egységben tagolják a cselekményt.
Arthur Asher Miller  drámájában  nem az illegális bevándorlók és az őket befogadó honfi-
társak konfliktusa  a fontos,  sokkal többről van szó,  a nevelt lányába szerelmes férfi an-
tik sorstragédiája tárul elénk.  Csuja Imre  teljesen gesztusok nélkül játssza  a robusztus
Eddie Carbonét, őserejű hitelessége, zsigeri őszintesége azonban elképesztő erejűvé for-
málja alakítását.  Fojtott halkság, visszatartott indulatok, a végzetes érzelem legyőzhetet-
lenségének kétségbeesett felismerése. Tanácsot kér az együttérzően narráló ügyvédtől,
Epres Attila  tehetetlenül szemléli vergődését,  mindketten sejtik, nincs visszaút. A vágy
tárgya  Törőcsik Franciska,  aki első nagyszínházi szerepében egészséges érzékkel találja
meg a bakfis-báj és a heves szerelem megjelenítésének eszközeit.  Polgár Csaba erőteljes
mimikával,  elsöprő lendülettel hozza  az énekkel,  humorral hódító szicíliai fiút, slágerbe-
tétje nemcsak a Carbone-lány szívét dobogtatja meg.
Mácsai Pál egyre kiforrottabb stílusban alkotja meg a rövid jelenetekből álló darab tömör
szerkezetét, a zene és a csöndes hangvétel segítségével  mesterien teremt finoman lebe-
gő atmoszférát,  melyben annál nagyobbat üt  az elkerülhetetlenül bekövetkező tragikus
végkifejlet. Nagy erénye, hogy aprólékos naturalizmus helyett a korszerű színház egyene-
sen deklamáló nyelvét használja.
TV-showmanként, királyként csodáltuk, ez a munkája újabb bizonyítéka kivételes színészi
intelligenciájának: a karakterétől távol álló, szögletes munkásembert Debreczeny Csaba,
meredt nézésével, megfontoltan tagolt szavaival,  fantasztikus szuggesztióval jeleníti meg.
Alakítása ebben az évadban is minden bizonnyal a legnagyobbak közé emeli,  ahogy az új
Örkény István Színházi produkció is helyet követel magának a Best of 2011-ben.

Spiró György az Ikszek egyik epizódjából írta, egyenesen  Major Tamás-t képzelve a cím-
szerepben. A nagy színész,  életének alkonyán, nem tudta emlékezetessé tenni a lengyel
színháztörténet legendás Boguslawski-ját, nézhetetlen unalom volt az egész.
Most a régen látott  Kovács Lajos  játssza a grandiózus főszerepet.  Manírjaitól megszaba-
dulva, letisztult egyszerűséggel formálja meg  a nagyszerű játékalkalmat nyújtó figurát. Hi-
teles,  mint színházi ember, mint rendező,  bölcs értelmezései a néző számára is követhe-
tően elemzik a Tartuffe szituációit.  Megköveteli királyi gázsiját,  de partnernek tekinti a
társulat tagjait, furfangos cselfogásával igaz lengyel hazafiként vág vissza a hatalomnak. Ka-
rizmatikus színpadi jelenléte, egyéniségének monumentális súlya  hatványozza a szerep kí-
nálta lehetőségeket.
Árkosi Árpád  már az expozícióban remekel:  a díszletfalakat látjuk hátulról, próba készü-
lődik,  a felhangzó kórusban,  mennyei örvényléssel.  mintha a líraian szárnyaló lengyel te-
norszólam küzdene a brutális mélyben dübörgő basszusokkal.  Lassan bontakozik ki a ven-
dégjátékra érkezett varsói húzónév és a színigazgató konfliktusa,  utóbbi a fellépti díjban
még kénytelen engedni,  de az esti előadás vulgáris koncepcióját körömszakadtáig védel-
mezi.  Spindler Béla  sokrétűen árnyalt alakítása  híven mutatja be minden korok színház-
vezetőinek mindennapi kálváriáját.  Boguslawski a Tartuffe jeleneteinek  pontos értelme-
zéséért küzd, tökéletesen igaza van mindig,  más kérdés, hogy in vivo, a közönség előtt ő
is a pillanatnyi sikert tartja a legfontosabbnak.
Az együttes kitűnően játssza  színészként a színészeket,  a következetes rendezői munka
akkurátus elvárásait  maradéktalanul teljesíti.  Hosszú az első rész,  de egy pillanatig sem
csökken a próbafolyamat érdekessége.  Ügyelőként  Dányi Krisztián  csetlik-botlik  a szí-
nen, egyszer még leckét is ad lendületes monológjával a hivatásosoknak, a felhorgadó el-
lentéteket  érett fölénnyel csillapítja a korelnök  Tímár Éva.  A Tartuffe kacér Dorine-ja,
a társulat súgónője  Majzik Edit,  finoman visszafogott, mégis átütő,  az emberi érzelmek,
a szerelmi vonzódás gesztusai is szuggesztív erővel jelennek meg  kiemelkedő alakításában.
Szűcs Péter Pál  csalhatatlan szakmai biztonsággal játssza  a rossz színészt,  akinek erőlte-
tett szövegelése  áradó deklamációba csap,  mihelyt kitörő hazafiúi örömét tolmácsolja a
himnikus emelkedettségű záróképben.
A nagyszerű darab és  Árkosi Árpád  rendezése nemcsak a Moliere és Boguslawski, a Nap-
király és a cári protektorátus  lengyel színházának  dilemmáit feszegeti, - sajnos,  minden
ízében rímel szörnyű valóságunkra is. De bárkinek a fenséges képe lóg is a falon, a mi szín-
házunk él és túlél minden diktátori hatalmat.

Übü mama, mint WC-s néni, toalett-papírt osztogat a nézőknek, kérésre még be is illatosít-
ja, maga a darab azonban nehezen indul. Alapjáratban játsszák el Jarry klasszikusát, semmi
értelme a kézben tartott tárgyakkal jelzett  "báb"-szereplőknek. Fatális szereposztási téve-
dés  Scherer Péter-re osztani a hitvány, gonosz és undorító Übü papát, a kiváló színész na-
túr kisembert játszik, fényévnyire az abszurditástól.
Hosszú ideig csak üldögélünk tanácstalanul, lehet, hogy lengyel színház múltunkból adódó-
an Übüben túl igényesek vagyunk,  ám pillanatok alatt fordul a kocka:  a groteszk szélsősé-
gekben tobzódó, sziporkázóan szuggesztív  Györgyi Anna úgy énekli el, lengyelül/!!!/a ma-
gyar Himnuszt,  hogy a szaharba lefejezett  polákok is feltámadnak!  Ács Norbert a budiba
fojtott vitézek magyar hangjaként  percekig bugyborékolja  a fulladás hangjait,  birodalmi
nagyságrendű postagalambként  Teszárek Csaba  basszusa hozza a cári hadüzenetet. Az u.
n. "bábszínészek", - micsoda botorság, vagy színész valaki, vagy nem, ők nagyon azok!!!, ki-
tűnően helytállnak, zsigerből képviselik a kívánatos stilizációt. Bercsényi Péter négy nem-
zeti himnuszt is elénekel, eltáncol, elmozog:  a Marseillese-szel kezdi,  de rövidesen gopa-
kot rugózik, majd az amerikaiaké következik. Fantasztikus variációkkal, mindig újabb panto-
mim kíséri a torzított dallamokat, míg végül, a kínaiba már az egész társulat csatlakozik, te-
tézve az elképesztő bravúr-szólót.
Beindul az orosz gőzhenger, a hátsó fal ljubimovi módra, fenyegetően nyomul előre, fojto-
gató kezekkel vetve véget  Übü király pünkösdi királyságának. Túl az eredetin,  Kiss Csaba
aktualizáló szövegei nagyon ültek,  - sokkal találóbb volt az, amit hozzátett, amit átformált.
Minek az erőltetett hangszer-kellékek, minek a bábok,  ha a színészek ennyire izgalmasan
képesek megJELENíteni a drámát?  Egyszer még érdemes lesz, saját kútfőből átpofozva, az
alapmű abszurditását megtartva, újra nekimenni...

Bejelöl egy ismeretlen, megnézzük, hány közösünk van és hogy kik azok, visszajelölünk, az
adatlapján keressük az azonos érdeklődési pontokat,  egy-két is elég ahhoz, hogy üzenet-
tel felvegyük a kapcsolatot:/"Te vagy a harmadik a Face-en, aki olvasta a Súlyszivárványt!",
vagy: "Végre egy Gubajdulina-rajongó!"/. Eszmét és vágyakat cserélünk, szigorúan a kultu-
rális érdeklődés terében, percek alatt, folyamatosan, könnyedén: csodadolog!!!
Daniel Glattauer chat-komédiája szellemesen vázolja fel a szituációkat, írásos párbeszédei
szóban hangzanak el,  pattogósak, humorosak, kedvesek.  Kóstolgatja egymást a házasságá-
ban magányos nő és az éppen kapcsolati krízisét nyögő férfiú, nagyon kíváncsiak, de kellő-
en óvatosak is.
Őze Áron racionális, okoskodó,  nagyon is ravaszdi: amikor beülnek egy kávéházba, azt ku-
tatva, vajon felismerik-e egymást, húga segítségével szerelmes ifjúnak álcázza magát, sport-
szerűtlenül jutva érdemtelen előnyhöz.  A színész temperamentumos hozzáállással, energi-
kus lendülettel kelti életre hétköznapi figuráját,  nem marad alul a kiélezett szócsatákban
sem.  Aki miatt mindenkinek látnia kell ezt az előadást,  aki az apa-színházi  soványka koszt
helyett, itt egy igényes közönségbarát darabban mutatja be színészegyéniségének pompás
ízeit: az a káprázatos  Fullajtár Andrea!  Dühös, fölényes, csalódott és reménykedő, meg-
fontolt, de fejest ugrik a sötétbe, hűséges, de vállalja a kockázatot.  Ezer szín, ezer gesz-
tus, a hanglejtés, a mimika milljom árnyalata. És annyi száraz tragikum, groteszk irónia, ab-
szurd komikum után,  végre igazi emberi arcot is ölt,  könnyeset, mosolygósat,  örömtelit.
Minden szavának súlya van,  minden villanása hasít,  úgy váltja  Sebő Rózsa  szellős ruháit,
ahogy jellemének végletei között is mesterien egyensúlyoz.
Göttinger Pál  hajszálpontos értelmezéssel alapozza meg a játékot,  a több tucatnyi jele-
net élesen elkülönül, legalább harmincszor jönnek be az ajtón és mindig másképp! A felé-
ig nagyszerűen gördül a cselekmény, kicsit lankad a különféle elutazások bonyodalmaiban,
egyre keményebben vetődik fel a személyes találkozás kérdése.  Lélegzetvisszafojtva szur-
kolunk:  csak-csak össze kéne már jönniük...  Az író eredetien oldja fel/?/ a dilemmát, de
szerényen felvetjük  a közönség megszavaztatásának ötletét!  "Szeretné-e, hogy találkoz-
zanak?" - "Inkább maradjon az anonim levelezés?" - aztán lejátszódhat  a többségi változat,
avagy mind a kettő.
Van egy harmadik út: A Hölgy becsenget a Úr ajtaján - függöny!!!  Pörgesse magában min-
denki tovább...

Furcsa az a vájtszemű kifogás, hogy hogyan kerülhet egy könnyed komédia a Fesztivál mű-
sorába. Shakespeare-hez fennkölt módon kell hűségesnek lenni?!? Talán inkább annyira a
mindennapokra reflektálónak,  a nézők minden rétegét megszólítónak,  amennyire a min-
dig up to date szerző tette.  "Hűséges"-e a dél-koreai Szentivánéji álom, vagy  Korsunovas
kétszereplős Vihar-ja?  Idézetek pedig bőven akadnak  Efraim Kishon "húsz év múlva"-mot-
tójú komédiájában is...
A halál torkából megmenekült szerelmesek,  görcsölő házasságukban  már igencsak halálra
unják egymást, a szürke hétköznapokat csak a Dajka,  még mindig virgonc és Lőrinc barát
egyre kéjvágyóbb megjelenései színesítik, na meg Lukrécia, nyűgös-szipus tinédzserlányuk.
A váratlan bonyodalmakba próbál beavatkozni maga az örökifjú William, kinek még dúshajú
figuráját  Réti Barnabás  energikus lendülettel testesíti meg. Áradó deklamációjába egyre
több mai kifejezés türemkedik, akarva, nem akarva cselekvő részese lesz a történetnek.
Czeizel Gábor  határozott kézzel fogja össze a dramaturgiai bohóságokat, ötletesen segíti
a szerepek kibontását, jó ízléssel tarja kordában  a sziporkázva lüktető komédiázó kedvet.
Találó zenékkel választja el a jeleneteket, segítve a rapid metamorfózisokat. Mert az "egy-
szer kettő = néha öt!", két szereplő is váltja sűrűn jelmezeit.
Először házsártos feleség,  minden apróságba belekötő középkorú szipirtyó,  majd veronai
éveit idéző, de totálisan huszonegyedik századi lányában inkarnálódik.  Elég egy trikó, egy
napszemüveg, hiteles belső átalakulása jóvoltából lehetetlen felismerni a percekkel előbbi
rikácsoló  Montague-nét.  Nagyváradi Erzsébet fölényes biztonsággal, nagyszerű ritmusér-
zékkel tobzódik mindkét alakjában. Ha hozzávesszük,  hogy két lélegzetvétel között még a
soha nem vénülő pletykazsák, Emilia dajka  fizimiskáját is magára ölti,  csak ámulattal adóz-
hatunk karakterformáló képességének.
Tóth József, de illessük inkább a sajátjává szervült Jocó-val, önfeledten lubickol a a poén-özön hullámaiban, egyetlen gesztust, egyetlen kacsintást sem hagy ki,  bőkezűen ontja ki-
fogyhatatlan humor-petárdáit.  Az ő játékában a kirobbanó kacaj,  a legszélsőségesebb ha-
hota közben is mindig érzünk valami végtelenül emberi, a clownmosoly mögött bujkáló tra-
gikumot, ami igazán shakespeari mélységeket sejtet. A tikkelő Lőrinc barát és a fásult apa
vonásai mögött, alig észrevehetően, mégis megkerülhetetlenül feldereng a Tavasz ébredé-
sének szerelmes kamasza.
Nemcsak a könyvtárszobából vezet út  a nagy drámaíróhoz, sokaknak kedve kerekedhet a
húsz év előtti Romeó és Júliához is, - kár, hogy Korsunovasék éppen Dublinben játsszák...

Hernádi Judit és Udvaros Dorottya beleszeretett az  Andrews Sisters 50-es évekbeli dalai-
ba, magyar szöveget és keretjátékot írattak, hogy koncerten jóval túlmutató,  színpadi for-
mában énekelhessék el őket.  Parti Nagy Lajos könnyű kézzel alkotta meg a két hajdani di-
zőz figuráját, egyikük tanárnő és egyházi kórus-tag ma, halálosan unt "fix Sanyi"-val az olda-
lán,  a másik szikkadt magánéletébe szottyadt melankólina.  Váratlan felkérést kapnak trió-
juk 30 éve lelépett tagjától  egy nosztalgia-koncertre, próbára érkeznek a Chou Chou Bár- ba. A Sing, Sing-el kezdenek,  egyből kiderül, abszolút biztonsággal, tökéletes intonációval
hozzák a swinges-jazzes fílinget.  Pedig  Darvas Benedek  partitúrája két egyenrangú szóla-
mot diktál, természetesen vibráló játékkal, élénk mozgással. A Citadellán álló pálmaágas nőt
Alfa Rómeó-s hercegi kérő csábítja el,  meg is találja karrierjét a CINECITTA-dellán... A dal-
szövegek minden sora  hasonló bravúros finomságokat rejt,  igazán kioszthatnának a végén
egy Kottás Daloskönyv-et... A diáklányok Anyút búcsúztatják, aki Leningrádba megy a pon-
tosan rímelő "szakirAnyú" képzésre, fejünk fölött át is repül a nikkel szamovárok felé hajó-
zó, TU 134-es Malév-járat. A számok között heves dialógus zajlik a múltról, a késlekedő Icu-
ról, de gyors és majdnem nyíltszíni öltözések is tüzes izgalmakat keltenek. Szakács Györgyi
ötletes ruhatára pillanatok alatt varázsolja elő  a már kevésbé szűrt hetvenes évek virágos-
pöttyös ruhácskáit, bár-tündérré, stewardess-é, vagy éppen bakfissá öltöztetve a szituáci-
ókhoz fölényes színészi átéléssel idomuló művésznőket. Lassú szám, kiélveztük minden nyel-
vi leleményét, hadd idézzük legalább egy szakaszát:  "Ó, egy gimis blúz / egy ócska matróz
blúz / még nem feszíti ki / a két forró cici / szúrós gesztenyék / ősz van szerteszép / egy
lány ünneplőt húúúz / idén még épphogy szűűűz.../
- és már csak kackiás matróz-sipka kell és jöhet az  Auróra,  a Forradalom és Lenin elvtárs
a szobám falán...  Khell Zsolt  díszletfalain vörös sarló-kalapácsok villognak,  Bányai Tamás
fénymester is kitesz magáért, - a klarinétos veszett proletár-dühvel fújja az indulót, alig le-
het a helyére parancsolni. - És hogy táncolnak!  Bóbis László minden számhoz talál meste-
rien egyedi koreográfiát,  a két díva pedig  bődületes temperamentummal ropja  a fáradt-
ság legkisebb jele nélkül, annak ellenére, hogy a szövegkönyv fokozatos lassulást ír elő...
Ascher Tamás biztos kézzel segíti a két karakter megrajzolását,  miközben energikusan csi-
szolja össze az eltérő színészi stílusokat. Nyoma sincs a mütyürkéző töltelékeknek, mimikai
trükköknek,  bohóckodó poentírozásnak. Az alpári káromkodások is  pilleszárnyon szállnak,
ami máskor durva élc, itt jóízű poézis.  A tempó adagolása is átgondoltan pontos, egy pilla-
natra sem törik meg a lendület,  pedig a nézői reagálások  forró légkört teremtenek. Nem
vagyunk hívei a tapsorkánnak, de bizony most legszívesebben minden számot megújráztunk
volna! A névadó Dumpf Bandi, aki  Endreként már letette névjegyét  Parti Nagy Lajos Őszi
balladáiban, - a távoli múlt titokzatos szereplője a Rókatárgy koszorús költőjének szürreális
alakjává nemesül a legszebb lassú szám lúzer hőseként, mert a lányok akkor inkább a daliás
"nyuszó-gyuszi"-t szerették.  Hernádi Judit-nak van egy boás magánszáma, melyben a meny-
nyei ellenpontot  Udvaros Dorottya  énekli,  a két színész-unikum párosa egyvégtében tag-
lózza le a hallgatóságot.  Egygombos kékesszürke zakó, suhogó fehér pantalló:  nem marad-
hat el a  Chattanooga Chu Chu  sem, sivítva vágtat a káprázatos siker vonata, ilyen tömény
színházi ének-zene élményben régen volt részünk!
Társulatok roppannak össze, színházak szűnnek meg,  vergődik a szakma, tort ül a dilettán-
sok politikája: - lehet, hogy vigaszként csak  Orlai Tibor  Belvárosi Színháza marad meg?!?

Ha már iskoláinkban  műveletlen fasisztoid tahók folytatják a magyartudatos történelemha-
misítást, legalább a Nemzetiben ismerjük meg múltunk setét árnyait.  Závada után a Mohá-
csi testvérek rukkoltak ki eredeti alkotással, mely a II. Világháború utáni eseményekből ad
letaglózó ízelítőt. A Horthy-korszak István királya,  a kedvesen giccses János vitéz járja kál-
váriáját Abádszalóktól Szibériáig.  A Dicsőséges Vörös Hadsereg árnyékában,  a falu tervsze-
rűen elnéptelenített, azaz árjásított zsinagógájában játsszák a helyi műkedvelők. A pálinká-
zó vitézek  egykedvűen szemlélik a próbát,  néha ugyan megpróbálnak lecsapni  valamelyik
széplányra, de harci kedvüket igazán  a falusiak küldte hidegtál éleszti fel.  El is orozzák a
kívánatos csemegét,  a tiltakozásra  a szovjet katonalány hisztérikus kitörése a válasz: "Hát
akartam én krasznojárszki tanitónő létemre éveken, ezer kilométereken át ideharcolni ma-
gam, hogy elkergessem a maguk fegyverbarátait? Tudja mikor láttam sonkát? Négy éve, ott-
hon - ahol szívesebben lennék,  mint az ellenséggel szövetséges Magyarországon... Ki is ér-
demli meg a lakomát?!?" - ugrik fel az asztalra és csizmájával tiporja szét  az áhított finomsá-
gokat. - Dermedt a színpad, kushad a nézőtér: kinek van itt nagyobb igaza? Az eszméletlen
darab végig a kettősségek, ambivalens állítások késélén táncol,  kegyetlen tisztasággal állít-
va elénk a keserű tényeket.
Ami a Sárga Liliomnál,  a régi társulat passzivitása miatt nem sikerülhetett,  az utóbbi évek
frissen végzett ifiválogatottjával most  kaposvári szintű eredményt hoz.  Az együttes teljes
nyitottsággal  fogadta be a koncepciót, alkotó közreműködéssel sajátította el  a mohácsis
stílust, természetes közvetlenséggel elevenítette meg a szürreális cselekményt. Akinek né-
hány szó jutott csupán, az is erőteljes hitelességgel van jelen, a mondatok hossza nem so-
rolja be a szereplőket.  Stohl András tisztelendőjének szálfaderekú gerinctelensége, a vá-
ratlanul betoppanó hősi halott  Makranczi Zalán,  a kisnyilas-komcsi ázalag-rendőr  László
Zsolt, a feltámadásában groteszk Szarvas József, élesen rajzolt karakterben testesül meg,
Gerlits Réka  döbbenetes a mindkét rendszer által deportált lány szerepében.
A tempó félelmetesen lassú, a legapróbb jelzőre is van idő,  néha egy-egy szó köröz végig
az összes szereplő ajkán, majd minden élcre ellenpoén csattan.  A sűrített hömpölygés a
Pilinszky fogalmazta  bach-i "beépített unalom"-ra hajaz, amely létrehozza a befogadáshoz
szükséges mennyei hosszúságot.  A folyamatos akusztikus háttér  tovább erősíti az időtlen-
ség transzcendenciáját, lebegő üveghangok, basszus-doromb piánójába szinte belehasít a
szoprán-szaxofon sikolya, a cimbalom mennydörgő glisszandója. Rozs Tamás, Zságer-Varga
Ákos, a szivacsverőkkel a tajga végtelenjét tompítva elődübörgő Sebesi Tamás és a cimba-
lom titokzatos hangszilánkjait elővarázsló  Némedi Árpád hihetetlen intenzitással szólaltat-
ja meg az első hegedűs,  Kovács Márton  zenei konstrukcióját.
Khell Zsolt  invenciózusan használja ki a túlméretezett színpadi mélységet, a zsinagóga be-
nyílója először a zenekar helye,  majd észrevétlenül alakul át  Kornis Kozmá-jának, szintén
deportálási hasznosítású teherautó-platóvá. A Gulág-kép rózsaszürke végtelenjében, vakító
fényben tűnnek el a hófehér tajgából az ingoványos Kárpát-medencébe visszatoloncolt ra-
bok. A Kádári konszolidáció állóképébe a távolból furakodik elő a vérvörös luxusLada, hogy
aztán  a jól /ki/végzett munka elégedettségével füstöljön vissza  a nómenklatúra édenébe.
Hevér Gábor, minden kézenfekvő sablont messze elkerülve,  tenyeres-talpas hitelességgel
teszi szimpatikussá az örök vesztes hazánkfia archetípusát.
Radnay Csilla  selypegő asszonykája,  párttitkárilag kimentve a bevagonírozásból,  néhány
rafinált férjcsere után,  Remete Kriszta  ezüst-estélyijében,  nagykutya házastársa karján
tér vissza szülőfalujába.  A fantasztikus kisugárzással bíró színésznő közben még a fogolytá-
bor nádpálcás főnénijét is ragyogóan abszolválja,  mindegyik alakjához más-más,  tökélete-
sen illeszkedő hangot találva.  A vörös dámában  nem érezzük a karrierista parasztlányt, a
gimnasztyorkás adjutánsban  a magyaros helyezkedést.  De ha éneklésre kerül sor,  akkor
összetéveszthetetlen, páratlan muzikalitású, eszményi orgánuma szól...
Háromfejú sárkánynak is beillene a véreskezű Van Gogh őrnagy, a joviális lágerparancsnok
és az alakuló félben levő  "legvidámabb barakk"  örökké mosolygó főfunkcija  Kulka János
alakításában. Cinizmusa mögött szadista brutalitás, kedélyessége álarcában törtető alatto-
mosság rejtezik,  fület metél, vagy állást oszt,  halálba küld, vagy fülledt szabadságba, min-
dig a hatalom dölyfös fölényével áll a győztes oldalon. Kifinomult eleganciával, ragyogó öl-
tönyében balettlépésekkel méri be a színpadot, végső érve a sztálini sugallat vagy az éles
penge,  jólnevelt káder-gurujában is érezzük,  pillanat alatt képes bárkinek nyakát törni.
Ez a szerep-triumvirátus hármas fülkét kap a Nagy Alakítások Pantheonjában,  zseniális szí-
nész találkozott a zseniális kihívással.
Mi pedig kínzó feledésbe tokozódott keserű múltunkkal,  amelyet ideje lenne végre tudo-
másul venni, megrágni, emészteni és kiköpni, mert enélkül nem fogunk, magunkhoz méltó-
an egyszer sem élni és mindannyian eltűnünk a nagy büdös semmiségbe...

A műszaki hierarchiában  nem magas poszt  függönyhúzogatónak lenni,  Bagossy Levente
színpadán azonban főszereplővé válik. Három vörös bársony szabdalja  horizontálisan a te-
ret, szédületes dinamikával tagolva a cselekményt.  A rivaldánál Anglia királya ágál , míg a
táruló második síkban családja terpeszkedik,  majd váratlan villanással a háttérben imboly-
gó bukott trónkövetelők rémítenek.
Az Árpádházi dinasztia krónikájánál  kevés gusztustalanabbat ismerünk,  de a Plantagenet-
ház viszályai,  az árulások, kiegyezések, gyilkosságok, mérgezések rettentő sorozata vetek-
szik dicső hagyományainkkal.
A címszerepben  Debreczeny Csaba  tündököl, gyengéd iróniával, kimért szarkazmussal je-
lenítve meg a gyengeségében is álnokul ravaszkodó János királyt,  ellenfele a diplomatiku-
san simulékony franczia,  Gálffi László  II.Fülöpje. A mélán bárgyú Dauphinként nagyszerű
Ficza István és a feltűnően erélyes anyakirálynő,  Pogány Judit  gazdagítja az arisztokrati-
kus tablót.
Bagossy László példás színészvezetése és a szituációk pontos értelmezése maradéktalanul
kiaknázza  a shakespearei tragédiából desztillált  dürenmatti komédia humor-lehetőségeit.
A szüntelenül fel s alá mozgó függönyök,  a zuhogó drapériák  feszesen szerkesztett, film-
szerű jelenetezést eredményeznek,  vágtat a tempó, sűrűsödnek a meglepetések, a köze-
pe táján,  legalább vázlatosan, mégis felrajzolódik bennünk a királyi családfák tekervényes
ágazata.
Máthé Zsolt  béna lábakkal is élesszavú francia hirnök,  mint Pembroke alamuszi grófja pe-
dig, hétrét görnyedve, megkerülhetetlen figuraként válik az angol trónörökös nemzőjévé.
Polgár Csaba  fattyú létére irányítani képes  az uralkodói alkukat, habozás nélkül dönt ér-
dekei mellett az érzelmek ellenében, pregnáns játéka fölényesen uralja az első órát. Mert
a következő vitathatatlanul  a pápai követ bíborosé, aki magához ragadva a szálakat, addig
csűri-csavarja, míg végül a vatikáni akarat diadalmaskodik.  Mácsai Pál úgy hasít az intrikák
szövevényébe, mint az alkonyi bíborban vérző büchneri penge. Kimért, körmönfont, negé-
des és kegyetlen.  Cikázó szellem,  földszintes ármány.  A célt és az egészet látó elme, aki
rombol és alakít,  aki megváltoztatja a dolgok előírt menetét. Ahogy színigazgatóként is ké-
pes volt, a semmiből néhány év alatt a legjobb budapesti művészszínházat megteremteni.
Nem történelmi lecke,  de miközben  folyvást féktelen hahotára ösztönöz,  kecses áthallá-
sokkal tanulságosan utal hazai jelenünkre is.

A Madách Színház musical-pályázatának vitathatatlan győztese  Galambos Attila és Szente
Vajk  Csoportterápiá-ja,  amely prózai darabként is nagyszerűen beválna.  Az elmúlt nyári
verseny-darab jelentősen bővült, de eredeti értékei ezzel csak gazdagodtak. Tudományos
pontossággal rajzolt karakterek,  frappáns fordulatok, veszett komikum, parádés szerepek.
A tetthelyre sorra érkeznek a delikvensek,  viselkedésükön kívül belépőjükkel is bemutat-
ják hétköznapi neurózisaink nagyon is jól ismert kórképeit.  Bolba Tamás zenéje nemcsak
dallamosan lendületes, de a személyiségek ábrázolásában is komoly segítséget jelent.  Dal-
betétei messze túllépnek a szokásos verse-refrén sablonon, kiállások, tempó-cserék és az
invenciózus hangszerelés teszi egyedivé őket.  A szövegek szellemessége még úgy is feltű-
nő, hogy a poénok áradása miatt csak a felét vagyunk képesek felfogni.
Romvári Gergely  díszletfalait szolidan mértékletes vetítés és a puzzle-elemek észrevétlen
cserélgetése teszi változatossá,  utóbbiak kiemelve impozáns fekete lyukakká titkosodnak,
de még egy varieté-lépcső és kalaptartó is kinőhet belőlük.  A rendezés nagyvonalúan ösz-
szefogott, variábilis téralakzatokkal telíti a színpadot, töretlen tempót, sistergő lendületet
diktál.  Harangi Mária gondos elemző-munkája, színészvezetése minden egyes szereplőnek
ritkán látott hitelességű karakter-formálást tett lehetővé.  Ez a terápia jutalomjáték a tár-
sulat tagjainak, akik jobbnál jobb alakításokkal licitálnak egymásra. Sándor Dávid és váltója
Simon Kornél az emlékezetkihagyásos szindrómát visszafogott eszközökkel jellemzi, éneklé-
se váratlan lendülettel ellenpontozza ezt.  Nagy Sándor  gyengéd pöszesége  folyamatosan
robbanó humor-petárdákat rejt, tabu-sziklákat döntő hangjával, dalos coming out-jában az-
tán alaposan rácáfol  gyanított nőiességére.  Az örökmozgó hipochonder  Szente Vajk, aki
egyben  a szikrázó leleményességű dalszövegek írója is,  musical-gyűlölő számában  a műfaj
önironikus paródiáját vezeti elő. Nem állhat rosszul az a színház, mely ilyen metsző önkriti-
kát engedhet meg magának és amely ilyen fantasztikus  író-előadó művésszel rendelkezik...
A Spar-pénztáros  Dobos Judit  zseniálisan konfabulál: nemzetvédelmis nyomozónak, a Hel-
sinki Bizottság jogvédőjének  egyaránt gátlástalanul kiadja magát, elsöprő energiával állítja
elénk túlsúlyba temetett identitásválságát.  Ladinek Judit  remekel a butuska újgazdagné
szerep a szerepben figurájában, önleleplező songjából kicseng a keserű felismerés: bizony
a sokat tanult pszichiáternek sem ártana egy kis csoportterápia.
Benyit az ajtón,  rettegve visszafordul,  egyszerre mond igent és nemet, nádszál vékonysá-
gát túlsúlyosnak képzeli, a totális belső káosz tükörképe: Balla Eszter ezernyi rezdülésből
építi fel figuráját, minden túlzás nélkül, finom árnyalatokkal jellemez,  fenséges énekében
viszont a magára találás  győztes öröme szárnyal.  Reméljük, ezután egyre többször fogjuk
ennyire komoly feladatot jelentő, méretes karakterszerepekben látni anélkül, hogy le kel-
lene mondanunk elbűvölő hangjának varázslatáról.
Szólnunk kell a tuttik mintaszerű kidolgozottságáról,  melyeket  Fejes Kitty  koreográfiája
gazdagít, példának elég az áramszünet sötétjében kirajzolódó, ultraibolyában fluoreszkáló,
szeszélyes geometriában kirajzolódó szalagtáncot idézni.
Igényes, korszerű, mai - van mondanivalója testi-lelki problémáinkról, valamennyire még fo-
gódzót is kínál, de mindezt fergeteges humorral, csattanós szellemességgel, nagyszerű ze-
nével,  pompás játékkal és énekléssel teszi.  Úgy tűnik, gyakrabban fogunk a Madách Szín-
házba járni...

Lehet, hogy "csak" szórakoztató,  de igényes, jól rendezett és mindig a legjobb színészek
csábítják be a közönséget: az  Orlai név rövid idő alatt emblematikus érték lett!  Ebben a
mesterien megszerkesztett komédiában csattanós a humor, pergő a tempó, a kedves idős
operaénekesek mosolygó együttérzésünket nyerik el.
Szacsvay László  erősen megkérdőjelezi  a megcsontosodott hősszerelmes tenorista szte-
reotípiákat, első látásra inkább kesernyés aktakukacnak néznénk.  Az ő hátán csattan fél-
aggastyán bariton gúnyolódásainak ostora,  Benedek Miklós  megtáltosodik a poénhalma-
zos szerepében,  annyi komolykodó öregúr után  végre egy komikus karakterben lubickol-
hat.  A humor egyetlen forrása  a kizárólag képzeletbeli szexualitás, mely találékony frázi-
sokkal leplezi a totális impotenciát, nagyokat nevethetünk rajta, annyi szájhősködésünket
ismerve fel...  Vári Éva  teljesen elváltoztatott hanggal, érthetetlen tétovasággal vergődik
a buffo-páros mellett,  annál hevesebb temperamentummal küzd  a hajdani mezzoszoprán,
Molnár Piroska,  emlékezetkihagyásain kívül a két levitézlett operahős lehengerlő jelenlé-
tével. De Őt nehéz lenne legyőzni!  Mámorító hangja valóban a régi áriák orgánumát idézi,
aktív nyüzsgése, elragadó humora, dallamos gesztusai eredeti karaktert rajzolnak.
Gálffi László korrekt rendezése míves munkával határolja be meg a játék kereteit, az első
rész sűrűsége, tempója egyenesen bámulatos. Szünet után kicsit lanyhul az iram, a cselek-
mény lehetőségei is apadnak, kicsit hosszúra nyúlnak a Nagy Négyes,  a Rigoletto kvartett
előkészületei. szerencsére Joe Green, (Zöld Jóska!), azaz Giuseppe Verdi géniusza legyőz-
hetetlen! Play back ide, vagy oda,  szeretni való hőseink mennybe szárnyalnak a vérünkké
vált zene mámorában,  Szacsvay artikulációját  Pavarotti is megirigyelhetné,  abban pedig
egészen biztosak vagyunk,  hogy   Molnár Piroska  Saját Hangját is hallottuk a 6. sorból...
(Hiszen felejthetetlen emlékünk az Ő előadásában a zseniális Kurtág opusz, a "What is the
word?").
Mindez a  Belvárosi Színház  pazarul rekonstruált art deco környezetében,  amelyről pél-
dát vehetnének a jelen kétbalkezes színházépítői...  Otthonos, bensőséges,  modern, de
nem trendi:  faburkolat, diszkrét szőnyegpadló és a légkondi sem fagyasztja szét a hátat. 
A forró hangulatot amúgy sem tudná lehűteni, - Orlai-éknál mindig napsütéses a tavasz!

Előbb-utóbb minden híres nagy film megjelenik a színpadon is, Fellini örök csodája meg is
érdemli az újjászületését.  Trombita-dallam helyett egy fura kis dalocska szól, Gelsolmina
nem bohócruhába, balettes szaténbe öltözik.  De Zampano zord figurája, a csenevész kis-
lány szomorú románca itt is él,  sűrű jelenet-váltásokban  elevenednek meg  a hosszú bo-
lyongás stációi.  Az Erőművész csábító szépasszonyokkal hál,  míg partner-"felesége"  oda-
künn vacog, akit egyébként halálra dolgoztat, üt-vág,  ahogy ez alja-mácsóknál dívik. Per-
sze, hogy az így is szereti rab- és eltartóját, mi mást tehetne?!?  Az egyenjogúság EU-kom-
fortjában közömbösen figyeljük a történetet. ennek má' így kell/ett/ lenni... Borzalmas!!!
S csak úgy 50 éve... Sovány vigasz, hogy a mai artista-lét már nem ilyen ilyen:  Bigas Luna
a Mell és a Hold-ban tündérien mesél erről...
Törköly Levente  testhezálló szerepben izmozik, fizikai megfelelését robusztus karaktere
és nagyszerű játéka hatványozza. Kedves szava legfeljebb a régi szeretőkhöz van, egyedül
maradva azért elbizonytalanodik s a végén néma zokogás rázza öles vállait. Anthony Quinn
nyüszítve kaparta a tengerpart homokját, most egy kicsit hiányoljuk a fájdalom hevesebb
jeleit.  De ahogy mutatványát felkonferáló monológját  négyszer is elmondja, mindig más-
ként, annak zsigeri hitelességéhez nem fér kétség.
Masinát klónozni nem lett volna célszerű, Ő a megismételhetetlen Csoda, ám  Stefanovics
Angéla alakítása kissé túl keserűre sikeredett. Az a lány naiv, az a lány mosolyog, az a lány
ámulva rácsodálkozik mindenre... - ezt kissé hiányoljuk,  de ismerve  a végtelen érzékeny-
ségű színésznő kvalitásait, minden bizonnyal nemsokára ezek a vonások is megjelennek ele-
mentáris karakterrajzában.  Lengyel Tamás  Bolond-jával  a kupolában ismerkedik egy szál
kötélen, itt halljuk először az emlékezetes dalocskát, melyet haláláig dudorászik, ez a jele-
net egymagában ellensúlyozza a hiányokat.
Az előadás hőse  a seregnyi epizódban,  szüntelen metamorfózisával  elbűvölő  Tímár Éva.
Nyomorgó anya, élveteg polgárasszony, cirkuszigazgató és zárdafőnöknő:  nem a gyors jel-
mezcserék,  a különböző típusok  bravúros megjelenítése teszi hitelessé.  A darab elején
jó volt hallani  Nino Rota töményen átkomponált filmzenéjét a benne bujkáló cirkuszi mo-
tivumokkal, a végén csak felsírt bennünk a Nyolc és fél  fináléja..., hiszen a tündérien ha-
bókos mégiscsak az örökké vesztes Piros Bohóc...

Oscar tudja, de nem mondja, a József Attila Színház tudja is, mondja is: tökéletes előadás-
ban prezentálja a kizárólag szórakoztatásra szánt komédiát. Baj ez? Dehogy: nemcsak a "ki-
kapcsolódásra vágyó" közönség, a vájtszemű műítész is rászorul az ilyen felhőtlen mulatság-
ra... Végre nincs magas irodalom, mondanivaló és okosság, nincs lila gőz és népvakító álböl-
cselet! Fergeteges cselekmény, pompás poénok, kimunkált karakterek, lendületes tempó.
Háda János  a legmagasabb szinten fogja össze a kiváló társulatot, minden gesztus, minden
apró játék a helyén van, sehol egy fellengzős túlzás, sehol egy eredetieskedő ötlet. Ennél
jobban a csak a nagy Mohácsi János és a kaposváriak játsszák a Feydeau-típusú francia víg-
játékokat.
Józsa Imre ravasz játékmesterként  sistergő gyújtópontja a darabnak,  érett komikuma so-
ha nem enged a ripacskodás csábításának. Fürgén éles esze vág, mint a villám, abszolút rit-
musérzékkel szórja a gegeket.  Méltó partnere a fegyelmezett hivatalnok  Zöld Csaba, aki
menedzseri pontossággal védi ki  a gyorsan változó szituációk csapdáit.  Dikciója is példás,
emblematikus figurát hoz,  bármit képes rezzenéstelen arccal kifejezni.  Márkó Eszter kü-
lönös egyéniségét kamatoztatja  a nagyotmondó ál-menyasszony szerepében,  kiemelkedő
alakítás  Fila Balázs  masszőre, - gyengéd lelkületét az átélés kohójában edzi vasgyúró ma-
tadorrá: színészi remeklés!!!
Hetykén rezegteti tündéri farát, mint minden lében kanál szobalány, elhisszük, hogy köny-
nyedén ejtette rabul  egy gróf szívét:  Molnár Gyöngyi   fantasztikus mosolya,  varázslatos
orgánuma minden megjelenésénél tűzbe borítja a színpadot.  Szobacicából grófnővé avan-
zsál, de lesz Ő még Királynő is!
Ezt a színházat akarja valaki dobra verni?  Ezt a társulatot ellehetetleníteni?  Van-e határa
az ostobaságnak?!?

Mozgalmas varieté-színház, humorral, tánccal, olyan, amelyre az Y Generation is szívesen
eljön: Eszenyi Enikő álma  felerészben már megvalósul, az első felvonás lendületesen re-
mek.  Varró Dániel  újfordítása  fiatalosan invenciózus, ötletes, pergő és szellemes, - bár
az utóbbi igyekezet néha túlzásokra ragadja,  /pl. Romeó  öngyilkossági előkészületeinél
az apatikus - a patikus szógiccs/. Kicsit többet vesz el a szerelem poéziséből is, így a két
veronai légüres térben rajong - jajong, (hogy a varrói stílnél maradjunk). Az is kérdés, le-
het-e ennyire eltérni a shakespeari soroktól, ( például a záró jambusoknál...)
De őrülten erős a látvány,  egekig turbózott a mozgások dinamizmusa, nagyszerűen műkö-
dik együtt a színész-, táncos- és kaszkadőr-csapat. A rendkívül eredeti háttérvetités előtt
robog Romeó, kereng az esküvői mikrobusz, közelednek a párok, menekülnek a gyilkosok.
Lólengés az autó tetején, kés-párbaj,  Kentaur ragyogó díszlete, amely a Vígszínházat mu-
tatja különböző állapotokban:   pompás és rendkívül szórakoztató! A küzdőtéren legifjabb
színészeink  tűnnek fel, így  Géczy Zoltán, a kaposvári  Lábodi Ádám,  a fenekedő Tybalt
Molnár Áron, vérfagyasztóak a szembenálló gangek életveszélyes kötözködései. Capuleték
bálján forró a hangulat, táncolnak is derekasan  Duda Éva  koreográfiájára.
A lenyűgöző forgatagban nem jut energia a főszerepek kidolgozására. A szegény szerelme-
sek elhagyottan téblábolnak. Jó, hogy  Varjú Kálmán félszegebb a szokványos Romeónál,
- ebben a duóban Júlia viseli a kalapot. A tragikai vénákkal áldott  Bata Éva, külső korrek-
ció híján, túl keményre, túl határozottra veszi a figurát, karizmatikus erő és hevesség jel-
lemzi, de teljesen elvesznek az érzelmi vonások. Ketten bejátsszák az egész nézőteret, a
proszcéniumtól az erkélyig, kergetőzésüket fürge kamera követi, így legkisebb rezdülésü-
ket is láthatja a néző, - kedves humor, pajkos játékosság, de hová lett a tavalyi hó...?!?
Paris grófjaként   Rétfalvi Tamás színiegyetemi növendéknek gáláns udvarlás mellett szép
éneklésre is futja,  Gyuriska János széttördeli a Mab-monológot, Mercutiójának nem iga-
zán éles a nyelve, de tragikus halálában katartikusan megrendítő.  Pápai Erika elénekli a
az O sole mio-t és a Belle ciao-t, messze jobb, mint az eredetik!  Börcsök Enikő lubickol
parádés dajka-szerepében, pazar dinamika, briliáns karakterformálás,  komikai csúcstelje-
sítmény - az est fejedelmi ajándéka. Kettős szerepében  Mészáros Máté  fenomenális ala-
kításokkal lep meg. Benvolió-ként messze kiemelkedik a Montague-bandából, érzékenyen
rezonál a kaotikus eseményekre, de vagány legény azért a javából, - pillanatokon belül a
bölcs  Lőrinc barát  képében tér vissza, ámul, szurkol, megtalálja a megoldást, békés kül-
seje céltudatos aktivitást takar.  Extrém személyisége nagy nyeresége a színháznak!
A második rész visszatöpped  a régi-rossz,  patetikus vígszínházi stílbe, elszürkül, megder-
med a tüzes vulkáni láva, de ez nem feledteti a félig tele pohár buli Fanta!/sztikus/ élmé-
nyét.  Eszenyi Enikő újító ideái  szép lassan megtalálják az utat a népszerűen komoly va-
rieté-színházhoz, kérdés, hogy jönnek-e a fiatalok, - mert a többiek inkább menekülnek...

Gazdag Gyula régesrégi,  Felhőfi-Kiss László, főiskolásokkal diadalra vitt legutóbbi Fielding-
adaptációja után, nagy kihívás egy pesti színháznak,  Kaposvár nyomában Tom Jones-t ját-
szani.  Bezerédi Zoltán  korrekt rendezése,  nagymúltú emlékeit jól hasznosítva, váratlan
sikerhez segíti az energikus fiatalokkal frissített társulatot.
Díszlettelen színpad, filmszerűen pergő jelenetek, röpke dialógusok: minden a színészi je-
lenlét hatásosságán múlik. Hegedűs D.Géza  akkurátus narrátora, Igó Éva  sziszegően okos
grófnője, a most is tűéles karaktert rajzoló  Harkányi Endre állja a sarat, az együttes leg-
főbb erénye azonban, a pontos csapatjáték mellett a zenei közreműködés. Dobolnak, ke-
repelnek,  irdatlan nádsípokon vijjognak,  a létező össze ütőhangszert megszólaltatják ha-
misítatlan kortárs-zenei atmoszférát teremtve.  Fesztbaum a zongoránál,  Tasnádi a dobve-
rőkkel,  Hegedűs a cintányéron  vitézkedik,  Kovács Márton  hangzó anyagának legapróbb
molekulája is dramaturgiai telitalálat. A dalbetétek,  Lőrinczy Attila  frappáns szövegeivel
remeklések, az angol himnusz kánonjától a felvonásvégi táncjelenetig, melynek koreográfi-
ájában  Duda Éva  jeleskedik. A konkrét zene eszközeit az egészséges dallamossággal ötvö-
ző akusztikus közeg  szerencsés együttállásban hat a színpadi játékra,  egy picit Kaposvár
kósza Szelleme lengi be az atmoszférát...
Borbiczki Ferenc kiváló a hagyományos poéntírozó stílusban, de az új generáció már a sa-
ját személyiséget előtérbe állítójátékmódot képviseli.  Tarr Judit  hunczfut menyecske a
bokor alján,  Józan László tiszteletesként, útonállva, avagy bárgyú Susan-ként is sistergő
felkiáltójel.  Láng Annamária  szikrázó lendülettel bűvöl el  Cselényi Nóra félkész, illetve
társasági szintre gyönyörödő ruháiban.  Tornyi Ildikó meggyőzően naív, állhatatosan sze-
relmes, könnyű neki,  olyan talpig férfiak versengenek érte,  mint a csúf intrikus Blifil és
a délceg fattyú Tom... Nagy színészként búcsúzik is Blifil kapitány kis szerepétől a metsző
humorú Fesztbaum Béla, hogy reinkarnálódva, ifjabb Blifil úrfi szerepében parádés játék-
kal kövesse a zegzugos cselekményt.  A még sokáig egyetemista  Tasnádi Bence,  első kő-
színházi megjelenését a fölényes szakmai tudatosság és a zsigeri tehetség érett bizonyítá-
sával teszi emlékezetessé.  Könnyed, robbanékony,  szuggesztíven énekel, belső indítékú
természetességgel játszik.  Pompásan mutat a kölcsönvett arisztokratikus göncökben, de
jelmeztelensége is imponáló. Tekintete mint a lézer, nem téveszt célt,  átüti a tudat gát-
jait, lehatol a lélek fenekéig. Itt címszereplő hős,  de alkatában ezernyi karakter búvik, a
sunyi gonosztól, karrieristán át  a megátalkodott intrikusig,  nem is beszélve a komikai ar-
zenál kimeríthetetlen lehetőségeiről.
Milyen volt az a régi, Csákányi Esztert idézve: "nem Tom már",  de ebben a produkcióban
felsejlik egy halovány reménysugár: a végén még a Pesti Színházba járunk...

Nem egy hálátlan darab:  Shaw szerkesztése nagymesteri, ragyogóak a szerepek, szellemes
a szöveg, óriási az alapötlet. Zárt jelenetek, találékony abgangok, vidor belépők, csattanós
slusszpoénok.  Minek akkor fényváltásokkal  molekulákra szabdalni?!?  A mai kortárs színház-
házban a textus gyökereit emelik így ki,  vagy egy-egy szereplőt állítanak szó szerint reflek-
torfénybe.  De itt ez értelmetlen, butuska és állandóan megakasztja  a ragyogó tempóban
száguldó cselekményt.
A siker csak a színészeknek köszönhető,  mert még ilyen koloncokkal a nyakban is parádés
játékkal  rukkolnak ki.  Csomós Mari  királynőnek is elmehetne,  a társadalom másik végle-
teként  Szombathy Gyula  öntudatos kukása, kocsmatöltelékként, újgazdagként egyaránt
hiteles. Személyzetként a jövő arcai:  Drága Diána és Simon Zoltán villannak fel, több epi-
zódban méltó elődeik,  Horesnyi László,  mint nagykövet,  Urbán Tibor mint Nepommuck.
Higgins professor álomszerepében  Szervét Tibor  cinikus könnyedsége,  jólnevelt udvari-
atlansága arat,  úgy ejti ő a becsmérlő szavakat, bizony felérnek egy simogatással... Ritmu-
sa, tempója tökéletes, a legjelentéktelenebb apróságnak is képes  hatásos hangsúlyt adni.
Alpári közönségességét is tündéri báj lengi át, vaskos hanghordozása érzékeny melódiákat
rejt, művi rongyai csodálatos termetet.  Petrik Andrea teljes színészi vértezetben pattan
elő az aljavilágból és válik könnyed metamorfózissal csábító úri kisasszonnyá.  Minden gesz-
tusa ül,  makacs sértettséggel vívja szócsatáit:  nem csapja le a labdát,  szavai visszhangzó
csodaként még sokáig ott vibrálnak a térben. Rettegtünk a fürdőkádat látva, a Pszyché és
a boldogtalan Füst Milán-opusz után  egy újabb ostoba vetkőzés rémképe derengett föl, -
mert ez csak az  Ágota Kristóf Nagy Füzet-ben volt indokolt!!! - de: a jószerencse mosoly-
ra lágyuló habszivacsba ültette, így háborítatlan örömmel követhettük fantasztikus alakítá-
sát. A Jelen és a Jövő,  két Nagy Generáció szürreális találkozása maradéktalan élménnyé
varázsolta az elpusztíthatatlan vígjátékot.

Filmes siker után a darab végre visszatért a színpadra.  Néhány szereplő kicserélődött, de
az előadás lendülete, hatásossága talán még erősödött is. A tinédzser szerepében  Fátyol
Hermina  hiteles átéléssel játszik,  Tamási Zoltán, más oldalról közelítve komikus figuráját,
friss színekkel gazdagítja az összképet. A  Belvárosi Színház,  mely fantasztikus rekonstruk-
cióval nyerte vissza eredeti, artdecós formáját, ívelt tereivel, szűrt világításával, na meg a
csúszásgátolt szőnyegpadlóval! esztétikusan nézőbarát belsőt kapott.
Dömötör Tamás nagy merészen,  jóformán csak a szereplőket emelte át  teljesen autenti-
kus darabjába, melyben a családi dráma csupán ürügy  a szórakoztató média  ocsmány em-
bertelenségének leleplezéséhez.  Milán bácsi hősei tulajdonképpen  nem is kerülnek egy-
mással szembe, a show-műsor vezetőjével folytatnak dialógust,  melynek során a manipulá-
tor lépésről lépésre szedi ki belőlük legféltettebb titkaikat. Az eredetileg színdarabnak írt
és játszott mű  igen ötletes dramaturgiával tárja fel  a családi kapcsolatok szövevényét  és
sikerrel alkotja meg  a rendkívül érdekes figurákat. Az időpont a jelen, a dialógusok közné-
pi nyelven szólalnak meg,  az extrém szituációk elfogadható értelmezéseket kapnak.
A  A bértapsonc közönséget irányító adásvezetőben  Simicz Sándor-t  ismerhetjük fel, aki
zsigeri tehetséggel,  fantasztikus humorral, lenyűgöző énekprodukcióval válik a produkció
felejthetetlen Jolly Joker-évé.
A nevetségessé gyalázott kisember,  Tamási Zoltán   megformálásában a galádul csapdába
csalt, jószándékú butaság, melyet az embertelen műsorgyár éppen úgy használ ki, mint a
70-es évek mélyinterjús dokufilmesei a tájékozatlan emberek őszinteségét. Czukor Balázs,
aki ritka fiziognómiájával  már többször feltűnt hazai filmekben,  duplafenekű szerepében
szuggesztív arcjátékkal, empatikus hozzáállással hozza a sztárt,  aki csak eszköz a manipulá-
torok kezében.  Kettőzött szereposztás:  más felfogásban,  Hujber Ferenc keményebb fo-
galmazással  játssza a műsorvezetőt. Szorult helyzetében  Anger Zsolt  szenvtelenségével, 
okosságával szimpátiánkat is elnyeri, noha jelleménél negatívabbat nehéz elképzelni.
A színészek káprázatos együttest alkotnak,  mégis külön kell szólnunk a hölgy-triumvirátu-
ról. Fátyol Hermina hátborzongató átéléssel hordozza a tragédia előérzetét,  Péter Kata
egy primitív, sorsverte lányt állít elénk, aki kétségek között vergődve próbál kiutat találni
elviselhetetlen helyzetéből.  Megmerevedő mimikája, szélsőséges dühöngése, többször el-
torzuló artikulációja annyira hiteles, hogy időnként arra gyanakszunk,  nem is színész, ha-
nem az élet  valóságos drámájának részese. - Sziklába vésett arcvonások,  fagyott szemek,
acélos pincehang:  Vasvári Emese  extrém egyénisége  eszméletlen erővel ruházza fel  a
legellentmondásosabb szereplőt. Nézései, lassú reagálásai, vontatott hanghordozása hosz-
szú ideig a mindent elfogadó megalázkodás típusát jeleníti meg,  mígnem a végkifejletben,
félelmetes intenzitású kitörésben mutatja meg ellenállhatatlan drámai erejét.

Jól emlékszünk még Kaszás Gergő Rimbaud-jára,  extravagáns szélsőséges vadóc, aki nem
restell a kávéház asztalára vizelni.  Szűcs Péter Pál  frissarcú Arthur-ja  egészen más: egy
igazi kamasz, aki saját belső világában él,  akinek fantáziája csapongó, hétköznapi reagálá-
sai viszont racionálisan direktek. Fittyet hány az illemre,  nem kötik gúzsba szabályok, pi-
páját-fejét egyaránt a falba veri. Első látásra szuggesztív, karizmatikus egyéniség, - olyan,
mint bármelyik tizenéves ifjú, különlegessége csupán az, hogy érzéseit, gondolatait zseni-
álisan képes megélni és versben kifejezni.
Léner András  rendezése akkurátusan állítja szembe  a szalonban gátlástalanul pipázó fe-
negyereket a polgári biztonságba dermedt költőtárssal.  Nagy Viktor elsőre túlzottan el-
puhult, igaz, alig várja, hogy a bolondos gyerkőc kiszakítsa a bénító unalomból. Megköny-
nyebülésünkre, sikerül elkerülni az erotikus esetlenségeket, annál erőteljesebben élnek
az ellentétek szaporodó gesztusai.  Verlaine pénzkereső cédulázásaiba mélyed, Rimbaud
heves szemrehányásai ellen védekezve a szakítást jelző kofferbe hanyatlik,  amelynek vul-
kánfíber tetején szíjasan csattognak fiú-szeretője dühkitörésének tüzes ostorcsapásai.
Töretlen a lendület, összefogott a tempó, dicséri a rendezőt a találékony térkihasználás
is. A levélváltások utáni végső búcsú-jelenetben, a színpadközépi obligát oszlop két olda-
lán állnak,  az elbocsátó üzenetet  az immár rabszolga-kereskedő ex-költő szembefeszülő,
kesztyűs tenyere  nyomatékosítja.  Szűcs Péter Pál  ragyogó deklamációval,  a gondolati
háttér,  a tudattalan motivációk  érzékeny jelzésével formálja meg  az önellentmondásos
személyiségképet, alakítása biztos esélyese a Best of 2011-nek.
A leépülés, beletörődés megkapó ábrázolásával,  a végkifejletben  Nagy Viktor  is megta-
lálja az adekvát hangvételt,  alacsonyabb anyagi szinten,  egy prosti karjaiban talál vissza
oda, ahonnan elindult. Az utolsó jelenetben  Varga Klári  gyémántkemény színpadi jelen-
léte,  lézerpontos játéka futtatja fel a drámai feszültséget,  végső kicsengésében is meg-
kerülhetetlenné téve a nagyszerű előadást.

Mi is kell egy bármilyen fajsúlyú nézőt kielégítő,  gond/olkodás / nélkül szórakoztató, izgal-
mas, könnyed,  nevettető komédiához?   Végy egy elégségesen elegáns lakás-fazekat, foko-
zatosan adagold a hétköznapiságukban is különleges szereplőket,  lassan hevítsd gyilkossági
rejtélyek tüzén,  fűszerezd poénokkal, tetézd háztartási - életvezetési balesetekkel: lefor-
rázott kéz, felpaprikázott szerető, - támogasd a magánkórházakat:  legalább időlegesen va-
kuljon, süketüljön meg valaki, de ígéretesek a derékzsába, hexensúsz és a korai Alzheimer
esetei is.  A séf-guru  Neil Simon  receptje most is kitűnő,  Puskás Tamás  mesterszakácsi
vehemenciával irányítja a válogatott csapatot.
Sejtelmünk sincs, hogyan végződik a kanyargós történet, biztosak lehetünk a frappáns be-
fejezésben,  addig pedig kizárólag a remek színészek produkciója köt le.  Még egy random
rendőr,  Cserna Antal  is egyéni ízeket képes adni baltafejűen PC-létezésének, míg  Nagy-
Kálózy Eszter annyira feledékeny, mintha színművészetét is otthon hagyta volna. Schmied
Zoltán-t egyből megválasztanánk képviselőnek, messze veri a hazai átlagot,  Básti Juli a "le-
ves a levesben" dramaturgiájával a gerinctorna akrobatikus menüjét főzi ki.  Scherer Péter
személyiségfejlesztő pszichodráma-csoportjába  a teljes nézősereget kellene beíratni, míg
Simon Kornél  magabiztos eszközökkel rajzolja meg a bizonytalan normalitás kórképét.
Puskás Tamás  átdolgozóként, rendezőként heves energiákkal aknázza ki a helyzetkomikum
lehetőségeit,  egészséges előérzettel új arcokkal gazdagítja a társulat spektrumát.  Liptai
Claudia  hiteles természetességgel simul a vígjátéki stílusba,  attraktív jelenléten túl,  erő-
teljes megszólalásai,  de még hosszú hallgatásai is beszédesek.  Nagyvilági elegancia,  söté-
ten csillogó felkiáltójel:  Bertalan Ági sudár gyönyörűsége mellett, metszően éles deklamá-
ciójával testesíti meg fenséges karizmáját.  Egy ilyen feleség biztosítéka  a férj választási si-
kerének, ahogy a színházénak is!
A tobzódó komikum,  a kacagtató félreértések özöne után,  a viharzó hangulat kellős köze-pén,  a rejtett eszközökkel operáló  Rudolf Péter  káprázatos monológgal lep meg.   Nincs
szüksége gesztusokra,  nem él  mimikai bravúrokkal,  titokzatos módon teremti meg hosszú
beszélyének feszültségét.  Azt éli át szemünk láttára, hogyan gondolja ki közben, a szünet
nélküli, egyre parttalanabb magyarázat  hihető fordulatait.  Neumann János  előadást tart,
miközben jobboldali féltekéjében  feltalálja a digitális komputert...  A színészi alkotóművé-
szet briliáns csúcsteljesítménye, amely néma angyalként suhan át felettünk  a váratlan ka-
tarzis erőterében..
Gasztroblogunkat végezzük ínyenc felhívással:  nem ajánlatos otthon utánozni a  Pletykafé-
szek fogásait, úgyis torkunkra akadnak néha életünkben is, inkább élvezzük a kiadós mulat-
ságot a Centrál Színházban!

Több, mit tehetség: fantasztikus kiállás, szikrázó lendület, különleges egyéniség. Blues-tól
az operettig  mindent tökéletes stílusban énekel,  könnyedén játszadozik a hangjával és a
közönséggel.  Alakváltozásai szédületesek, a legkisebb gesztusa is hiteles,  mozgása mámor.
Tudatos, mégis eleven,  szerepet játszik, mégis természetes.  Uralja a zenét, a látványt, a
színpadot.
Akkor hát miért is komorodunk el egy fél óra múlva? Miért is kell fejvesztve menekülnünk a
végén? Mert gyönyörűséges songjait szétdarabolja, szakaszonként "csinál" valamit, lefelé, publikumnak,  kérdez,  viccel,  szórakoztat,  de ezzel majdnem megsemmisíti az összhatást.
Tízpercenként  menetrendszerűen felszól  a világosítóknak,  haverkodik a kitűnő zenészek-
kel,  még a gatyát is letolatja velük...,  szörnyűűű! Nyílt színen átöltözik, nagyon jó, a mell-
pótló felfedése is elmegy, de hogy zsinórban alázza a színpadra felszédített gyanútlanokat, az megalázóan botrányos.  Füstokádással szerencsétlenkedünk,  térdelünk előtte, csodála-
tos formáit simogatjuk?!? Hát ez nem megy!  Ez nem csak a nézőket gyalázza, sokkal inkább
önmagát... Összeszorított fogakkal, lehunyt szemmel,  de Karádyra vágyakozó nyitott füllel
szenvedtünk, amíg csak bírtuk,  utána hosszú bolyongás következett a jeges szélben, hogy
megszabaduljunk a kínzó emléktől.
Másnap: a kiút keresése, hol kéne lenni ennek a káprázatos csodaembernek? Biztos, hogy
színházban, szerepben, keménykezű rendezővel, -musicalben, zenés darabban, ám akár ko-
moly prózában is. A hőn vágyott Nagyszínpadon, mivel karizmatikus energiája szétveti a túl
szűkös színfalakat.  Erős közegben tudna igazán kibontakozni, fajsúlyos partnerekkel, illesz-
kedve az együttes munkába.  Nem tudjuk, hol, kivel, mikor, de hogy ez az út téves, az egé-
szen biztos. Nagyon hisszük, hogy gigantikus akarása, heves útkeresése meg fogja találni a
célon túl a megoldást is.
Ajánlatunk: egy jól megírt Karády monodráma,/mondjuk Tasnádi István/, szerelemmel, tör-
ténelemmel,  humorral és drámával,  na meg sok-sok dallal...  Végül is a  Klubrádióban hal-
lott két és fél szám ("Hamvadó"- "Gyűlölöm"-etc.) csábított a Tháliába.  Mert így még senki
sem énekelte őket., - Katalin sem...

NYUGAT: Micsoda töménysége a tehetségnek,  mennyire különböző egyéniségek és társa-
ságukban:  Micsoda Nők!  Ebben a körben, a hírességek trófeáira vadászó  Schlepp-csajok
is osztályon felüli tehetségek voltak, de több esetben inkább zsenik...
Bíró Kriszta  hatalmas empátiával élte újra az életkalandokat,  a levelezésekből, emlékezé-
sekből csalhatatlan érzékkel emelte ki  a legizgalmasabb momentumokat,  mindig megtalál-
va a drámai magot,  a színpadképes konfliktusokat,  a karaktereket velősen megjelenítő ki-
jelentéseket. Móricz szerelmi epekedése Holics Janka után nemsokára veszett menekülés-
be vált,  színésznő-szerelmének szépségénél is többet ér neki  a kis árvalány sztori-szállító
képessége. A hölgyek dühös kölcsönösséggel utálkoznak, egymás írói vénáját is csak heve-
sen irigykedve ismerik el. A tengernyi anyagból kikristályosított idézeteket Bíró Kriszta ki-
váló dramaturgiával építette epikus cselekménnyé, az urak és nőik váltakozva szólnak, sok-
szor ellentmondó véleményeket ütköztetve.  Kerekes Viktória a töprengő Móricz magyar
hangja,  de átkozódó Szabó Dezsőként,  hátrafeszített nyakkal az elnémító gégemetszésig
is eljut.  A szellem arisztokratái  még az igaziaknál is  többet megengedhettek maguknak a
konvenciók felrúgásában,  röhejes bohózatok, félelmetes játszmák zajlanak köztük. Babits,
aki nem meri Csinszkát megtartani, Szabó Lőrinc nevű albérlőjétől alkudja feleséggé annak
menyasszonyát, de Böhm Aranka cselvetései is megérnek egy misét, Adytól Karinthyn át a
derék  Déry Tiborig.  Mindez töretlen tempóban,  parázs feszültségben  elevenedik meg a
fantasztikus színésznői elementáris ötösfogat játékában.
A háztájiba szorított Kaffka Margit  Für Anikó keserű hangján szól, mely Szabó Lőrincként
árnyaltan ingatag. Schlesinger-Harmos Ilona vibráló egyénisége  Hámori Gabriella  megfor-
málásában  maradéktalanul érvényesül,  nincs szükség azonban  a dinamikai szélsőségekre,
a Csibe-levél pregnáns tolmácsolása bizonyítja:  enélkül is lenne elég átütő erő.  Zenei kí-
séretként,  amely tagol, ellenpontoz,  kiemel és összeköt,  Szalai András  cimbalomjátéka
Couperin mellett az ifjú kortárs Kákonyi Árpád érzékletes passzázsaival operál. De hallunk
közben "költőnő a konyhában" jeligéjű versezetet, egyszer meg ötszólamú motettát is.
Csinszka tizenhat évesen írt levele,s amely a zseniális rafinéria gyöngyszeme,  Bíró Kriszta
ironikus felhangjaival lenyűgöző,  a színésznő a haláltábori visszaemlékezések tétova idézé-
se közben,  a rettenet abszurditását átélve sírja el magát.  Ebben a jelenetben  az emble-
matikus színésznagyság,  Lázár Kati arcán a halálfélelem rajzolódik ki, némasága monumen-
tális mementóként hasít,  megkoronázva az addig tőle hallott,  felejthetetlen  intenzitású
mondatokból épült kolosszális alakítást.
Micsoda életek! Micsoda figurák!  - Micsoda este! - Micsoda Színház!!!

Baljós előjel, ha az első öt percben gutaütés sújtott színész rángatózik a színen. Naturális
felolvasás, vagy mi? A szegény aktorok, példányukat szorongatva rohangásznak fel s alá, két-
ségbeesetten meredve a majd' üres papírra. Kusza, elnagyolt követhetetlen katyvasz...
Pedig  Darvasi László  opusza még így is rendkívül érdekes, inkább abszurd, de karaktereit
nagyszerűen jellemzi,  szituációi morbidan hatásosak. Széken ülve,  szemben sorakozva, él-
ményszerű felolvasást lehetett volna csinálni,  ahogy ez az eddigi tízparancsolatos pályáza-
ti darabokkal történt.
Ha előadják majd,/nagyon reméljük: igen izgalmas a textus!/ formátumos produkció szület-
het, garancia erre  az a néhány színész,  aki még ilyen zilált körülmények között is sejtetni
tudja leendő szerepét:  Szatory Dávid,  László Attila,  Bánfalvi Eszter,  Schell Judit és a
finoman karikírozó  Kulka János /csak ne dadogjon!!!/.

Szenvedélyes, örömtől izzó ajánlásokat szeretünk írni, ez a kivétel gyengíti a színházi közér-
zetet. Adva van a valaha írt musícal-ek egyik legjobbja  Baráthy György pregnáns újrafordí-
tásában,  kitűnő zenekar, pompás táncosok, nagyszerű koreográfus-rendező... hát akkor?!?
A darab két pillére a Konferanszié és Sally Bowles.  Az utóbbit olyanra bízni, aki színészileg
gyenge, énekelni meg egyáltalán nem tud, érthetetlen baklövés. Hullámvasútban ülünk: az
egyik pillanatban pazar táncképek hevítenek, vagy  Básti Juli játékát, éneklését csodáljuk,
a következőben jeges zuhanyként bénít a dilettáns erőlködés.  Nem tudjuk, nem kutatjuk
a szereplőválasztás indítékát, össznépi szinten kikérjük magunknak!
Amiért nem menekültünk fejvesztve: a másik pillér maga a rhodoszi Kolosszus! Az all round
ének-tánc-pantomim Színész,  Keresztes Tamás,  aki már pengeéles belépőjével lenyűgöz,
a dülöngélő kalauz bravúr-jelenetén ámulva pedig, lélegzetünk is eláll. Keljfel Jancsi whis-
ky-automata,  padlón kúszik, falra mászik,  a tánc-képek kulcsembere. Cinikus bulvárfigurá-
ból vált fröcsögő SA-legénnyé, artikulálatlan parancsszavakat üvölt, míg a "primadonna" he-
lyett szelíd legátókkal suttogja el a búcsúdalt. A káprázatos mozgású James Valencia elbű-
völő társaságában adja elő a Majom-songot, grandiózus alakítása mesterien egyensúlyoz a
vérfagyasztó rémdráma és a rugalmas könnyedség között.
Berzsenyi Krisztina jelmezei most is attraktívak, persze ébenbőrön mutatnak a legjobban,
azt viszont nem értjük, hogy 1932 Berlinjében miért kell a náci egyenruhákat stilizálni, (ta-
lán még nem feketék, árpádsávval...).  A koreográfiák,  a tömegképek találóak, a rendezés
minőségét,  az említett érzelmi libikóka miatt  nehéz megítélni,  úgy sejtjük, hogy  Bozsik
Yvette alkotó lendülete nem tört meg, legfeljebb félreértések zátonyára futott.
A Centrál Színház  éppen az utóbbi időkben bizonyított  két sikeres zenés darabbal,  van
lehetőség a cserére.  A félig tele pohár megérdemli a rátöltést,  a megteremtett értékek
azt a plusz próba-hetet... Nagyon-nagyon szeretnénk még többször megnézni!

Itt vannak a harmincévesek, másfajta raj: piásak, gasztrofilek, inkább már csak összeköltöz-
nek, mást néznek, olvasnak, ha egyáltalán..., - de problémáik ugyanazok, mint a Bereményi-
féle, 30 évvel ezelőtti harmincasoké. Gyerek? Gyűrű? Kidobjam?  Hogyan? Hol? - sorjáznak a
sorskérdések, melyeket csinos csokorba kötött  Deres Péter, Szőcs Artúr +az egész társu-
lat! Széles merítés, burjánzó ötletparádé, de szigorúan megnyirbált, keményen összefogott
anyag. A színpad mélyén kialakított tér,  zsinórpadlástól a függőhídon át, a hangosító-boxig
terjeng, minden zuga találékonyan van bejátszva.
Pap Vera 60 évesen a válás és az egyedüllét esélyeit fontolgatja, idejének nagy részét, 30-
as "kis"-fiának  neurotikus telefonjai kötik le.  A siránkozó monológ,  más-más szájból több-
ször is elhangzik, lemérhetjük, kinél hogyan szól hitelesen:  Géczi Zoltán kétségbeesetten
üvölti,  Mészáros Máté  gügyögő kétségbeeséssé fokozza.  A riporter-állásban laza interjúk
készülnek,  Bata Éva  egymás után jeleníti meg az aszfaltrajz-versenyző kicsinyeket, 5 éves
lánykától a mutáló kiskamaszig.
Szőcs Artúr  merészen használja az egyidejű történések,  egymást ellenpontozó jelenetek
lehetőségeit, erőteljesen kiemelve,  kommentálva és váratlan felhangokkal dúsítva azokat.
Előttünk két pár szakításának szópárbajai szikráznak, a TV-showban az örök lúzer  Rusznák
András, hasonló helyzetben csattanós pofonokkal operál.  A fizikai és lelki fájdalmak hang-
jai kánonná szövődnek, a vége persze a megfáradt kibékülés.
Míg az alsóbb szinteken  halandók csatáznak,  az isteni  Láng Annamária  a felvilági szférák-
ban faggatja gyanútlan interjú-alanyát.  A fegyelmezett tűzszerész észre sem veszi, hogy a
lángra kapás elemzése hogyan csúszik át,  a riport-díva sátáni kacagása közben frivol sztrip-
tízbe. ÚÚÚtáljuk a színpadi meztelenkedést, de ez a gúnykacajjal körített pajzán vetkőzés
a színpadi játék magasiskolája: a hangositó fülke forradalma!
Néha betéved egy világosító, beleszól a kellékes, vérsminket mázol a fodrász:  a teljes stáb
izzó aktivitással veszi ki a részét  az alkotó munkából, - friss fuvallat , amely jótékonyan tisz-
títja meg a szmogos színházi levegőt...  Érezhetőleg mindenki örül, láthatóan a közönség is,
belebizsereg a májunk az energikus tombolás révületébe.
Mészáros Máté  kecses gesztikulációval taglalja a férfiúi kötelezettségek tragikumát, Géczi
Zoltán lótenyésztői minőségében orrhangon remekel, életveszélyes vihogó-görcsbe rántva
Varjú Kálmán-t. A végén a szereplők megtapsolják a közönséget, munkát-kenyeret kérnek
tőlünk, kezünkbe nyomnak egy CD-t, melyekről otthon újra hallgatjuk monológjaikat. Saját
szavainkra ismerünk rá...

                            BUDAPEST            2 0 1 0   

Felfújt csúzda, mászóka,  pörgők, forgók,  al- és felvilági játszótér:  Csík György  díszlete
virgonc színességével  már az első pillanatban megteremti  az oldott hangulatot.  A vörös
séf-libériába bújtatott,  egyáltalán nem félelmetes  Hádész Henrik:  Gados Béla  ármányo-
san kevergeti a kannibál-levest, a három párka heves békétlenkedés közben nyirbálja éle-
tünk fonalát.  Rugalmas eleganciával szökken a színre  Seress Zoltán,  káprázatos mozgása
hatványozza éneklését, mellyel  Dinyés Dániel  "Nő,nő,nő" songját a toplisták élére lendí-
ti.  Szabó Borbála  tömény meseszövése, ötletes fordulatai a vágyott kihívást jelentik a ki-
tűnő   Göttinger Pál  rendezőművészetének. Ütnek a dalszövegek, csattanósak a poénok, 
sűrű a tempó, szédítő a forgatag.
Az együttes elképesztő lendülettel játszik, a legapróbb mozzanat, a legkisebb gesztus is a
helyén van,  Katona Gábor  invenciózus koreográfiájának fokozott igényeit is teljesíti. Vil-
lanásnyi jelenetek élezik a feszültséget,  a mindent átszövő zene adekvátan szervül a kon-
centrált cselekménybe.  Tangó, foxtrott,  swing vagy keringő:  Dinyés Dániel  bámulatos
könnyedséggel hajózik a stílusok óceánján, kompozíciós képességeinek jellemzésére elég
egy példa: ahogy Grüllé és Haplusz kánonja,  földi halandók megjelenésével többszólamú-
vá dúsul, majd az isteni belépésekkel okeghemi multiplicitásban teljesedik ki.
Kálid Artúr  vadul meresztgeti tőrét és szemeit  Kovalcsik Anikó  batman-szárnyaiban, lá-
nyos bájait szőke parókája,  gengszter-szemüvege  sem rejti,  Telekes Péter  a nárcizmus
kórképét, később a gyermeki csalódottságot  rajzolja meg hitelesen.  Szorcsik Kriszta ké-
sei feltűnése  csak igazságosztó szerepre  ad lehetőséget,  Varjú Olga,  az emberbarátság
oldalán megpróbál ellensúlyt képezni a gonosz erőkkel szemben, de a végzetességében ké-
jelgő  Spolarics Andreá-t csak a bécsi walzer 3/4-e képes megfékezni.
A komikum tobzódása közben átszellemült szépségű Varga Anikó és Ilyés Róbert poétikus
egymásba simulása a földi-égi szférák határán,  hasonlóan katartikus a széplány visszaválto-
zásával beteljesülő Philemon és Baucis konstelláció.  Az énekben-játékban egyaránt jeles-
kedő  Réti Adrienn  és a visszafogott pantomimjével remeklő  Kardos Róbert  kettőse,  a
fiatalos tobzódás kavalkádjában,  megható kontrasztként jeleníti meg  a kortalan érzelmek
szépségét.
Göttinger Pál, mélymuzikális attitűdjéből fakadó ritmusérzékkel alkotja meg  a meseopera
arányos szerkezetét,  kimunkált ötletekkel gazdagítja, az egységes összmunka erejével tel-
jesíti ki a pompás textus lehetőségeit.  A zenés darabok rajongói  máris átköltözhetnek a
Bárká-ba,  a gyermekek pedig örömmel dúskálhatnak  a táncok, a zene, a humor és a játé-
kosság Szín-Házi özönében.

Már-már ujjongva kiáltottunk fel,  örvendve,  hogy a koncepciózus színházvezetésen  túl,
Alföldi Róbert a rendezés terén is nagykorúvá érett...  Az első negyven perc félelmetes
iramban, nagyszerűen kidolgozott ötletekkel, a dermesztő aktualitáson kívül,  Závada Pál
szövegének  minden értékét  következetesen realizálja.  Bella Máté  kongeniális  zenéje,
a Kar-én kívül mellékszerepek sokaságát kiválóan megvalósító  Soharóza-kórus és a kitűnő
zenekar közreműködésével,  tobzódó fantáziával válik  a produkció eleven motorjává.  Az
éneklésben is meglepő szinten helytálló színészek mindegyikének jut  önálló dalbetét,  a
műfajok és stílusok világában,  a musicaltől az operáig otthonos szerző a vokalitáson kívül
az átvezető, összekötő, karakterfestő rövidkékben is jeleskedik. Mindössze vonósnégyes,
három fúvós,  zongora és egy kígyóhajlékonyságú ütős  alkotja a zenekart,  a fantasztikus
komponista így is képes találó és mindig újabb színeket kikeverni.
Bár a textus inkább epikus, az erdélyi bevonulás megelevenedő epizódjai, a munkaszolgá-
latos férjjel folytatott hangos levélváltás,  az egyre keményedő asztaltársasági viták élénk
tempót diktálnak.  Mátyássy Bence,  hálásnak tűnő,  de mégis roppant nehéz, túlzásokra
csábító rövid- majd hosszú-nadrágos kamasz-szerepében iskolapéldáját mutatja  a hiteles
színészi átlényegülésnek. Az  Idegen testünk kulcsmondatai, például a húsz éves trianoni
trauma  ezerévesre kreált történetisége, vagy a zsidókérdés fröcsögő indulatai megkerül-
hetetlenül manifesztálódnak,  a családi viszonyok szövevénye is felsejlik. A szereplőválasz-
tás egyenetlen, Nagy Mari minden igyekezete ellenére sem az az önálló entellektüel, aki
igazi úri dáma,  Flórián ezredesről pedig mindent inkább el lehet képzelni, mint azt, hogy
hadakat irányít, összeesküvést szervez és hölgyek ármádiáját hódítja meg. Söptei Andrea
viszont érzékletesen rajzolja meg  a butácskán hiszékeny kispolgár-feleség pasztellportré-
ját, - ő aztán semmit sem ért ebből az egész horthy-hitlerájból...
Gáspár Kata  szuggesztív egyénisége, zsigeri hitelessége pompásan érvényesül a férfiálom
Geiger Kata megformálásában, - hát lehet egy ilyen járásnak,  ilyen izzó hajzuhatagnak el-
lenállni?!?  Mondén ruháival  Gyarmathy Ágnes segítette alakítását, ahogy Flamm Johann-
ka impozáns gallérú kétsoros öltönye is szoborszintű műalkotás.  Földi Ádám meg is tesz
mindent, hogy figurája emlékezetes maradjon,  eszkalálódó gyűlölete, féktelen dikciója,
tajtékos nagymonológja monumentálisan tetőzi az első felvonást.
Sajnos, a folytatásban csökken az intenzitás. Hiába lép be percenként más alakban a kó-
rus, amely  Halas Dóri  vezetésével a zenei és színészi együttműködés  magasiskoláját mu-
tatja be, hiába szellemes továbbra is a frenetikus zenei anyag, a nyilasterror, a tiszti szer-
vezkedés és főleg  a nyomozás kusza képei  fokozatosan csökkentik az érdeklődést.  Még
így is akadnak kivételes momentumok:  Szatory Dávid  humánus méltóságú,  embermentő
papjának nagyívű drámai kitörése,  Földi Ádám  antagonisztikus egyéniségének  romanti-
kus önfeláldozása. Persze ez nem Baradlay-testvérek esete,  az ezerszer bűnös Flamm Jo-
hann talán inkább az identitásmentő halált választja így.
Érthetetlen, hogy hogy fekhet egy legyilkolt áldozat fél óráig a színpadon,  /vegyünk pél-
dát a  Mikszáth Kálmán-térről, ahol úgy ugranak ki a felső emeletről, hogy közben velünk
maradnak a színtéren.../ Az is lehetetlen, hogy a gyönyörűen induló szerelmi aktus részt-
vevői hullává meredve fekszenek egymáson/!?!/ a következő negyedórás jelenet végéig!
Nem enyhítő körülmény,  hogy kamerázó kórustagok jóvoltából,  Gáspár Kata  húsz négy-
zetméteres premier plánban is bizonyíthatja ellenállhatatlan arcjátékának katartikus ere-
jét.
Nem baj, hogy nem jó! Akar valamit, mond valamit és kénytelenek vagyunk vitatkozni róla
és ez más esetben nagyon-nagyon kellene...

Nagyravágyó politikusnő, aki a Parlamentbe szeretne bejutni,  börtönviselt anarchista,  aki
a normális életbe vissza,  multinacionális bűneit jótékonykodással vezeklő milliárdos és ter-
mészetesen nem maradhatnak ki a melegek és a prostik.  Mark Ravenhill  színes társadalmi
szőttes fonalaiból csévéli cselekménye szálait, dialógusai találóak, minden szituáció valós, a
fordulatok váratlanok.  A jómódú hedonista fiú a leggyengébb énképű posz
Gáspár Kata tszovjet ifjút vá-
sárolja meg élettársnak,  a megnyomorított bankvezér szívósan keresi hajdani támadóját, a
filigrán rúdtáncosnő töretlen életkedvvel bukdácsol egyik pofontól a másikig.
Németh Ákos imponáló biztonsággal fogja össze az egymásba futó motivációkat, szereplővá-
lasztása korrekt,  tempója, jelenet-építése kitűnő.  Jó érzékkel aknázza ki a komikum lehe-
tőségeit, teret enged a fanyarul optimista végkifejleteknek, de halállal szembesítő képben
riadtan szembesülünk a tragédia mélységeivel. Szlávik János racionális díszlete, találékony
világítási effektusokkal párosulva,  változatos játékteret biztosít,  az ablakmosó fiú visszaté-
rő képe egy kis transzcendenciát is belop a naturális játékba.
Nagy Enikő és Bozsó Péter érdekvezérelt párosa  szépen kimunkált, egyenletes ívű alakítá-
sokban jelenítődik meg,  Törköly Levente  emberi arcát rajzolja meg a bulvár-nyilvánosság
által gonosztevőnek alázott self made man-nek. Visszafogottsága, generálpauzái, vonásainak
derűs nyugalma érzékletes portrét állít elénk, nekünk szegezve a kérdést:  - vajon tényleg
aljas indulat, mások tönkretételének morbid vágya vezérli a siker-embert?
A hedonista AIDS-beteg szerepében Szűcs Péter Pál, a minden szokványos túlzástól mentes,
briliáns karakter-ábrázoláson túl,  nagyszerű gitárjátékával,  énekével is kiemelkedő teljesít-
ményt nyújt,  megrázó végjelenete a félelmetes  "memento mori"  jeleit égeti tudatunkba.
Társa,  Csadi Zoltán, a táncos ügyesség mellett a kamaszos alkalmazkodás, a játékos felüle-
tesség, de a váratlanul támadt érzelmi viszonyulás gesztusait is kiválóan találja meg.
Hol az orra törik be,  hol a szája vérzik,  tépett állapotában valaki mindig hazakíséri,  egyik
bújából evickél a másik bánatba:  Nadia mégis az egyetlen lény  ebben a forgatagban,  aki
ki meri ejteni a száján, hogy van szerelem!  Stefanovics Angéla  angyalléptű prostituáltja,
kinek gyönyörű testének puszta látványáért is fizetnek/!/, az empátia, a szeretet, az indo-
kolatlan érzelmesség tündéri vonásait hordozza. A bakfis-tónus komikuma, a kiszolgáltatott-
ság bénasága,  az elpusztíthatatlan jóság,  a gyermeki optimizmus egyaránt lenyűgöző szug-
gesztióval érvényesül karizmatikus alakításában.
Nem rólunk szól és mégis,  sokat nevetünk és mégse, - a kapcsolatok mágikus hatszögében,
ha akarjuk, ha nem, saját sorskérdéseink is felsejlenek.

Félrevezető cím: nem az ÁVH-sok, rendőrök párban használt két nyomozói archetipusát is-
merjük meg,  hanem egy jóban-rosszban összetartó  utcai rendőr-duót.  A böcsületes bul-
várszerző  Keith Huff sikerdarabját a dramaturg  Baráthy György  csalhatatlan szimattal ta-
lálta meg, fordítása túlzások nélküli, köznépi szlengben beszélteti hőseit.  Az ismert schim-
melpfenigi ülve narrációt az abból kiágazó dialógusok vérfrissítése teszi életképesebbé.
Szóba sem jöhet,  hogy a cselekmény  bűnügyi szálakkal átszőtt  fordulatairól  beszéljünk,
inkább  kitörő örömünket  szeretnénk megosztani:  a mindvégig feszülten izgalmas előadás
két nagyszerű színészt juttat  megérdemelt jutalomjátékhoz.  Ismertségük, népszerűségük
ellenére, tehetségük koránt sincs  megfelelően használva.  Stohl András  a Nemzetiben fő-
szerepeket játszik,  de a művek és főleg a rendezők szintje  nem mérhető hozzá, a szabad-
úszó  Szabó Győző-t szinte csak a TV-ből és a reklámokból ismerik, utolsó pesti remeklése
a Bozsik Yvette rendezte, kevesek által látott Lány, kertben Apája volt.
Puskás Tamás rendezése pazar lehetőséget biztosít a fantasztikus kettős kibontakozásához,
hagyja őket alkotó módon játszani, de megőrzi a darab szerkezetének egységét, visszafogja
a szélsőségeket. Abban pedig igazán nincs hiány: a barátságban domináns Denny heves vér-
mérsékletű szupervagány, aki nemcsak férfiúi félrelépésekbe csábul,  de bizony  a védelmi
pénzek kicsikarásában is járatos. A "józan ész" embere, persze ez nála a macsó felsőbbren-
dűség,  a kemény rasszizmus és a kispolgári család-imádat  sérthetetlen mítoszát jelenti. A
széles akciórádiuszú  Stohl András  a legvégsőkig elmegy  az indulatok megfogalmazásában,
kitörései már-már az őrület határait súrolják,  természetes hitelessége azonban egy pillana-
tig sem csorbul. Rettegve sír, tettetve zsarol, körmönfontan indokolja tetteit, szeretni ne-
héz a gondosan felépített figurát, de a végén mégis megértően szánni tudjuk. Szelíd vissza-
fogottságával, a megértésre való törekvéssel, az egyensúlyt kereső hozzáállással merő ellen-
téte a  Szabó Győző  formálta Joey.  Kettejük viszonyában ő a lúzer, de ez a barátság nyit-
ja meg számára az érzelmi felszabadulás kapuját. Fordított utat jár be: egyre bölcsebb, ma-
gabiztosabb,  egyre inkább meri megélni egyéniségét.  Mert a győzelemben  soha sincs ta-
nulság, - a vesztes tanulva tapasztal és megerősödhet. A színész kiváló erőbeosztással, foko-
zatosan tárja fel szerepének mélységeit,  platina-súlyúak a csöndjei, halk szavai is erőtelje-
sek, olyan őszinte, olyan emberi, - annyira szerettünk volna egy ilyen testvért...
Nézőbarát produkció, de nem tesz engedményeket: egy másik világ drámájában szembesül-
hetünk a mi problémáinkkal is, érdekesen, újszerűen, tárgyilagosan. Bűn az élet: szerelem,
barátság, titok, - és két fantasztikus színész-óriás jóvoltából:  Művészet!

A tavaly őszi felolvasó-színházi bemutatkozás nem sok jót ígért, de  Láng Annamária  beke-
rülése a reveláció irányába lendítette a produkciót.  Erdős Virág  extrém abszurdjai eddig
inkább olvasmányélményként kápráztattak el,  csak  Felhőfi-Kiss László /Mara halála/ és a
Madame Poe  Göttinger Pál  rendezésében találta meg a textushoz illő színpadi nyelvet.
Különösen a verses ufo-szövegekben,  Néder Panni  nem tudja  hatásosan tálalni  a poéno-
kat, így az Erdős-i szóVirágok legfeljebb a viccelődés szintjét ütik meg.  Józan László érett
alázattal birkózik  hálátlan rezonőri szerepével,  bizonyára jobban örülne  egy gazdagabban
megrajzolt karakternek. A köznapi dialógusok jobban sikerülnek,  Hullan Zsuzsa a középko-
rú munkatárs, Tarr Judit egy alnéni ápolónő groteszkjét mutatja be, elementárisan merev
 Majsai-Nyilas Tünde dermedten értetlen kismamája.
Az igazi hangvételt két színész találja el, alkotó munkájuk révén érvényesül  Erdős Virág sa-
játosan egyedi, kulisszaszaggató különcsége.  Epres Attila  kiégett lelkű robotmenedzsere,
öltözékének színdinamikai tökéletességével ellentétben,  a káosz kétségbeesetten kapasz-
kodó kórképét állítja elénk. Megtudva felesége halálhírét, félelmetes kitörésben embersé-
gének utolsó morzsáit  szórja elénk,  a megtalált boldogságban  már csak tetszhalott béna-
sággal vegetál.
Kamaszhangú diáklány, rácsodálkozó kíváncsiság, felháborodott kiborulás: Láng Annamária
már belépőjekor megfog ellenállhatatlan szuggesztivitásával, melyben a szikrázó lendületet
kifinomult arányosság tartja kordában. Az összekucorodott várakozás reménykedése, a cé-
lok nyílt vállalása más-más oldaláról világítja meg alakját, a sokszínű alakítás újabb fénypont-
ja a csecsemőjét jelképező piros párna ölelgetése,  az anyjának beszámoló csendes távbe-
széd. "Abortusz" vagy "Janika?" Gyűlöletes kölönc vagy drága kisbaba? Félelmetes érzékeny-
séggel egyensúlyoz a veszett váltások késpengéjén, a lélek legsötétebb mélységeiből hívva
elő a démoni indulatokat. Fantasztikus alakításában  nemcsak összegződik eddigi pályafutá-
sa: a Liliom poétikus Julikája,  Abigél a Szálemi boszorkányokból,  a Siráj  Nyinája, de olyan
minőségi változás is bizonyítást nyer,  amely teljességében mutatja meg  a kimunkált tehet-
séget és szédületes lehetőségek jövőbeli útját jelöli ki.
Piroscsizmás léptei megrengetik az avítt kulisszákat, a független színház  betette lábát Fell-
ner és Helmer  kőfalai közé. Ha csak ennyit köszönhetnénk a debütáló  Néder Panni, még
egyetemi hallgató rendezőnek, akkor is a legnagyobb dícséretet érdemelné.

Öregasszony gubbaszt a konyhában, sárgarépát tisztít, hagymát hámoz, - levest főz és a tá-
voli fővárosból visszatért, lassú zuhanásban monologizáló fiát hallgatja. Egyetlen szó nélkül,
de Lázár Kati révedő tekintete, őserejű jelenléte szinte dialógussá hatványozza a szituáci-
ót, ritka odafordulásai heves gesztusként hatnak.  Zene és dinamikus háttérvetítés tagolja
az alkoholizmusba menekülő,  valamikori egyetemi tanár  emlékezéseit,  előérzeteink baljó-
sak: elbírja-e az eseménytelen szóáradat a cselekvő gesztusok hiányát.
A Gézagyerek,  Herner Feri és Pityu bácsi fia után  az alulról jött diplomás korosztály felé
nyitó  Háy János  magvas és hiteles mondatokkal jellemzi a vesztesek magányába süppedő
hétköznapi hőst.""...én nem tudtam megállni, ...a vidéki ember folyton mozog, folyton csi-
nál valamit,  a budai az tud pihenni, meg magasabb is, mint a dolgos vidékiek..., persze to-
vább is élnek, a falusiakat meg a "jó levegő" is tizedeli, négyszer többen halnak, mint a vá-
rosiak...,  nem véletlen, hogy minden környezetvédő városi, hadd legyen még mérgezőbb
ájer a mezőkön...""  Mucsi Zoltán,  mellőzve az alkoholista lét ábrázolásának lejáratott sé-
máit,  egyetlen tétova mozdulat,  mámoros szédelgés, zagyva beszéd és egyéb külsőségek
nélkül, fantasztikus koncentrációval kizárólag az átélés erejére épít,  saját egyéniségéből
hívja elő a megjelenítés eszközeit. Ahogy szárnyalhatunk eufóriába, süllyedhetünk kétség-
beesésbe alkohol nélkül is... Nem poentíroz: a hangsúly moccanásnyi eltolódása, a tempó
pó észrevétlen fokozása, a hangszín megfoghatatlan árnyalatai mégis metsző pontossággal
kiváltják a fojtott nevetést.  Mert derülni itt csak halkan lehet,  jelenetről jelenetre csú-
szik le ez az ember, pusztul a lélek, bénul az öntudat.
Bérczes László  alapvető  rendezői tette:  a szöveg elemzésének,  realizálásának munkája
belső kontrollként segíti  az arányosság megtartását,  a stációk sorának  szerkezeti egyen-
súlyát, a darab delelőjén pedig pregnáns váltással képes a feszültséget fenntartani. Várat-
lanul kísérteties recsegéssel hátrafelé kezd csúszni a nézőtér,  a színpad és a lélek kony-
hába szűkült tere viszont kocsma-széles tárul.  Néhány évvel ugrunk vissza: látszólag akkor
még minden rendben volt...   Egyetemi oktatónk borászati óráit  természetszerűleg a bor-
pincében tartja,  otthon este "ránéz azokra, akik ott laknak", feleség-két gyerek,  karrier-
és magánéleti csalódásait a napi megszokott adagba fojtja.  Gados Béla a monoton életma-
ratoniba belefásult ivócimbora plasztikus figuráját jeleníti meg,  Ilyés Róbert  az alkatától
idegen, törtető csinovnyik  barátságos kíméletlenségét ábrázolja érett eszközökkel. Haza-
érve otthon az asszony szolgál újabb meglepetéssel:  válni akar és már költöztet is. A fele-
ség Varga Anikó-nak természetes, hogy a családban mindenki docens, nem érti, hogy egy
vidékről jöttnek ez a csúcs, ahogy a budai, általa lenézett lakás is az álmok betetőzése.
Az "úgy akarom, ahogy lesz"  kisemberi életfilozófiája sem jelent segítséget,  a hídról zuha-
nás csupán metaforája az öngyilkosságnak.
Háy János és Bérczes László együttműködése évről-évre újabb kincsekkel ajándékoz meg
minket, míg  Mucsi Zoltán, ebben a félig monodrámában,  újabb kiemelkedő színészi telje-
sítménnyel gazdagította megérdemelten gyarapodó sikerlistáját.

Több tucat induló, selejtező, döntő: a Madách Színház musicalpályázatát hatalmas érdeklő-
dés kísérte, - ezért az egy darabért  már érdemes volt megrendezni. A kínálatot a végletek
jellemezték, bugyuta olcsóság  az alvégen, másrészt például  Nyitrai László  Ibusár-ja, mely
operai igényessége miatt felfelé lógott ki a mezőnyből.
Zeneileg ez mondható el a Macskadémon-ról is, a  Bettter than sex nemzetközi sikere után
Bella Máté újabb figyelemre méltó zenét komponált a kevésbé érdekes szöveghez. A másik
döntős műben,  amely igen zűrösen operált  mitológiai párhuzamokkal,  Kirké  szerepében
a félelmetes karizmájú  Balogh Anna  diadalmaskodott fenomenális énekkel és játékkal.
A vitathatatlan győztes  Galambos Attila  Csoportterápiá-ja,  tulajdonképpen prózai darab-
ként is nagyszerűen helytállna. Tudományos pontossággal rajzolt karakterek,  frappáns for-
dulatok, veszett komikum, parádés szerepek. A tetthelyre sorra érkeznek a delikvensek, vi-
selkedésükön kívül belépőjükkel is bemutatják kórképüket.  Bolba Tamás  zenéje nemcsak
dallamosan lendületes,  de a személyiségek ábrázolásában is komoly segítséget jelent. Ez a
terápia jutalomjáték  a társulat tagjainak, akik jobbnál jobb alakításaikkal  szinte egymásra
licitálnak.
Simon Kornél  emlékezetkihagyásos szindrómáját  visszafogott eszközökkel jellemzi, éneklé-
se váratlan lendülettel ellenpontozza ezt.  Nagy Sándor  gyengéd pöszesége  folyamatosan
robbanó humor-petárdákat rejt, tabu-sziklákat döntő hangjával, dalos coming out-jában az-
tán alaposan rácáfol  gyanított nőiességére.  Az örökmozgó hipochonder  Szente Vajk, aki
egyben  a szikrázó leleményességű dalszövegek írója is,  musical-gyűlölő számában  a műfaj
önirónikus paródiáját vezeti elő. Nem állhat rosszul az a színház, mely ilyen metsző önkriti-
kát engedhet meg magának és amely ilyen fantasztikus  író-előadó művésszel rendelkezik...
A Spar-pénztáros  Dobos Judit  zseniálisan konfabulál: nemzetvédelmis nyomozónak, a Hel-
sinki Bizottság jogvédőjének  egyaránt gátlástalanul kiadja magát, elsöprő energiával állítja
elénk túlsúlyba temetett identitásválságát.  Benyit az ajtón, rettegve visszafordul, egyszer-
re mond igent és nemet, a totális belső káosz tükörképe: Balla Eszter ezernyi rezdülésből
építi fel figuráját,  minden túlzás nélkül, finom árnyalatokkal jellemez,  fenséges énekében
pedig a magára találás  győztes öröme szárnyal.  /Mintha sokkal inkább ilyen karakterszere-
peket kellene rábízni.../
A Madách Színház dicséretes kezdeményezése  gyümölcsözőnek bizonyult,  azonnal szín-
padra várjuk a győztest! Jó kis terápia lesz a nézőknek is...

Divatba jöttek  a negyvenéves bűnügyek utáni  kutakodások,  de míg mondjuk a  Tetovált
lány-ban archív foto-negatívok, elsüllyesztett könyvelések a nyomra vezetők, nálunk, húsz
év demokrácia ellenére is,  ehhez az égi és pokolbéli hatalmak  segítsége szükséges. Sultz
Sándor kamaradrámája egy rajongó egyetemista lány,  Gilicze Márta  szakdolgozatához in-
terjúvolja az idős színésznőt, a múltba nézés váratlan fordulatokkal szolgál.
Ezüstálarcú angyali küldöttként  Bozsó Péter  jelenik meg,  mindenttudó mosolya ádáz tit-
kokat sejtet. Tollát hullatva röpül el, átadva helyét a snájdig Ördögnek, aki reszelősen be-
hízelgő hangon  egyre rázósabb rétegeit tárja fel a III/III-as múltnak.  Varga Zoltán  nem a
gonoszságot hangsúlyozza, inkább a tisztázás fájdalmasan hasznos voltát érzékelteti.
Kőváry Katalin akkurátusan kimunkált rendezése, az úri miljőhöz méltó visszafogott tempó-
ban görgeti a cselekményt,  annál hatásosabban robban a meglepetés.  Eleinte elképzelni
se tudjuk,  mire lyukad ki  a misztikus történet,  a transzcendens lények tűnte után aztán
egy Hitler-bajszos, hajdani kisnyilas Házmester veri az orrunkat a kádári idők pocsolyájába.
A Budapesti Kamaraszínház  törzsvendége,  a szerepről szerepre  egyre hatásosabb  Újréti
László,  az össze sztereotípiát mellőzve,  pompás karakterfigurával lep meg,  diszkrét jelzé-
sekkel mutatva meg a kisemberi hozzáállás sunyiságában is emberi vonásait.
Drahota Andrea  olyan természetes eleganciával játszik, olyan korszerűen lendületes, any-
nyira szuggesztív, mintha csak tegnap lépett volna le a színpadról. Aprólékosan kidolgozott,
gondosan felépített alakítása a régi idők, majdnem elfeledett kisrealista stílusának sugárzó
ékköve. A produkció pedig az a megbízható, nemesen szórakoztató, érett tartalmakat hor-
dozó előadás, melyből sokkal többre lenne szükség,  hiszen ennek a műfajnak kéne képez-
ni a teátrumi paletta alapszínét.

A  Kalevala  szereplői és cselekménye adott volt, új művében  Szálinger Balázs a rögösebb
utat választja:  az abszurditásában is valóságos sztoriból formál, költői nyersességgel színda-
bot. Centrália bányaüregeit,  igazi zöld megoldásként, szeméttárolásra hasznosítják, majd a
végső megoldásként begyújtják, pokoli füstbe fojtva a lakosságot.  A Család három fia elme-
nekül,  egyikük űrpilóta lesz,  a másik mélytengeri búvár,  a legkisebb hegymászó, - a posta-
mester nagyapa  az utolsó levélig kitart a vártán.  Háda János  racionális interpretálásában
a makacs kitartás  értelmetlen abszurditása jelenik meg, az Anya szerepében  Fehér Anna
a "vidám ház" őrület-monológjában talál rá veretes szöveg erőteljes hangvételére.
Szálinger Balázs  textusa nemes matériából épül,  a családi konfliktusok hétköznapiságát a
Szakember-csapat: a Tűzoltó, a Mentős és a Kéményseprő filozofikus párbeszédei ellenpon-
tozzák . Kádas József  a magas hőfokon edződött férfiasság,  Csórics Balázs a félszeg huma-
nitás, míg  Andrássy Máté  a cinizmusba hajló istenhitet képviseli  a három otthonról elme-
nekülő, önerősítő bizonyításba kényszerült fiút halálba hajszoló triumvirátusban. Narrátor-
ként  Simkó Katalin hiteles jelenléttel,  nagyszerű deklamációval emeli ki  a frázisok zenei-
ségét, vitustáncával pedig, az őrület tobzódásában gesztusművészként is helytáll.
Horváth Csaba elképesztő bátorsággal vállalja fel a költői szöveg súlyosságát, amely a fizikai
teljesítmény,  a színészi játék és a drámai artikuláció  egyenrangúságát követeli meg. Fele-
részben sikerült is ehhez megtalálni a megfelelő színészeket, a hiányokat azonban izgalmas
mozgáselemek, térbeli kompozíciók pótolják. A háttér szürke füstbe vagy izzó vörösbe vált,
az űrbeli lebegést  a színpadot forgató széles terpeszlépések rugózása érzékelteti, mélybe
süllyedő, égbe emelkedő platók jelzik a rekordhajhászás színtereit. A történéseket tagoló,
invenciózus csoport-koreográfiák nem hétköznapi kihívásait az együttes példás aktivitással,
páratlan odaadással, tökéletesen teljesíti.
Sipos Vera érzékletes játéka példás szövegmondással, szuggesztív mozgással párosul, Dányi
Krisztián  beletörődve ismeri el a csúcskísérlet értelmetlenségét, mélytengeri mámorában
zuhanva a semmibe. Ellenpólusa  Krisztik Csaba,  az alpinista, aki az utolsó pillanatig harcol
az áhított sikerért.  Már a földi küzdelemben kitűnik horizontális padló-piruettjeivel, a pár-
jával /Blaskó Bori/ vívott, kíméletlen vetődésekkel kavargó, gyilkos dialógusban. Az ífjú mű-
vész,  Horváth Csaba  fizikai színházának Nizsinszkije,  belső átélésének hipnotikus erejével,
félelmetes koreográfiai virtuozitásával, szerepről-szerepre a stílus újabb és újabb lehetősé-
geit tárja fel.
Merész kísérlet az egyre inkább új kortársi utakra is lépő  József Attila Színház-ban, bízta-
tó alapozása a tágabb horizont felé nyitó társulatnak.

Gyarmati Kata  jó érzékkel és főleg bátran aktualizálta  az arisztofánészi komédiát, a találó
beszólások, csípős anakronizmusok ellenére,  a bevezető rész, felesleges ismétléseivel, bé-
nító hosszúságával valóban menekülésre késztet.  Miután már láttuk a Múzeum-kerti előbe-
mutatót, ahol könnyedén átosontunk a következő színhelyre, ahol aztán kedvezőbb szelek
fújtak, kiböjtölve a folytatást.  A rendezés koncepciója azonban hibás:  hogyan lehet eny-
nyire naturálisan játszani egy ilyen textust,  hogyan lehet mindenféle gépezetekkel pótol-
ni a nézői fantáziát?  Megállna a lábán zavaros futkosások,  szánalmas szellentések nélkül...
Nem értjük az ülés kényelmetlenségére való hivatkozásokat,  hiszen  csak lehetőség,  nem
kötelező bilin ücsörögni, - nem értjük,  hogyan lehet kiszűrődő hangokból megítélni a pro-
dukciót?!? ...Amely a felső terem  mennyei szférájában szárnyakat kap,  a Nemzeti Múzeum
fenséges kolonnádja ugyan  nehezen pótolható,  de a hangvétel egy csapásra megnemese-
dik.  Dévai Balázs heves aktivitása illik az igazságot kereső polgár habitusához, pregnáns já-
téka végig  a cselekmény motorja.  Szorcsik Kriszta   Pallasz Athénéje isteni hisztérika, mi-
mikája, vibráló mozgása elsőrangú, talán egy hangyányival, /hogy csúfabb (g)bogarat ne em-
lítsünk/,  kevesebb még több lenne.  Kálid Artúr talpnyaló udvaroncának kíséretében vég-
re  Nagypál Gábor Hermész diktátora is megjelenik, tapsgéppel turbózott beszédet mond,
kettejük nagyjelenete az igazi csúcspontot jelenti.  Gyarmati Kata szövege, amely a popu-
lista mákony  teljes szókincsét felvonultatja,  abszurditásában majdnem veri a sajnos jól is-
mert példaképek bárdolatlan ostobaságát.  Rezzenéstelen arccal,  lehengerlő dikcióval, ki-
zárólag az átélés belső energiájától tüzelve, ellenállhatatlan erővel szól a hagymázas tiráda:
Nagypál Gábor fantasztikus alakítása egy XXI.-századi Arturo Ui törpe-árnyát vetíti elénk. A
nép,  Ilyés Róbert  karizmatikus bányászának vezérletével elkergeti ugyan, de a végkifejlet
kétértelmű bizonytalanságában, melyben az Igazság csupán vacak kis szobor alakjában jele-
nik meg, csak felerősödik bennünk a teljhatalom rémképe.
Arisztofánész jelenidőben politizált,  a mi színházainkban a  Hazám, Hazám óta hiányzik ez a
hang: hosszú ősz és tél jön, ezért örömmel üdvözöljük az első fecskét!

Amikor a hóhért akasztják: amikor a színház önmagát mutatja be, ebben a szerencsés eset-
ben közvetlen,  kedves öniróniával,  háztáji humorral.  Milyen is lehet  egy nem vezető szí-
nésznek lenni:  Lengyel Tamás, akinek "szerepe meghaladja lehetőségeit", elementáris ko-
médiázással mutatja meg,  milyen egy sokat látott, egész életét  a színházban töltő ügyelő:
Haás Vander Péter főszereppé növekvő figurájából tudhatjuk meg.  Utóbbi beszólásai szin-
te a teljes drámairodalmat és színháztörténetet idézik,  az első perctől az utolsóig biztosít-
va a derűs hangulatot.  Márton András rutinosan fogja össze a cselekményt, rendezése tö-
kéletesen adja vissza  a kulisszák mögötti világ  atmoszféráját.  Bengt Ahlfors  nagyszerű já-
téklehetőségekkel ruházza fel figuráit,  önmagát sem kíméli:  az ügyefogyott írópalántában
kölyökkutyakorabeli önarcképét rajzolja meg, amelyet  Dolmány Attila  érzékeny átéléssel
jelenít meg.  Nagy Adrienne  botcsinálta súgónőjét  a legnagyobb dicsérettel jellemezhet-
jük: olyan hiteles, mintha tényleg betévedt civil lenne.  Stefanovics Angéla szemünk láttá-
ra válik "színész kettő csop.szer."-ből naivává, butuska bakfisból szerelmes lánnyá. A próba-
jelenetben, ahol nyolcszor/!!!/ futnak neki  egy háromperces szituációnak,  minden egyes
kísérlethez talál más és más találó gesztust, pózt, hangot,mimikát.  Kifogyhatatlan eszköztá-
ra színészi tálentumának végtelen gazdagságát jelzi, de mindezek fölött átsüt az egyéniség
ellenállhatatlan varázsa. Bravúros a befejező kép: a társulat sikerre viszi  rettenetes zűrök
között született produkcióját, látjuk a meghajlások után  a függöny mögött egyre felszaba-
dultabban örvendező színészeket:  "van még benne!" - és kijönnek meghajolni tizedszer is,
hiszen a Nagyérdemű lelkesen tapsol...  Ahogy a friss lendülettel,  pompásan szórakoztató
komédia után - mi is!

Emberöltőnyit késett  a legnagyobb izraeli drámaíró,  Hanoch Levin  darabja, de így talán
még nagyobb a meglepetés! Ragyogóan felépített, hétköznapi komédia, mindössze három,
igaz,  pregnáns eredetiséggel megformált karakterrel: az okoskodó mindig győztes, a jóhi-
szemű lúzer és a mindkettejüket orruknál fogva vezető örök Éva,  a Willendorfi Vénusz far-
és kebel-méreteivel diadalmaskodó  Ruth. A filmszerűen pergő,  rövidke jelenetek változá-
sait  Borgula András  rendező,  mindössze két kis forgóval,  frappánsan oldja meg. Különö-
sen tetszik  a négyes osztatú forgóajtó,  amely a gyors távozásokat is lehetővé teszi. Tem-
póérzéke, szituációteremtése is hibátlan, friss és gördülékeny lendülettel pereg a cselek-
mény, a három színész bravúros összjátéka pedig a legnagyobb dicséretet érdemli.
Kerekes József Jákobija,  állandó öngyötrő tépelődésével,  fondor próbálkozásaival találó
jellemrajza egy jól ismert típusnak,  Törköly Levente  érzelmes hiszékenysége, önboldo-
gító alávetettsége,  lerázhatatlan kapaszkodása kiváló humorforrás,  különdíjat is érdemel
pasztell-finomsággal, muzikális arányossággal énekelt szongja.
A szereplők gyakran fennhangon közlik gondolataikat,  kihangosított belső monológjaikkal
élénkítve, kommentálva a történteket. Ebben is  Szőlőskei Tímea  az első az egyenlők kö-
zött, ahogy frenetikus játékával is fölényesen uralja a színpadot.  Csábos keblei ugyan kis-
sé túlméretezettek, a nagyítás helyes arányát "grojsze kuffer" tomporán mérhetjük le, de
neki semmilyen külsőség se kéne:  a színpadi lényéből fakadó erotikus csábítás bőven ele-
gendő lenne! Ravasz, trükkös, cseles,  bűvölő pillantásaival, kimódolt gesztusaival mély ön-
iróniával jellemzi figuráját. - És hogyan énekel!!!  Sallangmentes, egyenes hang, természe-
tesen áradó zeneiség, plasztikus dallamívek, ellenállhatatlan szuggesztió. Szeniczey Csaba
dalai minden lehetőséget megadnak  a helyzetek és lelkiállapotok sokoldalú árnyalásához,
a színésznő éneklése fantasztikusan bontja ki a sűrített érzelmi tartalmakat. Nem véletlen,
hogy nagy esélyese a  Best of 2010 legjobb énekes-színésze címért folyó  ádáz versengés-
nek...
A Gólem Színház-zal való  együttműködés és  Borgula András  fordítói-rendezői  munkája
értékes és szerfelett szórakoztató előadással gyarapította a  Budapest KamaraSzínház gaz-
dag repertoárját.

Anconai szerelmesek, Kripli...:  a végtelen szériás sikerdarabok utánpótlása itt van!  Heltai
Jenő majd száz éve sikerrel futó komédiáját  Várady Szabolcs  csúcsra járatott dalszövegei,
melyek szellemes rímözönéből hadd említsünk csak egyet: "...retusál" - "Etus áll" és a párat-
lan  Darvas Ferenc, szinte minden számot slágerré turbózó zenéje varázsol teljesen újjá. A
stílzsonglőr komponista fantasztikusan tájékozódik  a sanzonok, kuplék, foxtrottok és kerin-
gők világában,  dalbetétei egy az egyben korhűek,  miközben önmaguk paródiájaként is fer-
getes hatásúak. A zenekar, a teljes Darvas-dinasztia vezetésével, technika és elektromosság
nélkül áraszt békebeli hangulatot.  Szabó Máté nagyszerű rendezése az első felvonás lenyű-
göző tempója után sem veszít lendületéből,  bírja szuflával a káprázatos fináléig, melyben a
teles társulatot elnyeli ama bűvös szekrény naftalinszagú mélye.
A helyzetek és poénok kavargásában  boldogan lubickol az együttes, kedvenceink új oldalu-
kat mutatják meg, rég látott arcok bukkannak fel, a fiatalok tarolnak, több, eddig skatulyá-
ba zárt aktor végre megtalálja a helyét. Így  Csányi Sándor, aki színpadon  nem tudott meg-
felelni a filmszerepei alapján kialakult elvárásoknak, szexepiles férfiú helyett, pókhasú, dör-
mögő férjként szerez élvezetes perceket. Értetlenül kacsázik fel s alá,  lazán poentíroz, ak-
cselerándó kupléja, őrületig fokozódó tempójával koronázza meg mesteri alakítását. Remél-
jük, hogy a jövőben erőteljes irányt vesz az ehhez hasonló, avagy még komolyabb karakter-
szerepek felé... Meglepetés Szávai Viktória is, aki nemcsak énekben, de mozgásban, játék-
ban is kitűnően helytáll, - Martin Mártá-nál ezt már  magától értetődőnek veszzük. Kakasy
Dóra és  Petrik Andrea,  bakfisnak álcázott széplányként  dobogtatja meg  a színpadi és a
nézőtéri férfiszíveket,  utóbbi  buja csábításait  vampos énekléssel is tetézi.  A frissen vég-
zett  Adorjáni Bálint  személyében megszületett az ideális hős-idol: szépszál fekete legény,
atlétikus alkattal, érces hanggal, vehemens elánnal játszik,  humora, kedvessége ellenállha-
tatlan. Jól bírja a bezártságot, több óra szekrénymagány után is képes elegánsan hódítani.
Szervét Tibor különösebb maszk nélkül képes  mindig új figurát teremteni, kifinomult gesz-
tusokkal, visszatérő mozgáselemekkel jellemzi könnyedén öreges figuráját. Songjai cizellált
remeklések,  tánca maga a legömbölyített formák manifesztuma.  Kovács Adél  legnagyobb
erénye,  hogy nem csinál szélsőséges karikatúrát  Patkány /így!, még csak nem is -káNYI!/
Etus ziccer-szerepéből. Mértékletes kezdés után, a főszerepet kapott "délutáni színésznő"
nagyjelenetét teszi emlékezetessé.  Túl a szórakoztató műfajon, túl a zenés komédián, éj-
szakai beszélgetésükből   Borbás Gabi  és a Házmester  Gyabronka József  teremt igazi va-
rázslatot:  meghitt társalgásuk  csöndes dalolásba fordul,  melynek végén zenekari kíséret
nélkül,  a capella énekelnek éteri tisztasággal,  borospoharakon köröző ujjaikkal létesítve
lebegő hangzatokat. Mindkét alakítás gyönyörűséges színészi teljesítmény!
Nem kell mindig az avangárd, hadd pihenjünk két fárasztó kísérlet között, végül is a recen-
zensnek is jár egy kis kikapcsolódás... van hol: a Hallo, Hallo! után, íme az első félév másik,
100-as szériára esélyes zenés komédiája!

Bizony manapság is boldogan ellaknánk  az Ile de Cité-n,  a Notre Dame mellett  egy ilyen
puritán padlásszobában, ahol a katedrális faragott és élő/!/ vízköpői strázsálják életünket.
Száz évvel ezelőtt  az opera-rajongók még  Leoncavallo: Bohémek-jét  ismerték jobban, a
nagy Caruso lemezeinek is slágere volt,  aztán Puccini szenvedélyes érzelmessége elhomá-
lyosította a naturálisabb, verista alapállású változatot.  Aki Kaurismaki, aki  Dosztojevszkij
Bűn és bűnhődését is  sikerrel helyezte  XX.századi környezetbe,  Murger-hez híven a tár-
sadalom peremén élő kisművészek  mindennapjait mutatja meg,  érzelgős pátosz,  harsány
romantika nélkül.  A lazán sorjázó epizódokat  AscherTamás  aprólékosan kidolgozott jele-
netekben kelti életre, rengeteg finom ötlettel, komédiázás helyett a jellemek kidolgozásá-
ra, a szituációk akkurátus felépítésére helyezve a hangsúlyt. Takács Nóra Diána  kutyálko-
dás nélkül, a négylábúban lakozó gyermekembert hozza  páratlan eredetiséggel,  ráadásul
ugatását staccato-ban énekelve,  lépcsőzetesen emelkedő fokozással teszi  harmonikussá.
A többi szereplőhöz hasonlóan, néhány mondat erejéig  ő is narrátorként kommentálja az
eseményeket, ily módon pillanatok alatt alakul egy új helyzet, a tempó pedig oldottan fo-
lyamatos, nem is beszélve a kibeszélések kedves humoráról... Elegáns ellenpontként, a pol-
gári világot  Terhes Sándor  képviseli,  aki még kezeslábasba bújt benzinkutasként is képes
megőrizni  arisztokatikus kívülállását. Sajnos,  Hámori Gabriella  a Kasimir reménytkeltő ki-
térője után visszaesett a modulálatlan hanghordozásba,  amely minden egyes szó kezdetét
megnyomva,  bántó akcentusokkal zúzza szét  egyéniségének poétikus báját.  Az ezerarcú
Máthé Zsolt követhetetlen átváltozásokkal  népesíti be színteret,  gurgulázó éneklése leg-
nagyobb örömünkre, többször is visszatér. A három bohém közül  Csuja Imre joviális termé-
szetességgel habzsolja az apró örömöket, autóvezetési térdrázását pedig oktatni kellene a
kezdő úrvezetőknek.  Debreczenyi Csaba,  mint az utóbbi évek minden egyes szerepében,
teljes személyiséget formál következetes eszközökkel, - hát nem a kiadók, szerkesztőségek
környékén lebzselők jellegzetes figuráját ismerjük fel benne?!?  Széles László  Rodolfo-ja
sírni valóan emberi,  üldözöttségében is őrzi  egy gentleman kiművelt modorát,  egyszerre
komikus és kétségbeejtően fájdalmas, egyidejűleg képes eljátszani  a valós tényt és annak
csavaros fonákját. "Szenvedélyes vagyok" - hörgi kiégett szemekkel, az abszolút lefokozott-
ság béklyójában, de neki elhisszük:  valóban meg akarja adni  a váratlan ajándék-kölcsönt.
Don Quijote a Montparnasse-on..., fantasztikus alakítás! Milyen izgalmas tud lenni egy csú-
nya takaritőnő,  egy karikásszemű WC-s néni, a virágát őrző angyalszobor és kontrasztként
a kacér Musette?  Főleg,  ha mindegyikben  Szandtner Anná-t ismerjük fel, aki a groteszk
stílben hallatlanul érzékenységgel fogalmazva,  különleges alkatát  különleges tehetséggel
érvényesíti. Hát még amikor a Vörös-tenger drapériájában tangózva, megelevenedett fest-
ményként kelleti magát, hogy aztán értékén felül elkelve, heves csókkal búcsúzzon terem-
tő Pygmalion-jától... Megelevenedő kőszoborként mereszti karmait, 12 másodperc múltán
mint sokat látott pincérfiú tűnik fel, a rap-pesített Piaf-sanzonban lécmerev mozgással du-
haj, egyforma intenzitással bűbájoló jampec és pokróc-sötét zsaru: Polgár Csaba panopti-
kuma még ebben a poéngazdag környezetben is  elnyeri a pálmát, amit pedig Papagájként
NEM csinál, mivel koreográfiai bravúrok mellőzésével egy suta nyakmozdulat és az oldalazó
lépegetés elég neki a tökéletes átlényegüléshez, az magasiskolája a színészi pantomimnek.
Ascher Tamás  rendezése a gyöngéd humor  permanens áramlásából, kétszer is katartikus
magasságokba szárnyal.  Debreczeny Csaba  halkan recitálja  a Figaró házassága  fináléját,
Szandtner Anna egyre nyíltabb hangon vezeti elő a melódiát, Polgár Csaba Fischer Iván-i
elánnal vezényli a Szokol-rádióba bújtatott nagyzenekart, míg lassan bekapcsolódik a tel-
jes társulat, a mozarti harmóniák áttetsző fényébe emelve nézőt és hallgatót. A haldokló
Mimi szenvedésének humánus enyhítésére nagyon sok pénz kell:  a barátok magától érte-
tődő természetességgel adják el legféltettebb tárgyaikat, aztán csak állnak és nézik a gyá-
szoló festőt, akit kutyája, Baudelaire labdázással próbál vigasztalni. A gömb kiröpül a man-
zárd-ablakon,  egyenesen a Victor Hugo-i szörnyszobor kezébe,  - de ők tovább játszanak
antonionis poézissel.  Ez az előadás a színpadi költőiség régóta hiányolt játékára invitál és
mi nézők mosolyogva dobjuk vissza a harmonikus szépség elveszettnek hitt aranylabdáját.

Mi a különbség a "rendes színház"-hoz képest,  amikor manapság számos előadáson a színé-
szek szemben ücsörögnek és lökik a rizsát, - legfeljebb itt néha még belepillantanak a szö-
vegbe.  Garaczi László  darabja így is élvezetes, néhány mozzanatot ki kell hagyni, át kell
alakítani, de ebből az anyagból izgalmas előadás hozható ki.  Amit azonnal el kell felejteni:
a 42 éves szakfelügyelő megalkotja virtuális szerelmét,  össze is költözik vele, aztán beledi-
lizik. Ez egy marhaság, lehet valaki net-függő,  de amíg a háromdimenziós kép  nem nyomul
rá, talán egyszerűbb lenne  a házasság krízisét egy hús-vér földi szépséggel lejátszani.  Mi-
vel az egész epizód lényegtelen a darab egésze szempontjából, ki is hagyható. /A giccsha-
tárt súroló csikóváraljai gyanú, miszerint a Lány ártatlanságát az éj leple alatt az Apa oroz-
ta el, bulvár-alatti motívum/. De a többi teljesen kerek, érdekes: a színiegyetemista Lány
Fiú-jával, Szeretőjével és retardált húgával, elég muníciót adnak egy épkézláb előadáshoz.
Bánfalvi Eszter fölényes biztonsággal hozza a talpraesett színinövendéket, akinek fő prob-
lémája, hogyan is vesztette el szüzességét, egyébként talpraesetten manőverezik a férfiak
között.  Játéka érett,  dikciója pregnáns,  magától értetődően uralja a játékteret.  Földi
Ádám nagyot alkot a narkomán főiskolás szerepében, jobban érdekli egy új kütyü,  mint a
szerelmi hűtlenség.  Mácsó, bunkó és nem érti:  Makranczi Zalán  hősi alkatát a karakter-
építés irányába mozdítja,  humora és hitelessége igen találó.  A színdarab a Dark Play-ben
először ábrázolt chat-kultúra jelenségeinek körbejárásával  igazán mai témát talált, változa-
tos helyzetekkel,  valószerű dialógokkal ki is aknázza a lehetőségeket.  A földhözragadtabb
táncházi egyedtől a virtuális világ csúcsán trónoló disc-jockeyig ível  Mátyássy Bence szín-
padi jelenléte, mindhárom figurája abszolút telitalálat. Gígor Attila professzionálisan vezé-
nyelte le a színháznak is beillő felolvasósdit, a Nemzeti Színházat csak dicsérni lehet a kor-
társ drámaírói pályázatért, melynek nyolc befutott művéből örömmel fogadtuk az elsőt.

A  Spiró György - Almási-Tóth András  színházi tandem maradandót alkotott  Shakespeare
II.Richard-jával, még erősebbet az  Árpádház-zal,  - Katona Józseffel  már nehezebb a hely-
zet. Borzongatóan felemás darab, ennek ellenére ez a produkció is komoly értékeket hor-
doz. Egyrészt tovább élteti az ironikus, groteszk, helyenként abszurdba hajló stílust, amely
fityiszt mutat a fellengzős történelmi pátosznak, másrészt újabb alkalmat jelent jeles színé-
szeknek arra, hogy nálunk idegenebbnek számító hangvételben játsszanak.
Lengyel Tamás,  mint Flavius Josephus,  élesebb drámai hangsúlyok nélkül  állítja elénk az
okosan helyezkedő krónikást,  Horváth Illés  meglepő biztonsággal, széles dikcióval játssza
a kamaszos kegyetlenség,  az örökös kíváncsiság  magától értetődő embertelenségét. Az ő
Tituszát nem lehet utálni,  ahogy a kőszáli sast sem azért, mert őzgidákat öldös: viselkedés-
formája természetes állapot. Vérengző helytartója, Florus,  Nagy Viktor démonian kedves
mosolyával, a joviális gyalázat mengelei mementója.  Az ostromló rómaiak köreinél jóval ér-
dektelenebb a város védőinek éhezésbe tompult marconasága,  szituáció nélkül, még a ki-
váló  Kaszás Mihály  is csak birkózik szöveghegyeivel. Egyetlen vigasz  Törköly Levente ag-
gastyána, aki paradicsomi békével várja  a megváltó halált,  Egri Kati-val alkotott kettősük
felsugárzó szépség a rémdráma ocsmány közegében. Földi Andrea szürke-fekete öltözéke-
it kóbor rózsaszín villanások színezik,  tervezői bravúrja  Bérénike királynő  plasztik-ruhája,
melyen a testet takaró anyag szerepét szinte kisajátítja a zegzugosan futó díszes varrások
heves kalligráfiája. Remeklése adekvát  Stefanovics Angéla  lenyűgözően szuggesztív,  fel-
kavaróan izgalmas alakításával. Ez a színésznő egyszerre képes megmutatni a színét és a fo-
nákját, igent mond, de a nemet halljuk, minden megmozdulása többértelmű, minden gesz-
tusa több ismeretlenes talány. A totális stilizáltságban megrendítően valóságos, hétközna-
pi realitásban mennyei absztrakció.  A fődallamot fújja, de az ellenpont is alatta dübörög,
mimikai sziporkái  végtelen asszociációk láncolatát indítják be,  hangjának extrém váltásai
örök titkokat rejtenek.  Fenomenális létezése méltó teret kap  a rómaiakkal vívott cseles
hazárdjátékban, melyben kését hol a hadvezérre emeli, hol híres hajfürtjeit vagdalja föld-
re sütött szemmel.  Biztos, hogy  Almási-Tóth András  legközelebb újabb  véres királydrá-
mával folytatja kalandozását  a történelmi abszurd áhított világában,  de talán a legcélsze-
rűbb az lenne, ha megkérné Spiró György-öt,  írjon egy komiko-tragiko-hisztoriko remek-
művet, amelynek a címe már mindent verne:  "Angéla királynő"...

Tenessee Williams  bulvár-melodrámájáról  nincs mit mondanunk, az együttes régimódi ru-
tin-játékáról sem, de még a hídépítő bravúrokban elmerülő rendezés sem érdemel jó szót.
Van azonban egy fiatal, tavaly végzett színész,  aki méretes szerepében végig hiteles, erő-
teljes, kidolgozott alakítással hívja fel magára a figyelmet.  Szabó Kimmel Tamás fiatalabb
ugyan a megírt figuránál, de tudatosan használt eszközökkel fogadtatja el a harmincas éve-
re kiégett zenész karakterét.  Batyuja a háza,  egyetlen kincse a gitár,  valami nyugvópon-
tot keres, munkát és létezést egyí kicsit rendezettebb körülmények között. Okosan alkal-
mazkodik és azonnal felismeri a szerelmi kapcsolat annyi mindent megoldani látszó lehető-
ségét.  Gyönyörűen énekel és gitározik,  dikciója felszabadult ás árnyalt, gesztusai termé-
szetesek, fürge és meggondolt egyszerre, kondíciója bámulatos,  lénye végtelenül szimpa-
tikus. Színészi játéka már a Brecht egyfelvonásos epizódjában is feltűnt, a Pánikban is mu-
tatott hatásos erényeket, ebben a szerepében végérvényesen elfoglalta a fiatal hős, any-
nyiszor félreosztott szerepkörét. Színpadi egyéniségét következetes módszerességgel épí-
ti fel, szuggesztiv jelenléte révén, jóformán állandóan csak őrá figyelünk.
A produkció nem sikeres, de lehetőséget ad egy elementáris tehetségnek a győzedelmes
bemutatkozáshoz.

Boris Vian abszurd komédiája, a jelenleg Pesten is látható "Mindenkit megnyúzunk" adott
először lehetőséget a náci megszállás alatti francia "hősiesség" ironikus ábrázolására, azóta
ez, a nálunk elképzelhetetlen, a múltat könyörtelenül kiröhögtető hangvétel megterméke-
nyítette az alsóbb bulvár-komédiákat is. Mivel nincs, nem volt és nem lesz TV-nk, nem tud-
juk, milyen is lehetett az a bizonyos sorozat,  amelyből fantasztikusan jól kidolgozott, frap-
páns vígjátékot kanyarítottak a szerzők:  minden esetre biztos alapot adtak a pompásra si-
keredett előadáshoz.
Méhes László kiforrott rutinnal,  jó tempóérzékkel,  ötletesen és ami a legfőbb: ízlésesen
állítja színpadra a koreografált szexet, a zaftos beszólásokat,  mi több, a kedves vetkőzése-
ket is. /Persze könnyű: ha ugye  Csórics Balázs múlhatatlan bájú SS-tisztje tolja le a gatyá-
ját, az maga az éteri esztétikum.../  Minden zsizseg, minden mozog, pörögnek a sűrűn tor-
lódó burleszk helyzetek, poentíroz a süllyesztő, játszik a mozgókép,  még a haditérkép kis-
vonata is elindul a Don-kanyar felé .Az együttes kiválóan muzsikál,  a régi jó nevek tömény
életkedvvel frissítik komikai arzenáljukat,  az újabb évjáratok acélos oroszlánkörmeiket vil-
logtatják.  Valentin Titánia,  magasra tartva a trikolórt,  heves lendülettel testesíti meg a
francia forradalom, szinte tártkeblű viharmadarát, de szimpla pincérnőként is maradéktala-
nul elbűvöl szépséges játékával. Dányi Krisztián baromfi-tollas fejfedőjéhez méltóan kakas-
kodik nyalka  Mussolini-századosként,  poénjai metsző élességgel sisteregnek.  Helga közle-
gény, a káprázatos szuggesztivitású  Molnár Gyöngyi,  poroszos fegyelemmel elégíti ki Ges-
tapo-századosának minden igényét, a Hitler-beszéd ritmusára élvező, gramafonos (a)szexük
és a falábú tánc a "Horst Wessel" indulóra az előadás csúcspontját jelenti.  Zöld Csaba fé-
lelmetes merevséggel vesz részt mindkét akcióban,  de neki van még egy énekes produkci-
ója is: a  Pejtsik Péter által katonazenévé hangszerelt  "Sag mir, wo die Blumen sind" pro-
test songot,  rohamra buzdító  csatadalként sziszegi el.  De jut itt dal  másnak is:  Gruber
hadnagy szivárványszínű szerelmi bánatát  Csórics Balázs, akit a soros rendezők immár obli-
gát kötél általi felhúzatásra ítélnek, gyönyörűen végig is énekelné, ha a középrész néhány
taktusa után nem tűnne el a zsinórpadlás felé lebegve...
Méhes László rendezése  szűnni nem akaró ötlet-petárdáival nyűgözi le a nézőt, a befeje-
zésben pedig olyan bődületes finálét alkot,  amely Cunami-ként tarolja le  kétségbeesett
nevetőizmainkat - és talán egyetlen végső tanulsággal is szolgál, (nagy szellemeket idézve):
"Mindenki egy kicsit náci..." /Avenue Q/

Piaf helyett énekelni merész dolog, szerencsére Gregg Opelka nem ezt az utat választotta,
két nem egészen fiatal sanzonette-je saját dalait vezeti elő formás mini-musicaljében. Köz-
ben megismerkedünk eddigi élettörténetükkel és mostani gondjukkal-bajukkal is. Nem tud-
juk, honnan valók a zeneileg-szövegileg pompás énekszámok, melyek  Kemény Gábor zenei
munkálkodása és a  briliáns zongorista:  Erős Csaba  jóvoltából,  támadhatatlan muzikalitás-
sal szólalnak meg. A reflektorfényben két színésznő áll, illetve dehogy is áll: játszik, mozog,
táncol és énekel,  fölényes biztonsággal hitelesítve  a párizsi mulató légkörét. Percenként
öltöznek át  Dőry Virág  változatos jelmezeibe bújva,  legtöbbször kettesben adva elő san-
zonjaikat. Nincs megállás,  a lélegzetnyi szünetekben  élénk dialógusok zajlanak, összeugra-
nak és kibékülnek, ha nem egymáshoz,  akkor a közönség felé fordulnak frappáns kérdése-
ikkel. Majzik Edit a keményebb, keserűbb, - Hamlet-re hivatkozik, amelyben legjobb eset-
ben is, legfeljebb csak a hírvivő Osric-ot játszhatta, - kényszermunkás ő itt e "kétes bűnta-
nyán", de markáns játékával  helytáll  ebben a zenés műfajban is.  Kétszemélyes  darabban
ez nem kis teljesítmény, főleg, ha a partner az a  Szőlőskei Timea, aki a Fekete angyal fő-
szerepében, a lenyűgöző alakításon túl, démoni blues-éneklésével is feltűnt. Dominique-je
csupa lelkes naivitás, könnyen enged a csábításnak, de a csalódást is hamar kiheveri. Örök
vágya mégis, hogy egyszer hihesse el, őszintén szól hozzá a vallomás: "Je t'aime..." Ebben a
dalban, katartikus mélységeket bejárva, hajlékony frázisokkal, az átélt érzelmek minden ár-
nyalatát kibontva mutatja meg  kivételes előadói képességeit.  De helyén van minden gesz-
tus, minden apró játék,  ezer ötlet sűríti  a töretlen tempóban viharzó játékot,  ami a két
színésznő szuggesztív jelenlétén túl,  Hegyi Árpád Jutocsa példásan összefogott, szelleme-
sen koreografált rendezének érdeme. Az öltözőbeli, finomított csöndesség után, még egy,
bíborvörösben izzó Szőlőskei Timea-song bűvöl el,  majd a végkifejlet konyhatündérei vir-
gonckodnak,  míg a zord tulaj, Varga Zoltán,  átmenetileg le nem hervasztja reményeiket.
De ki tudna ellenállni ennyi  színészi-zenei csábításnak?  Ö is elfogadja  a hölgyek műsorát
és velünk együtt örvendezik a finálé tobzódásában.

Bartis Attila írt már regényéből,  a letaglózó  Nyugalom-ból színművet, de talán éppen epi-
kus jellege miatt nem volt sikeres, ez az egyrészes darab szituációban, karakterekben, cse-
lekményben sokkal adekvátabb.  Halálos kór, agónia, eutanázia, - a művészet élő tárgyának
kihasználása, az alkotás tulajdonjogi problémái,  vagy a válás nélküli válás és természetesen
a szerelem sokoldalú lehetőségeket biztosít a színházi adaptációnak. Az író  igényesen él is
mindezzel az ismerkedés,  egymásra találás,  a konfliktus és a végkifejlet felépítésében, né-
hány mozzanat azonban  gyengíti darabját.  A dialógusok nyelve irodalmilag széppé stilizált,
a szócsaták szinte vígjátéki poentírozással villognak, de nem érik el a téreysen emelt hang-
vétel magaslatait. A professzionális fotó- és élet-művész  racionális hitelességével szemben
a 25/!/ éves újságkihordó-irodatakarító lány  feltűnő okossága, tájékozottsága, magabiztos-
sága áll. Tételezzük fel, hogy ilyen külsővel azért nem pincérkedik, mert minden vendég ki
akar kezdeni vele, bolti eladó nem akar lenni,  mert túl későn van záróra, - de azért mégis-
csak elhihetőbb lenne,  hogy mondjuk egy gagyi-diplomát szerzett, alulról jött fiatalka, aki
négy-öt év koplalós kollégiumi lét után nem tud a képzettségével munkát találni. (Beleírha-
tunk még egy ráutaló félmondatot, nem?!?).
Szikora János rendezése időlegesen feledteti  ezen ellentmondásokat, átgondolt, kidolgo-
zott helyzetek egymást erősítő láncolatába sűríti a történéseket.  Korrekt a tempó, kiváló
a színészvezetés, a látványban is csak egyetlen bántó mozzanat akad: a pupilla-szaggató va-
kuvillanások, melyek feleslegességét  az elementáris erejű átkötő-zenék igazolják.  Lukács
Miklós,  aki bartóki ütőhangszerként kezeli a cimbalmot,  hihetetlen empátiával érzékeli a
dráma fordulatait és súlyos hangtömbökkel,  meghatározó módon tagolja a cselekményt, a
kortárs-zene érett nyelvén fogalmazott, impulzív frázisaival.  A feszültséget fokozó, zsigere-
inkben rezonáló fémes dobbanások,  a leépülés képeiben  gyolcsba burkolt verők  fojtott
tompaságába révülnek, megadóan követve a leépülés fázisait.
A textus következetlensége leginkább a modell-szerető figuráján érezhető, Bata Éva kariz-
matikus alkata  egyébként is keményebb, következetesebb  a megírtnál.  Ő soha nem volt
bukolikus Ágicza,  Ő eleve a kitörni vágyó,  konokul erős Ágnes!  Nagyszerű színészi játéka
azonban majd' végig sikeresen borítja homályba  szerepének következetlenségeit, kőből fa-
ragott,  monolitikus figurája  magától értetődően uralja a játékteret.  Helytáll a szópárba-
jok játszmáiban, rezzenésnyi gesztusokkal jelzi érzelmi viszonyulását,  még a teljesen hitel-
telen,  az albérleti nyomorultságot feltáró monológgal is megbirkózik.  A kiegyensúlyozott
biztonság az utolsó találkozások pillanataiban üt vissza, abban a kétségbeesett kilátástalan-
ságban sokkal erősebb érzelmi kitörés lenne indokolt,  hangban-szóban is, ahogy a halálos
beteggel való találkozás döbbenete után, a kerekesszék előtt térdelve,  a fájdalmas össze-
borulás katarzisában  pózban, mimikában  ez meg is valósul.  Bata Éva  teljesítménye mind-
azonáltal csak felsőfokokkal jellemezhető,  súlyos színészi jelenléte főszereppel egyenran-
gúvá emelte sokszínű alakítását.
Hegedűs D.Géza  pályája egyik csúcsára érkezett, a fotográfus művész  önzésbe és megal-
kuvásba egyaránt belegubancolódott egyéniségét  káprázatosan gazdag eszköztárral állítja
elénk. Minden szótagra van értelmező, kiemelő, hitelesítő gesztusa,  egyetlen hangsúllyal
képes betetőzni egy jelenetet, a cinikus fondorlat, a szómágia, a direkt ráhatás alantassá-
gát éppen olyan átütő erővel ábrázolja,  mint a felbuzgó vágy és szerelem hevességét. Ap-
rólkékos elemzést érdemelne a halálos út három stációjának  testi-leki és hangbéli megje-
lenítése, a nagy színészet mestermunkája. Szélsőségei mellett, a hangvétel mindig a vissza-
fogott arányosság határain belül marad,  még életerős gyorsaságának cikázásai, az első ro-
ham rémülete után, észrevétlenül váltanak az elerőtlenedés bizonytalanságába.
Az itt máshoz szokott nagyközönség  döbbent csendje jelezte, hogy a legkomolyabb téma
is utat talál, ha súlyához méltó előadásban szólal meg.

Esterházy Péter-es mütyürkézéssel kezdődik,  nemigen történik semmi, legfeljebb egy-két
szereplőt ismerünk meg.  Ilyés Róbert  angyali türelemmel viseli  a Narrátor  kényszerzub-
bonyát, elegáns szakmai perfekcióval hidalja át  a tátongó semmi szakadékát.  Lázár Kati,
a kőszínházak Jolly Jokere természetesen a  Cégjegyzékkel is képes izgalmakat kelteni, de
még az első párjelenet,  Dévai Balázs és a színészhercegi rangú  Kálid Artúr is megszenve-
di a mondhatatlan űrt. Ha nem a nagyszerű  Göttinger Pál a rendező, bizony elhúztuk vol-
na a csíkot a szünetben, szerencsére bíztunk benne: - csak van még valami a tarsolyában,
reménytkeltő volt a korrekt színpadkép és a kiváló zenekar is... Nem bántuk meg!
Szünet után beköszönt a cselekmény, a konfliktus, a humor! Nem a koponyarablás idétlen-
ségét kell szenvednünk,  Maestro Joseph végre felnő, megjelenik a delnő, beindul a prob-
lémázás, egyből pezsegni kezd a szellem is. Benedek Miklós eszköztelen és egysíkú, de ez
a tág horizont a mínusz végtelentől a plusz-ig terjed... Nem Haydn Ő,  de abszolút hiteles-
séggel saját maga és ez bizony itt most  többet nyom a latban:  alakítása szerethető, vere-
tes dikciója unikum.  Dinyés Dániel  invenciózus hangszerelése, a csembalót helyettesítő
xilofonnal, egyik legnagyobb értéke a produkciónak.  "Haydn, Haydn" rappelik a lányok az
ölelkező kórus-szólamok közben, ingázó karmozgásuk, valamint Katona Gábor szellemes ko-
reográfiája látványosságukat is megnöveli.
A kockadobálós komponálás  mozarti poénja csak nem akar elsülni,  a reinkarnáció sem hi-
teles, bár később, a sziporkázó Haydn-Mozart csúcstalálkozóban, Telekes Péter pontosan
intonált hangot üt meg.  Felesleges operai intermezzo után  Gados Béla  remekel a tehet-
ségtelenség kórképében,   Lázár Kati  pedig mindent visz  parodisztikus monológjaival.  A
legjobb  Ilyés Róbert, aki lehetetlen szerepét  sokszínű játékkal képes elfogadtatni. A ze-
nei betétek  gyönyörűségesen illeszkednek,  (az egy hamiskás férfikórust  megbocsátjuk),
kedvünket a hullagyalázás szerencsétlenkedései sem szegik.  Göttinger Pál  rendezőművé-
szete a befejező képben csúcsosodik: a Nagy Fehér Koponya-Léggömb sejtelmes puhaság-
gal rugózik, mint a Nagy Klasszikus Mester  lágyan ívelő zenéje,  így a harmincharmadik vál-
tozat nem a morbid bűntényről szól, hanem a Muzsika, a Művészet megváltó békéjéről. 09

Szögezzük már végre le,  hogy  Ödön von Horváth  nem egy igazi drámaíró,  darabjai legfel-
jebb életképek /Szép Ernő-i poézis nélkül/, híján minden mélységnek. Közhelyeibe a poszt-
modern utókor magyarázza bele a társadalomkritikát, dramatugiája sivár, mint egy korabeli
hangosfilmé. Ez az! Erre érzett rá  Bagossy László, mikor a szüzsét vetítővászon méretű ke-
retben,  narrátorral elválasztott jelenetekben játszatja.  Darvas Ferenc  zongoraalátéttel
fűszerezett konferansza kissé még az akkoriban éppen eltűnő némafilmekre is emlékeztet,
ahogyan az egész ponyva-ízű cselekmény is. A rendező tökéletesen valósítja meg a filmsze-
rű töredezettség és a hetykén poentírozott  események egységét,  a játszhatatlan semmi-
ségből formai bravúrt teremt. Ami a párhuzamos futó Ö.von H.-opusz esetében, mütyürké-
zéssel, a történelmi korrajz erőltetésével és némi ízlésficammal nem sikerült, az az Örkény
színpadán,  az évad legeredetibb koncepciójával, rendezői mestermunkát eredményezett.
Az együttes példásan alkalmazkodik a szokatlan stílushoz, villanásnyi idő alatt realizál gyor-
san változó szituációkat, nincs háttér, nincs vetítés, tulajdonképpen még kellékek sincse-
nek: a színészi játékra van bízva minden!  Csuja Imre, Mácsai Pál, Széles László  bármelyik
szerepében olyan magától értetődően jó, mintha neki írták volna, annál örvendetesebb a
fiatal erők magabiztos helytállása.  Polgár Csaba  a kiábrándulásra hajló önfeladás,  Máthé
Zsolt a hajlongó alkalmazkodás  kórképét rajzolja meg, figuráik tökéletesen illeszkednek a
30-as évek világához. Szandtner Anna különös egyénisége a megírtnál összetettebbé teszi
Karoline alakját, érett érdessége felülírja  a kitörni vágyó lány-szerepek kliséit. Úgy tűnik,
új környezetében végre megkapja  a karakteréhez illő föladatokat,  heteken belül két pa-
rádés alakítással lepett meg,  melyekkel egyből az ifjúsági ranglista élmezőnyébe ugrott.
Hámori Gabriella könnyedén hozza többszintű figurájának  ellentmondásos rétegeit, éles-
sége míves fegyelmezettségbe ágyazódik,  gesztusait, mimikáját meggyőző átélés hitelesíti.
A koldusoperai fiaskó után a Majomnő songjában varázsos hangszínnel bizonyít, legapróbb
megmozdulása is korszerű játékstílusra alkalmassá tevő, sokoldalú habitusát jelzi.
Bagossy László formai bravúrja és mesteri színészvezetése újabb értékes előadást hozott
létre az  Örkény István Színház-ban,  amely újabb előrelépést jelent a hazai művész-szín-
házak rangsorában. 2009

Százhúsz évet teljesített, ha írásait, filmjeit nézzük,  jazzel súlyosbított létezését is beszá-
mítva volt az egyezerkétszáz is: /de/naturálisan élt 42 évet...  A Tajtékos napok-on túl ke-
véssé ismert nálunk, színdarabjaival ugyan többen próbálkoztak, kevés sikerrel, ponyvaízű
kisregényei pedig  nem ütötték meg a mércét.  Kiss Csaba  érett tapasztalattal,  kemény
kézzel sűrítette kisszínpadra az eredeti művet, amelyet igen rossz szemmel nézett a kolla-
boráció-tagadó hivatalosság és a győzelmi mámorba szédült  nemzeti öntudat.  De a zseni
már akkor kimondta:  szépen megfért az ágyban a német és a francia,  nem is beszélve az
együttműködés aszexuális lehetőségeiről.  Boris Vian-nál áldozat a náci katona,  az amcsi-
nak meg fogalma sincs, hogy hol van és miért,  csak az őshonos franciák élnek vígan: a ha-
talomra hajtó ellenállóknak mindegy, civilt robbantanak-e vagy fasisztát,  az istenadta nép
pedig oly boldogan belez, trancsíroz és házasodik,  mintha nem is a normandiai partraszál-
lás történelmi napjait élné.
Töményen színes  Berzsenyi Krisztina  színpada,  egymás mellett lóg a bontásra váró lóte-
tem és a Vörös Hadsereg ejtőernyőse, a néprádión nincs távkapcsoló, de míves ütésekkel
tetszés szerint szólaltathatjuk meg  Londont, Párizst, vagy a német katonai adást. A forga-
tagos cselekmény elevenen lüktet, - a rendezés jóvoltából  végre egyszer hazai színpadon
is nagyot hasít az abszurd humor. Az őserejű hitelességű  Horváth Lajos Ottó  és az eleve
ionesco-hősnek született  Kocsó Gábor nyitó párbeszéde,  melyhez a  Kriplijét lazán felül-
író  Lengyel Tamás csatlakozik, a szövetségesek légicsapásaival támogatva: bődületes rob-
banékonyságú expozíció.  Egymás után esnek be a segítséget kérő német és a lakossággal
jótékonykodni vágyó amerikai katonák. Szabó Margaréta az USA technikai fölényét taglóz-
za le fenomenális csáberejével,  Mesterházy Gyula  GI-közlegénye után a magasabb rangú
Király Attila délcegsége is ágyába szédül, később a mérsékelten szobatiszta "Deutschland,
Deutschlan über alles"-előénekes  Szűcs Péter Pál-t is kisegíti, egyedül a náci fenevad bő-
rébe bújt galamblelkű kispolgár,  a lenyűgöző karakterű  Sáfár Kovács Zsolt  menekül meg
egy lavór vízbe fejelve. A hadviselő felek végül póker-csatában mérik össze erejüket, a ma-
gában is kristály-tökéletességű jelenetben mindenki győztes:  az ellenségtől elnyert harci
öltözetben, teljes fegyverzetben távozhat... A négy szereplő együttműködése káprázatos:
Kvartett a Háború Végezetére...
A virulens tempót áramszünetnek álcázott, indokolatlan szünet töri meg. Teljesen felesle-
ges, dramaturgiailag értelmetlen,  manapság már vígan kacagunk egyvégtében egy ilyen ki-
váló előadást, - utána viszont nehezen tápászkodik fel a büfébe űzött együttes.
Hála a felmentő seregeknek, mégis sikerül: Dózsa Zoltán pilótája többszöri nekigyűrkőzés-
sel landol hatalmas ejtőernyőjével,   Fekete Linda  kánkántáncosba oltott gyévuskája vér-
bő szovjet katona-dalokkal agitál,  míg az áhított menyegzői lakoma  vezéralakjaként,  Übü
Mama-i elánnal  Szilágyi Zsuzsa  próbálja fékezni gyermekei hidegháborús ellentéteit. Iga-
zán eljöhetne testvér-háborunkat békíteni  nemes hazánkba is,  talán akkor,  együtt nyúj-
tózkodva a napos fövenyen, még megúszhatjuk a vészjósló torzsalkodást...
Kiss Csaba  telibe találta  a viani abszurd stílusát,  bár nekünk is lenne olyan világháborús
drámánk, amelynek nézése közben így kiröhöghetnénk magunkat!

Nekrosius-nál rock-énekes játszotta,  de mozgásművész talán még soha:  a címszerepben
Horváth Csaba  egyedisége más szemszögből láttatja a drámát.  A mikron-pontosságú ren-
dezői értelmezés minden szónak, hangsúlynak metszően találó megszólalást ad, a szokott-
nál kevesebb "játék" pedig, általában elsikkadó gondolatok kiemelését teszi lehetővé. Pél-
dául azt, amit még egyetlen rendezés sem állított a középpontba,  /ez sem/,  hogy a dán
királyfi tulajdonképpen a trónörökös is,  a gaztett tehát karrierjét teszi tönkre...  Dikció
mellett akció:  Horváth Csaba nagyjelenete, a híres monológ helyett  az Oféliát kolostor-
ba átkozó kitörés, amikor volt szerelmét kíméletlenül fel s alá vonszolja, ökdösi, rázza, mi-
közben tagjai őrült vitus-táncot járnak. Színészeket instruáló szavait viszont egyetlen tág
ívben deklamálja, mint egy vezetéshez szokott színházi ember, (remélhetőleg el is jutnak
kérései az egész szakmához is, ahogy saját társulatához, mint látni fogjuk, már el is jutot-
tak).  Zsótér Sándor merészsége ismét igazolódott: a technikai virtuozitásnál többet ér a
színpadi létezés generatív hitelessége.
A női szerepek kiosztása jó előre felszította a kedélyeket, - a rendezői elképzelés ebben
az esetben is győzött.  Szabó Éva  inkább sodródó báb  a cselszövények forgatagában, ár-
tatlan bűntárs, értetlen szolgalélek,  aki csak egyszer mond ellent: "iszom!",  abba egyből
bele is pusztul . Ofélia az első szemvillanástól kezdve elementáris:   szerelmes, megalázott,
reménykedő és nemesen belenyugvó,  Vándor Éva  őrülési jelenetében nyoma sincs az is-
mert gesztusoknak, ő még felszéllel sem bolond,  megfontolt racionalitással osztja szét vi-
rág helyett szőrmepalástjait,  fájdalmas zeneiségű mondatainak hatását tovább fokozza, a
Tallér Zsófia  minimál-effekusaival kísért,  áttetsző poézisű dal.  Háttérbe szorult a Király,
a koncepció nem biztosít lehetőséget  az extrém képességű  Krisztik Csabá-nak,  Csórics
Balázs legalább mutatósan emelkedik-süllyed a légtérben,  angol követként pedig elmond-
hatja a stoppard-i végszót: "Rosenkrantz és Guildenstern halott".
A húsz szerepet kilencen játsszák,  de ebből hármójuknak jut tizenkettő!  Zsótér Sándor
egyedülálló színészvezetése, félelmetes pedagógiája olyan rétegeket képes felszínre hoz-
ni, olyan rezonanciákat szólaltat meg, melyekről még a szerencsés alanyoknak sincs tudo-
mása, - egy próbafolyamat Vele felér két színiakadémiával... Ömböli Pál  talpraesett egyé-
niségét, pregnáns humorát eddig is nagyra értékeltük,  de minden szokásos komikusi esz-
köz nélkül, céltudatos egyenességgel fogalmazott Polonius-a elragadó meglepetés! Direkt
poentírozás nélkül fakaszt  heves kacagást, kocsányos tölgyből faragott figurája  magától
értetődöen uralja a színpadot. Norvég tisztként fontos hadititkokat közöl, Osrick gúnyá-
jában kecses táncléptekkel fűszerezi mondókáját. Az átváltozásokban meghatározó szere-
pet játszanak az ötletekben tobzódó  Benedek Mari-nak, harmonizáló színeket soha nem
párosító,  disszonanciáik ellenére  egységes egésszé formálódó jelmezei, - kedvencünk a
mobil páncélzat,  Guildenstern mellényének csíkozott, élénksárga háta, valamint Horatio
tiritarka pulovere... Az izmosan markáns, konok sűrűségű  Kádas József  Laertese fürgén
cikázó majdnem kamasz, bosszúvágyó indulatában is megőrzi  nemességének eleganciáját,
sírásója viszont a szokott részeg-klisék nélkül dülöngél kifelé,  hogy villanásnyi idő múltán
délceg világfiként térjen vissza.  Földeáki Nóri fordított shakespeari nemcserével abszol-
válja a III/III-as besúgó álbarát Rosenkrantz és kontrasztként Hamlet legközelebbi fegyver-
társának szerepét, - piros csuklyában, maszk nélkül elváltoztatott arccal és hanggal brilli-
roz, mint Első Sírásó. A debreceni Tavasz ébredésében  a Nagy Brehm négyoldalas szócik-
két mondta el a gólyamadárról, a tudós szöveggel  mindvégig lázas izgalomban tartva hall-
gatóságát, nem melodikus hanghordozás az övé,  töretlen áradása, mint lézersugár üti át
a falat, talán még a Holdról visszaverődve sem veszítene koherens energiájából.  Minden
replikája ül, mutáló hangszíne magában is elég lenne a folyamatos derültséghez, hogy az-
tán a fináléban,  újra Horatioként,  férfias megrendüléssel kommentálja a tragikus véget.
Ne felejtsük el, hogy az utóbbi két ifjú művész a Fortedanse tagja, így félig-meddig, vagy
tán egészen  Horváth Csaba hamleti köpönyegéből bújtak elő...
Aranymetszésben,  az est csúcspontján hallhatjuk  a Színészkirály Pyrrhus-monológját, a
hajdani, veretes deklamáció méltósága köszönt vissza  a lenyűgöző  Bakó Márta jeleneté-
ben. Fenségesen hömpölyög, lassúdad fokozódik, töretlen ívben éri el zenitjét, mennyei
szárnyalás, - szavak roppant katedrálisa, amelyben a legkisebb névelőnek is roppant súlya
van.  Egy lassan feledésbe merülő színészgeneráció utolsó mohikánja,  feledhetetlen erő-
vel testesíti meg azt a múltat, melynek gránitalapjára lehetne  a színházi jövőt építeni.
Szó, szó, szó: de micsoda átélés izzítja föl, milyen sziklaszilárd belső biztonságra épít, - az
az előadás ezt a mércét állítja mind a színészek, mind a közönség elé és az összképet néz-
ve: magasan teljesíti a szintet.

Spiró György dramatizálása  mozgékonyabb elődeinél,  a rendezés korrekt és céltudatos,
Hasek szövegei meg annyira abszurdak,  hogy bőven adnak muníciót  a színészeknek. Töb-
ben 4 - 5 szerepet is játszanak,  az átváltozásaik frappánsak,  Spindler Béla  narrációjával
fürge tempóban pereg az előadás. Csak energiával kell bírni, csak nyomni kell az egymásra
rétegeződő poénokat, nincs az a rideg kritikus, aki ellen tudna állni a svejki humor csatta-
nóinak.  Körtvélyessy Zsolt-ot  nyílt színen  üti meg a guta,  Törköly Levente bele is hal,
hogy percekkel később  kutyatolvajként reinkarnálódjon,  Kerekes József  Ionesco-i szin-
ten tobzódik Latrinás tábornok szerepében. Az isteni  Stefanovics Angéla korhatárra való
tekintet nélkül komédiázik  öreganyói, asszonyi és ledérebb úri - utczai hölgyecskék alak-
jában, ahogy Ő köp a besúgó sörébe,  attól az egész titkosrendőrség kipusztulna...  Nagy
Viktor, túl az alkati megfelelés tökélyén,  ellenállhatatlan lendülettel harsogja végenincs
anekdotáit, tökéletes belső átalakulással jeleníti meg az autizmusba plántált furfangos bu-
taságot, amely még nyilvánvalóbbá teszi a mindenkori katonai szellem bornírtságát.
Addig jó, amíg nevethetünk rajta, amíg nem a bőrünkön érezzük, addig jó, amíg ilyen pom-
pásan szórakoztató produkcióban élvezhetjük Svejk, a derék katona történetét.

Örkény István alaposan megelőzte korát, az Örkény István Színház majdnem utolérte. A te-
lefon-monológok, a levél-elmondások igencsak közelítenek  a 30 évvel későbbi, széken ülős
színdarabok modorához,  a rendező   Mácsai Pál és a dramaturg  Gáspár Ildikó  jóvoltából,
több jelenet elbeszéléssé alakítása, eljátszás helyett kucorgó elmesélése  tovább erősíti a
tendenciát.  Kihagyott lehetőség viszont, hogy az előadás nem absztrakt térben játszódik,
málló vakolat helyett szívesebben vettük volna valamilyen geometrikus konstrukciót. /Más-
részt azon időkben  havi 1300 Frt-ból,  amely egy komoly szakmunkás-fizetés,  tellett volna
festetésre.../ Nem volt szerencsés Orbánné alakjának aránytalan felnagyítása, a vehemens
Pogány Judit  imponáló energiákkal,  legyűrhetetlen tempóval jeleníti meg,  de az iszonya-
tos szózuhatagot számos helyen csak ráerősítéses gesztusokkal győzi. A halhatatlan Sulyok
Máriá-t nem kérhetjük számon,  de néhány egészséges húzással könnyíteni lehetne helyze-
tén. Felismerhetetlen Cseremlényi Viktor figurája,  nem vagyunk affél csujj/a/ogtatók,  de
a társulatban találnánk megfelelőbb karaktert. Ideje lenne felismerni,  hogy idős szerepre
nem okvetlenül kell korban illő személyt keresni,  nincs szebb föladat, mint fiatalon matró-
nát, idős dámát játszani:  itt viszont a páratlan  Csomós Mari  kerül hálátlan helyzetbe. An-
nál csodálatosabb figurát teremt a delejesen karizmatikus  Molnár Piroska, akinek minden
mondata oratorikus zeneiséggel ível,  miközben nem veszít hiteles valódiságából.  A neveté-
se, mit nevetése! - végletekig fokozódó kacagó-szólama  a szerencsésen nem játszott, csak
hanggal megjelenített macskajáték nevető-triójában, mely a közönség kórusával hahota-or-
giává dúsul...  A triumvirátus harmadik tagja, Kerekes Éva  példás finomsággal hozza Egérke
gátlásos esetlenségét, aztán sorsmonológjában kivillantja /törött/ macskakörmeit, a nyávo-
gó-tercettben még a hangját is kiereszti... A másik nagyjelenet az anyós-mama és a munká-
jukba görcsölt fiatalok kommunikációjának egymás mellett mereven elbeszélő, totális csőd-
je.  Polgár Csaba,  az éppen minap harmadszor látott Homburg hercegben megcsodált, vá-
ratlan cezuráival, szinte szöveg nélkül teszi egyedivé figuráját, Szandtner Anna pedig, vég-
re  alkatához illő szerepben,  az est legnagyobb meglepetése.  A kötelező társalgás üresjá-
ratában is nyelvi fordulatokat memorizál,  ráadásul,  állandó tolmácsi készültségben:  négy
nyelven használ ki minden másodpercet, míg drámai ereje - " soha nem is szoptattál!"- egy
kétségbeesett kitörésben, a nagy számon kérő jelenetben érvényesül.
Van egy  igen nagy drámaírónk,  akinek korszerűsége  csak most kezd igazán érvényesülni,
várjuk tehát  a Kulcskeresőket,  a Forgatókönyvet és azt a régi MÁV-os környezetben ját-
szódó, de ma is félelmetesen aktuális vasutas-darabot.

Rettegünk az "ülős" daraboktól... A Schimmelpfennig-klónok  szájtépő üressége riaszt, kon-
fliktust,  izgalmat,  katarzist akarunk!  Gianina Carbonariu  háromszereplős opusza mindezt
bőkezűen tálalja, noha a kezdet a magába roskadó depresszió. Sztarenki Pál csak a román
szerző megtalálása miatt is felsőfokú dicséretet érdemel, rendezése fokozza az ujjongó el-
ismerést. A három színinövendékkel pontos szövegelemzés alapján építi fel a karaktereket,
erélyes tempót diktál, kiválóan érzékelteti az intim és a nyilvános helyszíneket. Bárpult, di-
ákszoba,  diszkó, autóbelső jelenik  meg a szimpla állványzat és néhány lámpa segítségével,
jól válogatott zenék tagolják a cselekményt, a forgó diszkógömb alatt, mint vonagló tömeg,
mi magunk is a játék résztvevőivé válunk.  Tarr Judit  érett eleganciával hozza  a munkahe-
lyén élenjáró, titkos életében igencsak elrugaszkodó széplányt,  Alberti Zsófia óvatos kez-
dés után, szuggesztív hitelességgel ábrázolja depresszióból a szélsőségekbe menekülő figu-
ráját. Leszbikus volta tulajdonképpen csak az utolsó pillanatban derül ki, külön piros pont
jár azért, mert tökéletesen elkerüli  a külsőséges eszközöket, alakítását a fantázia vezérel-
te átélés energiái éltetik.  Mohai Tamás pompásan érzékelteti a hetyke külső mögött rom-
boló önértékelési zavart,  a kamaszos bizonytalanság és a túlzó hirtelenség  jellemzését ta-
lálékony biztonsággal oldja meg.  Lendülete, humora a produkció éltető motorja, dikciójá-
nak eleven ritmusa, lényének heves bája  elkerülhetetlenül írja nevét a jövő reménységei-
nek listájára.  Sztarenki Pál  és az együttes vibrálóan érdekes előadást hozott létre, köve-
tendő úton jár a  József Attila Színház,  ha a jövőben is  lehetőséget nyújt  ilyen fiatalos
tűzzel sziporkázó alkotásnak, amely nemcsak a színpadi biztosítékot veri ki, de a megkövült
konvencióét is.
Nagyon úúútáljuk a színpadi szexet,  az ál-dugások,  nevetséges pszeudo-koituszok bénázá-
sait meghaladva,  a Stop the tempo!  gruppenszexe, /azokkal a lelkesen dörzsölő tenyerek-
kel!/olyan elementáris, hogy csak ezért az egy jelenetért is érdemes lett volna megnézni!

Nincs, nem volt és nem lesz TV-nk, így nem alakulhatott ki bennünk olyan ellenérzés, mely
vájtszemű barátainkat lenéző elítélésre készteti  a szegény "sorozat-színész"-eket  illetően.
Nem is értjük: a színész szakmájának tudója, föladatát legjobb indulattal teljesíti, ha rossz
a cél és az alapanyag, az nem az ő felelőssége: ciberéből nem lehet gulyáslevest főzni. Szá-
mos kiváló aktor játszik vackokat,  de ez nem őt minősíti, főleg, ha színházában komoly sze-
repekben sikeres.  Létay Dórá-t  miskolci éveiben sokszor értékeltük nagyra, emlékezetes
zsámbéki kartörését sem feledjük, úgy tűnik,  rosszhírének keltői nem jártak annak idején
színházba. Írásai nosztalgikus visszarévedések az ifjúkorra, legfeljebb baráti beszélgetésben
állnák meg a helyüket, túlzás volt előadóestjét erre építeni.  Erős egyénisége, érett dekla-
mációja, játékának intenzív sűrűsége azonban hatásosan ellensúlyozta a tartalmi hiányokat.
Elkerülte a szexis túlzásokat,  jelenléte mindvégig érdekes tudott lenni, lendületes tempó-
ban okosan osztotta be erejét.  Talán a közönség bevonásának kísérlete torkollott egy kis-
sé túlzásba, két ponton viszont poétikus magasságokba lendült át: a nyammogó anyuka fel-
idézte  a gyermeki ölbebújás emkékét,  a Mechwart-téren fölröppenő galambok tovatűnő
felhő-amőbája pedig  ponttá zsugorodott,  mintha csak  egy madár lenne...  Néhány ilyen
fragmentum  bízvást megtalálná helyét  egy mások műveiből szerkesztett műsorban,  akkor
maradéktalanul érvényesülne  Létay Dóra  nagyszerű előadókészsége,  átélésének hiteles-
sége, személyiségének szuggesztív varázsa.

Sanyarú sorsuk van az egyfelvonásosoknak: csak párban alkothatnak sikeres produkciót, ha
nem egyformán megfelelőek, felemás estére számíthatunk. A kiváló  Egressy Zoltán második
darabja, amely a produkció címadója is egyben, megmagyarázhatatlan okokból nem illik ide,
súlyosan veszélyezteti a közönség felhorgadt jókedvét. Az első, az  Ondrasek Péter ötletes
troli-díszletében játszódó igencsak felkorbácsolja a tetszésindexet, forgalmi dugó és gépel-
térítés biztosítja a zárttéri kamarajáték lehetőségét. Groteszk abszurd, de a szerepek élet-
szagúak, frappáns a szövegelés, komikusak a szituációk.  Gula Péter,  /már ha ő rendező: a
színlap két nevet említ,  de ténykedésük mikéntjét nem részletezi/, jól építi fel a sziszegő
ajtócsukódások tagolta  szerkezetet,  erélyes tempót vezényel,  még a mesterkélt befeje-
zést is képes amolyan záróakkordként elfogadtatni.  Egressy Zoltán  most is nagyszerű sze-
repeket kínál a színészeknek,  akik összehangolt együttesként  jelesre vizsgáznak. Törköly
Levente a rézfúvós lét, alkohollal enyhített  mindennapos sziszifuszi küzdelmének közkato-
náját jeleníti meg,  Trokán Anna  külsőségekben mutatós színésznő, aki Bp.Kamaraszínházi
minimálbérét zsebtolvajlással egészíti ki, telitalálat Haás Vander Péter  szószátyár ellenőre.
Igen összetett figurájának  extrémitását  érzékeny eszközökkel  ábrázolja  Dolmány Attila,
akiről, az utóbb évek remeklései után bízvást kijelenthetjük, hogy bármilyen deviancia be-
mutatásának egyedülálló virtuóza. Mobilfüggő primitívaként  Stefanovics Angéla a tőle várt
csúcsformátumban szájaskodik, dicséretére hozzátehetjük: neki még a másik nézhetetlen-
ségben is volt egy-két ütős mondata...  A troli mellett  a sikerlistát is  Majzik Edit  vezeti:
kiégett tekintetű, törhetetlen nyugalmú sofőrnője,  akinek a legképtelenebb helyzetekre
is van megoldása: végső esetben egy pár kötőtűvel, az évad egyik legváratlanabb meglepe-
tésével szolgál. El tudjuk képzelni, hogy otthon  a főzelék-keverést ugyanolyan lendületes
körzésekkel végzi,  mint a volán forgatását,  lehet, hogy házastársi szolgálatok közben is a
pulóverkötés szemeit számolja...  Egykedvűségében egyedi figura, mindennapiságában bra-
vúros jellemrajz!
Mit ajánljunk a nézőknek?  Szünetben siessenek haza?!? A Szerzőt minden esetre felkérjük,
írjon már egy újabb rövidkét ehhez a remekléshez, hadd játsszák el sikerrel máshol is!

Nem rajongtunk a Gyaloggaloppért, szerencsére a musical csak a sztorit vette át, otromba
humorát eredeti szellemességgel  inkább újraalkotta.  Felkapjuk a fejünket, amikor az első
duettben  Posta Victor és az elragadó szuggesztivitású  Balogh Anna így kezdi: "minden da-
rab elején, kell egy szerelmes da-ha-hal...",  idézőjelbe téve  a műfajt és méretes vibrátók-
kal a stílust is. Az emlékezetes kaposvári operettek jutnak eszünkbe,  melyekben a giccses
maszlagot az abszurditásba fordítva, totális paródiaként játszották,  illetve játsszák ma is. A
lovagok kasztanyettes ügetése nyomán,  egyre több jel erősíti meg bimbózó reményünket,
végül a Tó Úrnőjének revű-showja végképp eldönti a kérdést.  Balogh Anna vakmerő hang-
vétellel egyszerre varázsos tündérkirálynő és szerepéből kikacsintó primadonna, althangon
poentíroz, majd elsöprő elánnal vágja ki az egyvonalas B-t. A második részben aztán szóhoz
jutnak a többiek is. A trójai falovat helyettesítő  Fanyúl esztétikai értékein ámuló franciák
hadában De Gaulle, Napoleon és Edith Piaf viszi a prímet, majd a színészileg is remeklő nagy
szerű tánckar, trikolóros alsószoknyákban járja a fergeteges kánkánt.  Szervét Tibor pana-
sza depresszív magányát ecseteli, miközben a teljes kellékes-,öltöztetői- és sminkes-csapat
ott ácsorog a háta mögött, - szolgája, a falstaffi alkatú  Ömböli Pál  fürge piruettekkel fű-
rezett, zsigeri humorérzékkel előadott  "Kék az ég"-gel vigasztalja.  Irigylésre méltó erény:
a legtöbben 2-3 szerepet is játszanak,  így a hármas szereposztás biztonsága mellett,  a szí-
nészi sokoldalúság megmutatására is pompás lehetőségek adódnak.  Szente Vajk alig ismer-
hető fel a II.Őr középkori járványtól reszelős hangja mögött, más színeket villant fel a csu-
hás barát figurájában, végül,  Sir Robinként visszatérve,  egy káprázatos tánctuttiban bizo-
nyítja komikusi vénáját. Másik felállásban hasonlóan ragyogó  Arany Tamás, ahogy  Hujber
Ferenc is, aki  Serbán Attilá-val váltva  rigorózus történészként bukkan fel,  Lancelot imá-
dott úrnő-fiújaként pedig példáját adja a túlzásoktól mentes,  teljes átéléssel hitelesített
karakterábrázolásnak. Éteri muzikalitású, ívelt legátókból építkező éneklésük ritka érték a
hazai zenés szcénában.  Váratlan fordulattal, a Grál-legenda irányt vált  a  Madách Színház
felé/!?!/, mi magyarok kerülünk a gyújtópontba, hirtelen, végre valahol!, múlhatatlan szük-
ség lesz ránk... A fordító  Bárány Ferenc igen eredeti dalszövegéből megtudhatjuk , hogy
ezek a "magyarok" igen sokszínűek:  román, tót, zsidó, német vér  kering ereikben, ahogy
azt  Tihanyi Ákos  koreográfiája is bemutatja.  A Tarka Magyar Himnusszá  avanzsáló szóki-
mondó betétszám,  Nagy Balázs  előadásában, váratlanul nagy tapsot kap, ami talán kicsit
megnyugtató, nincs még veszve minden: a nézőtéren a jövő felnőttei vannak többségben!
Kreatív csavarban,  amúgy nincs hiány,  a méltán hiányolt musical-díva visszaoson a rivalda
előtt, felháborodva követeli vissza  eltűnt szerepét.  Hisztérikusan áriázik,  bluesben öblö-
get,  Kathy Barberian-i hangeffektekkel brillíroz:  Balogh Anna a színészi-énekesi eszközök
teljes arzenáljával nyűgöz le, vissza is veszik a stábba, hogy az esküvői zárókép csók-kettő-
se után, hangja a finálé tobzódó forgatagában is diadalmasan szárnyalhasson.
Szirtes Tamás rendezésének, parádés eleganciája mellett, sikerült megtalálnia az elbűvölő
szórakoztatás és az offenbachi irónia bámulatos egységét - nyitás ez egy korszerűbb zenés-
színházi stílus felé.

Bár csak félig felel meg a követelmények,  a megújhodott Pesti Színház első bemutatójáról
mindenképpen beszélni kell.  A Zola-i sztori magában igen lapos és banális,  amit a nagy író
kihoz belőle, az ebben az előadásban nemigen jelenik meg.  Persze, ne legyünk telhetetle-
nek: zenés játék,  humorral dúsított  didaktikus társadalomkritika.  De ha ez a műfaj, miért
nem tud énekelni az első rész legtöbb szereplője?!? Elementáris a műmellekkel, csípőproté-
zissal dekorált tánckar,  /jelmez: Petra Wlachynska/, de bántóan gyengék, rosszul énekel-
hetőek a dalszövegek, nehezen indul be a gépezet. Az első felüdülést a főszerepben debü-
táló  Bata Éva jelenti, aki szuggesztív színpadi létezése mellett, nagyszerűen énekel és tán-
col. Fesztbaum Béla  erőteljes gesztusokkal mutatkozik be, a fokozásra azonban a második
felvonásig kell várni.  Csöre Gábor és  Lajos András  énekben, játékban, táncban egyaránt
remekel a tango-duett koreográfiai gyöngyszemében. Kis áruházi eladóból direktrisszé elő-
lépve,  Bata Éva  karizmatikus egyénisége még jobban uralja a terepet, mozgása, mimikája,
energikus hitelessége gyújtópontja az előadásnak.
Míg a rendező kevéssé jeleskedik,  Duda Éva  koreográfiája a produkció lényegévé,  legér-
tékesebb részévé avanzsál.  A legkisebb jelenet is  következetes térbeli gesztusokból épül,
a színészek mozgatása is meggyőző, a kórusként is pompás táncosok pedig lehengerlő szin-
ten valósítják meg a gazdag invenciójú elképzeléseket.
Robbanékonyságuk gunyoros fináléban is meghatározó, végül is pozitív oldalra billen a mér-
leg: első bemutatónak mégis bíztató ez a kezdet!

Átszerkesztett,  jól átírt változat diadalmaskodott  néhány éve a  Krétakörben,  a mostani,
talán túlzottan is, ragaszkodik  a teljes textushoz.  Erőteljes a kezdés:  az esküvői képben
Vajda Milán  remekel, a menekülés mozgalmas,  Szandtner Anna  fanyar felhangú, különös
Solvejgje felforrósítja az erdei egymásra találást. Az ámultan figyelő közönség azonban egy-
re többet mocorog,  a felvonásvég indokolatlanul hosszadalmas.  Több mai fordulat,  több
"Gyntia" és "Peerszepolis" is elkelt volna,  nem véletlen, hogy az egyetlen nevetést a "nem-
zeti érzelmű színész" beszólás fakasztja.
Ascher Tamás  a csupasz térben, míves finomsággal dolgozza ki minden egyes mondat aurá-
ját,  maximális lehetőséget biztosítva  a színészi munka egyediségének.  Kerekes Éva, Aase
"anyó" helyett egy magányos asszony  anyai nagyságát formálja meg,  intonálása felülmúlha-
tatlan: "nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek?"- mondja és szavai ott vibrálnak  az öröm és a
fájdalom határmezsgyéjén.
A strandon még minden rendben van, ám a két majom-jelenet teljes érdektelenségbe ful-
lad.  Polgár Csaba mintaszerű dikcióval, változatos gesztusokkal  győzi a tengernyi monolo-
gizálást, mozgása, tempója tökéletesen fedi a kamaszlelkű ember küzdő optimizmusát, köz-
ben, kívül-belül fokozatosan lemeztelenedve, nem marad adós a jellem árnyoldalainak meg-
mutatásával sem.
A halálba vágtatás pátosza helyett  valami torokszorító emberség teszi feledhetetlenné az
anya utolsó pillanatait, ahogy  mennyei mosolyba némulva mered a végtelenbe,  az a gyer-
meki kedvesség,  amivel Aase alakját átszellemíti,  Kerekes Évá-t  végképp a legnagyobbak
közé emeli.  Polgár Csaba  kifogyhatatlan energiával vészeli át bolondok háza és többszöri
keresztút feleslegességét, marathoni futóteljesítmény közben is  ragyogóan deklamál, fan-
tasztikus helytállása ellensúlyozza a csüggesztő terjedelmességet. A halott fiát ölében tar-
tó  Szandtner Anna  szoborrá dermedő arca, Michelangelo Pietá-jának fenséges márvány-
szépségét sugározza.

Éppen csakhogy megüti az ajánlhatóság szintjét, két okból mégis beszélnünk kell róla. Egy-
részt, nekimegy a begyepesedett  "nemzeti dráma"-tabunak, hősködés, magyarkodás, nem- zetsiratás helyett egyszerűen eljátszatja a puszta darabot, másrészt és ez a fontosabb, be-
mutatja a színház legifjabb tagjait,  akik eleven lendületet,  legalább egy kicsit korszerűbb
stílusban képesek  színpadra állni.  A rendező jó ötletekkel indít:  csupasz színpad néhány
székkel, egy szál mikrofon, de egy méretes úszómedence, kukkolós plexi-fallal, mely csuka-
fejesek, delfin-bravúrok látványával csábít, - félidőig ki is tart mindez, aztán az üresjáratok
letompítják az érdeklődést.  Ám a legnagyobb hiányosság,  hogy nem egyértelmű a fogalma-
zás,  a groteszk paródia csak érintőlegesen valósul meg, a tragikus pátoszt elveti, de hiába
várjuk a röhejes iróniát.  Dicséretes az élőzenés hangkulissza,  amelyet a szereplők maguk
létesítenek  síppal-dobbal, énekkel-gitárral,  ám itt is csak elindul egy régi slágerekre épü-
lő élcelődés, aztán elfelejtődik, ahogy annyi ígéretes kezdeti mozzanat is.
Az együttes derekasan helytáll,  fittyet hány  a megunt tradiciónak,  szomorú azonban az,
hogy a deklamáció,  az oratorikus készség és a kiművelt hangképzés mennyire hiányos. Fi-
gurálisan imponáló  Makranczi Zalán,  de a szorított ordibálás csökkenti erejét,  ugyanez
vonatkozik a Bánkot alakító  Fehér Tibor-ra, aki ráadásul súlyos szereposztási tévedés vét-
len áldozata.  László Attila egészen kis szerepében is megkerülhetetlen szuggesztivitással
bizonyít,  Bánfalvi Eszter, helyenként az idézőjeles karikírozás lehetőségeit is megcsillant-
va, erőteljes karaktert formál.  Radnay Csilla  dicséretesen birkózik  alkatidegen szerepé-
vel,  Szatory Dávid  egyetlen tirádában is  meg tudja mutatni képességeit.  Heves dikció,
attraktív mozgás, pregnáns átélés teszi hitelessé  Mátyássy Bence Ottóját, míg az intrikus
Biberachot  Földi Ádám  elementáris játéka az előadás főszereplőjévé teszi. Nem az a ha-
gyományos gonosz bajkeverő,  inkább megélhetési intrikus,  nagyon okos, nagyon eleven,
...nagyon színész! Atlétikus alkatát, átütő deklamációját, szuggesztív jelenlétét csak felső-
fokú jelzőkkel illethetjük, alakja Vörös Felkiáltójel a borongós színházi égbolton.
A záróképben  Szabó Kimmel Tamás,  néhány mondatos, hálátlan szerepét nagystílű, erő-
teljes játékkal  hitelesíti:  az úszómedence fölött sercegő lángok  vibráló fényében békíti
össze a tüzet a vízzel.
Mohácsi János első rendezése, az a kaposvári Bánk bán, - hát azért az ez egy egészen más
minőség vala... Mindazonáltal  Alföldi Róbert  első dicséretes rendezése, amely reményte-
li fejlődést bizonyít, egy szempontból kiemelkedő STRATÉGIAI TETT: becsábítja a színházke-
rülő ifjúságot és vízi-revű álcájában  a korszerű színház elemeit mutatja meg  a jövő közön-
ségének.
Utóirat, 2009 őszén:
Látván a Nemzetiben is a produkciót,  módosítunk az "éppen csak hogy ajánlható" besoro-
láson. Kötelező!  Minden 18 éven alulinak és minden korszerűségért rajongó kortalan szín-
házbarátnak!!!

Harmadszor veselkedett neki:  a kaposváriból  a hullámvasúti díszlet maradt meg leginkább,
a színművészetisben a főszereplők voltak haloványak,  - Lukáts Andor  mostani rendezését
viszont a csodálatos Juli-Liliom páros,  Stefanovics Angéla és Németh Kristóf  egymagában
felejthetetlenné teszi. Elevenen hagyományos a stílus, érzelmekre épít, érvényesülni hagy-
ja Molnár Ferenc poétikus szentimentalizmusát.  De kár, hogy végigjátszatja a teljes szöve-
get,  így maradt hosszadalmas az orvos-jelenet, amelyet szerencsétlen módon még egy bo-
hózatba illő chaplini hanyattesés is rongál.  Kérdéses az egész kép áthelyezése a darab vé-
gére, még az sem indokolta volna, ha a híres utolsó szavakat a döbbenetes szuggesztivitású
Stefanovics Angéla mondja: "...Te most már csak aludj, Liliom..."
Kerekes József remekbe szabott pantomimikus Hollundernéjét is gyengíti  a túl gyakori jö-
vés-menés, Lengyel Tamás cinizmusa taszító ellenpontja a hintáslegény naív vagánykodásá-
nak,  Egri Kati  egy mai üzletasszony  találó vonásaival  ruházza fel Muskátnéját.  Pregnáns
tempóban,  összehangoltan játszik az együttes,  támogató hátteret nyújtva a mitikus álom-
párnak.  Németh Kristóf alakítását csak felsőfokú jelzőkkel illethetjük, hőzöngő melák, aki
csak arra vágyik,  hogy egyszer igazi emberségét is megmutathassa.  Orgánumának sötét iz-
zása, a harsányság mögé rejtett kisfiús dac, a kétségbeesés elhamarkodott döntései töké-
letesen ábrázolják az ambivalens karaktert. Őszinte, hiteles, elsodró lendületű: ez a Liliom
pályájának legjelentősebb állomása. - A kislányos külső gránitkemény tartást takar, a lazán
formált szavak tengermély érzelmeket:  Stefanovics Angéla eltévedt angyal a nagyváros sű-
rű dzsungelében. Vállalja szerelmét, vállalja sorsát, hihetetlen belső erővel jeleníti meg az
emberi helytállás drámáját. Ő nem a "lucsok holtja"  a szennyest mosva,  Őt nem lehet ve-
réssel alázni,  kemény a gerince, mint summás őseinek,  győzhetetlen a lelkének igazsága,
mint a görög tragédiák hősnőié.  Hangtalanul is  az események gyújtópontjában áll,  legki-
sebb gesztusába is  tengernyi mondanivalót  képes sűríteni.  Ahogy kisded mosollyal kisiet
a "nekem gyermekem lesz" mondat után, azt csak visszafojthatatlanul feltörő, nehezen tit-
kolható könnyekkel lehet átélni.
Ez a gyönyörűséges előadás nem tartalmaz  "modern" elemeket, értékét és hatását a színé-
szi játék örök korszerűsége biztosítja.

Töredelmesen bevalljuk, hogy kizárólag a nagy reményekre jogosító, friss diplomás Csórics
Balázs kedvéért látogattunk el  a különösebben nem kedvelt musical-otthonba. A nagysze-
rűen éneklő, elsőrangú mozgáskultúrával rendelkező,  feltűnően hiteles játékkészségű ifjú
titánnak ez a szerep azonban legfeljebb könnyed ujjgyakorlatot jelentett, - azért remény-
kedünk, a jövőben jut még neki komolyabb feladat is.
A felszínes libretto szituációk híján  még táncszínházi célra sem alkalmas, de a koreográfia
és a zenei háttér kiváló.  A második darabban  dicséretes  Ladinek Judit  tánctudása, bár
a szakmabeliek  ezt is jobban tudják,  a befejező darab azonban  igazi koreográfusi remek-
lés,  Susan Stroman a swing-alapokra elképesztően sokszínű mozgás-variánst épít fel. A kö-
zéptempójú szalontánctól  a fantasztikus hangszereléssel tízpercesre dúsított,  őrjítő sod-
rású, Gene Krupa-s Killer-Diller tom-tom-szólóval indított Sing, Sing-ig, szédületes fantáziá-
val sorakoztatja fel a páros- és szóló-tánc virtuóz elemeit.  A táncosok pedig, eleven színé-
szi jelenlétük mellett, lehengerlő energiával valósítják meg a legmerészebb elképzeléseket
is.  Egytől-egyig  muszáj lenne kiírni a nevüket,  a néhány kiemelt egyén azonban mindany-
nyiuk fantasztikus teljesítményét reprezentálja. A hetyke pikoló-rokker Kiss Ernő Zsolt, a
sporting life  Ködmen Krisztián, a hypergyors  Krizsai Dávid bravúros tánctudását pompás
karakterformálás tetézi,  Bajári Levente groteszk becsúszásokkal operál, Apáti Bence gyö-
nyörű emelésekkel tündököl.
Vájtszemű barátainknak  az első részt inkább  munka utáni,  lehunyt szemű  relaxációként
ajánlhatjuk, amely viszont vontatottságával felizzítja a folytatásba vetett reményeket: ...a
swing-őrület cunamija aztán úgyis lever a lábunkról, - az a fél óra mindenért kárpótol!

Kisváros a tengerparton, panzió, fogadó és a kis tér a ház előtt. hát ez Goldoni..., akinek
ismert szituációiból  Vajda Katalin  írt talpraesett komédiát. A 70-es évek olasz világsláge-
rei  Fábri Péter  dalszövegeivel hangzanak el, néha-néha olasz mondatok is előbukkannak,
de ilyenkor szellemes súgógépek, feliratok, transzparensek segítik a nézőt. Magyar Attila
szokott szintjén mókázik, lassan épül az expozíció, de rögtön kitűnik a végzős színiegyete-
mista  Bakos-Kiss Gábor  szárnyaló tenorja és a sziporkázó  komikumú  Tóth Auguszta.  A
felvonásvég  telitalálata,  mikor a horogra akadt  varangyos béka,  jóságosan  vízbe dobva,
aranykoronás királyfivá /Urbanek Attila/ változik,  bíztatóan előre jelezve  a szünet utáni
metamorfózist.  Mert akkor aztán beindul  a cselekmény,  váratlan fordulatok és egyre iz-
mosabb énekprodukciók  fokozzák a hangulatot.  Harangi Mária  rendezése sodró tempó-
ban jeleníti meg  a komikus helyzeteket,  elevenen lüktet  a színpad,  a szereplők találó
karakterizálása is sikerül.  Pikali Gerda energikusan formálja  szentté avanzsált zarándok-
nőjét, éneklése is jó lesz, ha képes mellőzni a fortisszimót.  Nagy Cecilia, aki megtagadta
"Cili" nevét s magyar lányként eped az álveronai erkélyen, megérdemli az elismerés meny-
asszonyi koszorúit. A kislányos dadogásban és oféliai őrülésben egyaránt jeleskedő Páder
Petra,  a Bakos-Kiss Gábor-ral énekelt Ritornero-val újrázást követelő vastapsot vált ki. A
szerepe szerint milliomos  Gémes Antos elegáns természetessége, imponáló játéka hason-
ló tehetség-értéket jelez. - Csupán kacér házvezetőnő, de ezen az estén a színpad király-
nője  Tóth Auguszta, aki vibráló jelenlétével  hangtalan pillanataiban is  fókuszba helyezi
magát,  kihegyezett megszólalásaival,  szuggesztív éneklésével  fantasztikus figurát formál.
Mozgása delejes izzású,  gesztusai lenyűgözőek,  szerepének minden árnyalatához megta-
lálja ellenállhatatlan hatású szinészi eszközeit: komikum-cunami, humor-fergeteg!!!
Tomao úr is erőre kap a Ciao bambiná-ban,  míg a háttérvetítés az 1949-es, népszaporító
budapesti VIT (Világifjúsági Találkozó), Sztálin-Rákosi képekkel dekorált felvonulását idézi.
Szól a szerelmes ifjak táncos-tapsos éneke: Voláre, ó-óó...,  mi meg azt mormoljuk hozzá:
színházban vigadni: ...így jó!

Egerben mindkét András kiválóan vitézkedett:  a rendező a  Párnaember-rel,  a színész az
Elkéstél Terry marathoni főszerepében.  Egymásra találásuk most páratlanul sikeresnek bi-
zonyul, munkájuk értéke legfeljebb a Színművészetin általuk alkotott  fantasztikus Baal hi-
per-szintjével mérhető.  Ötvös András  a címszerepben kiszámíthatatlan mozzanatokkal ér-
zékelteti az óriáscsecsemő tábornok  végletes jellemét,  gyönyörűséges deklamációjában
a legjelentéktelenebb névelő is rejtett izgalmakat sugároz,  hátraszegett feje a vakfegyel-
met és az önfejű zabolátlanságot egyaránt jelezni képes.  Nappal holdkóros álmodozó, mi-
közben csalhatatlan éleslátással ismeri fel a hadihelyzet archimédeszi pontját, mikor önké-
nyes rohamával bravúros hőstettet hajt végre.  A sokszínű karakterből gazdag színészi esz-
közeivel képes egységes jellemképet formálni,  melynek íve a virágzó ágak gyermeki csodá-
latától a teljes színpadkép, lovasrohamot illusztráló szétveréséig terjed.  Dömötör András
találóan érzékelteti  a kleisti szituációk szinte abszurdba hajló groteszkségét, szembe mer
nézni a komikum kihívásaival,  lankadatlan tempóban sűríti a cselekményt  egyetlen tömör
folyamatba.  Acélos férficsapat segíti munkáját,  Széles László,  Csuja Imre,  Debreczeny
Csaba katonás öntudattal  valósítja meg elképzeléseit, (nem mondható el ez a hölgyekről,
végzetes ballépés az ifjú hercegnő színre engedése). A rezonőr barát szerepében  Polgár
Csaba tűnik fel, kimagyarázó mentő-monológja frappáns remeklés.
Gondolatiságában is erőteljes,  pompás  előadás,  amely két fiatal tehetség és az  Örkény
István Színház reményteli jövőjének újabb bizonyítéka.

Végre jött egy külső ember,  akit nem kötnek elavult kőszínházi normák,  aki saját indítta-
tásból csinál egy előadást, egészséges frissességet hozva a belterjes teátrumi világba.
Török Ferenc  Kovács Krisztá-val  írt egy nagyon érdekes témájú ügynök-darabot, a dialó-
gusok kialakításába bekapcsolta  Bereményi Gézá-t is,  a filmszerűen szerkesztett, fürgén  
villódzó jelentsort Gauder Áron animált háttérvetítésével díszletezte, a frappáns szöveget
szinte dokumentarista stílusban  játszatta el.  Átgondolt,  ötletes,  hatásos munka, amely
a jól teljesítő társulatnak  kiváló játékalkalmakat nyújt.  A fiatalok:  Adorjáni Bálint, Klem
Viktor, Karalyos Gábor természetes könnyedséggel állnak helyt,  a Nagy Öregek pedig fö-
lényes tudással remekelnek:  Szervét Tibor  félelmetes halksággal játszik macska-egér har-
cot áldozatával, a páratlan  Csomós Mari,  akiben korunk egyedülálló "oratrice"-ét tisztel-
jük, egy képaláírás mondataiból is gyönyörű monológot képes formálni.  Fájó, hogy éppen
a főszereplő, a színház méltatlanul favorizált primadon-ja  veri a lécet,  orrhangú motyogá-
sa miatt csak fokozódik az érzés, hogy fogalma sincs arról, hogy mit is mond.
A "hatvanas évek szűrt levegője"  azért elég fojtogató is  lehetett néha,  de a produkció
elevensége megfelelően ellensúlyozza  a nyomasztó hatást:  indiánok mégis csak voltak...
Török Ferenc összefogott, tempós szerkezetben felrakott rendezése és az együttes kitü-
nő játéka avatja eseménnyé  egy újabb kortárs színmű bemutatóját. Talán a Radnótiba is
újra járhatunk majd...

Többszöri nekifutásra sem sikerült elolvasnom, "buzgalmam nem fogyott, nem apadt s most
itt állok bambán,  mert bölcsebb  nem lettem semmivel...",  hogy stílszerűen a műből idéz-
zek: de szerencsére  Balázs Zoltán  nem Goethe-olvasatot szándékszik elővezetni,  hanem
egy abból kiinduló, általa inspirált színházi alkotást.  Nyelve a vizualitás, csak egyik eszköze
a szöveg, a  Gombár Judit tervezte látványvilág,  a koreografikus gesztusok és a színészi já-
ték mellett.  A színpadkép  geometrikus mátrixa  mobil elemekkel biztosítja  a változatossá-
got, a bábok pedig a fantázia végtelen csapongásaira adnak lehetőséget. Az együttes nagy-
szerűen teljesíti szokatlan feladatát,  prózai színházak számára is irigyelhető módon, példá-
san deklamálja a súlyos textust,  a látszólag érzelemmentes stílus azonban nem nélkülözi a
belső átélés lendítő erejét. A Négerek-ben, Vámpír-ban megcsodált balázs zoltáni mozgás-
és pantomim-kombinációk, kifejező gesztus-motívumok a számukra anyanyelvi báb-animálás-
sal azonos szinten, tökéletes kidolgozottságban, páratlan hatásossággal realizálódnak. Nem
célunk névsorolvasás,  az előcsarnoki fotók alapján azonosított szereplőket azonban boldo-
gan soroljuk fel. A címszerepben  Ács Norbert a kételyek között vergődő intellektus port-
réját hozza,  Pethő Gergő a gáláns világfi Mefisztó-t, Márta szerepében  Juhász Ibolya  ka-
cérkodik, míg  Karádi Borbála  az elbűvölően szépséges Margit. Kemény István a nemeslel-
kű Valentin,  Bercsényi Péter maga a szárnyaló Ikarusz,  Tatai Zsolt pálcika-embere pedig
vokális-vizuális remeklés.  Kovács Marianna  játékát sugárzó intenzitás,  Szakály Márta He-
lénáját vibráló színgazdagság jellemzi.
De minden kötelező udvariaskodás mellőzésével, itt csak az egész társulat káprázatos össz-
teljesítményéről beszélhetünk,  hiszen egyetlen színpadi pillanatban tucatnyi elem, akció
és ami a legfontosabb, a színen lévők belső átélésének megfoghatatlan kivetülése összege-
ződik, létrehozva a káprázatos látomás lenyűgöző élményét.
Az Operaház rendezői szánalmas kísérletekkel próbálnak közelíteni a kortársi operajátszás
felé. A szakma és a közönség számára  egyaránt nevetséges erőlködések után, talán körül
kellene nézni, nincs véletlenül széles e hazában  adekvátabb lehetőség?  --- Talán mégis a
Gombár Judit - Balázs Zoltán alkotópárostól remélhetnénk az igazi opera-színházat...?!?

Az ÁJLÁVJU-ban négyen voltak, most Heten plusz Tíz Beszélő Báb..., de a mennyiség nem-
hogy nem rontja: megduplázza a minőséget. A musical-story is komolyabb egy kicsit, nem-
csak a szokott társ- és munka-keresési problémákkal foglalkozik,  de alaptémája  a másság,
a rasszizmus. A kisebbséget a méretekben is kisebb, de jóval szőrösebb mumusok képvise-
lik, akiket a színészek mozgatnak,  így duplázva meg személyüket - és munkájukat. Iszonya-
tos a terhelés, de böcsületükre legyen mondva, a szereplők egytől egyig tökéletesen tel-
sítik a nem mindennapos feladatot: ének,  mozgás, játék és a karonülő mumus életre kel-
tése...!!!  Harangi Mária  erős kézzel fogja össze a sok kis jelenetből álló,  heveny díszlet-
és világítás-váltásokkal súlyosbított cselekményt, ezer ötlettel fűszerezi, de mindegyik át-
gondolt és pontosan kidolgozott.  Előfordul, hogy valamelyik bábfigura  élőben beszélget
egy másik színész által animált lénnyel,  más a bunda, de a hang azonos:  kétféleképp jön
egyazon torokból... A szereposztás a rendezőt dicséri: Andrádi Zsanett hozzá jobban illő
karakterekben bizonyít,  Simon Kornél  lendületes,  Radnay Csilla  csillogó orgánumával
az éneklésen túl személyiségképet is rajzol.  Serbán Attila Jackson-alteregoja lenyűgöző
pantomim-remeklés, átütő muzikalitással, a társulat bravúros összmunkáját a legmagasabb
szinten kiegyenlített teljesítmény jellemzi.  Janicsek Péter a társadalmi paletta végpont-
jait járta meg a hajléktalan barát és a pornómilliomos  Kuki Mumus alakjaiban,  az utóbbi
hangi jellemzése annyira eredeti, hogy akkor is alig hittük, hogy Ő játssza, amikor mellet-
te állt... Vári Kovács Péter az identitáskérdésekkel vivódó Rod belső fejlődését érett szí-
nészi eszközökkel ábrázolja,  állástalan diplomásként pedig  a játék,  az ének és a mozgás
tökéletes egységét képviselő all round aktorként kápráztat el.  Balogh Anna  színpadi lé-
tezését lehetetlen jelzőkkel,  hasonlatokkal leírni:  önmagában teljes,  önmagát jelentő,
önmagát beteljesítő csoda, miközben két gyökeresen különböző alakot kelt életre. Kate
Mumus nemcsak a faji másság,  de a kudarcos magány terheit is nyögi,  míg a gátlástalan
Vamp ordenáré hangsúlyai  az agresszív nőiség brutális vonásait emelik ki.  A lokálénekes-
nő füstöshangú blues-ának végén,  a lecikázó futam  egy vastagon kitartott,  páncéltörő
basszushangba zuhan, míg a csalódott mumus-lány az első rész végén poétikus finomságú
pianisszimóval búcsúzik... Az ÁJLÁVJU-ban felejthetetlen színésznő újabb, megdönthetet-
len bizonyítékát adta  varázsos tehetségének,  melyben a komikai véna, a drámai erő, az
éneklés szépsége és az egyéniség szuggesztivitása forr össze legyőzhetetlen egységgé.
Felbecsülhetetlen értéke a produkciónak az élő zene,  amely a kitűnő számok hatásossá-
gát maradéktalanul érvényesíti,  energikusan működik a színpadi gépezet is,  összességé-
ben kiemelkedő előadás született.  Harangi Mária  és a  Centrál Színház társulata  immár
második amerikai musical-darabjával jelzi, hogy a jövőben is komolyan számolhatunk vele,
a mindenki számára annyira fontos és kedves zenés színház frontján.

A Tavasz ébredésében azért nem Wedekinden volt a hangsúly, a paraszt-párbeszéd és a gó-
lyamonológ vendégszövege talán még fontosabb is volt, a Kalevalában már gyönyörűen szólt
Szálinger Balázs költői textusa, de ebben az újabb remeklésben  Horváth Csaba  teljes gaz-
dagságában bontotta ki a gorkiji szöveget.  Felülírva a nagy orosz hagyomány fotonaturaliz-
musát, a hajdani valóság realizálása helyett  az emberi viszonylatok és cselekvések általáno-
sabb szintű ábrázolását érvényesíti, maszkok és rongyok helyett a mozgás-és gesztus-nyelv
teszi láthatóvá a rejtett tartalmakat. A színház, az utóbbi időben  egyre keményebb kihívá-
sokat vállaló társulata  imponáló akarattal idomul  a szokatlan stílushoz és a lehetőségeken
belül példás fegyelemmel áll helyt a nem mindennapos feladatban. Márkó Eszter Vaszilisza,
Kocsis Judit  a Tatár szerepében érzékenyen reagál  a pregnáns stílusra,  Besenczi Árpád
és  Ullmann Mónika kifejezően hozza figuráját. A saját nevelésű  Andrássy Máté és  Kádas
József magától értetődő kifejezőkészséggel  rajzolja meg  a rendőr Medvegyev és a tolvaj
Vaszka Pepe karakterét,  Zöld Csaba  erőteljes Szatyin-monológja  a végső optimizmus em-
berséges fényébe vonja a befejezést.  Az előadás legnagyobb meglepetése  Méhes László
Luká-ja,  aki a felejthetetlen elődökön túllépve,  újfajta értelmezést talál  a furcsa vándor
talányos alakjához: vigaszt sugalló demagóg, groteszk színlelő,  kiismerhetetlen jótevő egy-
szerre. Deklamációját fürge forgások, váratlan mozgáselemek szakítják meg, egyenrangúan
használja a kimondott szó és a rituális pantomim fölényesen uralt eszközeit.
Az első rész  tökéletesen kidolgozott,  lenyűgöző hatású  színházi esemény!  Második fele
még csak szerkezet-kész, érthető,  mivel a szokásos próbaidő  háromszorosa lenne szüksé-
ges egy ilyen összetett stílus elfogadtatásához.  Egészen biztos, hogy az alkotó és a társu-
lat tovább dolgozik a művön..., érdemes!
De az bátran kijelenthető, hogy két eleme már most is színháztörténeti eseménnyé avatja.
Szabó Mátyás dobokon és ütőhangszereken, zeneszerzőként és előadóként az előadás fő-
szereplővé válik,  minden mozzanatra talál  adekvát zenei frázist: melodramatikus aláfestés,
kiemelő akcntus, fergeteges fokozás egyaránt szerepel  nagyívű repertoárjában. Hangszer-
arzenáljában a kínai fadoboktól a gongok, cintányérok különböző fajtáin át,  a tom-tom és
kézi dobokig megtaláűlhatóaz Amadinda által ismertté vált teljes spektrum. Nem lepődünk
meg a vonóval megszólaltatott fémek kísérteties sírásán,  de amikor  Szabó Mátyás a híres
monológot a Színész,  Krisztik Csaba TESTÉN/!!!/ tenyérrel ütött szólóval kíséri, csak eláll
a lélegzetünk... A produkció másik archimedesi pontja különben éppen ez a szereplő, aki
mágikus energiákkal telített mozgásával, sistergő fájdalommal megszólaló mondataival, játé-
kának döbbenetes intenzitásával egész létezését transzcendens magasságokba emeli. A le-
fojtott aktivitás, párduc-rugalmasságú  mozgásminiatűrök  zenei harmóniájában manifesztá-
lódva,  akrobatikus virtuozitásának  esztétikus gyönyörűségében  oldódik.  Krisztik Csaba,
színészi pályafutásának második évében,  máris lézerfényű üstökös a hazai színjátszás szür-
ke egén!  Egyedülálló személyiségében  testesül meg  az új utakat kereső  Horváth Csaba
korszerű színházának ideálja. 2009

                    RÉGEBBI        2 0 0 9      2 0 0 4 - 2 0 0 8